A nyugati végek helyzete
A nyugati végek helyzete
Elöljáróban idézzünk fel néhány fontos gazdasági tényt. Az 1580-as évek második felében a sorozatos pénzleértékelés és az infláció miatt az oszmán pénzrendszer alapja, az akcse értéke – az aranyhoz viszonyítva – felére csökkent. A kincstár deficitje 1590–1593 táján átlagban megközelítette az évi 100 millió akcsét. Az udvari zsoldosok létszáma folyamatosan nőtt, a janicsároké 25 000 fő körül mozgott az 1590-es évek elején. 1590 nyarán Szinán nagyvezír azt állította, hogy Szülejmán szultán idejében a janicsároknak hathavonta 6 600 000 akcse illetményt fizettek, 1590-ben viszont már 15 300 000-et. Nagyvezír hovatovább csak olyan személy lehetett, aki elég gazdag volt ahhoz, hogy zsoldosztáskor kisegítse az államkincstárat. 1593. január végén Szinán pasa így reagált a hírre, hogy ismét nagyvezírré nevezték ki: „Tudtam, hogy így lesz; fösvény nagyvezírekkel nem lehet kormányozni!” Ezekben az években többször megesett, hogy a szultán különféle praktikákkal megadóztatta az elvileg adómentes katonai vezető réteget is.
Kevésbé szokták hangsúlyozni, hogy a fizetési nehézségek a tartományokban éppen úgy jelentkeztek, mint a fővárosban. Különösképpen igaz 401ez a katonákkal jól megrakott nyugati végekre. A rendeletek szóhasználata szerint a boszniai és a budai vilájetekben a zsoldos katonák illetményében „teljes hiányok” (külli muzájaka) mutatkoztak. Ugyanígy akadozott az élelemellátás. Budán a gabonahiány 1590 szeptemberében lázadáshoz és a pasa megöléséhez vezetett. 1592-ben Boszniában 400-nál több várkatonát nem találtak a helyén. A jelentésekben sűrűn panaszolják, hogy a határmenti tartományok várkatonái és timár-birtokosai posztjukat elhagyva saját ügyeikben járnak-kelnek, vagy főemberek szolgálatába szegődnek.
A kincstár már az 1580-as években úgy próbált segíteni magán, hogy a hiányzó összegeket „kardváltság”, „élelemváltság”, „borváltság” stb. címén kivetette a helyi lakosságra, s felemelte a keresztény alattvalók fejadóját, a dzsizjét. A pótadók terhét azonban a termelők nem bírták, ezért azok egy részét a központi kincstár 1590-ben megszüntette, s 1590–91-ben az egész birodalomra kiterjedő szandzsákösszeírásokba kezdett, hogy új forrásokat (ifráz) tárjon fel a központi és a tartományi zsoldosok fizetéséhez. A kísérlet – a várakozásokkal ellentétben – lehangoló eredményt hozott, az udvar ezért 1591-ben véglegesen leállította a belső tartományok összeírását. A budai, a boszniai és a temesvári vilájetekben egy évig folytatták még az összeírásokat, de csak úgy tudtak némi többletbevételt kimutatni, hogy a kincstár rátette a kezét a timár-birtokok egy részére. A legjövedelmezőbb birtokokat lefoglalták, az új igénylőknek pedig semmit sem adtak (legfeljebb fantombirtokokat a királyi Magyarországon).
Ezekkel az intézkedésekkel a kormány a határmenti katonaság minden rétegét maga ellen hangolta, és kevés hiányzott ahhoz, hogy lázadás törjön ki közöttük. A zsoldosok illetménye továbbra is ritkán és hiányosan érkezett, a megmaradt timár-birtokosok reáljövedelme pedig tetemesen csökkent, hiszen végül az 1580. évi (tehát az akcse nagymérvű leértékelése előtti) névértéken utalták ki birtokaikat. A határvidéken mindig megtalálható önkéntesek és egyéb birtokra vágyók népes serege ugyanakkor teljesen hoppon maradt. E jelentős, együttvéve több tízezer főre rúgó katonaság elkeseredését növelte, hogy ezzel egyidejűleg a magyar, a német és a velencei végvári katonák hatalmas összegeket sajtoltak ki az oszmán területekből. A szolnoki bég azt jelentette a Portára, hogy szandzsákjának 9000 adóegységből (háne) 4000-nél több adózik a keresztényeknek. Boszniában állítólag 10 000 háne fizetett rendszeresen az „uszkokoknak” és „frenkeknek”, azaz a velencei zsoldban álló katonáknak. Ijesztően leromlott a határterületek közbiztonsága is. A keresztény csapatok mélyen a hódoltságban portyáztak, raboltak és dunai hajókat fosztogattak. Az isztambuli kormányzat sorra cserélte le a magyarországi szandzsákbégeket. 1592 elején azzal fenyegette meg a székesfehérvári, a szigetvári és a simontornyai kormányzókat, hogy amennyiben nem vigyáznak jobban, nemcsak állásukat, fejüket is elveszthetik. De ez sem segített. Ilyen körülmények között az itteni hadsereg „hivatásos” állománya 402és mindazok a katonák, akik a megelőző hosszú békeidőszakban sereglettek a végekre megélhetést keresve, egyre inkább úgy látták: csak az expanzió, új adóztatható területek megszerzése segíthet rajtuk. 1590-től kezdve egyre nagyobb nyomást fejtettek ki a háború megindítása érdekében, s csak idő kérdése volt, hogy ez a „ruméliai” vagy „nyugati lobbi” mikor találja meg azokat a szószólókat, akik megfelelő súllyal tudják képviselni érdekeiket a Portán. E lobbi vezéralakja lett Dervis vagy Telli Haszán pasa, aki 1591 tavaszán foglalta el a boszniai beglerbégi posztot.
