A kezdetektől a mohácsi csatáig
A kezdetektől a mohácsi csatáig
Miután az oszmánok a 14. század második felében egymás után leverték a balkáni államokat, és 1389. évi győzelmüket követően hűbéri függésbe kényszerítették a szerb fejedelemséget, Magyarország határaihoz érkeztek. 1390-ben az oszmán csapatok – első ízben a történelemben – az ország területére léptek.1
1 MÁLYUSZ Elemér, Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–1437, Bp., 1984, 102–132; ENGEL Pál, Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437), in Századok, 128:2(1994), 273–286; Ferenc SZAKÁLY, Phases of Turco-Hungarian Warfare Before the Battle of Mohács (1365–1526), in Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae, 33(1979), 67–85.
A magyar királyság ekkoriban Európa egyik legnagyobb kiterjedésű állama volt. Civilizációs teljesítményei, katonai ereje és a keresztény közösség (respublica Christiana) keleti és déli határainak védelmében végzett évszázados szolgálatai miatt óriási tekintélynek örvendett a nyugati világban. A magyar királyok olyan megtisztelő címeket viseltek, mint a „kereszténység védője” (defensor Christianitatis), a „Krisztus bajnoka” (athleta Christi) vagy „a keresztény hit katonája” (miles fidei Christianae), országukat pedig egész Európa a maga keleti „kapujának” (porta) tekintette.2 A magyar állam nemcsak felfogta a keletről érkező támadásokat (mint pl. a mongol inváziót vagy az Aranyhorda betöréseit), hanem a római katolikus egyház támogatásával „térítő” hadjáratok sorát vezette a „szakadároknak”, „lázadóknak” vagy „eretnekeknek” tekintett szomszédos államok, így a balkáni patarénusok vagy bogumilok és a keleti keresztények ellen. A magyar király éppen egy ilyen hadjárat során ütközött meg először török csapatokkal (1375).
2 TERBE Lajos, Egy európai szállóige életrajza (Magyarország a kereszténység védőbástyája), in Egyetemes Philológiai Közlöny, 60:7–12(1936), 307, 309–311, 346.
180Magyarország irányítói kezdetben nem érzékelték, hogy az új ellenfél minden tekintetben különbözik a térségben eddig megszokottaktól. A törökök megjelenése annyit jelentett számukra (és Európa más vezetői számára is), hogy a jövőben az „eretnekség” újabb formájával kell majd felvenniük a küzdelmet a Balkánon. A „szkizmatikusok” és a „muszlimok” egybemosását elősegítette az is, hogy a balkáni népek egyre többször az oszmánok szövetségeseiként jelentek meg a harctereken. A magyar szemlélet tehát a legnagyobb természetességgel sorolta be a „törököket” a „szakadárok” közé, és csak lassan ébredt rá a köztük lévő óriási különbségekre. Zsigmond király (1387–1437), aki az elsők között ismerte fel az oszmán terjeszkedésben rejlő veszélyeket, kezdetben maga is hasonló kategóriákban szemlélte a „török” ellenséget. Egy 1390. augusztus 14-én kelt oklevele a „cseles ravaszsággal szövetkezett gonosz szakadár rácok és törökök” elleni harcról tesz említést.3 Az 1397. októberi országgyűlés ugyancsak a „törökök és más szkizmatikusok támadásai és erőszakosságai”-ra hivatkozva határozott a védelmi rendszer átszervezéséről, ami azt jelzi, hogy a magyar nemesség is osztotta királya álláspontját a török megítélésében.4 Ez a felfogás tovább élt a következő évtizedekben is, de közben – főként 1396 után – jócskán előrehaladt a fogalmi tisztázás folyamata, s az ennek során születő új „ideológia” lassanként kiszorította a régi elképzeléseket, hosszú időre meghatározván a törökökről Magyarországon élő képet. A „vad, pogány és istentelen török nemzet” először is a királyi felség (rex) és az ország (regnum) „főellensége” és „üldözője” (inimicus capitalis, persecutor) lett, melyet időnként „tatár”-nak vagy „török-tatár pogány”-nak is neveztek.5 Az utóbbi nyilván szándékos, de igen kifejező csúsztatás: a tatárjárás szörnyű emlékeit őrző Magyarországon semmi sem fejezhette volna ki jobban az új ellenség veszélyességét, mint az, hogy rokonságba hozták a tatárokkal.6 Miután a király és az ország magukat a keresztény közösség képviselőinek, az elszenvedett támadásokat pedig az egyetemes kereszténység sérelmeinek tekintették, a törököt egyidejűleg azonosították „Krisztus keresztjének és a keresztény hitnek ellenségével és üldözőjével”.7 Ettől fogva a török mindig ezt a kettős fenyegetést („az ország és a hit üldözője”) testesítette meg, amire a magyar vezető réteg egyöntetűen úgy válaszolt, 181hogy kiméletlen harcot hirdetett ellene. Zsigmond király egyik oklevele felsorolja azokat a motívumokat, amelyek az ellenállást, illetve a visszacsapást szükségszerűvé teszik: 1. a szenvedők iránti részvét; 2. „a védelem őszinte kötelessége”; 3. a keresztények ellen, illetve 4. a Megváltó ellen elkövetett jogtalanságok.8 Ekképpen kinyilvánítja, hogy az ország védelme és a törökök „jogtalanságainak” megtorlása (értsd: a támadó háború) erkölcsi, politikai és vallási kötelessége az ország irányítóinak, elsősorban is a királynak. E funkciója folytán az utóbbi hamarosan (ahogy azt XXIII. János pápa 1410-ben első ízben megfogalmazta) a „keresztény hit pajzsa és védőfala” (scutum atque murus) megtisztelő cím birtokosává válik, mind a hazai közvéleményben, mind a keresztény köztársaság vezetőinek szemében.9 Helyzetéből következik, hogy ha kötelessége teljesítése közben nem jár sikerrel (vagyis vereséget szenved a töröktől), akkor az csakis „Isten titkos ítéletének jóváhagyásával” történhet.10
3 Középkori históriák oklevelekben (1001–1410), a szövegeket válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta KRISTÓ Gyula, Szeged, 1992, 221.
