Török–magyar ideológiai párhuzamok
Török–magyar ideológiai párhuzamok
Azokat az apokaliptikus bizonyítékokat, amelyek félreérthetetlenül tanúsították: a török immár hatalma csúcspontjára ért, talán a jeles humanista történész, Baranyai Decsi János (1560 körül–1600) foglalta össze legteljesebben két kis munkájában. A két mű voltaképpen egymás ikertestvére: ugyanazt a koncepciót fejti ki két eltérő megfogalmazásban. Az első „változat” verses formában, magyar nyelven íródott 1597-ben (feltehetőleg annak vége felé). Ez az a töredékesen fennmaradt históriás ének, amely Török császárok krónikája címen ismeretes, és amelynek szerzőségét a kutatás csak feltételesen szokta Baranyainak tulajdonítani.64 A nemrégiben közzétett második „változat”, egy latin nyelvű buzdító beszéd (Oratio de bello adversus Turcam fortiter et constanter persequendo, vagyis „Beszéd a török ellen állhatatosan és szakadatlanul folytatandó háborúról”), amely 1598 elején készült és a szerző nevét is tartalmazza, azonban nem hagy kétséget afelől, hogy a két mű írója egy és ugyanazon személy, azaz csakis Baranyai lehetett.65
64 BARANYAI DECSI János, [Török császárok krónikája], in Régi magyar költők tára, I, közreadja STOLL Béla, Bp., 1959, 86–102; 524–527: szövegkritika (a továbbiakban Krónika I.). Fentebb (55. j.) idézett közleményében G. NUSSBÄCHER több lappangó részletet tett közzé, melyek témánk szempontjából rendkívül fontosak (a továbbiakban Krónika II.). Baranyai Decsiről l. BARTONIEK Emma, Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből, kézirat gyanánt, Bp., 1975, 259–275.
65 BALÁZS Mihály–MONOK István–VARGA András–TAR Ibolya, Baranyai Decsi Jánosnak a török elleni háborúra buzdító beszéde 1598-ból, in Lymbus. Művelődéstörténeti Tár, II, Szeged, 1990, 37–99: szövegközlés és magyar fordítás (a továbbiakban Oratio). Az exhortációról már ezt megelőzően írt BALÁZS Mihály–MONOK István, Történetírók Báthory Zsigmond udvarában (Szamosközy István és Baranyai Decsi János kiadatlan műveiről), in Magyar reneszánsz udvari kultúra, szerk. és az előszót írta R. VÁRKONYI Ágnes, Bp., 1987, 255–259, de sem ekkor, sem a szövegközléskor nem figyeltek fel az Oratio és a Krónika közötti azonosságokra. A két mű részletes összevetése ezúttal nem lehet feladatom, mert szétfeszítené e tanulmány kereteit.
A szerző szándékairól a prózai latin változat ad tájékoztatást: értesülvén a törökök béketapogatózásairól, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet a törökellenes háború folytatására kívánja buzdítani. A „kettős” mű alapgondolata az, hogy a törökkel egyezkedni vagy együttműködni nem 202szabad, mert az még a béke színe alatt is a keresztény vallás és civilizáció megsemmisítésére tör. Részletesen bizonyítja, hogy a török uralom közvetlenül fenyegeti valamennyi társadalmi réteg fennmaradását, majd – az orációban – szent háborúra hív fel, amelyben „vagy győznünk kell Krisztus vezérletével és segedelmével, vagy fel kell áldoznunk a hazáért vérünket s utolsó leheletünket”.66 Ez a háború elkerülhetetlen, s ha az általa javasolt hadügyi reformokat végrehajtanák (s itt Magyari Istvánt megelőzve kifejti az önerőre támaszkodásnak, a nemzeti hadsereg létrehozásának szükségességét), a siker sem maradna el. A históriás ének nem ilyen harcias; Baranyai itt inkább a törökök terjeszkedését, „álnok” módszereit állítja előtérbe (valójában ennek illusztrálására szolgál a bevezető oszmán történet is), és egyúttal mély önkritikát gyakorol: hosszasan ecseteli a magyarság bűneit, az ország elhagyatottságát és a keresztény világ belső megosztottságát. Ugyanakkor mindkét változatban bőven és közel azonos módon tárgyalja azokat a tényeket (pl. az európai országok erejét, gazdagságát, hadi potenciálját), motívomukat és jeleket, amelyek önbizalmat, reményt és bátorítást adhatnak, s amelyekből nyilvánvaló, hogy a török terjeszkedés végső határaihoz érkezett.
