I.
I.
Hunyadi János, Magyarország kormányzója nevében a következőket írta Vitéz János V. Miklós pápának 1448. szeptember 17-én: „Ha jól emlékszem, immár száz esztendeje ólálkodnak Európa körül a törökök Istenre-emberre acsargó fegyverei. Villámgyors egymásutánban igázták le Görögországot, Macedóniát, Bulgáriát, Albániát ... szolgaságra taszítva, vallásukból kiforgatva őket, idegen hitet, idegen erkölcsöt, idegen törvényt és a hitetlenek nyelvét kényszerítették rájuk. Sem Isten, sem ember jogait nem kímélték; ... Innét terjedt el a pusztító vész az összes szomszédok irányába. Legutóbb elhatolt már csaknem Európa közepéig, s most országunk s hazánk tőszomszédságában vetette meg lábát. ... Több mint hatvan esztendeje csaknem szakadatlanul álljuk a háború perzselő dühét, mégpedig saját erőnkből, egyetlen nép fegyvereivel. Helytállunk, pedig kimerített a sok vereség, hadakozás és gyász. ... Hogy néhány szóban mindent összefoglaljak: ennyit még egyetlen ellenségünktől sem szenvedtünk, és a szabadság emlékén kívül egyebünk sem maradt, mint fegyverünk és bátorságunk, hiszen sokszor kerültünk végveszélybe. .... Mert nincs olyan kegyetlenség, amit el ne követtek volna rajtunk, és soha nem lesz vége, akár győzünk, akár veszítünk: az ellenség állandóan a nyakunkon marad, mert gyűlölete túltesz még az erején is. Ellenségünk ... most sem győzelmet: bosszút akar venni rajtunk.”1
1 Magyar humanisták levelei, XV–XVI. század. Közreadja V. Kovács Sándor. Budapest, 1971, 120–121.
A kormányzó kancellárja jól ismerte a magyar történelmet. Az oszmán-törökök valóban 60 évvel ezelőtt, 1390-ben jelentek meg Magyarország határainál, sőt annál beljebb is. 1390-ben szerb segéderőkkel együtt a macsói bánságot, Krassó és Temes megyét, 1391-ben a Szerémséget, 1392-ben ismét a Temesközt és a Szerémséget „látogatták meg” és dúlták fel.2 Magyarország lakói ekkoriban kezdték megsejteni, hogy a jövevények, akiknek balkáni térnyeréséről már sokat hallhattak, a megszokottnál jóval keményebb és céltudatosabb ellenfelek lesznek. Módszereiket annyira brutálisnak érezték, hogy a következő években, Zsigmond király uralkodása idején már rendszeresen a tatárokhoz hasonlították őket, ami a korabeli magyarok tudatában a veszélyesség legmagasabb fokát jelentette.3
2 Engel Pál, A török–magyar háborúk első évei. Hadtörténelmi Közlemények 111:3 (1998) 565–569.
3 Fodor Pál, Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben. In: A szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemről. Budapest, 2001, 180.
Kik voltak, honnan jöttek és mit akartak ezek a hódítók? Az oszmánok állama a 14. század első évtizedeiben jött létre Kisázsia északnyugati csücskében. Az új hatalom születését főként két körülmény segítette elő: 1) egy népmozgalom, amelyet a mongolok közel-keleti betörése váltott ki, s amelynek eredményeként több százezer főnyi oguz (türkmén) népesség szorult a kisázsiai szeldzsuk és a bizánci birodalom határvidékére; 2) egy hatalmi vákuum, amely az iráni ilhanida birodalomban és szeldzsuk vazallus államában, illetve a bizánci birodalom maradék kisázsiai tartományaiban alakult ki a 13. század végére.4 Az Oszmán (1288 k.–1324) vezette törzs nem egyedül látott hozzá a kisázsiai törökség megszervezéséhez és a szeldzsuk örökség megszerzéséhez, de ő és utódai száz év leforgása alatt valamennyi vetélytársukat felülmúlták, s területeik nagy részét a birodalmukhoz csatolták. Magyarország megtámadása idején csapataik keleten az Eufráteszhez közeledtek, nyugaton pedig a Dunánál álltak.
4 Halil Inalcik, The Question of the Emergence of the Ottoman State. International Journal of Turkish Studies 2 (1980) 72–75. Claude Cahen, La Turquie pré-Ottoman. Istanbul–Paris, 1998, 275–295. Donald M. Nicol, The Last Centuries of Byzantium, 1261–1453. Cambridge, 1993,2 41–89. Vö. Fodor Pál, Az Oszmán Birodalom születése. In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk. Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György. Budapest, 2002, 165–167.
Sikereik legfontosabb okairól a mai napig nem tudtak megegyezni a kutatók. Az azonban kétségtelen, hogy néhány tekintetben feltűnően nem úgy viselkedtek, mint a többi török (türkmén) fejedelem, illetve uralkodó család. A hatalom törököknél szokásos meg- és felosztását kezdettől fogva kerülték, s vetélytársaiktól eltérően a bizánciak zsoldjában teljesített európai szolgálatot nemcsak zsákmányszerzésre, hanem azonnal céltudatos területi terjeszkedésre használták fel. Nagyon jellemző, ahogy az 1340-es években adódó, nem mindennapi alkalmat megragadták: amikor Bizáncban trónküzdelmek robbantak ki, és a legerősebb török bégségeket a latinok leverték, azon nyomban benyomultak az üresen maradt politikai és katonai terekbe.5
5 Vö. Cemal Kafadar, Between Two Worlds. The Construction of the Ottoman State. Berkeley, Los Angeles, London, 1995, 136–138. Fodor, i. m., 172–173.
