Mohácstól a 16. század végéig
Mohácstól a 16. század végéig
Az önálló magyar állam bukása, az oszmán megszállás és az ország három részre szakadása darabokra törte azt a képet, amelyet a magyar társadalom a törökről és a vele szembeni ellenállásról másfél évszázad alatt kialakított magának. A „cserepek” azonban nem vesztek el, s belőlük a korabeli magyarok néhány évtized alatt újra összerakták az egész képet, amely egyes részleteiben feltűnően hasonlított ama széttört régihez, ám egészében véve mégis különbözött tőle. Maga az összerakás munkája sem ment könnyen; többször rugaszkodtak neki, nehezen találták bizonyos elemek helyét, olykor már kész darabokat szedtek szét és állítottak össze más formában, míg végre kielégítőnek találták az eredményt. Nehezítette a munkát, hogy az összeállítók között gyakran a minimális együttműködési készség is hiányzott. Hiszen az arisztokrácia és a nemesség egy része a Habsburgokhoz, másik fele a Szapolyai-ház mellé állt, ráadásul rohamosan terjedt a reformáció, amely vallásilag is megosztotta a politikailag szétforgácsolódott országot. Mégis, minden nehézség ellenére, a század második felére a magyar társadalom kialakított magának egy olyan ideológiát, amely felekezeteken és országhatárokon átlépve ismét összefüggő rendszerbe állította a török-kérdést, képes volt vigaszt és reményt nyújtani és megfogalmazni az adott feltételek között követendő magatartást. Idáig azonban hosszú és rögös út vezetett.
A mohácsi csatában nemcsak a magyar vezető réteg színe-java pusztult el, hanem annak harcos hun-szittya öntudata is megsemmisítő vereséget szenvedett. Ennek ellenére az arisztokrácia és a nemesség (még azon tagjai is, akik a török szövetségre lépő Szapolyait választották uruknak) őrizték a törökellenesség szellemét, de a zűrzavaros viszonyok, a folyamatos pártváltoztatások időszakában ez a magatartás semmiféle mintát 196nem adhatott többé a társadalom alsóbb rétegeinek. Annál kevésbé, mert a védtelenül maradt parasztság, amely korábban oly egységesen vallotta magát a keresztes eszme hordozójának, Magyarországon is a „balkáni szindrómával” reagált a nagy változásokra. Ott a törökök előrehaladása és ígéretei gyakorta fordították szembe a jobbágyokat uraikkal. Erről a jelenségről a bosnyák király 1461-ben ezeket írta a pápának: „A törökök nagyon barátságosak a parasztokkal szemben. Azt ígérik, hogy minden paraszt, aki csatlakozik hozzájuk, szabad lesz. A korlátolt paraszti ész nem veszi észre az ámítást, és úgy véli, ez a szabadság örökké fog tartani. Könnyen megtörténhet, hogy a nép, félrevezetve e hazugságoktól, hűtlen lesz hozzám […] a mágnások, akiket a parasztok elhagynak, szintén nem sokáig tudnak kitartani váraikban.”51 A sorozatos vereségek, az ország széthullása a magyar jobbágyok számára is azt bizonyították, hogy a török hatalma lebírhatatlan, vagy ahogy a humanista Cuspinianus mondotta 1526-ban: a közbeszéd szerint a törökök „vasból vannak”.52 Gyökeret vert és egyre erősödött az a meggyőződés, hogy az ellenállás felesleges, mert Isten elhagyott bennünket, és a hódítók Istene erősebb a miénknél. Ehhez járult még két további momentum: a nép gyűlölte a nyúzásban jeleskedő, de védelmet nem nyújtó urait, a katolikus egyházszervezet széthullásával pedig lelki támasz nélkül maradt. Mindezek folytán a 16. század közepén (az oszmán berendezkedés kezdetén) reálisnak látszott a veszély, hogy a parasztok tömegei az ellenség oldalára állnak, sőt, vele szövetkezve támadnak rá a maradék Magyarországra. A dunántúli