66 Oratio, 68–69.
Az erre utaló jelek többsége megegyezik a korabeli protestáns eschatalogia legfontosabb törökellenes érveivel. Baranyai felidézi a dánieli négy birodalom lutheri értelmezését, a protestáns krónikások kedvelt példázatát a megnyesett, de gyökerében ép fáról, Ezékiel könyvét, ahol „világosan megígéri Isten Góg és Magóg pusztulását, akik sok tudós ítélete szerint maguk a törökök, s hogy ez a mostani időben fog bekövetkezni, azt az isteni János is világosan kinyilatkoztatja a Jelenések könyvében”. Ezen felül hivatkozik Joachimus apátra, majd azokra a chiliasztikus hagyományokra visszamenő próféciákra, „amelyek Mohamed birodalmának pusztulásáról keringenek, mely keletkezésétől számítva nem tart tovább ezer évnél”, valamint arra a számos „bölcs” által hangoztatott nézetre, hogy „az ottománok nemzetsége már-már császárainak sorát kimerítve uralkodik, s amint hatalma I. Rudolf császár uralkodása idején keletkezett, kipusztulni ugyanúgy, egy másik Rudolf alatt fog”.67 Mindezek fényében érvénytelennek tartja Lactantius egyházatya (240–320 körül) és a ferences Hiltenius 15. század közepi jövendöléseit a Kelet további uralmáról, s azt a következtetést vonja le, hogy
67 Oratio, 76–79.
Azért az pogányság akármit dühöködjék,
Az Keresztényekre akármint igyekezzék.
Soha teljességgel minket el nem veszthetnék.68
Az Keresztényekre akármint igyekezzék.
Soha teljességgel minket el nem veszthetnék.68
68 Krónika I. 96: 160. vers.
203Ám Baranyait leginkább mégis az töltötte el bizakodással, hogy – amint az orációban írta – „maguknak a barbároknak is van egy jóslatuk a veres almáról (de rubeo pomo), saját pusztulásukról és a keresztények győzelméről”.69 Ez azonban szerinte annyira közismert, hogy fölösleges elismételni. Szerencsére a históriás ének írásakor még nem így gondolkodott, és abban teljes egészében közölte a „veres alma” legendáját. Különös, hogy ennek az állítólag széltében ismert próféciának – mai ismereteim szerint – ez az első magyarországi lejegyzése:
69 Oratio, 78–79.
„Avagy nem tudod-e Török jövendölését,
Mellyel önnön maguk várják veszedelmüket,
Magok prófétájok beszélik veszésüket.
Valamikor, úgymond, Veres almát megvesszük,
Mi birodalmunknak ottan végét mi érjük,
Ha az keresztények héven (heuen?) lesznek mi rajtunk.
Hét esztendő múlva ha ők fel nem támadnak,
Veres alma vételén ők fel nem búsulnak,
Tizenkét esztendeig minekünk szolgálnak.
Valamikor Török veres almát meg veszi,
Menten Isten őtet az földről ott el veszti,
Az mint magok jövendő mondása jelenti.
Mi legyen az veres alma senki nem tudja,
Győr-e, Bécs-e, Róma, avagy az Colonia,
Csak Isten és az idő ezt megmutatja.
Valamikor ők az jövendölést olvassák,
Vének és gyermekek asszonynépek siratják.
És jövendő vesztüket mindnyájan óhajtják.”70
Mellyel önnön maguk várják veszedelmüket,
Magok prófétájok beszélik veszésüket.
Valamikor, úgymond, Veres almát megvesszük,
Mi birodalmunknak ottan végét mi érjük,
Ha az keresztények héven (heuen?) lesznek mi rajtunk.
Hét esztendő múlva ha ők fel nem támadnak,
Veres alma vételén ők fel nem búsulnak,
Tizenkét esztendeig minekünk szolgálnak.
Valamikor Török veres almát meg veszi,
Menten Isten őtet az földről ott el veszti,
Az mint magok jövendő mondása jelenti.
Mi legyen az veres alma senki nem tudja,
Győr-e, Bécs-e, Róma, avagy az Colonia,
Csak Isten és az idő ezt megmutatja.
Valamikor ők az jövendölést olvassák,
Vének és gyermekek asszonynépek siratják.
