Ibrahim pasa, Velence és az európai politika
382Ibrahim pasa, Velence és az európai politika
Bár kétségtelen, hogy az 1520-as évek Oszmán Birodalmának aktív európai politikája elsősorban az eddigiekben bemutatott belső és külső okokra vezethető vissza, ezt a politikát mégis hús-vér emberek képviselték és alakították a mindenkori követelmények szerint. Közülük toronymagasan kiemelkedett Ibrahim pasa, Szülejmán szultán nagyvezíre, aki 1523-tól 1536-ig tartó hivatali ideje alatt döntő befolyást gyakorolt az oszmán külpolitikára.10
10 Hester D. JENKINS, Ibrahim Pasha, Grand Vizir of Suleiman the Magnificent, New York, 1911 (Studies in History, Economics and Public Law, XLVI/2); M. Tayyib GÖKBILGIN, Ibrâhim Paşa, in Islâm Ansiklopedisi, V/2, Istanbul, 1950, 908–915; V.-L. BOURILLY, Les diplomats de François Ier. Antonio Rincon et la politique orientale de François Ier (1552–1541), in Revue Historique, 38:113(1913), 64–83, 268–308; TÖRÖK Pál, I. Ferdinánd konstantinápolyi béketárgyalásai 1527–1547, Bp., 1930 (Értekezések a történeti tudományok köréből, XXIV/12); Kenneth M. SETTON, The Papacy and the Levant (1204–1571), volume III, The Sixteenth Century, Philadelphia, 1984; Jean BÉRENGER, Les vicissitudes de l’alliance militaire franco-turque, in Revue Internationale d’Histoire Militaire, 68(1987), 7–50; Andrew C. HESS, The Ottoman Conquest of Egypt (1517) and the Beginning of the Sixteenth Century World War, in International Journal of Middle East Studies, 4:1(1973), 55–76; Gülru NECIPOG˘LU, Süleyman the Magnificent and the Representation of Power in the Context of Ottoman-Hapsburg-Papal Rivalry, in The Art Bulletin, 71:3(1989), 401–427; KÁLDY-NAGY Gyula, Szulejmán, Bp., 1974; JÁSZAY Magda, Velence és Magyarország. Egy szomszédság küzdelmes története, Bp., 1990; Fodor Pál, Magyarország és a török hódítás, Bp., 1991.
A görög származású Ibrahim az epiroszi Pargában született 1494-ben, ugyanabban az évben, mint Szülejmán. A terület akkoriban Velencéhez tartozott, s ennek köszönhető, hogy Ibrahim az anyanyelvén kívül jól megtanult olaszul is. Gyermekkorában török fogságba került és az uralkodónak nevelt Szülejmán rabszolgája lett. A trónörökös és Ibrahim között hamarosan életre szóló barátság alakult ki. A kortárs források egyöntetűen kiemelik, hogy Szülejmán őszintén megszerette a rendkívül sokoldalú, érdeklődő, elegáns beszédű, művelt és kitűnően zenélő ifjút, s trónra lépése után fontos beosztásokba helyezte. Ibrahim először a három fehér eunuchjainak, aztán a szultán magánkamarájának és solymászainak vezetője lett, majd 1523. június 27-én az uralkodó a nagyvezíri székbe emelte.
Ibrahim pasa tizenhárom éven át töltötte be magas tisztségét, és ez idő alatt az oszmán történelemben egyedülálló hatalomra és befolyásra tett szert. Sikeréhez hozzájárult az is, hogy élvezte Szülejmán anyja, Hafsza hatun támogatását, de kétségtelen, hogy elsősorban Szülejmán feltétlen bizalmának köszönhette fényes karrierjét. Az uralkodó olyan szokatlan kegyekben részesítette Ibrahimot, hogy a kortárs oszmán alattvalók nem győztek bámulni; a két jóbarát gyakran érkezett és aludt együtt, kis cédulákon üzentek egymásnak, ha fél napig nem találkozhattak, s még az 383a hallatlan dolog is megesett, hogy a szultán Ibrahim pasa palotájába hívta össze a birodalmi tanács ülését. 1524-ben Szülejmán személyes részvételével tisztelte meg kegyence káprázatos esküvői ünnepségét. Ibrahim rövid időn belül vitathatatlan tekintélyre tett szert, s a kortárs európai megfigyelők az 1520-as évek közepén egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy a nagyvezír a birodalom valódi ura.
