IV.
IV.
1520 késő őszén megszületett a döntés, és a következő évben az oszmán hadak, Szülejmán szultánnal az élen, megindultak Magyarország ellen. Bár az eredeti terv a főváros, Buda elfoglalása volt, az uralkodó hadvezetésbeli járatlansága és ügyetlenkedése miatt „csak” a magyar védelem kulcspontjait, Nándorfehérvár és Szabács várát sikerült megszerezni.98 Ennek ellenére valószínűsíthető, hogy a szultáni sereg már ebben az első hadjáratban sem csupán Magyarország elfoglalásának szándékával lépett az ország földjére, hanem egy ennél is nagyobb szabású stratégia nyitányaként. Az oszmán győzelem után Isztambulba érkező Marco Minio velencei követ tudósítása szerint tárgyalásai során a pasák nemcsak az európai politikáról, Rómáról, az utakról érdeklődtek tőle, hanem azt is nyíltan elmondták, hogy a szultán elkötelezte magát az európai offenzíva mellett; a háború első célpontja Magyarország, hogy területéről kiindulva könnyebben támadhassák meg a többi országot.99
98 Káldy-Nagy, Szulejmán, 42–50. Szakály Ferenc, Nándorfehérvár, 1521: a vég kezdete. In: Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót, és így esött. Sajtó alá rendezte Kovács István. Budapest, 1980, 83–163. A célokra ld. Fodor, Magyarország és a török hódítás, 43–45.
99 Le relazioni degli ambasciatori veneti al Senato durante il secolo decimosesto. Ed. Eugenio Albčri. Serie III, volume III. Firenze, 1855, 75–76. Ugyanezt állította Ismail sah 1523-ban a szultán hozzá intézett leveleire hivatkozva: Tardy, Magyar követjárások, 87.
A következő tizenkét év eseményei bebizonyították, hogy a velencei követ nem a levegőbe beszélt. Igaz, a közel-keleti tartományok konszolidálása négy évre átmenetileg megakasztotta a terv végrehajtását,100 de 1526-tól kezdve már semmi sem tarthatta vissza a szultánt a félbeszakadt vállalkozás folytatásától. Időközben még jobbak lettek a kilátásai, mert Lengyelországot sikerült semlegesítenie, Havasalföldön megszilárdította a befolyását, Ferenc francia király pedig, aki hatalmas vereséget szenvedett V. Károlytól, együttműködést ajánlott a Habsburgokkal szemben.101 Miután a teljesen magára maradt Magyarországot 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában könnyedén elintézte, megnyílt előtte az út nyugat felé. A Porta magatartásában 1526 után mégis némi zavar észlelhető. Egyes források azt jelzik, hogy a szultán és Ibrahim nagyvezír nem számított ilyen gyors összeomlásra, és nem készült fel Magyarország azonnali megszállására. Időközben Anatóliában helyi felkelések törtek ki, azokat is le kellett verni. A birodalom élelmiszertartalékai átmenetileg kifogytak, épp akkor, amikor II. Lajos magyar király halála miatt Szapolyai János mellett Habsburg Ferdinánd is jelentkezett a magyar koronáért, majd hamarosan kiszorította az országból Szapolyait. Ráadásul V. Károly óriási vereséget mért a Habsburg-család ellen szövetkezett Cognac-i ligára, seregei kifosztották Rómát (1527). V. Károly közel került ahhoz, hogy valóban a Nyugat egyeduralkodója legyen, Ferdinánd sikerei pedig az eddigi török győzelmek értékét tették kérdésessé Magyarországon. A magyar konfliktus ebben a történelmi pillanatban elkerülhetetlenül oszmán–Habsburg összecsapássá szélesedett, amelyben a Porta maga mögött tudhatta a Habsburgok itáliai előretörésétől megrémült Velencét is.