4 Decreta Regni Hungariae. Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301–1457, collectionem manuscriptam F. DÖRY, additamentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt G. BÓNIS, V. BÁCSKAI, Bp., 1976, 160.
5 KRISTÓ Gy., Középkori históriák, 224, 244–245, 257, 260, 271.
6 A tatár-kép változásairól l. B. SZABÓ János, Vázlat egy ellenségkép történetéről, I, A tatárok emlékezete Erdélyben, 1241–1621, in Aetas, 1995/1–2, 5–22.
7 KRISTÓ Gy., Középkori históriák, 244–245.
8 Sopron vármegye története, Oklevéltár, I, 1156–1411, szerk. NAGY Imre, Sopron, 1889, 546 (1401).
9 TERBE L., Egy európai, 304.
10 KRISTÓ Gy., Középkori históriák, 238, 242.
A Hunyadiak és a Jagellók Magyarországa alapjában véve továbbvitte a törökről és az önnön szerepéről Zsigmond idején kialakított képet, de a mindennapi tapasztalatok és az új szellemi áramlatok (humanizmus, egyházi spirituális mozgalmak stb.) hatására itt-ott igazított rajta: bizonyos vonásait kiemelte, másokat eltüntetett, s több új karaktervonással is gazdagította. A török megmaradt „főellenségnek”, sőt, fokozatosan az „ős” vagy az „örök ellenség” rangjára emelkedett. Általános meggyőződéssé érett, hogy a török egyúttal „természettől” való ellenség is, aki nem pusztán ellenfelei legyőzésére tör, hanem azok identitását is meg akarja semmisíteni; azért tartja állandó rettegésben szomszédait, mert győlölet és bosszú vezérli cselekedeteit. Hunyadi János V. Miklós pápához intézett 1448. szeptember 17-i levele, melyet a neves humanista, Vitéz János írt, nagy kifejezőerővel foglalta össze ezt a gondolatkört: „Ha jól emlékszem, immár száz esztendeje ólálkodnak Európa körül a törökök Istenre-emberre acsargó fegyverei. Villámgyors egymásutánban igázták le Görögországot, Macedóniát, Bulgáriát, Albániát […] szolgaságra taszítva, vallásukból kiforgatva őket, idegen hitet, idegen erkölcsöt, idegen törvényt és a hitetlenek nyelvét kényszerítették rájuk. Sem Isten, sem ember jogait nem kímélték; […] Innét terjedt el a pusztító vész az összes szomszédok irányába. Legutóbb elhatolt már csaknem Európa közepéig, s most országunk s hazánk tőszomszédságában vetette meg lábát. […] Több mint hatvan esztendeje csaknem szakadatlanul álljuk a háború perzselő dühét, mégpedig saját erőnkből, egyetlen nép fegyvereivel. Helytállunk, pedig kimerített a sok vereség, hadakozás és gyász. […] Hogy 182néhány szóban mindent összefoglaljak: ennyit még egyetlen ellenségünktől sem szenvedtünk, és a szabadság emlékén kívül egyebünk sem maradt, mint fegyverünk és bátorságunk, hiszen sokszor kerültünk végveszélybe. […] Mert nincs olyan kegyetlenség, amit el ne követtek volna rajtunk, és soha nem lesz vége, akár győzünk, akár veszítünk: az ellenség állandóan a nyakunkon marad, mert gyűlölete túltesz még az erején is. Ellenségünk […] most sem győzelmet: bosszút akar venni rajtunk”.11
11 Magyar humanisták levelei, XV–XVI. század, közreadja V. KOVÁCS Sándor, Bp., 1971, 120–121. Vö. Vitéz János levelei és politikai beszédei, válogatta, a szöveget gondozta és a bevezető tanulmányt írta BORONKAI Iván, fordította BELLUS Ibolya és BORONKAI Iván, Bp., 1987, 131–132.
A tudat, hogy a török nem fog felhagyni Magyarország (illetve, mint egyre többen gondolták: az egész keresztény világ) meghódításának szándékával, egyáltalán nem bénította, hanem éppenséggel élesztette az ellenállás szellemét. A sorsdöntő csatáit sorra elvesztő Hunyadi Jánost saját bevallása szerint csak az foglalkoztatta, hogy miképpen űzhetné ki a „pogányt” Európából. Az ellene folytatott háborút „befejezni pedig akkor fogjuk – írta 1448 szeptemberében Miklós pápának –, ha üldözzük is a vert ellenséget, és mindaddig nem tágítunk, amíg Európából kiűzvén, valóra nem válik reményünk”.12 Ez a gondolat annyira gyökeret vert az ország közvéleményében, hogy a 16. század elején, amikor a török legyőzése már minden realitását elvesztette, Hagymási Bálint még mindig erre buzdította a magyarokat Ad Pannoniam c. versében (1509):
12 Magyar humanisták levelei¸ 100–101, 122. Vitéz János levelei, 96, 134.
Söpörd halálba már e számos csürhét,
Amely a népek rablásán nőtt eddig,
Már mind e nép joggal szomjazza vérét,
Pusztítsd hát el nevét is a töröknek.13
Amely a népek rablásán nőtt eddig,
Már mind e nép joggal szomjazza vérét,
Pusztítsd hát el nevét is a töröknek.13
13 IMRE Mihály, „Magyarország panasza”. A Querela Hungariae toposz a XVI–XVII. század irodalmában, Debrecen, 1995, 151 (Csokonai Könyvtár, Bibliotheca Studiorum Litterarium, 5; szerk. BITSKEY István és GÖRÖMBEI András).
