EGY ANTISZEMITA NAGYVEZÍR? | A hódoltság kora. Magyarország törökkori története

110EGY ANTISZEMITA NAGYVEZÍR?
Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban*

Megjelent: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban címmel, Századok, 131: 4(1997), 895–922.

Minden jel arra mutat, hogy az oszmán állam vezetői kezdettől fogva rendkívüli jóindulatot tanúsítottak az uralmuk alá került zsidó lakosság iránt. Állítólag már Bursza elfoglalása (1326) után arra biztatták a környéken élő zsidókat, hogy költözzenek az oszmánná lett városba. Ugyanígy jártak el, amikor meghódították és birodalmuk európai székhelyévé tették Edirnét (1369); itt a következő évtizedekben jelentős zsidó kolónia jött léte, melyhez már nemcsak egykori bizánci, hanem Európából, közöttük Magyarországról érkező zsidók is csatlakoztak. Orhán szultán (1324–1362) udvarában a 14. század közepén zsidó származású jövendőmondókkal találkozunk. Ezek a görög forrásokban chionainak nevezett emberek a korai oszmán–zsidó együttműködés szimbólumainak is tekinthetők: olyannyira azonosultak az oszmán dinasztia ügyével, hogy megtanultak törökül és felvették az iszlám vallást. Mint ilyenek, természetesen törpe kisebbséget alkottak, hiszen az egykori bizánci zsidók többsége továbbra is görögül beszélt, és itt kialakult hagyományos vallási rítusát, a minhag romaniat követte.1

1 Az oszmán zsidóság történetének összefoglalásakor elsősorban a következő munkákra támaszkodtam: Salo Wittmayer BARON, A Social and Religious History of the Jews. Late Middle Ages and Era of European Expansion 1200–1650, volume XVIII. The Ottoman Empire, Persia, Ethiopia, India, and China, second edition, revised and enlarged, New York, 1983; Marc Alan EPSTEIN, The Ottoman Jewish Communities and Their Role in the Fifteenth and Sixteenth Centuries, Freiburg, 1980 (Islamkundliche Untersuchungen, 56); Bernard LEWIS, The Jews of Islam, Princeton, 1984; Aryeh SHMUELEVITZ, The Jews of the Ottoman Empire in the Late Fifteenth and the Sixteenth Centuries. Administrative, Economic, Legal and Social Relations as Reflected in the Responsa, Leiden, 1984; Avigdor LEVY, The Sephardim in the Ottoman Empire, Princeton, 1992; Walter F. WEIKER, Ottomans, Turks and the Jewish Polity. A History of the Jews of Turkey, Lanham–New York–London, 1992. További rövid áttekintés: Gülnihal BOZKURT, An Overview on the Ottoman Empire–Jewish Relations, in Der Islam, 71(1994), 255–279. A chionaira: Michel BALIVET, Byzantins judaisants et juifs islamisés. Des „KÜHHÂN” (KÂHIN) aux „XIÓNAI” (ΧΙΟΝΙΟΣ), in Byzantion, 52(1982), 24–59.

111Miközben az Oszmán Birodalom zsidósága viszonylagos biztonságot és széles vallási szabadságot élvezett, az Európában élő zsidókat egyre-másra érték a támadások. A skála az erőszakos térítésektől (pl. Spanyolországban 1411-ben) a mészárlásokig (pl. Spanyolországban 1391-ben, Bécsben 1421-ben) és a kiűzésekig (pl. Angliából 1306-ban, Franciaországból 1322-ben és 1394-ben, Magyarországról 1376-ban, a német földekről az 1420-as évektől kezdve) terjedt. Miután az oszmánok nemcsak tartózkodtak az ilyenfajta akcióktól, hanem kifejezetten védték zsidó alattvalóikat, érthető, hogy a 15. századtól kezdve az európai zsidóság számára az Oszmán Birodalom egyre inkább az „ígéret földje” lett. Ezt a benyomást azok a hírek is megerősíteni látszottak, melyek az ottani szabadabb életről és nagyobb lehetőségekről szóltak. Egy Edirnébe telepedett nyugati rabbi, bizonyos Jichák Zarfati, a következőket írta erről németországi hitsorsosainak (levele valamikor a 15. század első felében kelt): „Hallottam a halálnál is keserűbb szerencsétlenségekről, amelyek németországi testvéreinket érték – a zsarnoki törvényekről, a kényszerű megkeresztelkedésekről és a száműzetésekről, melyek nap mint nap történnek. Azt mondták nekem, hogy amikor egyik helyről elmenekülnek, még sanyarúbb sors jut nekik a másikon. Mindenfelől lelki gyötrelmekről és testi kínzásokról értesülök […] Testvérek és tanítók, barátok és ismerősök! Én, Jichák Zarfati, aki ugyan francia származású vagyok, de Németországban születtem, és ott ültem nagyra becsült tanítóim lábainál, kijelentem nektek, hogy Törökország az a föld, ahol semmi sem hiányzik és ahol, ha ti is úgy akarjátok, minden a legnagyobb rendben lesz. Törökországon át nyitva áll előttetek az út a Szentföldre. Nem jobb-e nektek a muszlimok, mint a keresztények alatt élnetek? Itt mindenki békében élhet a szőlőlugasa és a fügefája alatt. Itt a legdrágább ruhákat viselhetitek. […] Ébredjetek, és hagyjátok ott örökre azt az átkozott földet!”2