És jövendő vesztüket mindnyájan óhajtják.”70
70 Krónika II. 390: 166–171. vers.
Első látásra nyilvánvaló, hogy Baranyai itt azt a legendát adta vissza, amit az európai közvélemény a magyarországi származású Georgievits Bertalan jóvoltából ismert meg néhány évtizeddel korábban. Georgievits törökországi raboskodása idején hallott az „aranyalmával” (törökül: kizil elma) kapcsolatos elképzelésről, és kiszabadulása után azonnal közzétette azt egy kis könyvecskében, rövid magyarázatot fűzve hozzá (1545).71 A számtalan kiadást megért török jóslat óriási népszerűségre 204tett szert, és sokak számára a remény legfőbb forrása lett, hiszen abban a törökök maguk jövendölték meg végső bukásukat.72 Az utóbbi időben a kutatás megkérdőjelezte e legenda hitelességét és török eredetét, és hajlik arra, hogy a korabeli legismertebb európai apokaliptikus jóslatokból származtassa.73 Olyan álláspont is megfogalmazódott, hogy a prófécia fő motívumait különböző közvetítő csoportok (foglyok, renegátok) terjesztették el az Oszmán Birodalomban, amelyeket aztán mások már mint török elképzeléseket hoztak vissza a keresztény világba.74 Kétségtelen, hogy van bizonyos ellentmondás a Georgievits által közölt változat és a török forrásokban megragadható kizil elma elképzelések között. A legfontosabb különbség az, hogy az oszmánok számára a kizil elma mindenekelőtt a világuralom, a folyamatos (és a sikeres) hódítások szimbóluma, és – érthető módon – rendszerint hallgatnak a számukra kedvezőtlen végkifejletről (ami nem jelenti azt, hogy ne ismerték volna). Mindenezek ellenére nézetem szerint mind az aranyalma szimbólum, mint a hozzá kapcsolódó „végső harc” (Endschlacht) motívum (amelyben a törökök vereséget szenvednek) stb. kielégítően levezethető a bizánci hagyományból. Erre vonatkozó érveimet másutt már részletesen kifejtettem,75 ezért itt csak a következőket jegyzen meg: 1. az oszmánoknál a kizil elma eredetileg Konstantinápolyra vonatkozott, s nyilvánvalóan a városban álló Iustinianus szobor szimbolikájáról vette eredetét; 2. a kizil elma a Keletrómai Birodalom fővárosának elfoglalása után hármas jelképpé változott: jelentette egyrészt azokat az újabb és újabb városokat (többnyire királyi székhelyeket), amelyeket az oszmánok meg fognak hódítani, másrészt azt a végső misztikus helyet, ahol az oszmán hódítások véget érnek, harmadrészt a világuralmat, amely az előzőekből következik; ezt az összetett szimbolikát az oszmánok már jóval a feltételezett európai hatás előtt használták; 3. az oszmánok hosszú ideig tudatosan kerülték az utolsó kizil elma meghatározását (valahová a messzi „napnyugatra” 205(gün batitisina) tették, s csak a 17. század második felében kezdték következetesen Rómával azonosítani), amiben egy összetett védekező reflexet ismerhetünk fel: ha a végcél ismeretlen, akkor a hódítások még időtlen időkig folytathatók, s remény van arra, hogy a végcél eléréséig a próféciában előre jelzett muszlim katasztrófa sem következik be. Ekképpen állt elő az a furcsa helyzet, hogy míg az oszmánok saját hatalmuk folyamatos növekedését, addig az európaiak (köztük a magyarok) az Oszmán Birodalom közeli végét olvasták ki egy és ugyanazon próféciából: a kizil elma legendájából.
71 W. HEFFENING, Die türkischen Transkriptionstexte des Bartholomaeus Georgievits aus den Jahren 1544–1548. Ein Beitrag zur historischen Grammatik des Osmanisch-Türkischen, in Abhandlungen für die Kunde des Morgenlandes, 27:2(1942), 27–28, 33–37; A. FISCHER, ’Qyzyl elma’, die Stadt (das Land) der Sehnsucht der Osmanen, in Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft, 74(1920), 171. Vö. Y. MIYAMOTO, The Influence, 139–142; K. M. SETTON, Western Hostility, 29–46.
72 Georgievits szerint a prófécia szövege a következő (i. helyek): „Császárunk eljön és elfoglalja a hitetlen fejedelem királyságát, elragadja a piros almát és saját uralma alá veti. Ha hét éven belül a keresztények nem rántanak kardot, tizenkét évig fog uralkodni; házat épít, szőlőt ültet, kerítést húz a kert körül, gyermeket nemz. Tizenkét év múltán (attól fogva, hogy birtokba vette a piros almát) kiugrik a keresztények kardja, s menekülésre kényszeríti a törököket. Meg kell jegyezni, hogy ez a prófécia nem a Koránban olvasható, hanem más könyvekben, melyek nagy tekintélynek és tiszteletnek örvendenek. Náluk ugyanis megvan a mi összes prófétánk, meg sajátjuk is van sok.”
73 Karl TEPLY, Türkische Sagen und Legende um die Kaiserstadt Wien, Wien–Köln–Graz, 1980, 34–73.
74 Y. MIYAMOTO, i. m., 142.
75 Magyarország és a török hódítás, Bp., 1991, 134–139: 19. j. Ungarn und Wien in der osmanischen Eroberungsideologie (im Spiegel der Târîh-i Beç krâli – 17. Jahrhundert), in Journal of Turkish Studies, 13(1989), 86–88: note 19; 97–98.