magyar védelem az 1540-es évek elején például részben azért bénult meg, mert a nemesi hadvezetés állandóan parasztfelkeléstől tartott, és nem merte igénybe venni a jobbágyság erejét.53 1562-ben Csányi Ákos, Nádasdy Tamás nádor kanizsai officiálisa még mindig igen kényesnek ítélte a helyzetet, és egyúttal pontos képet adott a megváltozott paraszti mentalitásról is: „…még az többi között egy félelmem, kit néhány esztendővel is írtam, mondtam nagyságodnak: az hóldolás engedelme megédesítette az népet. Az pór gyűlöli 197az urát. Oka is vagyon, s az parasztságba nincs kitül tanulni az Istennek igéjét; ugyan azt hiszik, hogy Isten emberi az törökök és [a] jó hit [az] övék, azért segíti [őket] Isten. Azon félek, hogy nem futnak az török előtt, hanem urakra támadnak, amint ím csak mostan is Hegyesd alól megtérvén sok helyen kiáltották: »Azért nem mernek minket felvenni az urak – mond, hogy félnek tőlünk, hogy ugyan[úgy] járnak, mint Székely Györggyel, de ugyan meg kell annak lenni.« Az német, cseh gyűlöl [bennünket], s ha az mie[i]nk is üldözni és űzni, kergetni fognak együtt az törökkel, fogják mondani az hegyeknek, hogy reánk essenek, és elborítanak minket. Kegyelmes Úristen, könyörülj mi rajtunk szent fiadért!”54 Noha a Csányi által felvázolt rémkép, az oszmán hódítók és a magyar parasztok összefogása végül nem következett be, az utóbbiak körében még sokáig tartották magukat a törökhöz kapcsolódó illúziók; erre utal, hogy Baranyai Decsi János, a jeles történetíró egy 1597-ben írt propagandaversében (vagy verses prédikációjában) még mindig időszerűnek érezte keményen kikelni az effajta „tévelygések” ellen:
51 F. BABINGER, Mehmed der Eroberer, 232–233. A Türkenhoffnung vagy a „török álom” jelenségéről Európában és a Földközi-tenger térségében l. Hans Joachim KISSLING, Türkenfurcht und Türkenhoffnung im 15/16. Jahrhundert. Zur Geschichte eines „Komplexes”, in Südost-Forschungen, 23(1964), 15–18, és Bartolomé BENNASSAR–Lucile BENNASSAR átfogó munkáját, Les Chrétiens d’Allah, L’histoire extraordinaire des renégats, XVI e et XVII e siècles, Paris, 1989. Az újonnan hódított területek konszolidálásában a törökök mindig is számítottak a szegényebb rétegek rokonszenvére; l. pl. Halil INALCIK, The Ottoman State: Economy and Society, 1300–1600, in An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300–1914, ed. by Halil INALCIK–Donald QUATAERT, Cambridge, 1994, 133–134.
52 Joannes Cuspinianus buzdító beszéde a Szent Római Birodalom fejedelmeihez és előkelőihez…, ford. KULCSÁR Péter, in Mohács emlékezete, 252.
53 SZAKÁLY Ferenc, Az első magyarországi szandzsák és megszervezője, Kászim bég, in Keletkutatás, 1995 tavasz, 5 s kk. ll.
54 ŐZE Sándor, Ötszáz magyar levél a XVI. századból. Csányi Ákos levelei Nádasdy Tamáshoz 1549–1562, Bp., 1996, 495. sz. levél. Ehelyütt is köszönöm Őze Sándornak, hogy cikkem írásakor rendelkezésemre bocsátotta akkor még kéziratos munkáját. A szóban forgó passzust – a tárgyunkra nézve legfontosabb mondatot mellőzve – ő is közölte: „A kereszténység védőpajzsa” vagy „üllő és verő közé szorult ország”. A modern nemzettudat átformálódása a 16. század közepén a déldunántúli végvári katonaságnál, in Magyarok Kelet és Nyugat között. Tanulmányok, szerk. HOFER Tamás, Bp., 1996, 106.
Az bolond paraszt is az Törököt kívánja,
Ugyan Istent kéri az Törököt láthassa,
Ő földes Urának veszését hogy láthassa.
Ó te bolond kösség nem tudod az mit kívánsz,
Bizony mézesmadzag helyett te kígyót kívánsz,
Keresztény úr helyett hogy pogány urat kívánsz.