100 Rodosz elfoglalására: Setton, The Papacy, III. 198–216. Nicolas Vatin, L’Ordre de Saint-Jean-de-Jerusalem, l’Empire ottoman et la Méditerranée orientale entre les deux sičges de Rhodes 1480–1522. (Collection turcica, 7.) 1994, Louvain–Paris, 339–374. Az egyiptomi rendcsinálásra: Seyyid Muhammed es-Seyyid Mahmud, XVI. asirda Misir eyâleti. Istanbul, 1990, 72–90.
101 Az oszmán–francia „barátkozáshoz” ld. Michael Hochendlinger, Die französisch–osmanische „Freundschaft” 1525–1792. Element antihabsburgischer Politik, Gleichgewichtsinstrument, Prestigeunternehmung – Aufriß eines Problems. Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung 102:1–2 (1994) 108–164, főleg 115–119, 146–149.
Szülejmán szultán és nagyvezíre ekkor, mégpedig minden jel szerint 1527 őszén, elhatározta, hogy harcba indul az európai főhatalomért, hiszen nem maradt vesztegetni való ideje. A két barát arról is döntött, hogy félreteszi a fokozatos lépések taktikáját (amelyet a mohácsi csata után rutinszerűen kezdett alkalmazni azzal, hogy vazallusságot ajánlott az élőnek hitt Lajosnak), és egyenesen Bécs ellen vonul, hogy döntő csapást mérjen a Habsburgok közép-európai hatalmára. A koncepció – változó formákban, bizonyos elemeket időnként felcserélve – lényegében Szülejmán élete végéig a közép-európai politika sarokköve maradt. A hadjáratra végül 1529-ben került sor, mert megindítása előtt rengeteg szervezési és diplomáciai feladatot kellett elvégezni. Az utóbbi magában foglalta Szapolyai János törökbarát kormányának elismerését, a lengyelekkel kötött új békét és a földközi-tengeri francia kereskedőknek adott kereskedelmi koncessziót.102
102 Fodor Pál, A Bécsbe vezető út. Az oszmán nagyhatalom az 1520-as években. In: Két tárgyalás, 93–94.
Bécs ostroma hatalmas oszmán kudarccal végződött.103 Hasonló eredménytelenséggel zárult a következő, 1532. évi kísérlet is (véleményem szerint, ha nem jutottak is el odáig, ez tekintendő a második bécsi hadjáratnak, s nem az 1683. évi).104 Az oszmánok terjeszkedése elakadt, a hatalmas birodalom ereje is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy legyőzze és kiűzze a Habsburgokat és támogatóikat Közép-Európából. 1532 az egyik legfontosabb fordulópont az Oszmán Birodalom, valamint az oszmánok és Európa kapcsolatának történetében. Nem pusztán a pillanatnyi oszmán balsiker miatt, hanem legalább annyira azért, ami utána következett. A fentebb tárgyalt másik három fronton ugyanis éppen ekkor egy csapásra rosszra fordult az oszmán állam helyzete. Mint jeleztem, V. Károly – a szárazföldi arcvonal tehermentesítésére és a spanyolok nagy örömére – megnyitotta a földközi-tengeri frontot, arra kényszerítve az oszmánokat, hogy maguk is hasonlóképpen cselekedjenek, óriási pénzeket öljenek a flottájukba, és megosszák figyelmüket a szárazföldi és a tengeri arcvonal között.105 Ugyanekkor kiújult a háború a perzsákkal is (1533–35. évi hadjárat), majd rövid időn belül a Vörös-tengeren és az Indiai-óceánon is sokkal nagyobb oszmán erőbevetés vált szükségessé.106 Soha többé nem adódott olyan helyzet, mint a 1520-as években, amikor a szultáni udvar éveken át egy frontra összpontosíthatta figyelmét és az állam teljes katonai erejét. A továbbiakban ide-oda kapkodott, megfigyelhető, hogy gyakran egyszerre akart eredményt elérni a legkülönbözőbb térségekben (mint 1537–38-ban vagy 1552-ben), ami hosszú távon számos negatív következménnyel járt. A Földközi-tengeren ugyan egyértelmű oszmán katonai győzelem született, de ennek kevés gazdasági hozadéka lett az oszmán társadalom számára. Szülejmán ráadásul rövid távú politikai előnyökért kiszélesítette a kapitulációk rendszerét, amivel a későbbiekben utat nyitott az európai gazdasági behatolásnak. A Közel-Keleten és az Indiai-óceánon elért kisebb-nagyobb sikerek ugyancsak nem voltak elegendők ahhoz, hogy elejét vegyék a nyugatiak (vagy északiak) későbbi nyomasztó kereskedelmi fölényének. Perzsiában a síita Szafavida-dinasztia jól kihasználta a húszas években kapott haladékot, és amikor az oszmánok ismét ellene fordultak, már semmi esélyük nem volt arra, amire előzőleg még lett volna: hogy örökre megszabaduljanak ettől a kényelmetlen szomszédjuktól. A 17. század közepéig folytonosan ismétlődő háborúk oszmánok szempontból csekély (főleg átmeneti) nyereséggel és rengeteg értelmetlen kiadással jártak.107