Bár Baranyai Decsi János a törökök „saját jövendölését” kétségtelenül európai forrásból (nyilván Georgievits valamelyik kiadásából) merítette, annak lényegét a Magyarországon keringő szóbeszédekből is ismerhette. Erre utal a magyar verses változatban használt „veres alma” kifejezés, ami szó szerinti fordítása a török kizil elmának, s amit a német birodalomban a keresztény apokaliptikus irodalom hatására sokszor „aranyalmának” (goldener Apfel, Goldapfel) fordítottak. De erre következtethetünk az 1592–98 közötti eseményekről írt históriájának egyik megjegyzéséből is, amely szerint a törökök Erdélyre is alkalmazták a kizil elma szimbólumot. Ezt az azonosítást sem török, sem európai forrásból nem ismerjük, tehát csak Magyarországon juthatott tudomására.76 Baranyai azon megjegyzése, hogy a „veres alma” hollétét senki sem tudja, ám mégis több konkrét kizil elmát megnevez, ugyancsak török hatást mutat, s aláhúzza mindazt, amit a kizil elma jelentéséről fentebb mondottunk. Egyébként már a híres históriás énekszerzőnél, Tinódi Sebestyénnél találunk homályos nyomokat arra, hogy a magyarok Georgievitstől függetlenül is hallhattak valamit a kizil elma legendáról vagy ahhoz hasonló elképzelésekről. A Szülejmán szultán és „Kazul basa” (az iráni sah) küzdelmét (lényegében a 16. század első felének oszmán–perzsa háborúit) bemutató énekét Tinódi a következő három strófával zárja:
76 Baranyai Decsi János magyar históriája [1592–1598], fordította és a bevezetőt írta KULCSÁR Péter, Bp., 1982, 64.
Régi időben eszt megprófétálták,
Utóssó időben csudákat látnak,
Nagy hatalmok lészön az pogánoknak,
Nagy bolyongások az igaz hitben valóknak.
Szultán Szulimán császár nagy hatalma
Nem sok héján mint bölcs Sándor hatalma,
Az jó Isten már hatalmát megroncsa,
Az keresztyén népet már feltámasztja.
206Egy úrfiú császártúl megjöttében,
Nagy bizonnyal beszélé egy kedvében.
Tinódi Sebestyén deják könyvében
Ő béírá negyvenhat esztendőben.77
Utóssó időben csudákat látnak,
Nagy hatalmok lészön az pogánoknak,
Nagy bolyongások az igaz hitben valóknak.
Szultán Szulimán császár nagy hatalma
Nem sok héján mint bölcs Sándor hatalma,
Az jó Isten már hatalmát megroncsa,
Az keresztyén népet már feltámasztja.
206Egy úrfiú császártúl megjöttében,
Nagy bizonnyal beszélé egy kedvében.
Tinódi Sebestyén deják könyvében
Ő béírá negyvenhat esztendőben.77
77 TINÓDI Sebestyén, Krónika, sajtó alá rendezte SUGÁR István, a bevezetőt írta SZAKÁLY Ferenc, Bp., 1984, 424–425 (Bibliotheca Historica). – XIV. Szulimán császár Kazul basával viadaljáról.
Bár e sorokból mind az arany- vagy piros alma legenda jellemző terminusai, mind annak tér- és időbeli utalásai hiányoznak, nyilvánvaló, hogy Tinódi „próféciája” ugyanazt az alapszerkezetet követi, mint Georgievitsé és Baranyai Decsié: amikor a szultán hatalma csúcsára ér, és a keresztények szenvedése minden eddiginél nagyobb lesz, akkor következik el az Oszmán Birodalom bukása. Külön figyelmet érdemel, hogy Tinódinak egy olyan „úrfiú” mesélte el a vigasztaló jóslatot, aki éppen akkor tért vissza az Oszmán Birodalomból, s aki ezek szerint onnan hozta magával e kizil elmára emlékeztető motívumokat. Ennek alapján fel kell tennünk, hogy Georgievits fellépésekor a magyarok szóbeli forrásokból már ismerhették a török kizil elma legenda valamelyik változatát, s ezzel magyarázható, hogy Baranyai annyira közismertnek mondhatta azt a 16. század végén.