Nem jobb volna-e ha nemzetednek szolgálnál,
Vérednek tagodnak becsülettel te volnál,
Vele együtt az igaz Istent te imádnál.
Nagy szolgálatba vagy, de bizony nagyobbá lész,
Szarahora te lész koldusnál is szegényebb lész,
Szamár, ökör, bivaly, teve, ló helyett lész.55
Ugyan Istent kéri az Törököt láthassa,
Ő földes Urának veszését hogy láthassa.
Ó te bolond kösség nem tudod az mit kívánsz,
Bizony mézesmadzag helyett te kígyót kívánsz,
Keresztény úr helyett hogy pogány urat kívánsz.
Nem jobb volna-e ha nemzetednek szolgálnál,
Vérednek tagodnak becsülettel te volnál,
Vele együtt az igaz Istent te imádnál.
Nagy szolgálatba vagy, de bizony nagyobbá lész,
Szarahora te lész koldusnál is szegényebb lész,
Szamár, ökör, bivaly, teve, ló helyett lész.55
55 Gernot NUSSBÄCHER, Neue Beiträge über das Druckwerk „Török császárok krónikája”, in Magyar Könyvszemle, 86(1970), 392: 239–242. vers. Erre a közleményre SZABÓ Géza hívta fel figyelmemet, akinek ezúton fejezem ki hálás köszönetemet szíves segítségéért.
198A magyar társadalom végleges kettészakadása és a köznép iszlamizálódása valószínűleg azért nem következett be, mert időközben az országban győzelemre jutott a reformáció (becslések szerint 1570 körül a lakosság mintegy 75–80%-a protestáns), amely a szellemi önvédelem hatékony eszközeivel látta el az ingadozókat. A soknemzetiségű Magyarországon két irányzat hódított leginkább: a lutheri, amely főként a német városi polgárság körében, földrajzilag pedig Nyugat-Magyarországon terjedt el, és a kálvini, amely az ország középső és keleti részén élő magyar ajkú lakosság „nemzeti” vallása lett.56 A protestáns egyházak kialakulásuk pillanatától (1550–70 között) éles harcban álltak egymással, de a törökkérdés megítélésében (tán az antitrinitáriusokat vagy magyar nevén unitáriusokat kivéve) semmiféle lényeges különbség nem volt közöttük. A protestáns álláspont látszatra a Luther és Melanchton által kimunkált wittenbergi teológia vagy történetszemlélet egyszerű átvétele. Ám a 16. századi magyar protestáns teológusok és prédikátorok valójában nem tettek mást, mint visszanyúltak az előző évtizedekben darabjaira hullott magyar hagyományhoz, és a wittenbergi apokaliptikus, eschatologikus determinizmus szellemében új rendszerbe foglalták azt.57 A protestantizmus magyarországi sikerei valószínűleg éppen azzal magyarázhatók, hogy amit a reformátorok az ország sorskérdéséről, a törökről tanítottak, az a lakosság fülének ismerős és egészében véve vállalható volt. A fő különbség a korábbiakhoz képest abban állt, hogy az „új” gondolatok terjesztése sokkal szervezettebben és hatékonyabban folyt, mint azelőtt bármelyiké, és mivel anyanyelven történt, a társadalom egészére hatni tudott. Ennek fényes bizonyítéka, hogy még a szervezetlen és ideológiai válaszok kitermelésére képtelen katolikus oldal is mindenestől magáévá tette a protestánsok történelemmagyarázatát.
56 BUCSAY Mihály, A protestanizmus története Magyarországon 1521–1945, Bp., 1985; PÉTER Katalin, A reformáció és a művelődés a 16. században, in Magyarország története 1526–1686. Magyarország története tíz kötetben, 3/1, főszerk. PACH Zsigmond Pál, szerk. R. VÁRKONYI Ágnes, Bp., 1985, 475–604; UŐ, Papok és nemesek, Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformációval kezdődő másfél évszázadból, Bp., 1995; SZAKÁLY Ferenc, Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez, Budapest, 1995 (Humanizmus és reformáció, 23).