Ez természetesen túlzás volt, és abból fakadt, hogy nem ismerték pontosan az uralkodó és a bizalmasa közötti viszony valódi természetét. Szülejmán visszahúzódása és az a tény, hogy formailag mindent Ibrahimra hagyott, valóban azt a látszatot kelthette, hogy a nagyvezír tartja kezében az ügyek irányítását. Valójában azonban tudatos munkamegosztásról volt szó: a nagyvezír a szultán egyfajta alteregóját játszotta a mindennapi életben. Kétségtelen ugyanakkor, hogy Ibrahim ötletei és elképzelései döntő szerepet játszottak Szulejmán uralkodói képének, kül- és belpolitikájának formálásában. Ibrahim az oszmán dinasztia hatalmáról és feladatairól olyan nagyívű koncepciót alakított ki az évek folyamán, amely méltó volt saját pozíciójához és az akkori világ talán legerősebb birodalmához. Arra a meggyőződésre jutott, hogy Szülejmánnak harcba kell szállnia a világhatalomért, és új Nagy Sándorként uralma alatt kell egyesítenie Keletet és Nyugatot, Rómát és Bizáncot. Ennek az igénynek az oszmán államhatalom minden megnyilvánulásában tükröződnie kell. Ibrahim ezért – uralkodójával egyetértésben – arra törekedett, hogy a szultáni méltóságot olyan pompával és misztikával vegye körül, amely kiemeli azt a köznapi világból és egyfajta szakrális szférába helyezi az alattvalók és az ellenfelek szemében.
E célból kezdeményezte 1525 körül a Topkapu Szeráj nagyarányú átépítését. A munkálatok zömét 1528-ra el is végezték, s az eredmény egy olyan építészeti együttes lett, amelynek minden eleme meghatározott funkciót kapott a kül- és belföldnek szóló udvari ceremóniákon.
A nagyvezír minden alkalmat megragadott, hogy uralkodójának nagyságát egyéb külsőségekben is megjelenítse. Nagy élvezettel maga tervezett nyilvános ünnepségeket, felvonulásokat, népet szórakoztató látványosságokat, és nem sajnálta a pénzt drágakövekre, aranyra, ezüstre és vagyont érő ruhákra. Ösztönözte Szülejmánt, hogy minél több drágakövet és pompázatos ruhákat hordjon. Egyiptomból visszatérve olyan, drágakövekkel kirakott kupát ajándékozott neki, amelynek értékét 200 000 dukátra becsülték. Több más oszmán kormányférfival együtt sokszor adott megrendelést velencei ötvösöknek, és gyakran hívta fel uralkodója figyelmét az általuk kínált portékákra. Sokat foglalkoztatta az oszmán udvari ékszerészeket és aranyműveseket is, s neki tulajdonítható, hogy ezek létszáma az egész 16. században 1530 körül volt a legnagyobb.
Az ő hatását láthatjuk abban is, hogy az 1520-as években teljesen megváltozott a szultán szereplése a diplomáciai érintkezésekben. Az idegen 384követek Ibrahim színre lépése óta szinte alig láthatták az uralkodót, és a szultáni fogadások pár perces formális aktusra korlátozódtak. Az érdemi tárgyalásokat a nagyvezír és vezírtársai folytatták, s az uralkodó rajtuk keresztül tájékozódott a megbeszélések menetéről. Az irányelveket és a végső döntést persze maga hozta meg, és a pasák ennek megfelelően jártak el. A szultán rendszerint csak a bemutatkozó és a búcsúlátogatáson találkozott a követekkel, és többnyire akkor is szótlan maradt. A fogadásoknak ez bizonyos misztikus hangulatot kölcsönzött, amit az új kihallgatási teremben uralkodó diszkrét félhomály, a dekoráció gazdagsága és a korábbi egyszerű szófával szemben immár ékes trónon helyet foglaló szultán sejtelmes viselkedése még inkább elmélyített. Mint Ibrahim minden újítása, ez a változás is annak a gondolatnak a megjelenítésére szolgált, hogy a szultáni méltóság nemcsak az egyszerű földi halandó, hanem a külföldi uralkodók számára is megközelíthetetlen, s az ő kegyétől függ minden létező sorsa.