A kizil elmával kapcsolatban érdemes röviden kitérni a váradi királyszobrok körül lefolyt török–magyar ideológiai küzdelemre. Ennek látszólag semmi köze az aranyalma jelképrendszeréhez, de valójában egy olyan általános modell fejthető ki belőle, amely segít megértenünk, miképpen tanulhatták el az oszmánok a bizánciaktól (vagy épp a magyarok az oszmánoktól) a szimbólum használatát, vagy még tágabban: miképpen vívták meg harcaikat az ellenfelek a maguk jelképeivel is.78 Váradon a 14. század végén állították fel az európai hírű Kolozsvári testvérek, Márton és János bronzból öntött, aranyozott szobrait: a kezében (mint egy 1609-es leírásban áll:) „aranyalmát” tartó Szent Istvánt, a Szent Imrét és a Szent Lászlót ábrázoló álló alakokat, valamint Szent László lovas szobrát, aki előrenyújtott jobb kezében csatabárdot tartott. Az utóbbi érdekessége, hogy Iustinianus kora óta ez volt az első lovas szobor, amelyet szabadtéren állítottak fel. A szentkirályok alakjainak a magyarok csodatévő erőt tulajdonítottak; úgy hitték, hogy ameddig ezek állnak, addig török nem foglalhatja el a várost. Szamosközy István erdélyi történetíró a közbeszédre hivatkozva arról tudósít, hogy ez a hiedelem az oszmánok között is elterjedt, s szerepet játszott abban, hogy a vár 1598. évi török ostroma sikertelenül végződött: „Beszélik – ki tudja, igaz-e vagy csak légből kapott 207koholmány –, hogy a törökök között, amilyen babonás népség, híre terjedt: Szent László király fentebb már említett bronzlova olyat nyerített, hogy még a törökök is meghallották, és az ostromlottak számára örvendetes csodajelként magyarázták. […] elvonultak az ostromlott vár alól, bár erejük még ki sem merült, csak éppen nem reménykedtek a vár elfoglalásában.”79 A történetíró értesüléseit Mátyás főherceg 1598. évi levele is alátámasztja; szerinte az ostrom közben a magyarok azzal lohasztották a támadók harci kedvét, hogy többször átkiabálták nekik: szobraik miatt úgysem árthatnak nekik. A törökök erre magas sáncokat emeltek és azokról próbálták szétlőni a szobrokat, de hasztalan kísérleteztek vele. Innen érthető, hogy amikor 1660-ban az oszmán csapatok meghódították Váradot, elsőként a város talizmánjának tartott királyszobrokra vetették rá magukat és komoly károkat tettek bennük. Később a maradványokat Belgrádba szállították és tűzfegyvereket készítettek belőlük, melyeket gúnyból „a magyarok istenének” neveztek – írta egy másik történetíró, Szalárdy János.80 A váradi királyszobrok sorsában ismételten megmutatkozik, hogy bár a győztes többnyire megsemmisíteni igyekszik a megvert ellenség szimbólumait, gyakran átveszi, átértelmezi és saját céljai szolgálatába állítja azok ideológiai programját. Ez történt a magyar királyi koronával is, amely Mohács után a Magyarország egészére vonatkozó oszmán jogigény egyik alapja lett,81 és ez történhetett Iustinianus császár konstantinápolyi szobrának aranyalmájával, amely Bizánc bukása után immár az oszmán világuralmi igényeket támasztotta alá.
78 A következőkhöz l. MAGYAR Zoltán, A Kolozsvári testvérek váradi királyszobrai, in Századok, 129:5(1995), 1155–1166.
79 Uo., 1161.
80 Uo., 1164.
81 Ehhez l. FODOR P., Magyarország és a török hódítás, 142–143.
Az aranyalma-legendakörnek van egy további török–magyar párhuzama, amely még korábbi időkbe: II. Mehmed és Mátyás király korába visz vissza bennünket. Konsztantin Mihajlovics, az 1500 körül keletkezett Egy janicsár emlékei szerzője, aki 1455 és 1463 között élt az Oszmán Birodalomban, a következő történetet jegyezte fel II. Mehmed szultánról. Értesülvén a pápa által szervezett keresztes hadjárat előkészületeiről, az oszmán uralkodó attól tartott, hogy a meghódított területek keresztény lakossága ugyancsak ellene fordul; összehívta tehát főembereit, és tanácsot kért tőlük. Ők azt javasolták, hogy indítson megelőző támadást, mert sokkal jobb az ellenség területén harcolni. Erre a szultán a következő példázattal felelt nekik:
„És a császár elrendelte, hogy példaként hozzanak be és terítsenek le előttük egy nagy szőnyeget, majd a közepére egy almát tétetett. Aztán a következő rejtvényt adta fel nekik, mondván: »Fel tudná-e venni valaki az almát anélkül, hogy a szőnyegre lépne?« Azok tanakodtak egymás között, gondolkodtak, miképpen volna ez lehetséges, és egyik sem tudott rájönni 208a nyitjára, míg végül maga a császár lépett oda a szőnyeghez. Két kézzel megfogta, s előre lépegetvén föltekerte maga előtt. És így elérte az almát, és visszaterítette a szőnyeget úgy, ahogy korábban volt. Ezután a császár így szólt az urakhoz: »Helyesebb a gyaurt apránként felmorzsolni, mint a földjét egyszeriben elözönleni. Mert helyzetünk oly bizonytalan, hogy ha a legkisebb kudarc ér ott bennünket, akkor összes földjeink, melyeket elhódítottunk a gyaurtól, fellázadnak és ellenünk támadnak.« […] És [az urak] mindnyájan dicsérték beszédét és a császár példáját”.82
82 KONSTANTIN MIHAJLOVIĆ, Memoirs of a Janissary. Transl. by Benjamin STOLZ, historical commentary and notes by Svat SOUCEK. Ann Arbor, 1975, 145–147.