57 Ezt hangsúlyozza PÉTER Katalin is: A reformáció és a művelődés, 488.
Ennek az ideológiának a lényege ugyanis a magyarázat: az ország törvényszerű bukásának megvilágítása és az ettől elválaszthatatlan vigasztalás.58 Protestáns felfogás szerint a török győzelme és a nyomában járó pusztítás a haragvó Isten büntetése a magyarság bűneiért. Mint Károlyi 199Gáspár írta: „…ilyen fényes és hatalmas országnak és nemes erős nemzetségnek romlása Istennek akaratja nélkül nem leszen. […] Mert Istennek indítása nélkül még csak szívébe is nem jönne az török császárnak, hogy Magyarországot rontassa.”59 A bűnök listája hosszú: ide tartoznak a főbűnök (kevélység, fösvénység, bujaság, gőgös szembeszállás Istennel, hitetlenség stb.), az Úr személye ellen elkövetett bűnök (bálványozás, paráznaság, restség, részegség, széthúzás stb.) és a szociális bűnök (a vezetők közösség elleni vétkei: hatalommal való visszaélés, népnyúzás, a védelem elmulasztása stb.). Isten azonban nem véletlenül sújtotta a magyarságot ilyen keményen: mint hajdan a zsidókat, most ezt a népet választotta ki magának, ezt szereti a legjobban; haragja a nép javát szolgálja, csapásaival tanítani, nevelni akar és bűnbánatra ösztönöz. Ha a választott nép mindezt megérti, és megtisztul, akkor Isten újra magához öleli, és megszabadítja a töröktől.
58 A most következőkben nagymértékben támaszkodtam ŐZE Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a Magyar népet”. Egy bibliai párhuzam vizsgálata XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján című, adatokban rendkívül gazdag munkájára (Bp., 1991, Bibliotheca humanitatis historica a Museo Nationali Hungarico digesta, 2).
59 BENDA K., A magyar nemzeti hivatástudat, 60.
Míg a reformátorok a választott népet kollektíven sújtó büntetés gondolatával megszabadították az egyént az önvád terhétől, addig az eschatalogia és az apokaliptika minden eddiginél erőteljesebb alkalmazásával az egész közösséget mentették fel a török túlhatalmának kialakulásáért rá háruló felelősségtől. A prédikátorok beszédeiben és írásaiban az ország hadszíntérré válása a világvég közeledtével függ össze; a török Góg népe, a testi Antikrisztus, a Sátán pusztító küldötte lett. A wittenbergiek duális Antikrisztus felfogását követve legtöbben a török mellé állították a pápát, akiben a lelki Antikrisztust ismerték fel. Az Oszmán és a Habsburg Birodalom küzdelmében az utolsó idők apokaliptikus hatalmainak összecsapását látták, s ebből azt a következtetést vonták le, hogy Magyarország a világtörténelem középpontjába került. A két birodalom harcának kimenetelét a század közepe után egyre pesszimistábban ítélték meg, mind többen voltak, akik már csak Istentől, az utolsó ítélet eljövetelétől reméltek szabadulást.60
60 ŐZE S., „Bűneiért bünteti Isten…”, 80–124. E tanok népszerűsítésében fontos szerepet játszottak a wittenbergi teológia szellemében íródott németországi világkrónikák, amelyeket Magyarországon is jól ismertek, s amelyek hozzájárultak az első magyarországi világkrónika megszületéséhez. Az egészhez l. Martin HAEUSLER, Das Ende der Geschichte in der mittelalterlichen Weltchronistik, Köln–Wien, 1980, főleg 156 s kk. ll. (Beihefte zum Archiv für Kulturgeschichte, 13); Josef TROSTLER, Die Anfänge der ungarischen Geschichtsprosa, in Ungarische Jahrbücher, 14(1934), 116–134. PÉTER Katalin, Az első magyar világkrónikáról és szerzőjéről, Benczédi Székely Istvánról, in Papok és nemesek, 66–76.