Bár a kereszténység elleni offenzíva már közvetlenül Szülejmán trónra lépése után kezdetét vette, kétségtelen, hogy Ibrahim nagyvezírsége idején, különösen 1525–26 után, az oszmán udvar európai politikája még nagyobb lendületet és új távlatokat kapott. Miután a nagyvezír túlesett az új hivatalával járó kezdeti nehézségeken és az első igazi próbán, az egyiptomi rendcsináláson, teljes energiával fordult az európai ügyek felé.
A keresztény világ a 16. század elején fordulóponthoz érkezett. Amikor a török veszély minden korábbinál élesebben jelentkezett, akkor hunyt ki Európában a keresztény egység és összefogás középkori eszméje. Noha a pápaság, az egység spirituális megtestesítője, és a legnagyobb világi fejedelmek szavakban mással sem foglalkoztak, mint a török kiűzésének tervével, valójában mindannyian az európai hegemónia megszerzésén, nemzeti királyságuk vagy átfogó birodalmuk kiépítésén fáradoztak. A 15. század végén az itáliai háborúkkal kezdetét vette a Habsburgok és a francia királyok vetélkedése az európai főhatalomért, és ez a küzdelem a következő évtizedekben minden mást háttérbe szorított a keresztény világban. Ennek a rivalizálásnak köszönhető, hogy a 16. század elején az Oszmán Birodalom is bekapcsolódott az európai politikai rendszerbe. A kíméletlen harcban álló ellenfelek ugyanis sorra keresték meg az isztambuli udvart, hogy elnyerjék jóindulatát vagy szövetségét az éppen soron lévő ellenséggel szemben. Az egyik első jelentős uralkodó, aki a törökkel való szövetkezést megkísérelte, I. Miksa német-római császár volt. De az Oszmán Birodalommal mégis Velence épített ki először tartós együttműködést és „baráti” viszonyt. A tengerek királynőjét nyomós okok késztették erre: miután a századfordulón magára maradt és nagy vereséget szenvedett az oszmánok ellen vívott háborújában, az Itáliában előnyomuló nagyhatalmak pedig létében fenyegették, a továbbiakban politikáját az oszmánokkal való együttműködésre alapozta. Ezt diktálták kereskedelmi 385érdekei is, hiszen e viszonytól függött a köztársaság gazdagsága és lakosságának ellátása. Az 1503-ban aláírt békeegyezményt, amely biztosította Velencének a kereskedés szabadságát a birodalom területén, 1513-ban Szelimmel is megújították, majd 1517-ben Egyiptomra is kiterjesztették. A Porta feltűnő jóindulata a köztársaság iránt természetesen nem volt önzetlen. A kiváltságokért cserébe elvárta, hogy Velence tartsa távol magát az ellene irányuló szövetségektől és katonai akcióktól, ami garantálta a birodalom nyugati határainak biztonságát. Másrészt leginkább a köztársaság révén jutott hozzá azokhoz az információkhoz, amelyekre az európai viszonyok nyomon követéséhez szüksége volt. A kölcsönös egymásrautaltság miatt a két ország viszonyát már Szelim idejében egyfajta „szimbiózis” jellemezte, és emiatt Velencére többé nem lehetett számítani semmiféle törökellenes szövetségben. Velence kiválásának elsősorban a leginkább veszélyeztetett Magyarország látta kárát, mert ezzel elvesztette legfontosabb politikai és pénzügyi támogatóját (a köztársaság 1516 után beszüntette a pénzsegélyek folyósítását).