Az ekkoriban már jól szervezett oszmán állam az 1340-es évek végétől kezdve négyfrontos, tudatos és következetes harcba kezdett. Közvetlen céljai közé tartozott 1) a balkáni kisállamok felmorzsolása, 2) az itáliai (latin) kereskedő államok visszaszorítása, 3) a kisázsiai muszlim-török államok alávetése és 4) Bizánc bekerítése, fokozatos elsorvasztása és Konstantinápoly elfoglalása.6 A század végére sikerei minden várakozást felülmúltak. Csak néhány látványosabbat kiemelve, Csernomennél (1371) és Rigómezőn (1389) legyőzte a szerb és a balkáni koalíciókat, 1390-re a Kizil Irmak folyóig meghódította Kisázsiát (Anatóliát); Bizáncot, amelyet 1373-tól évi adóra kötelezett, szinte a fővárosra és környékére szorította vissza, Genovát és Velencét pedig szerződésre és együttműködésre kényszerítette.7
6 A korai oszmán (és a kortárs balkáni) történelem eseményeinek jó összefoglalása: John V. A. Fine, Jr., The Late Medieval Balkans. A Critical Survey from the Late Twelfth Century to the Ottoman Conquest. Ann Arbor, 1987. Ernst Werner, Die Geburt einer Grossmacht – Die Osmanen (1300–1481). Ein Beitrag zur Genesis des türkischen Feudalismus. Weimar, 1985.4 Colin Imber, The Ottoman Empire, 1300–1481. Istanbul, 1990.
7 Az itáliai városállamokkal fenntartott (egyáltalán nem mindig ellenséges) kapcsolatokra, ld. Elisabeth A. Zachariadou, Trade and Crusade. Venetian Crete and the Emirates of Menteshe and Aydin (1305–1415). Venice, 1983, főleg 63–81. és Kate Fleet, European and Islamic Trade in the Early Ottoman State. The Merchants of Genoa and Turkey. Cambridge, 1999, főleg 4–12, 134–141.
Szintén régi és tartós vitatémája a kutatásnak, hogy mi volt a 14–16. századi oszmán-török birodalom hódításainak végső célja, vagy volt-e ilyen egyáltalán. Anélkül, hogy a részletekbe belemennék, a kérdésre bizonyos mértékben választ ad az, hogy I. Bajezid szultán (1389–1402) 1394 végén felvette a „szultán al-Rúm” ([Kelet-]Róma, illetve Kisázsia/Anatólia uralkodója) címet. Ezzel a kónjai szultánok által egykor viselt titulussal lényegében azt akarta közölni a világgal, hogy részint a szeldzsukok, részint a keletrómai (bizánci) császárok örökösének tartja magát, vagyis joggal tehető fel, hogy azok birodalmait kívánta megszerezni vagy újjáépíteni.8 Gyakorlati lépéseiből arra következtettek, hogy egy Dunától az Eufráteszig terjedő birodalom lebegett szemei előtt, ami nagyjából valóban a Keletrómai Birodalom törzsterületét jelentette.9 Ez a terv 1402-re közel jutott a megvalósuláshoz, de aztán Timur Lenk keletről érkező támadása és Bajezid elleni győzelme következtében átmenetileg megbukott. Az Oszmán-dinasztia azonban pár évtized leforgása alatt felélesztette a Bajezid által megálmodott birodalmat, s a 15. század második felétől, II. Mehmed (1451–1481) korától az uralkodók már az egész világ feletti, egyetemes oszmán-iszlám uralomról szövögették terveiket.10 Miután a 16. század elején meghódították a Közel-Keletet, minden korábbinál erősebb késztetést éreztek arra, hogy hozzáfogjanak Nagy Sándor egykori világbirodalmának „helyreállításához”.
8 Az egészhez ld. Paul Wittek, Rum sultani. In: Bati dillerinde Osmanli tarihi. Istanbul, 1971, 90–93. Vö. Cahen, i. m., 179–180.
9 Halil Inalcik, Bazayid I. In: Türkiye Diyanet Vakfi Islâm Ansiklopedisi. V. Istanbul, 1992, 234. Vö. Speros Vryonis, Jr., The Byzantine Legacy and Ottoman Forms. Dumbarton Oaks Papers 23–24 (1969–1970) 255–256.
10 Osman Turan, Türk cihân hâkimiyeti mefkűresi tarihi. II. Istanbul, 1969, 60–71.
Nem mellőzhető, de ismét csak nehezen megválaszolható kérdés, hogy amíg tehette, miért hódított oly következetesen az Oszmán Birodalom. A válaszok két-három elemet szoktak kiemelni: az iszlám szent háború, a dzsihád (vagy az oszmánok esetében inkább a gazá) ösztönző szerepét, az állam militarista jellegét és a zsákmány fontosságát.11 Nem vitatva, sőt mint látni fogjuk, itt-ott aláhúzva ezek jelentőségét, úgy látom, ennél összetettebb okok rejlettek a hódítások mögött. A következőkben fontossági sorrendben tekintem át azokat a tényezőket, amelyek véleményem szerint az oszmán birodalom háborúit éltették.
11 Halil Inalcik, The Rise of the Ottoman Empire. In: A History of the Ottoman Empire to 1730. Chapters from the Cambridge History of Islam and the New Cambridge Modern History by V. J. Parry, H. Inalcik, A. N. Kurat and J. S. Browley. Edited with an Introduction by M. A. Cook. Cambridge, London, New York, Melburne, 1976, 31. Uő., The Emergence, 75–77. Bassam Tibi, Keresztes háború és dzsihád. Az iszlám és a keresztény világ. Budapest, 2003, 132, 181, 186.
1. Zsákmány- és területszerzés.
2. Társadalmi tényezők
3. A hadjáratok belső, stabilizáló funkciója.
4. Lelki funkciók.
5. A dzsihád.