Ehhez a felfogáshoz kapcsolódóan a pápai udvar, valamint hazai és külföldi humanisták propagandája nyomán a 15. század közepe felé egyre gyakrabban nevezték Magyarországot a „kereszténység védőbástyájának” (propugnaculum et antemurale Christianitatis). A kezdetben csupán a magyar királyra használt „pajzs” vagy „fal” hasonlat fokozatosan kiterjedt az ország egészére és annak valamennyi lakosára, s a „védőbástyá”-val szimbolizált funkció – jóllehet azt más országok is igényelték maguknak – az európai és a hazai közvélemény ítélete szerint jórészt Magyarország 183kiváltsága lett.14 Noha a magyar vezető réteg ezt a hivatást a lengyelektől sem tagadta meg (a politikai uniók és a sorsközösség miatt a magyar és a lengyel hagyomány tele van közös elemekkel),15 meg volt győződve arról, hogy az ország különleges szerepet tölt be Európában. Brodarics István, János király (1526–1540) és a török orientáció híve (!), a mohácsi csatáról írott beszámolója elején Magyarországnak már nemcsak a megelőző mintegy hetven-nyolcvan évét (a toposz keletkezése óta eltelt időt), hanem egész történelmét úgy állította be, mint az Európa védelmében hozott szakadatlan áldozatok történetét: „Az időtől fogva, amelyben a jóságos Krisztus Isten vezetésével Szkítiából kijöttünk, és Krisztus hitét fölvettük, a többi kereszténynek mindig pajzsa és bástyája voltunk, és […] ebben a kereszténységnek tett – véleményünk szerint kitűnő – szolgálatban elvesztettünk már két királyt, […] rajtuk kívül annyi sok rendbeli főembert, annyi sok nemest és katonát, a köznép megszámlálhatatlan sokaságát […] Mi azután is [ti. a mohácsi vereség ellenére is] azt fogjuk gondolni, hogy a keresztény társadalommal szemben dicséretesen cselekedtünk, ha esetleg [valaki] talál is olyan másik nemzetet, mely azt a külső ellenségtől több mint ötszáz éven keresztül saját vérével és tulajdon költségén védelmezi.”16
14 TERBE L., Egy európai, 297–350; BENDA Kálmán, A magyar nemzeti hivatástudat története (a XV–XVII. században), Bp., 1937, 10–38; HORVÁTH Magda, A török veszedelem az európai közvéleményben, Bp., 1937, passim, 48–83 (Minerva-könyvtár, 112); HOPP Lajos, Az „antemurale” és a „conformitas” humanista eszméje a magyar–lengyel hagyományban, Bp., 1992 (Humanizmus és reformáció, szerk. JANKOVICS József, 19); IMRE M., „Magyarország panasza”, 143–166; RÁCZ István, A török világ hagyatéka Magyarországon, Debrecen, 1995, 13–29.
15 HOPP L., Az „antemurale” és a „conformitas”.
16 BRODARICS István, Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről, in Mohács emlékezete…, a kötetet válogatta KISS Károly, szerkesztette KATONA Tamás, Bp., 1979, 11–12.
A paraszti tudat 15. századi formáiról ugyan sokkal kevesebbet tudunk, mint az országot irányító nemesi és egyházi társadalom gondolkodásmódjáról, de ami ismert, abból világosan kitetszik, hogy a parasztság ugyanolyan elutasítóan viszonyult a törökhöz, mint saját urai. A védőbástya jelképpel megfogalmazott hivatást meglepő egységben vallotta magáénak Magyarország valamennyi társadalmi rétege, így a török fenyegetés nagy szerepet játszott abban, hogy az országban erősödött az egymásrautaltság és az összetartozás érzése. Vitéz János (Hunyadi János nevében írt) egyik levelében találjuk azt a főméltóságtól váratlan kijelentést, hogy a keresztes háború költségeinek fedezésére meghirdetett búcsúból „senki se rekesztessék ki neme vagy társadalmi állása miatt, ha egyszer hazája egy, ügye azonos, hite közös és hódolata ugyanúgy az 184Apostoli Székhez láncolja!”17 Persze a „közös haza” és a „közös hit” közül az utóbbi egyelőre még sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a parasztság gondolkodásában. A Kapisztránói János csodáiról készített jegyzőkönyvekből (15. század közepe) az derül ki, hogy még a török rabságot átélt közemberek is főleg vallási okokból utasították el a törökök uralmát. Egy Dél-Magyarországról elhurcolt és utóbb szerencsésen megmenekült ács azt vallotta, hogy raboskodása idején ekképpen szokott imádkozni: „Ments meg engem [Uram] az egész kereszténység ellenségének kezéből, hogy ne veszítsem el katolikus hitemet, […] hogy bűneim megsokszorozódása következtében ne essek kétségbe és ne jussak örök kárhozatra.”18 A török alattvalóvá (rabbá) válás és az elkárhozás párhuzamba állítása tehát valószínűleg nem korlátozódott a felső rétegekre, hanem az egész magyar társadalom szemléletét áthatotta.