Móra Ferenc (1879–1934), a kiváló magyar író és tudós, aki a magyar történeti legendákat is szorgosan gyűjtötte, Mátyás királlyal kapcsolatban a következő történetet meséli el (forrását sajnos nem adja meg, de minden jel szerint saját néprajzi gyűjtéséből származik): a király éppen haditanácsot tartott, ahol a harci feladatokat osztották szét, amikor hírnök érkezett: az osztrák és a török után a lengyel király is támadásra készül az ország ellen. Mátyás úgy határozott, hogy hét apródja közül a legeszesebbet küldi ki az új ellenség feltartóztatására. Bevitte mind a hetet a címeres terembe, melynek „közepén le volt terítve egy nagy szőnyeg, annak kellős közepén feküdt egy aranyalma. – No, úrfiak, az lesz a vezér, aki fölveszi az almát a szőnyegről – intett Mátyás az apródoknak. […] Az almát úgy kell fölvenni, hogy nem szabad a szőnyegre lépni.” A fiúk próbálkoztak bottal, hálóval, horoggal, de nem értek el az almáig. Már-már feladták, amikor az egyiknek „hirtelen megvillant a szeme. – Én már tudom – mondta. Azzal lehajolt, fölemelte a szőnyeget az egyik sarkánál fogva s addig gyömöszölgette befelé, míg a közepéig nem ért. Akkor aztán fölvette az almát a tenyerére s térden állva tartotta oda Mátyás elé”. A király azonnal reá bízta a vezérséget, s az okos ifjú meghálálta a bizalmat: bekerítette és megadásra kényszerítette a lengyeleket. Nemesi címer lett a jutalma, amelyen „páncélos kar tart arany almát égszínkék mezőben”.83
83 MÓRA Ferenc, Titulász bankója. Történelmi elbeszélések, mesék, válogatta SULYOK Magda, Bp., 1977, 92–94.
Ennek a történetnek eddig semmiféle kortárs (15–16. századi) forrásban nem akadtam nyomára. Pedig Mátyás személye körül hamar megindult a mítoszképződés (ő lett a hatalmas, eszes és igazságos uralkodó mintaképe), és már a 16. században sok történetet jegyeztek fel róla. A következő évszázadokban egyre több mese, monda, anekdota, közmondás és irodalmi alkotás hőse lett, de az itt bemutatott történetet – eddigi kutatásaim szerint – senki sem látszik ismerni Mórán kívül.84 Ezért indokolt 209igen nagy óvatossággal kezelni. Mégis: a két elbeszélés rendkívüli módon hasonlít egymásra, s az is tény, hogy a török (vagy balkáni) változatot legkésőbb 1500 körül már lejegyezték. Ebből talán levonható az a következtetés, hogy ha nem is egészen a Móra által megismert formában, de léteznie kellett egy kortárs magyar változatnak is. Ebben az alma-jelkép bizonyára hangsúlyosabban kapcsolódott össze a királyi hatalommal és annak céljaival – úgy, mint a török változatban, ahol kétségtelenül a világuralmat (vagy a keresztény világ feletti uralmat) fejezte ki. S ha most emlékezetbe idézzük a két uralkodó politikai céljait és Mátyás törökkel szembeni magatartását, akkor már nem is tartjuk annyira véletlennek, hogy a két uralkodó ugyanazt az exemplumot, vagy tágabban: ugyanazt az ideológiai „nyelvezetet” használta törekvéseinek demonstrálására. Fogalmam sincs arról, hogy melyik fél vette át a példázatot a másiktól; sőt, szinte biztos, hogy valamilyen, számomra egyelőre ismeretlen vándormotívumról van szó. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy a vetélytársak, akik új Nagy Sándornak vagy – mint Mátyás király – Attilának képzelték magukat, hasonló módon aknázták ki az aranyalmában rejlő szimbolikát és ideológiai lehetőségeket.