2 B. LEWIS, The Jews of Islam, 135–136; S. W. BARON, A Social, 21. A levéllel kapcsolatos problémákról l. S. W. BARON, i. m., 448–449: 21. jegyzet.

A tapasztalatok és a biztatások hatására hamarosan megindult a közép- és nyugat-európai, főleg a németországi (askenázi) zsidók kivándorlása az Oszmán Birodalomba. Ez azonban csak a század második felében öltött nagyobb méreteket, főleg 1470 táján, a csehországi üldözések hatására. Ugyanebben az időszakban tűnnek fel nagyobb számban spanyol zsidók (szefárdok) is az oszmán területeken. A szefárdok a 14. század végén és a 15. század elején jobbára a Földközi-tenger keleti medencéjébe vagy Palesztinába menekültek a zaklatások elől, de az 1460–70-es évekbeli pogromok és az inkvizíció felállítása nyomán már közülük is számosan kerestek és találtak menedéket az oszmánok uralma alatt. Minden korábbit felülmúlt azonban az a menekülthullám, amelyik az 1490-es években bontakozott ki és tartott több évtizeden át. Ez utóbbit 112a spanyolországi zsidók 1492. évi elűzése váltotta ki. Ferdinánd király és Izabella királynő ez év elején kiadott ediktuma úgy rendelkezett, hogy a keresztény vallás ellen elkövetett bűneik miatt a zsidóknak „folyó év július havának végéig el kell hagyniuk valamennyi említett királyságunkat és uradalmunkat, fiaikkal és leányaikkal, férfi és női zsidó szolgáikkal és háztartásuk tagjaival, kicsivel és naggyal, akárhány évesek legyenek is, és ne merészeljenek visszatérni vagy lakni ezekben, vagy ezek bármely részében. […] Engedélyt adunk a mondott zsidó férfiaknak és nőknek, hogy javaikat és vagyonukat kivigyék valamennyi királyságunkból és uradalmunkból, szárazon és vízen, feltéve, ha nem visznek ki aranyat és ezüstöt vagy vert pénzt vagy királyságaink törvényei által tiltott más dolgokat”.3

3 A rendelet angol fordítása: The Jews in Western Europe 1400–1600, translated and edited by John EDWARDS, Manchester, 1994, 51–52.

A rövid határidő miatt a többség a szárazföldi utat választotta, és először a szomszédos vagy könnyebben elérhető országokba: Portugáliába, Navarrába, Provence-ba, illetve kisebb részben Észak-Afrikába, Itáliába és Németalföldre menekült. Néhány éven belül azonban ezekből az országokból is kiűzték őket. Ekkor, s különösen az 1496–97. évi erőszakos portugáliai térítések hatására döntöttek tömegesen a szefárdok úgy, hogy az Oszmán Birodalom felé veszik az útjukat. Az érkezők először a jelentősebb városokba: Szalonikibe, Isztambulba, Edirnébe költöztek, majd egyéb dél-balkáni és nyugat-anatóliai kikötővárosokban telepedtek le. Ezekből aztán fokozatos terjeszkedtek tovább a Balkán, illetve Anatólia és Szíria irányába. A Közel-Kelet török kézre kerülése után jelentős zsidó bevándorlás indult meg ezekre a területekre is. Az oszmán földre emigrált szefárdok pontos számát nem ismerjük, de egyes becslések szerint mintegy 90 000-en lehettek, ami azt jelenti, hogy az 1492 után eltávozott mintegy 165 000 ibériai zsidó nagyobbik része ide érkezett.