17 Magyar humanisták levelei, 163, Vitéz János levelei, 181–182. Vö. KARDOS Tibor, A magyarországi humanizmus kora, Bp., 1955, 111–112.
18 FÜGEDI Erik, Kapisztránói János csodái. A jegyzőkönyvek társadalomtörténeti tanulságai, in UŐ, Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról, Bp., 1981, 49–50.
A 15. század közepe után a törökről és a hozzá való viszonyról kialakított modell egyre jobban feltöltődött teológiai-eschatalogikus elemekkel. Ezt a folyamatot bizonyára a török nyomás erősödése és az a keserű tapasztalat táplálta, hogy minden erőfeszítés dacára az ország pusztulása folytatódott, erőforrásai apadtak, és mindinkább magára maradt a „közös” ellenséggel szemben. Már Hunyadi János leveleiben felbukkan a „romlás”, sőt a „végromlás” képe, az a vízió, hogy az ország egyedül nem bírja sokáig az egyenlőtlen küzdelmet.19 Hogy ez nem puszta retorikai fogás volt, az kiderül abból, hogy Hunyadi (illetve szószólója: Vitéz János) többször utalt az „égi koronával” szimbolizált mártíromság eshetőségére.20 Nyilván ezzel függ össze, hogy a hadvezér és kancellárja a törökellenes harcok balsikereit végső soron rendre az isteni akaratból vezette le. A várnai csatáról (1444) beszámolva azt írták, hogy ott „nem az ellenséges katonaság, hanem az isteni ítélet csapásai alatt szenvedtünk, és csupán tulajdon bűneink miatt kerekedhettek felül a barbárok”.21 A rigómezei vereség (1448) után kijelentették, hogy „bűneinkhez képest kevés is mindaz, amit eleddig szenvedtünk”,22 s az újabb katasztrófában hasonlóképpen „Isten büntető szándékát” látták.23 Ez a felfogás persze cseppet sem eredeti. Azóta, hogy a 8. század elején lefordították latinra 185Pszeudo-Methodiosznak a muszlim terjeszkedéssel foglalkozó művét, és annak gondolatait az apokaliptikus (főleg a joachimista) áramlatok mindenüvé elterjesztették, a nyugati világban közhelynek számított, hogy a muszlimok (szaracénok) az apokaliptikus népek közé tartoznak, akiket Isten bűneik miatt, büntetésből küldött a keresztényekre.24 Ez a nézet Magyarországon már a 13. század közepén felbukkant, amikor IV. Béla király az „emberiség bűnei”-re vezette vissza a tatárjárás „viharát”.25 Hunyadiék tehát a bűnbeesés–büntetés emlegetésével nem tettek egyebet, mint visszanyúltak a hazai és az egyetemes tradícióhoz. Ám egy lényeges kiegészítést is fűztek hozzá, ami vigasztalást és reményt adott a török ellen küzdőknek. Úgy érveltek, hogy az isteni büntetés jogosságát vitatni nem szabad, inkább bűnbánatot kell gyakorolni, s akkor Isten megkönyörül a vétkezőkön. Annál is inkább, mert szilárdan hitték, hogy a „menny nem pusztító, hanem nevelő céllal méri büntetését”,26 az ég tanító szándékaiból pedig a reményt is kiolvasták: „mi azzal vigasztalódunk, hogy az ég büntetésében nevelő intést látunk, nem pedig gyilkos szándékot”.27 Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy felesleges, dőre dolog a küzdelem végső kimenetelével foglalkozni, hisz az isteni döntést befolyásolni nem lehet. A „megneveltek” csak egyet tehetnek: csüggedetlen reménnyel fegyverkezzenek a török ellen.
19 Magyar humanisták levelei, 71; vö. 258–259. Vitéz János levelei, 66.
20 Például: „Eltökélt szándékom inkább vasba és fegyverbe öltözve halni meg, semmint tovább szemléljem népem szenvedéseit”; Magyar humanisták levelei, 118. Vitéz János levelei, 127. Vö. BENDA K., A magyar nemzeti hivatástudat, 26–29.
21 Magyar humanisták levelei, 70, Vitéz János levelei, 64.
22 Magyar humanisták levelei, 130, Vitéz János levelei, 148.
23 Magyar humanisták levelei, 127, Vitéz János levelei, 143.
24 Paul ALEXANDER, The Byzantine Apocalyptic Tradition, Los Angeles–Berkeley, 1985; Bernard McGINN, Visions of the End: Apocalyptic Traditions in the Middle Ages, New York, 1979; Bernhard TÖPFER, Das kommende Reich des Friedens. Zur Entwicklung chiliastischer Zukunftshoffnungen im Hochmittelalter, Berlin, 1964; Marjorie REEVES, The Influence of Prophecy in the Later Middle Ages. A Study in Joachimism, Oxford, 1969; Yoko MIYAMOTO, The Influence of Medieval Prophecies on Views of the Turks. Islam and Apocalyptism in the Sixteenth Century, in Journal of Turkish Studies, 17(1993), 125–145 (bőséges irodalommal); Bernard McGINN, Az Antikrisztus. Az emberiség kétezer éve a gonosz bűvöletében, Bp., 1995.