84 Vö. KRIZA Ildikó, Rex iustus – rex clarus (Mátyás király a néphagyományban), in Hunyadi Mátyás. Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára, Bp., 1990, 363–410.
Az aranyalma-jelkép széles körű oszmán használatára utal az a történet is, amelyet Habsburg Ferdinánd humanista diplomatája, Johannes Cuspinianus örökített meg számunkra. Az 1526-os német birodalmi gyűlésen elmondott törökellenes exhortátiójában a következő példával világította meg a „kielégíthetetlen sárkánykígyó”, az Oszmán Birodalom szándékait: „Második Mohamed, a törökök emírje, mert így hívják királyaikat, egykor fiának, mikor az asztalnál ült, egy egész almát adott, hogy kapja be, de a fiú apjára pillantva, kést kért, amivel darabokra vagdalja. Hogy kapjak be, ó atyám – kérdezte –, egy almát egészben? Jól beszélsz – így az apja –, az almát fel kell darabolni, és egyik szeletet a másik után lenyelni. Ajánlom, ugyanígy fald fel a keresztényeket is, apránként szaggasd le az országokat és tartományokat, egyiket a másik után, és végül kebelezd be.”85
85 Johannes Cuspinianus buzdító beszéde…, in: Mohács emlékezete, 269.
Cuspinianus példázatában az alma szerepe pontosan ugyanaz, mint Konstantin Mihajlovicséban. Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy az alma-motívum – akár egyszerű exemplumként, akár apokaliptikus összefüggésben – az összes szembenálló fél (oszmán, Habsburg, magyar) előtt ismert volt. Mégis, úgy tűnik, már a kortársak tisztában voltak azzal, hogy az oszmánok mindenki másnál nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki. Ez azonban nem akadályozta meg az ellenfeleket vagy a legyőzötteket abban, hogy időről időre kisajátítsák és a maguk vigasztalására használják fel azokat az elképzeléseket, amelyek eredendően az oszmán világuralom eszmei megalapozására szolgáltak.
210A Magyarországon élő oszmánok szintén átvettek európai vagy magyar ideológiai elemeket, ha azok alkalmasnak tűntek politikai céljaik kifejezéséhez. Ibrahim Pecsevi azon ritka oszmán krónikások közé tartozott, aki oszmán történetének megírásához „hitetlen”, azaz magyar forrásokat is tanulmányozott.86 Így többek közt Heltai Gáspár 1575-ben kiadott Krónika az magyaroknak dolgairól című művét, amelyből több részletet is lefordított és krónikájába illesztett. Heltairól köztudott, hogy lényegében Antonio Bonfini 15. század végi magyar történetét dolgozta át magyar nyelvre, mintegy ötödére rövidítve, de több helyütt ki is egészítve azt más forrásokból vagy saját korábbi írásaiból.87 Ilyen részlet az is, ahol Vitéz János esztergomi érsek (1465–1472) palotáját írja le. Bonfini szerint Vitéz nagy ebédlőtermet építtetett a várban, melynek falára ráfestette Magyarország összes királyának és a „szkíta elődöknek” képeit.88 Heltai e rövid megjegyzést alaposan kiszínezi, és azt állítja, hogy az érsek a jövendő (a Mátyás utáni) királyok képeit is „megíratta” az ablakokba, hogy azok mint egyfajta prognosztikon megmutassák az ország jövőjét a következő nemzedékeknek. Négy képről, négy alakról lett volna szó: az elsőben a tunya II. Ulászlóra, a másodikban a Mohácsnál vesztes II. Lajosra, a harmadikban az egyidejűleg uralkodó Habsburg Ferdinándra és Szapolyai Jánosra lehetett ráismerni. A negyedik képen egy haragos oroszlán volt látható, „melly a földen fekszik vala és a két első lábának körmeiben tart vala egy koronás pattyalatot. Evvel a képpel aszt jelenté, hogy a török császár fogná elfoglalni az magyari királyi birodalomnak méltóságát, és hogy aszt kezdené bírnyi mindvégig. Mert ez ablak és kép után nem lőn több ablak, sem több írás, hanem ez vala az vége”.89 E post festum jóslat, amely pontosan „előre jelezte” és véglegesnek hirdette a törökök magyarországi uralmát, nem kerülte el Pecsevi figyelmét, aki kisebb változtatásokkal beépítette azt krónikájába.90 A változtatások egyike az volt, hogy koronadíszes „patyolat” helyett „patyolatba csavart koronát” írt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a jóslat félreérthetetlenül utaljon az ország jelképének számító szentkoronára.91 Átvette Heltai ezt követő passzusát 211is, amely – bár a magyar író ezt nem jelzi – Johannes Lichtenberger 1488. évi híres jóslatának laza összefoglalása; ennek lényege az, hogy a török császár Kölnig hatol seregeivel, de ott az aranyalmafánál döntő vereséget szenved a császár hadaitól és elpusztul. Heltainál ez a történet úgy változik meg, hogy a „török császár” a kölni „veres kápolnánál elveszti az ő fejét”, amit viszont Pecsevi akként ad vissza, hogy a padisah „valószínűleg meghal” (fevt olsa gerekdür). Az oszmán krónikás azonban nem esik kétségbe a baljóslatú próféciától; bár hangot ad azon óhajának, hogy bárcsak Kölnig vonulna a „török padisah”, utolsó mondatai világosan jelzik: nem számolt komolyan ezzel az eshetőséggel.