1519-ben V. Károly nyerte el a Német-római Birodalom trónját, és a császárválasztáson vesztes I. Ferenc francia király, hogy kitörjön az országát körülölelő Habsburg gyűrűből, újra megindította a háborút Itáliában. Ez önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy a török elleni fellépés vagy a végveszélybe került Magyarország megsegítése elfelejtődjék, de a reformáció kibontakozása aztán végleg lehetetlenné tette, hogy a keresztény világ kellő figyelmet szenteljen a keleti veszedelem elhárításának. Az isztambuli udvar pontosan tudta, hogy Magyarország a külső segítség reménye nélkül várja az oszmán támadást, ezért 1520-ban könnyű szívvel engedhetett a hadsereg kívánságának, és a következő évben megkezdte a leszámolást régi ellenségével. Mivel Velence a várakozások szerint semleges maradt, és a nándorfehérvári hadjárat után sietett jókívánságait kifejezni a szultánnak (erre különben felszólítást kapott), jutalomból 1521. december 11-én a padisah hozzájárult a korábbi szerződés megerősítéséhez. A tárgyalásokon a pasák azt a baráti tanácsot adták a velencei követnek, hogy a Signoria az elkövetkező magyarországi háborúk idején hasonlóképpen óvakodjék a köztük fennálló béke megsértésétől és Magyarország bárminemű segítésétől, mert ellenkező esetben könnyen baj érheti hosszú és nehezen védhető tengerpartjainál. Velence irányítói jól megjegyezték a leckét, és az 1520-as években engedelmes diákként, tétlenül nézték végig Magyarország bukását. Sőt, mint látni fogjuk, Mohács után még tovább mentek, s maguk is bátorítani kezdték az oszmánok közép-európai terjeszkedését.
Ibrahim pasa hivatalba lépése a köztársaság számára egyértelmű nyereségnek bizonyult. A nagyvezírt származása, tanácsadói köre, saját gazdasági érdekeltségei és a birodalom politikai érdekei egyaránt arra ösztönözték, hogy jó viszonyt tartson fel a lagúnavárossal. Velence iránti jóindulatát 386annyiszor és annyiféleképpen mutatta ki, hogy az egyik velencei követ joggal írhatta haza: „Ez a basa a mi Signoriánk nagy barátja, igazságos és bölcs ember.”11 Nagyvezírsége kezdetén, hogy tapasztalatlanságát ellensúlyozza, maga mellé vette a velencei dózse Isztambulban élő törvénytelen fiát, Lodovico Grittit, aki segített neki megismerni az európai diplomácia és politika rejtelmeit. Cserébe a nagyvezír megszerezte neki a szultán jóindulatát. Ez azért sikerült könnyen, mert Gritti ékszerkereskedéssel foglalkozott, és Szülejmán, aki gyermekkorában maga is kitanulta az aranyművességet, ekkoriban még nagy érdeklődést mutatott a drágakövek iránt. A dózsefi a húszas években egyfajta közvetítőként működött a keresztény hatalmak és a szultáni udvar között, ami sokakban azt a téves képzetet keltette, hogy Ibrahim Gritti befolyása alatt intézte a szultán ügyeit. Ez azonban az európai diplomaták szokásos tévedései közé tartozott, mert valójában Ibrahim használta fel Grittit, és rajta keresztül mesterien érvényesítette azokat az elképzeléseket, amelyeket Szülejmánnal együtt dolgoztak ki. Ez éppen azokon a tárgyalásokon derült ki a legvilágosabban, amelyeket Szapolyai János követe 1527 végén és 1528 elején folytatott Isztambulban.