A bevándorlás, a belső migráció, az oszmán hódítások és kényszertelepítések (az utóbbiról alább még szólunk) következtében hamarosan számos oszmán városban jött létre kisebb-nagyobb zsidó közösség. Két település: a makedóniai Szaloniki és a palesztinai Szafed szinte „zsidó várossá” alakult át. Az előbbiben már a 16. század első harmadában 60%-ot ért el a zsidó lakosság aránya, s ez egészen a török fennhatóság végéig, 1912-ig így is maradt. Érdekesen oszlott meg a „fővárosok” lakossága is: Isztambulban 1477-ben 11%-ot, 1520 és 1530 között 10%-ot, Burszában ugyanebben az időszakban 1,8%-ot, Edirnében 1528-ben 7%-ot tett ki a zsidó lakosság. Később, 1570 körülre Burszában durván meghatszorozódott, Edirnében pedig több mint kétszeresére növekedett a zsidó közösség. Az 1512–30 közötti oszmán összeírások kilenc városban regisztráltak 100-nál több zsidó háztartást (háne), húszban 21–91 hánét, 113és számtalan más helyen ennél kisebb csoportokat. A század közepén készült felmérések azt mutatják, hogy mindegyik kategória újabb településekkel bővült, és szembetűnően megemelkedett a közel-keleti városok zsidó népessége.4 A 16. század folyamán határozott zsidó „expanzió”-nak lehetünk tanúi, amely főként a folyamatos külső utánpótlásból táplálkozott. Ugyanakkor az oszmán hódítások következtében egy államba került a Mediterráneum zsidóságának java része, egy olyan államba, amely politikai ereje és központi fekvése révén ellenőrizte a korabeli kereskedelmi utak legfontosabb szakaszait. Mindez újabb erőforrásul szolgált valamennyi itt élő zsidó számára. Bár nem rendelkezünk összehasonlításr alkalmas adatokkal, a kérdéssel foglalkozó szakemberek az elmondottak miatt hajlanak arra a feltevésre, hogy a 16. században a világ zsidóságának legnagyobb, vagy még pontosabban: anyagilag és kulturálisan legerősebb közössége az oszmánok fennhatósága alatt élt. Hozzájuk mérhető közösségek csak Lengyelországban és Litvániában léteztek.5

4 A zsidó bevándorlásra és lakosságra vonatkozó adatok összefoglalása: A. LEVY, The Sephardim, 3–12. Vö. M. A. EPSTEIN, The Ottoman Jewish, 178–283; Stéphane YERASIMOS, La communauté Juive d’Istanbul à la fin du XVIe siècle, in Turcica, 27(1995), 101–130. Az átalányadózás szerepéről a szafedi zsidó lakosság növekedésében: Daniel S. GOFFMAN, The maktc System and the Jewish Community of Sixteenth-Century Safed: A Study of Two Documents from the Ottoman Archives, in Osmanli Araştirmalari, 3(1982), 81–90. Meg kell mondani ugyanakkor, hogy az Ibériából kivándorló zsidók számát illetően koránt sincs egyetértés. Egyesek legfeljebb 40–50 000 fővel számolnak; l. pl. Henry KAMEN, The Mediterranean and the Expulsion of Spanish Jews in 1492, in Past and Present, 119, May (1988) 44.