103 Ferdinand Stoller, Soliman vor Wien. Mitteilungen des Vereins für Geschichte der Stadt Wien 9–10 (1929–1930) 11–76.
104 Ld. ehhez Bariska István, Az 1532. évi török hadjárat történetéhez. In: Népek együttélése Dél-Pannóniában. Tanulmányok Szita László 70. születésnapjára. [Pécs, 2003,] 11.
105 Az átszervezés kezdeteihez ld. Idris Bostan, The Establishment of the Province of Cezayir-i Bahr-Sefid. In: The Kapudan Pasha. His Office and His Domain. Ed. by Elisabeth Zachariadou. Rethymnon, 2002, 241–251.
106 Adel Allouche, The Origins and Development of the Ottoman–Safavid Conflict (906–962/1500–1555) (Islamkundliche Untersuchungen, 91). Berlin, 1983, 102-103, 138-139, 150-151, valamint Özbaran fentebb idézett tanulmányai.
107 Egy itáliai megfigyelő írta 1594-ben: „Perzsia ugyanaz a szultánnak, ami Flandria a spanyol királynak vagy Kréta a velenceieknek, mivel a kiadások rendkívül magasak, a bevételek pedig jelentéktelenek. A megszerzett országok semmi hasznot nem hajtanak.” Johann Wilhelm Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa. Dritter Theil. Gotha, 1855, 580-581: 2. jegyz. Az 1590-ben óriási költségekkel megszerzett területeket a birodalom 1619-ben elvesztette.
A húszas évek kiváló lehetőségei a közép-európai (magyarországi) fronton sem tértek vissza még egyszer. A Habsburgokra ugyanazt lehet elmondani, mint a perzsákra: soha többet nem voltak olyan gyengék, mint azokban az években. Az oszmán támadások ugyanis kettős hatással jártak Európában.108 A magukat fenyegetve érző területek (a német birodalom, Ausztria, Királyi Magyarország, Spanyolország, Itália számos állama stb.) és társadalmi erők (beleértve a protestánsokat, főleg 1529, Luther török kérdésben elfoglalt álláspontjának megváltozása után) minden olyan esetben felsorakoztak a Habsburgok mögött, amikor nagynak látszott a veszély. Amikor viszont a Habsburgok túlságosan megerősödtek, azonnal működésbe léptek a centrifugális erők, illetve a törökök elleni támogatásért cserébe a dinasztiának is számos engedményt kellett tennie (így járult hozzá az oszmán offenzíva a protestantizmus fennmaradásához).109 Ám akárhogyan alakult is nyugaton a dinasztikus és a társadalmi-vallási küzdelem, a Habsburgok a legnehezebb pillanatokban képesek voltak akkora erőket mozgósítani, amelyekkel megállíthatták az oszmánok előnyomulását.
108 John Elliott, Ottoman-Habsburg Rivalry: The European Perspective. In: Süleymân the Second and his Time, 153–162. Mackenney, Sixteenth Century Europe, 252.