11 H. D. JENKINS, Ibrahim Pasha, 50.
A szultán és nagyvezíre a korábbiakban ismertetett kényszerítő körülmények miatt 1525-ben megindította az előkészületeket az újabb európai hadjáratra. Bár a vezetésben korábban felötlött az a gondolat is, hogy esetleg Lengyelország megtámadásával próbálkozzék, ezt végül is elvetette, és 1525 őszén három évre szóló fegyverszünetet kötött Zsigmond király követével. A Porta ebben az évben felhagyott azokkal a kísérletekkel is, hogy beolvassza a birodalomba Havasalföldet, és meghódolás, valamint az évi adó felemlése fejében elismerte a szívósan harcoló Rádul vajda uralmát. Ilyen diplomáciai előkészítés után nem lehetett kétséges, hogy a támadás az 1521-ben elkezdett irányvonal logikus folytatásaképpen Magyarország ellen fog irányulni. A felkészülés kellős közepén érkezett meg Isztambulba I. Ferenc követe. A francia király, aki 1525 februárjában csatát vesztett Páviánál és V. Károly fogságába esett, balszerencséjét tudatva arra kérte a szultánt, hogy a Habsburgok meggyengítésére indítson támadást a magyar király ellen. A követ, Frangepán János, állítólag azt bizonygatta Ibrahiméknak, hogy amennyiben nem lépnek fel időben Károly császár ellen, akkor az hamarosan a világ urává válik. Ez a kérelem, amelyet a keresztény világ egyik leghatalmasabb uralkodója intézett a Portához, az utóbbi számára félreérthetetlenül jelezte az európai világ végletes megosztottságát, valamint azt, hogy Magyarországon nem kell tartania ellenséges katonai szövetség felbukkanásától. Ez igazolta eddigi elgondolásainak helyességét, de magára a hadjáratról szóló döntés meghozatalára – amint azt az események eddigi menete is bizonyítja – 387semmiféle befolyást nem gyakorolt. A Porta tervei egyelőre még nem terjedtek túl Magyarországon, hiszen mint később (1527–28-ban) a pasák elárulták Laskinak (Szapolyai János követének), a magyar király részéről nagy ellenállásra számítottak.
A mohácsi győzelem után a Porta magatartásában némi zavar észlelhető. A szultán és Ibrahim – számukra is váratlanul – túlgyőzték magukat, és nem készültek fel kellőképpen a lábaik előtt heverő ország megszállására. Megakadályozta őket a gyors cselekvésben az a felkeléssorozat is, amelyről fentebb már szóltunk, hiszen a nagyvezírnek személyesen kellett beavatkoznia a nyugalom helyreállítása érdekében. Ugyanilyen bénítóan hatott, hogy a sorozatos hadjáratok és a lázadók pusztításai miatt a birodalom élelmiszertartalékai átmenetileg kimerültek. Közben az események mind Magyarországon, mind Nyugaton hihetetlenül felgyorsultak. Magyarországon bejelentette az igényét a trónra Ferdinánd ausztriai főherceg, és miután ennek érvényre juttatásáért fegyverhez nyúlt, úgy tűnt, hamarosan célhoz is érhet. Itáliában a Habsburg-ellenes Cognaci Liga (a pápa, Velence, Milánó és Franciaország szövetsége) óriási vereséget szenvedett a császári csapatoktól, és Róma V. Károly kezére jutott. Ezek a fejlemények gyorsan egységfrontba tömörítették a Portát és Velencét. Az utóbbit rémületbe ejtette a Habsburg-testvérek kétirányú előretörése, ezért Grittin és követein keresztül 1527 tavaszától szünet nélkül arra ösztökélte a szultáni udvart, hogy avatkozzék be Magyarországon. Nem feledkezett meg arról sem, hogy felhívja a szultáni udvar figyelmét Károly világuralmi törekvéseire és arra a veszélyre, melyet ez mindkettőjükre nézve jelentett. A Signoria ugyanakkor nem volt érdekelt abban, hogy az oszmánok befészkeljék magukat a szomszédos Magyarországra, ezért a maga tétjét Szapolyai Jánosra tette. Azt remélve, hogy Szapolyai oszmán vazallusként megmaradhat Magyarország trónján, azt tanácsolta a szorult helyzetbe került királynak, hogy forduljon segítségért a szultánhoz. Ezt követően utasította isztambuli bailóját (és szerepléséből ítélve Grittit is): tegyen meg mindent, hogy a szultán felkarolja és visszahelyezze Szapolyait a királyi hatalomba.