25 DEÉR József, A magyar nemzeti öntudat kialakulása, Bp., 1936, 8–9 (A Magyarságtudomány Tanulmányai, III).
26 Magyar humanisták levelei, 130, Vitéz János levelei, 148.
27 Magyar humanisták levelei, 128, Vitéz János levelei, 144.
A tanító vagy nevelő Isten és a török mint ennek eszköze olyan gondolatok, amelyek mintegy hetven év múltán fontos helyet foglalnak majd el Luther tanításaiban. Luther – hasonló meggondolásokból – a törököket nevezte „iskolamesternek”, mert azok véleménye szerint Isten fenyítő hatalmát testesítették meg.28 Míg azonban Luther innen csak hosszas vívódás után jutott el a török elleni harc helyesléséig, a 15. század 186közepén élt magyar vezetők „Isten büntetéseiből” soha, egy pillanatra sem következtettek arra, hogy fel kellene adniuk hazájuk és Európa védelmét.
28 Carl GÖLLNER, Turcica, Bd. III, Die Öffentliche Meinung Europas im 16. Jahrhundert, Bucureşti–Baden-Baden, 1978, 176 (Bibliotheca Bibliographica Aureliana, 70); IMRE M., „Magyarország panasza”, 120. A Luther törökképéről szóló irodalmat l. Y. MIYAMOTO, The Influence, 135: 74. jegyz.
A 15. század második felében a magyarországiak törökképe jelentősen gazdagodott azáltal, hogy megszülettek az első átfogó apokaliptikus értelmezések a törökről. Ezek között kiemelkedő helyet foglal el az erdélyi születésű Magyarországi György domonkos szerzetes műve, amely alapjában változtatta meg Európa szemléletét a törökről és a muszlim vallásról. György barát Rómában írta és 1480 körül adta ki a törökök vallásáról, életéről és szándékairól szóló munkáját, amely az Incipit prohemium in tractatum de moribus conditionibus et nequicia Turcorum címet viselte.29 Bár a magyar kutatás egyelőre adós a mű magyarországi hatásának feltárásval, több körülmény miatt feltételezem, hogy az nem maradt ismeretlen – elsősorban egyházi körökben. Az is valószínű, hogy a Tractatus megszületése nem kizárólag György fogságba esésének és törökországi élményeinek köszönhető, hanem már Magyarországról magával vihette a török kérdés iránti érzékenységét. Mivel a mű problematikája a korabeli Magyarországot érintette legközelebbről, és tagadhatatlan magyar háttere van, talán nem jogosulatlan itt a magyarországi török interpretációk sorába illeszteni és azok részeként (is) tárgyalni.
29 Magyarországi Györgyről és munkájáról újabban l. Y. MIYAMOTO, i. m., 128–136. Magyarul KENÉZ Győző fordításában olvasható, a TARDY Lajos által közreadott gyűjteményes kötetben: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról, Bp., 1977, 50–143.
A Tractatus, szerzőjének szándékai szerint, a török fogságba került keresztényeknek kívánt útmutatást adni hitük megőrzéséhez, ám valójában sokkal többet nyújtott ennél: átfogó teológiai-történeti magyarázatot a törökök sikereiről, s egyúttal – hol nyíltan, hol a sorok közé rejtve – kemény, szinte „reformációs” kritikát gyakorolt a keresztény világ képmutató vallásossága felett. Joachimus de Fiore calabriai apát (1135 körül – 1202) és követőinek nyomdokain haladva a törököt a végítélet közeledtét jelző apokaliptikus népnek, „szektáját” pedig az Antikrisztus egyházának gondolta, amelyben már elkezdődött az ördög uralma. Az így felfogott törököt a János Jelenéseiben szereplő második állattal azonosította, amelyik vonzó megjelenésével és hamis csodáival elbűvöli a világot, s az első állattól eltérően nem erővel (külsőleg), hanem a lélek tönkretételével (belsőleg) juttatja áldozatait örök kárhozatra. Ezzel az azonosítással talált magyarázatot a török hihetetlen sikereire, és ezzel fedte fel a törökben rejlő legnagyobb veszélyt. A „szekta” erősödése (vagyis az Oszmán Birodalom gyors terjeszkedése) számára az isteni terv része: eszköz, amely teljes bűnbánatra ösztönöz, eszköz, amely által az igazak megtisztulnak. Formálisan egyre gyengül ugyan a keresztény hit (hiszen még az egyháziak jó része is, a színleg vallásosak, azonnal megadják magukat 187a fenevadnak, úgyhogy már nem is krisztiánusoknak, hanem antikrisztiánusoknak tekinthetők), de a választottak, a barlangokba és a gödrökbe rejtőző kevesek révén valójában egyre erősödik. Minél többet szenvednek, minél nagyobb üldöztetést viselnek el a választottak, annál biztosabban részesülnek a megváltásból és az örök üdvösségből.
A törökkel szemben követendő magatartásról György barát nem nyilvánít határozott véleményt, de nem kétséges, hogy a passzív belenyugváson, Isten akaratának elfogadásán kívül nem látott más lehetőséget. A töröktől való szabadulást közelinek érezte ugyan, de nem titkolta, hogy ez nem emberek műve lesz, hanem Istené, aki reménye szerint hamarosan ítélkezik az Antikrisztus, a második bestia felett. A török állandó előrehaladása közepette a keresztények számára egyedül a teljes bűnbánat, a választottak kitartása nyújthat esélyt az örök életre.