A politikai kilátások romlása és a köznép megingása által keltett félelem ösztönözte a reformátorokat arra, hogy a korábbiaktól gyökeresen eltérő magatartásformákat dolgozzanak ki a törökkel szemben. A végvári katonák fegyveres harcát jogosnak ismerték el (ámbár óva intették őket 200attól, hogy ezt Krisztus nevében tegyék), de a török fennhatóság alá került népnek teljes engedelmességet tanácsoltak. Azt tanították neki, hogy a török uralmat a közösség bűneiért kell eltűrnie; a gonosz fejedelemnek is tartozik megadni azt, ami annak jár (még ha feleségét vagy gyermekeit követelné is), mert a fejedelmi hatalom isteni eredetű; ha vallását nem sérti, akár tisztséget is vállalhat a pogány szolgálatában; csak akkor szabad ellentmondania, ha bűnre (pl. hite megtagadására) akarnák kényszeríteni, de ebben az esetben köteles vállalni a vértanúságot is.61
61 ŐZE S., „Bűneiért bünteti Isten…”, 124–134.
Nyilvánvaló, hogy ez a látszatra önfeladást sugalló álláspont valójában józan kompromisszum volt annak érdekében, hogy a nép számára kijelölje és vallásilag szentesítse a török rendszerbe való beilleszkedés kereteit, és ezzel védőernyőt nyújtson neki az iszlamizálás fenyegető rémével szemben. Ennek ellenére aligha véletlen, hogy sokan veszélyesnek tartották és visszautasították ezt a magatartásformát. Így például a zömében protestáns végvári katonaság is, amely elfogadta mind a bűnös nép, mind a zsidó–magyar rokonság eszméjét, de mindvégig ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy Magyarország „a kereszténység védőbástyája”, s hogy saját helytállása nemcsak a hit, hanem az ország megmaradásának is záloga. Ez a harcos réteg Melanchtonnal együtt vallotta, hogy „quanto satis est semel in acie mori, quam tali conditione vivere”.62 A küzdelem „a mü országunk megmaradásáért, Ides gyermekünkért és feleségünkért” folyik, ezért kötelező ellenállni „az pogány népeknek” – hirdették a vitézek körében népszerű históriás énekek már akkor, amikor a reformátorok még a passzív belenyugvásról prédikáltak híveiknek.63
62 IMRE M., „Magyarország panasza”, 112. A 16. századból számos hasonló nyilatkozatot ismerünk, l. pl. BENDA K., A magyar nemzeti, 42–43, 51, 54. Ehhez l. még ŐZE S., „A kereszténység védőpajzsa”, 99–106.
63 Az idézetek a következő két énekből valók: TEMESVÁRI István, Históriás ének az jeles győzelemről […]. Erdélbe a Kenyérmezőjén (1569) és TEMESVÁRI János, A Béla királyról, mint jöttenek be a tatárok, és elpusztították mind egész Magyarországot (1571), in Históriás énekek és széphistóriák, válogatta, a szöveget gondozta, az előszót és a jegyzeteket írta MOLNÁR Szabolcs, Bukarest, 1981, 84, 108.
A katonai frontok megmerevedése, majd a török kiverésébe vetett remények feléledése a századvégen a reformáció jó néhány képviselőjét véleménye megváltoztatására késztette. Felhagytak a belenyugvás, a világvégevárás hirdetésével, ehelyett cselekvésre buzdítottak, és mind bátrabban hangoztatták azt a nézetet, hogy a megjavult, összefogott és vállvetve harcoló magyar társadalom önmaga is felszabadíthatja országát. Ahhoz azonban, hogy a nép kellő önbizalommal forduljon a török ellen, annak alakját ki kellett emelni a körülötte gomolygó apokaliptikus ködből, birodalmát pedig legyőzhető, evilági hatalommá kellett lefokozni; röviden: le kellett mondani arról a tanról, amely ez idáig a leghatásosabb magyarázatot 201adta a török hódítás mélyebb értelméről. Érdekes ellentmondás, hogy miközben a reformátorok a török demitizálását végezték és közeli bukását hirdették, továbbra is főleg az eschatalogia eszközeivel (jóslatokkal, legendákkal stb.) támasztották alá mondanivalójukat. És ami még különösebb: ehhez nemcsak a hagyományos magyar és egyetemes protestáns érveket, hanem a török fél ideológiai elképzeléseit is felhasználták.