109 Stephen A. Fischer-Galati, Ottoman Imperialism and German Protestantism 1521–1555. Cambridge, 1959, főleg 111–117.
Szülejmán európai politikájának értékelésekor a nagy kérdés az, hogy felismerhette-e ezeket a korlátokat. Erre azt válaszolhatjuk, hogy az 1520-as évek vége előtt biztosan nem, de ezt nem lehet felróni neki, mert akkor ezek a korlátok még aligha látszottak. Ez idő tájt minden józan számvetés óriási fölényt jelzett, csak a Bécs elleni két hadjárat mutatta meg, hogy mégis hibás volt a számítás. 1532 után viszont helyzetértékelése és politikája egyre több irracionális jegyet mutatott. Láthatólag nem akarta tudomásul venni az erőviszonyok megváltozását, s miközben minden fronton egyre nagyobb erők bevetésére kényszerült, nem volt hajlandó feladni Bécs megtörésének álmát. A döntő győzelem kivívása és a politikai taktikázás (Szapolyai vazallus királyságának fenntartása stb.) helyett a húszas és a harmincas évek fordulóján, amikor erre utoljára lehetősége lett volna, meg kellett volna szereznie Magyarország egészét, amivel alaposan megnehezíthette, késleltethette (ha ugyan meg nem akadályozta) volna a keleti Habsburg birodalom kiépülését.110 Ehelyett 1532 után átmenetileg elhagyta a térséget, időt hagyva Ferdinándnak a Habsburg katonai védelmi rendszer alapjainak megteremtésére, a hadviselés legmodernebb formáinak (például a tűzfegyverek és a pika együttes használatának) elsajátítására, és csak reménytelenül megkésve, az 1540-es évek első felében próbálta ismét felújítani a félbeszakadt inváziót, amikorra az oszmán hadviselés egyszer s mindenkorra elvesztette korábbi fölényét.111 1545-re kiderült, hogy nemhogy Bécset, de már Nyugat-Magyarországot vagy a határt sem képes elérni, és meg kell elégednie Szapolyai János területeinek bekebelezésével. A következőkben aztán mind ő, mind utódai arra kényszerültek, hogy egy minden korábbinál költségesebb védelmi rendszert hozzanak létre és tartsanak fenn Magyarország közepén, és egy kilátástalan határvidéki háborúban fecséreljék el a birodalom erőforrásait. Az oszmán-Habsburg béke (1547) megkötése utáni években már mutatkoztak az első jelei a központi kincstár túlterheltségének.112
110 Magyarországnak csak kb. egy harmada került Habsburg uralom alá, de így, csonkán is a birodalom éves bevételeinek egy harmadát adta a későbbiekben, ráadásul rengeteg olyan dologgal (emberforrás, élelem, nyersanyag stb.) járult hozzá a védelemhez, amit igen nehéz számszerűsíteni. Ld. Pálffy Géza, A magyar királyság integrációja a Habsburg Birodalomba a 16. században (sajtó alatt).
111 John F. Guilmartin, Jr., Ideology and Conflict: The Wars of the Ottoman Empire, 1453–1606. Journal of Interdisciplinary History 18:4 (1988) 735–736.
112 Aligha véletlen, hogy Rüsztem nagyvezír idején (1544–1553, 1555–1561) a kormányzói posztoknál felbukkan a hivatalvásárlás intézménye. Ld. Klaus Röhrborn, Untersuchungen zur osmanischen Verwaltungsgeschichte. Berlin, New York, 1973, 114–115, 119, 126. Vö. M. Tayyib Gökbilgin, Rüstem paşa ve hakkindaki ithamlar. Tarih Dergisi 8:11–12 (1955) 11–50.