Ebből az érvelésből, amely mind tartalmilag, mind fogalmi készletét tekintve kísértetiesen emlékeztet Luther 1529 előtti álláspontjára (aligha véletlen, hogy a reformátor előszót írt a Tractatus 1530. évi kiadásához), a belenyugvás természetesen nem kelthetett komoly visszhangot Magyarországon. Viszont a bűnbeesés tana, a kiválasztottság érzése és a vele szorosan összekapcsoló török = Antikrisztus gondolat, valamint bizonyos chiliasztikus várakozások annál inkább, hiszen ezek tőle függetlenül is termékeny talajra találtak az itteni szerzetesrendek, kiváltképp a magyar alapítású pálosok, az obszerváns ferencesek, sőt a karthauziak körében, majd rajtuk keresztül eljutottak a magyar parasztság széles rétegeihez is. A pálos és a ferences rendben a törökkérdés, az általa felszínre hozott társadalmi problémák és a kor általános válsághangulata már a 15. század közepén erőteljes joachimista áramlatokat termeltek ki. A pálosoknál olyan csoportok alakultak, amelyek hozzákezdtek a joachimi harmadik státus, az ordo monachorum viszonyainak gyakorlati megvalósításához. Noha ezeket a kísérleteket a rend vezetői hamarosan kordába szorították, maguk is nagyjából a calabriai apát által kimunkált séma szerint gondolták el a világ folyását, és szemlélték koruk eseményeit.30 Ezt bizonyítja Gyöngyösi Gergely rendfőnök (1472–1540) terjedelmes Apokalipszis-kommentárja, amely ugyan már a mohácsi csata után íródott, de gondolatilag még egyértelműen a késő középkorhoz kötődik.31 Gyöngyösi, ugyanúgy mint Joachimus de Fiore, hét korszakra (hét nagy keresztényüldözésre) osztotta a Krisztus születése óta eltelt időt, de a hazai viszonyokból kiindulva az ötödik korszak üldözőit már az eretnekekkel szövetkezett törökkel azonosította. Miután az erre következő hatodik korszakban a „nagy 188Antikrisztus” uralmát várta, több alkalommal is arra a következtetésre jutott, hogy a török maga az Antikrisztus népe (melyet az Apokalipszis különböző helyeit [9, 17–18] magyarázva olykor Sárkánynak vagy Oroszlánnak is nevezett). Gyöngyösi elbeszélte a törökök eredetét, bemutatta terjeszkedésüket, hangot adva abbéli meggyőződésének, hogy nem nyugszanak addig, míg el nem foglalják Németországot is. Szerinte „Mahumet undok lova és minden mohamedán” azért kapta hatalmát, „hogy a földkerekség minden tájain öldököljön karddal, éhséggel, halállal és a föld állataival, úgyhogy ez a kard anyagi, az éhség testi, a halál a dögvész és a föld állatai oroszlánok és medvék, melyeknek a nyomorult keresztények sokszor megvetésből odadobatnak”.32 Ugyanakkor a magyar humanistákkal együtt vallotta, hogy a „kegyetlen szörnyeteg” Isten megérdemelt büntetése „bűneinkért”, főleg az egyháziak bűneiért; ám abban is hitt, hogy mindez a bűnösök javát szolgája: a megpróbáltatások egyszer véget érnek, s „az idő múlásával ő (a török) is elmúlik vele együtt”. Gyöngyösi nem gondolt és nem is buzdított fegyveres ellenállásra, mert bízott abban, hogy az Atya „nem tudja elfelejteni” gyermekeit, és hamarosan visszaveszi a muszlimoknak adott hatalmat.
30 TARNAI Andor, „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Bp., 1984, 109 s kk. ll., főleg 109–115.
31 Coelius PANNONIUS, Collectaneae in sacram Apocalypsim, Parisiis, 1571. Vö. TARNAI A., i. m., 142–152.
32 Az idézetek: ECKHARDT Sándor, Az Antikrisztus legendája, in Katholikus Szemle, 1936, 164–165.
Hasonló motívumokkal dolgoztak a 15. század végi ferencesek is, ám éppen ellentétes következtetéseket vontak le belőlük. Temesvári Pelbárt, a prédikáció-gyűjteményeivel európai hírnevet szerzett író (1435 körül–1504) meg volt győződve arról, hogy a hat teremtésnap mintájára felfogott világtörténelem a vége felé közelít, s az utolsó, hetedik fázisban az Antikrisztus uralma fog elkövetkezni.33 Tanítványa, Laskai Osvát (1450 körül–1511, a századfordulón több éven át a ferences rendtartomány vikáriusa) viszont politikusabb alkatából kifolyólag már az Antikrisztus mibenlétét is meghatározta: egyik 1498-as prédikációjában a törökkel azonosította azt. Az Antikrisztus feltűnése nála ugyanúgy a közeli világvéget jelezte, ahogy Magyarországi Györgynél, és az általa észlelt többi előjel is erős rokonságot mutat a domonkos barát által felsoroltakkal: a hit csökkenése, a gonoszság és az eretnekség terjedése, az elvilágiasodás stb. De Laskai ezért – György baráttól eltérően – elsősorban a világi hatalmasokra hárította a felelősséget, akik elrabolják az egyházi javakat, könyörtelenül sanyargatják alattvalóikat, és akik az Antikrisztus első hívei lesznek. Mindezek alapján ő is arra a következtetésre jutott, hogy Isten e bűnökért zúdította a keresztényekre a „szentségtelen Mohamed népét”.34
33 TARNAI A., „A magyar nyelvet”, 113, 207: 328. jegyzet; Temesvári Pelbárthoz: Temesvári Pelbárt válogatott írásai, válogatta, a kísérő tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította V. KOVÁCS Sándor, Bp., 1982.