A Porta azonban a drámai események hatására ekkor már sokkal nagyobb szabású tervekben gondolkodott. Szülejmán és Ibrahim úgy ítélte meg, most jött el az ideje annak, hogy a dinasztia megpróbálja érvényre juttatni eddig csak elviekben megfogalmazott és kissé talán későbbre elgondolt világuralmi igényét. Valóban semmi okuk nem volt rá, hogy tovább késlekedjenek; Károly császár, akivel Mohács előtt még nem számoltak különösképpen, győzelmeivel közel került ahhoz, hogy nyíltan hangoztatott egyeduralmi terveit valóra váltsa. Ferdinánd győzelmei Magyarországon megkérdőjelezték az egész eddigi oszmán erőfeszítések értelmét. Mindezt megfontolva és tekintetbe véve a katonai és a politikai erőviszonyokat, a szultán minden jel szerint már 1527 őszén elhatározta, 388hogy félreteszi a fokozatos lépések taktikáját, és hadai élén Bécs ellen vonul, hogy döntő csapást mérjen a Habsburgok közép-európai hatalmára. Ferdinánd legyőzése után Magyarországot természetesen betagolta volna az Oszmán Birodalom testébe. Az oszmán vezetésnek azonban a hadjárathoz még egész sor anyagi, szervezési és diplomáciai feltételt kellett megteremtenie, amivel csak 1529 elejére készült el.
A szultáni udvar első és legfontosabb teendője az volt, hogy magához kösse Szapolyai Jánost, akire három okból volt szüksége: egyrészt azért, hogy Magyarország a szultáni had megérkezéséig megosztott állapotban maradjon, másrészt azért, hogy az oszmán hadsereg lehetőleg „baráti” Magyarországon át vonulhasson célpontja felé, harmadszor azért, hogy az eddigi legnagyobb távolságra vezetett európai hadjárat idején az ország hozzájáruljon az oszmán katonák élelmezéséhez. Ezért várták nyugtalanul Szapolyai jelentkezését Isztambulban, s ez magyarázza azokat a barátságtalan szavakat, melyekkel a pasák Laski Jeromos követet ura késlekedése miatt fogadták. Az elmondottak fényében a hosszas tárgyalást, az adófizetés körüli huzavonákat, Gritti „eredményes” közbenjárását stb. merő szemfényvesztésnek kell tartanunk. A Porta ugyanis már akkor elhatározta Szapolyai „megsegítését”, mielőtt még Laski befutott volna az oszmán fővárosba. Ami utána történt, az csupán Ibrahim pasa mesteri színjátéka volt, hogy a magyar király követét rászorítsa az adó vállalására, s ezzel a birodalom egyik legrégibb ellenségét erkölcsileg is megalázza (meg talán azért is, hogy megcsillogtassa személyes képességeit). Mivel ebben a játékban Laski méltó partnernek bizonyult, végül is elérte, hogy a szultán lemondott a hűbéri függést jelképező adó vagy ajándék követeléséről. De ez csak még inkább aláhúzza azt a tényt, amit Laski is megsejtett, hogy a szövetségkötés ebben a pillanatban a Portának legalább olyan fontos volt, mint Szapolyainak. Lényegében ugyanez a séma érvényes Ferdinánd követeinek 1528 nyári isztambuli tárgyalásaira is, ahol Ibrahim számára a tét már csak az volt, hogy mennyi információt tud kiszedni belőlük Ferdinándról és a magyarországi helyzetről.
A szultáni udvar mindazonáltal nem verte nagydobra, hogy mire készül. Sőt, megtévesztésül azt híresztelte, hogy támadásának célja csupán Magyarország megsegítése és Szapolyai visszahelyezése lesz. Úgy tűnik, ezt nemcsak maga az érintett, hanem a velencei diplomácia és a lengyel királyi udvar is elhitte.12 Az utóbbit Ibrahim külön üzenetben tájékoztatta a szultáni udvar ilyen irányú szándékairól. Az előkészítő hadművelet befejező lépéseként a szultán és a nagyvezír még két diplomáciai 389manővert hajtott végre. Az elsővel I. Ferenc királynak tettek gesztust: 1528 szeptemberében az alexandriai francia konzulnak adott levélben megerősítették a francia kereskedők kiváltságait a Földközi-tengeren. A másik: ugyanezen év októberében hároméves fegyverszünetet írtak alá Zsigmond királlyal, ami kizárta, hogy a lengyelek bárminemű segítséget nyújtsanak a Habsburgnak. Ezzel befejeződött Ferdinánd diplomáciai elszigetelése. A többi már a fegyvereken múlott.