5 S. W. BARON, i. m., 119–120.

Mivel magyarázható az a különös – legalábbis a korban szokatlan – szívélyesség, amellyel az oszmán vezető réteg az uralma alatt élő zsidókat kezelte, illetve az oda érkezőket fogadta? Az oszmánok magatartását nagymértékben meghatározta az iszlám hagyomány, a muszlim vallásjog zsidókkal kapcsolatos álláspontja. Az iszlám a hitetleneket két nagy csoportra osztja. Az egyikbe tartoznak azok, akik szentírással rendelkeznek, vagyis kinyilatkoztatáson alapuló monoteista vallást követnek; ők az ún. ahl al-kitáb, vagyis „ könyv népe”. A Korán a keresztényeket, a zsidókat és a szábeitákat sorolja ebbe a kategóriába. A másik csoportot az ilyen írással nem rendelkezők, vagyis a politeisták alkotják. Az iszlám teológiailag magasabbra értékeli a kereszténységet és a judaizmust, mint más „pogány” vallásokat, mert úgy tekint rájuk, mint az iszlámhoz vezető út állomásaira, az igaz hit kifejletlen formáira. Ezért a muszlim állam egyfajta politikai védelmet nyújt a határai között élő keresztényeknek és zsidóknak; megengedi, hogy gyakorolhassák vallásukat, és bizonyos határokig megőrizhessék belső közösségi intézményeiket (autonómiájukat). A muszlim állam „elkötelezettségét” vagy „felelősségét” e vallási 114kisebbségek iránt az iszlám vallásjog zimmának (oszmán-törökül zimmetnek) nevezi, azt a csoportot pedig, amely e védelemben részesül, ahl al-zimmának (oszmán-törökül: ehl-i zimmet vagy egyszerűen zimmi). A muszlimok uralma alatt álló keresztények és zsidók tehát ahl al-zimmának (zimminek) számítottak, ennélfogva élhettek saját vallásuk szerint, de természetesen nem feltételek nélkül. Ahhoz, hogy a zimmi státust elnyerjék, el kellett ismerniük az iszlám és a muszlimok felsőbbségét, s ennek jeleként meg kellett fizetniük a fejadót (a dzsizjét) és a földadót (a harácsot). De ha teljesítették is e kötelezettségüket, csak másodosztályú állampolgárok lehettek a muszlimokhoz képest. Ez fejeződött ki a következő korlátozásokban: a zimmi köteles volt megkülönböztető ruhában járni; nem ülhetett lóra (illetve csak úgy, ahogy a nők) és nem viselhetett fegyvert; templomait nem nagyobbíthatta meg és csak engedéllyel tatarozhatta; tanúskodását csak más zimmivel szemben fogadták el. A zimmi elvben bármilyen foglalkozást űzhetett, de általában nem nézték jó szemmel, ha közfunkciót vállalt vagy ilyennel bízták meg. Ezt – legalábbis al-Muktedir kalifa 908. évi rendelete szerint – csak két területen tartották megengedhetőnek: az orvoslásban és a bankügyletekben.6

6 A zimmához: Claude CAHEN, Dhimma, in The Encyclopaedia of Islam, second edition, II, Leiden–London, 1965, 227–231. Újabb, részletes összefoglalás: B. LEWIS, The Jews of Islam, 20–66. Gyökeresen eltérő véleményt fogalmazott meg a zimmáról Karl BINSWANGER, aki az iszlamizáció eszközének tekinti azt: Untersuchungen zum Status der Nichtmuslime im Osmanischen Reich des 16. Jahrhunderts. Mit einer Neudefinition des Begriffes „Dimma”, München, 1977 (Beiträge zur Kenntnis Südosteuropas und des Nahen Orients, 23). A kalifa rendeletére utal Halil INALCIK, Jews in the Ottoman Economy and Finances, 1450–1500, in Essays in Honor of Bernard Lewis. The Islamic World. From Classical to Modern Times, ed. by C. E. BOSWORTH, Charles ISSAWI, Roger SAVORY and A. L. UDOVITCH, Princeton, 1989, 531: 42. jegyzet.

A zimmiket illető elvek és a gyakorlat azonban a középkori iszlám történetének legnagyobb részében igen távol esett egymástól. Néhány rövidebb időszaktól eltekintve, amikor egy-egy energikusabb uralkodó vagy a vallási ortodoxia „bekeményített”, a korlátozásokat igen lazán tartották be. Általában véve megelégedtek a zimmik alacsonyabbrendűségének érzékeltetésével, és széltében alkalmazták őket a gazdasági élet legkülönbözőbb területein. Minthogy azonban az iszlám a kamatszedésben ugyanúgy korlátokat szabott, mint a kereszténység, a zimmik mégiscsak azokon a pályákon juthattak a legmagasabbra, amelyeket a muszlim közfelfogás eleve nekik tartott fenn: a pénzügyekben és az orvoslásban (az utóbbiban a nagyobb nyelvtudás is biztosított számukra némi előnyt).