34 Laskaihoz l. SZŰCS Jenő, Nép és nemzet a középkor végén, in UŐ, Nemzet és történelem. Tanulmányok, Bp., 1974, 570–580. A karthauzi rendben élő hasonló elképzelésekre l. BENDA K., A magyar nemzeti, 58; ANDREAS PANNONIUS, Libellus de virtutibus Matthiae Corvino dedicatus, in Két magyarországi egyházi író a XV. századból, közzéteszik FRAKNÓI Vilmos és ÁBEL Jenő, Bp., 1886, főleg 104–110 (Irodalomtörténeti emlékek, I).
189Laskai ugyanakkor elutasította, hogy az eschatalogikus ellenség előretörését tétlenül kellene szemlélni. Az ellenállást, a „haza” védelmezését az egész társadalom morális kötelezettségének tartotta, nem téve különbséget úr és paraszt között (s ezzel messze túlhaladva a korabeli nemesi felfogáson, amely a nemzetből a parasztot kirekesztette). Az organikus közösségként felfogott magyar nemzetet aztán a joachimizmusban és a 15. századi spirituális misztikában központi szerepet játszó „választottakkal” vagy „választott néppel” (electi) azonosította, miáltal nemcsak a nemesi köztársaság vagy az ország harcoló rendjei, hanem az egész magyarság Isten választott népe lett, amelynek az a rendeltetése, hogy a kereszténység pajzsát hordozza „a Nagy Török ellen, hogy derekassága és bátorsága révén a szent kereszténység az óhajtott békét élvezhesse”.35
35 DEÉR J., A magyar nemzeti öntudat, 35; TERBE L., Egy európai, 345. SZŰCS J., Nép és nemzet, 579.
A ferences szellemi elit ideológiájának jó néhány eleme, kivált azok, amelyek a társadalmi igazságtalanságokat és a török elleni védelem kérdéseit érintették, a társadalom alsó rétegeire is nagy hatást gyakoroltak. Erre a ferencesek széles társadalmi beágyazottsága adott lehetőséget; míg a 15. század második felében és a 16. század első negyedében a többi rend fokozatosan visszaszorult, az obszerváns ferencesek egymás után hozták létre új rendházaikat. Mivel a társadalom minden rétegével kapcsolatban álltak, a királyi hatalom szintén az ő szervezetükre támaszkodhatott akkor, ha propagandát akart kifejteni az eretnekekkel szemben, és ha keresztes háborúra vagy a törökkel való szembeszállásra kívánta mozgósítani a tömegeket. Igaz, hogy a „választott nép” fogalma már az 1420-as évek délvidéki huszita mozgalmaiban nagy hangsúlyt kapott, de elsősorban a ferences propagandára vezethető vissza, hogy a parasztokat mind az 1456-os védelmi háborúban, mind az 1514-es keresztes háborúban alapvetően a chiliasztikus kiválasztottság-tudat vezérelte: magukat „Krisztus katonáinak”, „áldott népnek” tudták, akik az országot védelmezvén valójában a keresztény hitet oltalmazzák az apokaliptikus ellenséggel szemben. 1514-ben, amikor végül saját uraik ellen fordultak és hatalmas parasztlázadást robbantottak ki, épp azzal indokolták a fordulatot, hogy a „hűtlen-hitetlen” nemesek akadályozzák őket a „szent jellel”, a kereszttel szimbolizált küldetésük végrehajtásában.36
36 A parasztháború ideológiájáról l. KARDOS T., A magyarországi humanizmus, 370–387; SZŰCS J., i. m., 589–595; SZŰCS Jenő, Dózsa parasztháborújának ideológiája, in Nemzet és történelem, 601–667.
190A választottság, a küldetés tudata a parasztoknál azzal a hittel párosult, hogy az Antikrisztus elleni háborúban való részvétellel megválthatják lelküket a bűnöktől. Krisztus katonájának lenni ugyanakkor számukra egyet jelentett a mártíromság vállalásával. Ezt fejezte ki – ugyanúgy, mint Hunyadi és a humanisták számára – az „égi korona” jelképe: Szerémi György káplán szerint Székely Dózsa György azzal biztatta csatlakozásra a népet, hogy Bakócz Tamás érsek a szent keresztet „a mi üdvösségünkre és az égi korona elnyerésére” hozta el Róma városából.37 A török elleni harc és az üdvözülés összekapcsolása tehát ugyanúgy hozzátartozott a népi keresztes eszmekörhöz, mint a magyar humanista magaskultúra gondolatrendszeréhez. Ugyanilyen rokonság figyelhető meg egy másik ideológiai elem esetében is: a magyar társadalom különböző rétegei egyre többször vontak párhuzamot a maguk és az ószövetségi zsidó nép sorsa között. Már a 15. század első felének huszita mozgalmaiban elkezdődött a „kiválasztottak” és a zsidó nép szenvedéseinek összehasonlítása, s a 16. század elejére valószínűleg széles körben elterjedt az a nézet, hogy a magyarok (vagy egyes csoportjaik) helyzetét a zsidó nép példájával lehet a legjobban megvilágítani; Isten őket is bűneik miatt sújtja csapásokkal (a törökkel), de ha megértik az Úr nevelő szándékát, vagyis megtérnek, és ellátják Istentől rendelt feladatukat, a kereszténység védelmét, akkor Isten kegyelmébe fogadja és megszabadítja őket az üldöztetésektől. E gondolatsor közismertségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Tubero, a raguzai történetíró, az 1520-as évek elején pontosan efféle szavakat ad Dózsa szájába, amikor hősével elmondatja híres (valójában soha meg nem tartott) ceglédi beszédét: „A szentírás tanúskodik róla, magyarok, hogy a legjobb, legnagyobb Isten megkönyörült hajdan a zsidóknak rendkívül súlyos szolgaságán, s a népet, amelyből a maga országát alapítani akarta, az egyiptomi zsarnokságból, a királyi igából és borzasztó nyomorúságokból kimentvén, nemcsak szabadsággal ajándékozta meg, hanem egyúttal szomszédainak legyőzőjévé, ellenségeinek pedig urává tette”.38 Igaz, e hasonlat itt jobbára belpolitikai (szociális) ellentéteket jelenített meg, de a törökkérdés szempontjából is fontos tanulságokkal szolgál. Az a széles körű, mind a vezető hamanisták, mind a parasztlázadók által osztott meggyőződés tükröződik benne, hogy a társadalmi problémák megoldása (a felkelők felfogásában: a parasztság felszabadulása) sem képzelhető el a szomszéd, vagyis a török legyőzése nélkül.