12 Jellemző, hogy P. Zen isztambuli bailo még 1529 májusában is azt írta a szultán hadrakeléséről tudósítva, hogy a törökök Szapolyai királyságának helyreállítására indultak Magyarországra.
A szultán fegyverei sem 1529-ben Bécs alatt, sem 1532-ben, az V. Károly ellen indított, végsőnek hitt háborúban nem tudták legyőzni a Porta által esélytelennek ítélt Habsburg-testvéreket. Az oszmánok európai terjeszkedése elakadt, s a szultán hiába nyitott hamarosan újabb frontot Károly ellen a Földközi-tengeren, uralkodása közepére be kellett látnia, hogy a világuralom hiú, soha meg nem valósítható álom volt csupán. 1529 előtt azonban még semmi sem utalt arra, hogy Szülejmán birodalmát bárki megállíthatná, s hogy a nagy összecsapás a kor két szuperhatalma, a két különböző kultúrát és vallást képviselő dinasztia között döntetlenre fog végződni. Uralkodásának első évtizedében Szülejmán minden szempontból kedvezőbb helyzetben volt, mint a csaknem vele egy időben császári trónra lépő V. Károly. Az iszlám világ a 15. század végén a 16. század elején ugyanúgy az integráció útjára lépett, mint a keresztény Európa, csakhogy annál – legalábbis nyugati felén – sokkal messzebbre jutott. Az alapvető különbség a két folyamat között abban rejlett, hogy amíg Európa a középkori széttagoltságot egymással versengő (nemzeti vagy birodalmi) stratégiák alapján és a vallási egység elvetésével próbálta meghaladni, addig az iszlám kizárólag birodalmi struktúrákban és a vallási egység jegyében tudta elképzelni a területi különállások megszüntetését, s ez a stratégia ekkor még hatákonyabbnak bizonyult.
Amikor Károly még éppen csak hozzákezdett ahhoz, hogy egymással laza kapcsolatban álló országait valamiféle egységbe szervezze, és az európai vezető szerepről inkább csak ábrándozott, addigra az Oszmán Birodalom – Szelim hódításainak köszönhetően – már részben legyőzte, részben saját határain belül tudhatta mindazokat az országokat (a szafavida Iránt és a mameluk Egyiptomot), amelyekkel korábban élethalálharcot vívott az iszlám világ vezetéséért. Míg a keresztény egység és a török elleni védelem ügyét képviselő és jelképező pápai hatalom végzetesen meggyengült az egymással élesen szembenálló világi fejedelmek harca és az 1517 után kibontakozó reformáció miatt, addig az oszmán szultán az arab földek és a muszlim szent helyek megszerzésével (és a síizmus visszaszorításával) az iszlám világ spirituális főségét is megszerezte. Igaz, az oszmánoknak még osztozniuk kellett az iszlám világon három másik nagyhatalommal (a számos helyi jelentőségű muszlim fejedelmen kívül): az iráni szafavidákkal, az indiai mogulokkal és a közép-ázsiai üzbégekkel, de ezek a birodalmak sem katonai eőben, sem tekintélyben nem 390versenyezhettek a központi muszlim területeket birtokló és a kereszténységgel egyedül határos oszmánokkal. Egyiptom elfoglalása után az oszmánok elnyerték az iszlám társadalomban jelentős helyet elfoglaló szunnita vallástudósok támogatását, s így az oszmán állam az európai fronton egységes iszlám birodalomként léphetett fel, ahol végletesen megosztott, belső harcban álló államok mozaikja próbálta feltartóztatni. Miközben a leginkább fenyegetett keresztény országok hasztalan próbálkoztak azzal, hogy az Oszmán Birodalomban vagy annak hátában muszlim szövetségeseket találjanak, addig