Nem sok kétségünk lehet afelől, hogy a közép-európai földfoglalásokat mindenekelőtt a katonai-bürokratikus elit szorgalmazta.113 Szülejmán ezzel az akarattal (legalábbis uralkodásának első két– két és fél évtizedében) nem tudott, de valószínűleg nem is akart szembeszállni. Akármint vélekednek róla újabban, a személyes részvételével zajló háborúk egyszerű felsorolása bizonyítja: ő is a közép-európai, a Habsburg, illetve még tágabban: a keresztény fronto(ka)t tartotta elsődlegesnek, hiszen tizenhárom hadjáratából kilenc (dőlt betűvel kiemelve) irányult ebbe a régióba:114
113 A. C. Hess is ezen a véleményen volt: The Evolution, 1914, 1916.
114 Hasonlóan látja Cemal Kafadar, The Ottomans and Europe. In: Handbook of European History 1400–1600: Late Middle Ages, Renaissance, and Reformation. Vol. 1. Structures and Assertions. Ed. by Thomas A. Brady, Jr., Heiko A. Oberman, James D. Tracy. Leiden, 1994, 609–610 (bár szerinte a 13 hadjáratból 10-et vezetett a nyugat ellen – nyilván azért, mert Rodosz ostromát is ide számította).
1.
|
1521
|
Nándorfehérvár/Belgrád
|
2.
|
1522–1523
|
Rodosz
|
3.
|
1526
|
Mohács
|
4.
|
1529
|
Bécs
|
5.
|
1532
|
Bécs (Kőszeg)
|
6.
|
1534–1536
|
Irak
|
7.
|
1537
|
Róma (Avlonya)
|
8.
|
1538
|
Moldva
|
9.
|
1541
|
Buda
|
10.
|
1543
|
Bécs (Esztergom, Székesfehérvár)
|
11.
|
1548–1549
|
Irán (Tebriz)
|
12.
|
1553–1555
|
Irán (Nahcsiván)
|
13.
|
1566
|
Bécs (Szigetvár)
|
Ugyanakkor arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy Szülejmánt nemcsak rideg bel- és külpolitikai számítások, hanem nagyon mély ideologikus beidegződések is vezették. Nincs okunk kételkedni abban, hogy személyesen vallási küzdelemnek, „hitharcnak” (dzsihád) fogta fel a dinasztia valamennyi háborúját.115 Aligha véletlen, hogy államának egyik szellemi oszlopa, Kemálpasazáde, az 1521. évi hadjáratot a német keresztesek egykori kisázsiai inváziójának megbosszulásaként állította be.116 De nem csupán erről volt szó. Az oszmán szultánok a 14–15. század fordulója óta a világhódító Nagy Sándor örökösének tartották magukat. Az állandó és mind nagyobb sikerek miatt ez az elképzelés II. Mehmed idején egyszerű politikai ideológiából az uralkodók személyes meggyőződésévé változott.117 Dédapjától Szülejmán megörökölte azt a hitet, hogy rá vár a Kelet és a Nyugat egyesítésének feladata. Trónra lépésének évében veretett pénzein Mehmed nyomdokain haladva „a szárazföldi és a tengeri hatalom és győzelem urá”-nak nevezte magát, apjától, Szelimtől pedig a perzsa „sah” és a „két szent város védelmező”-je címet vette át, kiegészítve mindezt a „két kontinens ura és a két tenger szultánja” titulussal, ami egyértelműen a világuralom igényét fogalmazta meg.118 Bár a jelek szerint pénzein nem használta, szívesen vette, ha két elődjéhez hasonlóan „világhódítónak” (száhib-kirán) vagy az utolsó idők „megváltójának” (mahdi) nevezték.119. Ezek az elképzelések, párosulva a rendelkezésére álló páratlan hatalommal és katonai erővel, már fiatal korában erősen hatottak jellemének alakulására. Trónra lépése pillanatától kezdve egészen másként viselkedett, mint elődei: megközelíthetetlen volt, nyilvános szereplésein (pl. követfogadásokon) hallgatásba burkolózott, később pedig ő vezette be a jelbeszédet a palota belső részlegében.120 Uralkodása idején végig egy népe és a világ felett álló, misztikus, személytelen hatalom képét igyekezett megteremteni. Biztosra vehető, hogy aki ennyire kivételes embernek képzelte magát, annál a hasonló igényeket hangoztató Habsburg uralkodó, V. Károly legyőzése személyes kérdéssé is változott. Véleményem szerint ez az emberi hiúság tükröződik a fenti táblázatban, amely az uralkodó küldetéstudatával együtt nagy mértékben felelős az 1532 utáni elhibázott európai politikáért.