86 Pecsevi magyar forrásairól l. THÚRY József, Pecsevi viszonya a magyar történetíráshoz, in Századok, 26(1892), 393–410, 476–488, 560–579, 658–678, 740–746.
87 HELTAI Gáspár, Krónika az magyaroknak dolgairól, sajtó alá rendezte KULCSÁR Margit, a bevezetőt KULCSÁR Péter írta, Bp., 1981.
88 Antonio BONFINI, A magyar történelem tizedei, fordította KULCSÁR Péter, Bp., 1995, 783–784.
89 Krónika az magyaroknak, 324–325.
90 Tarih-i Peçevî, I. 115–117; THÚRY J., Pecsevi viszonya, 742–744.
91 Tarih-i Peçevî, I. 117: „Dürdüncü pencerede bir erkek yavuz arslan tasvirin yazdurmiş idi ki yer üzerinde yatar irgalanurdi. Ve iki ön ayaklari tirnaklari ile üzerine dülbend sarilmuş bir korona tutardi. Bundan dahi ima ve işarati Türk padişahi Macar kiralinun vilayetini ayaklari altina alsa ve koronaya zafer bulsa gerekdür. Zira bu pencereden sonra bir pencere ve bir yazu ve suret dahi yog˘idi. Heman sonu bu idi. Ve bu cümlenün malumu olmişdur ki ayniyle böyle oldi ve olacakdur”. Magyarul: „A negyedik ablakra egy dühös hím oroszlán képét iratta, mely a földön fekve dobálta magát és két első lábának körmeivel egy patyolatba csavart koronát tartott. Ez pedig azt jelentette, hogy a török padisah tönkre fogja verni a magyar királynak országát és a korona felett győzelmet arat. Mert ezen ablak után már nem volt több alak, kép és ablak, hanem ez volt a végső. Mindenki tudja, hogy ez éppen így lőn vagy fog lenni” (alapjában THÚRY, i. m., 744. fordítását vettem át, de több helyen javítottam rajta; „patyolatba csavart korona” helyett pl. „turbános koronát” írt stb.).
Pecsevi a szóban forgó fejezet bevezető részében világosan megmondja, hogy a keresztények Kölnnel és az ottani aranyalmafával (kápolnával) kapcsolatos elképzeléseit csak azért ismerteti, hogy valamiféle magyarázattal szolgáljon muszlim hitfeleinek, akik nemigen tudták, hol is keressék a legendás végső kizil elmát. Ez azonban már túl későn történt ahhoz (1640 után írta munkáját!), hogy érdemlegesen elősegíthette volna a nyugati apokaliptikus jóslat törökországi megismerését és elterjedését. Pecsevi eljárása mindenesetre török oldalról is rávilágít, hogy a Magyarországon harcban álló felek törekedtek megismerni egymás ideológiai motívumait, és a maguk szükségleteihez igazítva alkalomadtán fel is használták azokat.92
92 A 17. századi magyarság törökképe iránt érdeklődő olvasónak – néhány már idézett szerző, pl. BENDA Kálmán, IMRE Mihály, RÁCZ István mellett – elsősorban R. VÁRKONYI Ágnes kiváló tanulmányát ajánlhatjuk: Búcsú és emlékezet (a visszaszoruló török képe a magyar közvéleményben), in Keletkutatás, 1988 tavasz, 3–24 (= R. VÁRKONYI Ágnes, Europica varietas – Hungarica varietas. Tanulmányok, Bp., 1994, 158–182). Általa is érintett izgalmas kérdés, amely további vizsgálatokat érdemelne, hogy a nyugati országoktól eltérően miért oly feltűnően kevés kísérlet történt – a 15–16. században is! – Magyarországon a török probléma szellemi feldolgozására, az Oszmán Birodalom „tudományos” leírására stb.