az oszmán állam komolyabb erőfeszítések nélkül megbontotta a kereszténység sorait. Miután némi kényszerítéssel és a levantei kereskedelemmel magához kötötte Velencét, a francia együttműködés már egyenesen az ölébe hullott. Miközben Európa legnagyobb fejedelmei önnön „árulásaik” leplezésére az Oszmán Birodalomban élő keresztények és a jeruzsálemi szent helyek védelmezőiként léptek fel, de közben tétlenül nézték a keresztények millióit elnyelő oszmán terjeszkedést, addig az oszmán állam befogadta, társadalmi és gazdasági lehetőségekhez juttatta azokat a muszlimokat és zsidókat, akiket éppen ezek a fejedelmek űztek el Európából. Míg Károlynak és Ferencnek az egyeduralomért vívott harc egyelőre inkább csak vért, verejtéket és anyagi csődöt hozott, addig az Oszmán Birodalom Szíria és Egyiptom elfoglalásával és a levantei kereskedelem megvámolásával olyan többletbevételekhez jutott, amelyek bőven fedezték a terjeszkedés költségeit. Míg a szüntelen háborúskodás kényszere miatt az európai uralkodók (főleg a franciák) éppen csak megkezdték állandó zsoldosseregeik felállítását, az oszmán szultánok már majd másfél évszázada rendelkeztek ilyennel: a janicsársággal, melynek felszereléséhez a 15. század második felétől már a puska is hozzátartozott. Az oszmán uralkodók, lépést tartva az európai technikai fejlődéssel, a hadsereget a 16. század elejére a kor színvonalán álló tüzérséggel (ágyúkkal, puskákkal) szerelték fel, és ekkoriban kétségtelenül nagyobb, jobban szervezett és gyorsabban mozgósítható hadsereggel rendelkeztek, mint bármelyik európai ország vagy katonai szövetség. A sokszor félreértett II. Bajezid szultán előrelátásának köszönhetően az oszmán állam a 16. századra a Földközi-tengeren is hatalmi tényezővé vált. Flottája képes volt nyílt csatában legyőzni a velenceieket, s a Szelim által végrehajtott fejlesztéseknek köszönhetően Szülejmán hajói Károly spanyol flottájával is felvették a versenyt.
Ne csodálkozzunk hát, hogy Szülejmán Mohács után a világ feletti uralomért szállt harcba. Akárhová nézett, minden a javára szólt. Minden megfontolás arra mutatott, hogy senki és semmi nem tud ellenállni neki. És mégis kudarcot vallott. Kihagyott ugyanis két dolgot a számításból, de ezért valószínűleg nem személyes hibái, hanem annak a kultúrának a korlátai felelősek, amelyben élt. Először is nem fogta fel, hogy a Balkánon túl olyan területre lép, ahol a társadalmak egészen másként viselkednek, 391mint Keleten: nem roppannak össze az államok vagy a politikai hatalmak bukása után, hanem ellenállnak, ha fel akarják számolni önállóságukat és dinamikus struktúráikat. Szülejmán állama nem tudott megbirkózni ezzel a mentalitással. Másik nagy tévedése az volt, hogy a racionális mérlegelés ellenére alábecsülte Európa anyagi és politikai tartalékait. Nem tudta – de az első kísérletek előtt honan is tudhatta volna –, hogy ha bizonyos határokat átlép, a német birodalomra támaszkodó Habsburgok képesek lesznek akkora erőforrásokat mozgósítani szárazon és tengeren, hogy azok legalább a megállításához elegendők lesznek. Szülejmán ereje teljében lépett rá a bécsi útra, de hamarosan kitűnt, hogy ennek az útnak a végigjárásához még ennél is többre van szükség. S a magyarság roppant balszerencséje, hogy ereje nem korábban, hanem éppen Magyarország közepén fogyott el.