115 Ld. pl. még trónörökös korában, 1515. május közepén írt, nagyon ünnepélyes, vallásos tónusban írt beszámolóját a zsarnói (Havale, Belgrád mellett) ütközetről, amelyben a határ menti oszmán csapatok tönkreverték Szapolyai János seregét (Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Arşivi, E. 5438), vagy az 1532. évi „bécsi” hadjárat alkalmából birodalma alattvalóihoz intézett parancsát (Istanbul, Bayezid Devlet Kütüphanesi, Veliyüddin Ef. 1970, 56b–57b).
116 Bernanrd Lewis, The Muslim Discovery of Europe. New York, London, 1982, 165.
117 Gülru Necipoglu, Architecture, Ceremonial, and Power. The Topkapi Palace in the Fifteenth and Sixteenth Centuries. Cambridge, London, 1991, 11–13.
118 István Nyitrai, The Third Period of the Ottoman–Safavid Conflict: Struggle of Political Ideologies (1555–1578). In: Irano-Turkic Cultural Contacts, 164–165.
119 Barbara Flemming, ÑÁÎib-þiran und Mahdi: Türkische Endzeiterwartungen im ersten Jahrzehnt der Regierung Süleymans. In: Between the Danube and the Caucasus. A Collection of Papers Concerning Oriental Sources on the History of the Peoples of Central and South-Eastern Europe. Ed. by Görgy Kara. Budapest, 1987, 43–62 (a Budáról elvitt gyertyatartókra is a száhib-kirán címet vésette; i. m., 62). Cornell H. Fleischer, The Lawgiver as Messiah: The Making of the Imperial Image in the Reign of Süleymân. In: Soliman le Magnifique et son temps. Actes de Colloque de Paris. Galeries Nationales de Grand Palais 7–10 mars 1990. Publiés par Gilles Veinstein. Paris, 1992, 159–177.
120 Necipoglu, Architecture, Ceremonial, and Power, 25–30.
A mohácsi ütközet után Ahmed Tekelü udvari ötvös egy jatagánt készített Szülejmánnak. A pompázatos fegyver pengéjének mindkét oldalát relief díszíti, amelyen egy szimurg (arab nevén anka) harcol egy sárkánnyal.121 Vígh István fegyvertörténész úgy véli, nem véletlen, hogy a mítikus madár egészében aranyozott, a sárkány csak részben, s teste nagyobbik fele fekete. Vígh megfejtése szerint a kép azt jelenti, hogy Szülejmán, a szimurg, megvívott a sárkánnyal, Lajos magyar királlyal, s természetfeletti erejével győzni fog a sötétség erői, a keresztények felett.122 A jóslat azonban nem vált valóra: a sárkánynak újabb fejei nőttek, és az oszmán szimurg egyre szárnyaszegettebben verdesett.
121 Nagy Szulejmán és kora / Kanunî Sultan Süleyman ve çagi. 1994. szeptember 7.–1995. január 8. /7 eylül 1994–8 ocak 1995. Budavári palota „A” épület / Buda sarayi „A” binasi. A kötetet összeállította és a bevezető tanulmányt írta / Albümü derleyen ve giriş incelemesini yazan Gerelyes Ibolya. Budapest, 1994, 79/1–3. A szimurg a Káf hegyén (Elburz) fészkelő hatalmas madár, tollai gyógyító erővel bírnak, az iszlám misztikában az istenség szimbóluma. Ld. F. C. de Blois, Simurgh. EI, IX, 615a.
122 Vígh István: Szülejmán jatagánja és a mohácsi csata (megjelenés alatt a Hadtörténelmi Közlemények 2004/2. számában).