37 Idézi KARDOS T., i. m., 379.
38 Ludovicus TUBERO, Commentariorum de rebus suo tempore gestis libri XI, in Scriptores rerum Hungaricarum […] Tom. II, cura et studio Joannis Georgii SCHWANDTNERI, Vindobonensis, 1764, 332. Magyarul: UŐ, Kortörténeti feljegyzések (Magyarország), közreadja BLAZOVICH László–SZ. GALÁNTAI Erzsébet, Szeged, 1994, 271 (Szegedi középkortörténeti könyvtár, 4). KARDOS Tibor fordításában idéztem (i. m., 381).
191A Mohács előtti Magyarország társadalma tehát egy évszázad alatt fokozatosan rádöbbent arra, hogy a török expanzió nem egyszerű külpolitikai vagy eretnek-probléma, hanem az ország belső egyensúlyának felborulásával és keresztény jellegének elvesztésével fenyeget. E felismerés a társadalom döntő többségében az ellenállás szellemét ébresztette fel, és minden réteg megfogalmazta (vagy valahonnan átvette) a maga ellenállásának ideológiáját (és hellyel-közzel a maga tükörképét) is. Ezek az ideológiák a nagy társadalmi különbségek és az urak és parasztok közötti ellentétek dacára meglepő azonosságokat mutatnak. A humanizmus érvrendszerével operáló kormányzó és hadra kelt parasztok egyaránt a bűnbeesés tanával magyarázták a török megjelenését, s egyként vallották, hogy bűnbánattal, az isteni intés megszívlelésével a bajok eltávoztathatók az országról. A megállíthatatlanul előrenyomuló törököt ugyanakkor, az európai áramlatokkal összhangban, egyre inkább eschatalogikus dimenziókban szemlélték: az idők végezetének apokaliptikus népét látták benne, az Antikrisztus megtestesülését. Ezért az ellene való védekezés kötelességét már nemcsak a természetes ösztön parancsából vezették le, hanem a keresztény eschatologikus misztikából is azt olvasták ki, hogy rájuk bízatott az ország és a kereszténység védelme. Ez alakította ki bennük a kiválasztottság érzését, amit a humanista felső réteg inkább a „kereszténység védőbástyája” metaforájával fejezett ki, az alsó néposztályok (többnyire szerzetesi eredetű) szellemi vezetői pedig a chiliasztikus fogantatású „áldott nép”, „Krisztus katonája” stb. fogalmakkal magyaráztak meg a közemberek számára. A kiválasztottság tudatának megerősödéséhez és a zsidó és a magyar nép sorsának párhuzamba állításához hozzájárult az az érzés is, hogy a „kereszténység pajzsául rendelt magyar nép” mindinkább magára maradt az apokaliptikus ellenséggel folytatott harcban. De a reménytelennek tűnő helyzet csak megerősítette bennük küldetésük fontosságát, azt a (gyakorlatban mindinkább illuzórikussá váló) tudatot, hogy ha helytállnak, a török legyőzhető lesz, de legalábbis áldozatukkal elnyerik az üdvösség jutalmát.
Ezt a meggyőződést képi formákban is megjelenítették, ami az írásos megnyilvánulásoknál közérthetőbben juttatta kifejezésre a korabeli magyar társadalom egységes törökellenes állásfoglalását. Ilyen „vizuális állásfoglalásról” hagyott ránk rendkívül értékes beszámolót Tommaso Dainero modenai követ, aki az 1501. évi budai úrnapi körmenetről a következőket jegyezte fel: „Az úrnapi körmeneten – melyen az óriási néptömegen kívül ő felsége is részt vett – érdekes látványosságot adtak elő, ugyanis valamely jóslat szerint a mohamedán hitnek akkor lesz vége, ha Mohamed koporsója szétromboltatik. Ezt következőképp adták elő: Mohamed mecsetjét házunk előtt állították föl, a mecsetben a koporsó függött, melyet a szultán és számos pasa vett körül. Midőn ő felsége és a körmenet a mecset elé ért, óriási tűzsugár sújtott le a koporsóra és ezt, valamint a körülálló 192törökök nagy részét lángba borította. Ami pedig el nem égett, azt a magyarok óriási tömege megrohanta, botokkal, kövekkel ízzé-porrá zúzta, sőt fogaival is szaggatta. Valóban kiváló élvezet volt e roham szemlélése…”39
39 Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten 1054–1717, összegyűjtötte és jegyzetekkel kísérte SZAMOTA István, Bp., 1891, 497–498. Vö. GALAVICS Géza, Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet, Bp., 1986, 13; RÁCZ István, A török világ hagyatéka, 38.