Az iszlám vallásjog a zimmik között elvben nem tett különbséget, de a két fő csoport: a keresztények és a zsidók megítélése azért mégsem volt 115teljesen azonos. A kezdeti időkben a keresztények álltak nagyobb becsben, mindenekelőtt azért, mert a zsidóktól eltérően nem szálltak szembe határozottan a prófétával. A későbbiekben viszont a zsidók fokozatosan „kiegyenlítették” ezt a hátrányt, sőt, egyértelműen közelebb kerültek a muszlimokhoz, mint a keresztények. Ebben óriási szerepe volt annak, hogy az iszlám birodalom zsidósága gyors ütemben és mélyen arabizálódott, nyelvében, kultúrájában és mentalitásában rendkívüli mértékben hasonult muszlim környezetéhez. A közeledést az is megkönnyítette, hogy a zsidók és a muszlimok lényegében azonos elveket vallottak vallásról és jogról, s ezeknek a mindennapi életben betöltött szerepéről. Az egyezések olyan alapvető kérdésekben is fennálltak, mint a muszlim jogtudós és a zsidó rabbi törvényértelmező szerepe, a jogi döntvények (a fetva, illetve a responzum) használata, a teológia csekély jelentősége, nem is szólva olyan életmódbeli hasonlóságokról, mint a többnejűség (amit az iszlám világ zsidói egészen az újabb korokig gyakoroltak), az étkezési szokások stb. Ez az egyesek által „zsidó-arab”-nak vagy „zsidó-iszlám”-nak nevezett kultúra és a rajta nyugvó „zsidó-arab hagyomány” csak egyik összetevője volt a zsidók iránti rokonszenv megnövekedésének. Hozzájárult ehhez – persze inkább csak közvetett módon – egy külső tényező is, nevezetesen a keresztes háborúk megindulása. A keresztényekkel vívott évszázados harcok kétféleképpen befolyásolták a muszlimok kisebbségekkel kapcsolatos magatartását. Egyfelől erősítették a muszlim társadalom kohézióját és öntudatát, s ezzel önkéntelenül is a vallási különbségek hangsúlyozása felé taszították azt. Aligha véletlen, hogy egyes területeken éppen a 12–13. századtól kezdték szigorúbban betartatni a zimmikre vonatkozó vallásjogi előírásokat. Másfelől az ellenségeskedések megingatták a muszlimok bizalmát, akik kezdték bizonyos gyanakvással szemlélni keresztény alattvalóikat. Mivel a zsidók ebben a küzdelemben általában érintetlenek maradtak, helyzetük a keresztényekéhez képest önmagától megjavult.7

7 A zsidók és muszlimok akkulturációjára l. B. LEWIS, i. m., 67–106.

A zimma által nyújtott védelem természetesen sohasem jelentett teljes biztonságot, és az iszlám történetéből sem hiányoznak a vallási kisebbségek elleni támadások. Ilyenekre azonban mindent összevéve is ritkán került sor, s ha igen, akkor is gyakran kimutatható bennük a neofita buzgalom vagy éppen a kárvallott kisebbség hibája. Mindkét esetre találunk példát az anatóliai szeldzsukok hűbérurainak, a Perzsiában uralkodó mongol ilhanidáknak a korából. Itt 1282-ben Tegüder kán foglalta el a trónt; kevéssel ezután hátat fordított a Dzsingisz-kori hagyományoknak, nyíltan áttért az iszlám vallásra, és az Ahmed nevet vette fel. Muszlim uralkodóként azonnal elrendelte, hogy a keresztények templomait dzsámikká 116alakítsák át.8 Az őt követő Argun kán (1284–1291) viszont szokatlanul éles iszlámellenes politikát folytatott, melynek sugalmazója és végrehajtója egy Száduddevle nevű zsidó vezír volt. Kormányzásuk óriási zsidóellenességet ébresztett, s amikor a kán súlyos betegségbe esett, a mongol urak azonnal megölték a vezírt, a muszlim lakosság pedig öldösni és fosztogatni kezdte a zsidókat. Ahogy az egyik forrás mondja, a bagdadi muszlimok örömünnepet ültek a „zsidó uralom” bukása alkalmából.9

8 Osman TURAN, Selçuklular zamaninda Türkiye, Istanbul, 1971, 576.

9 O. TURAN, i. m., 596–599. Hasonló példa az 1066-os granadai zsidómészárlás: ez a leírások szerint mindenekelőtt egy hatalmával kérkedő zsidó vezír számlájára írható; B. LEWIS, i. m., 44–45.

Úgy tűnik, ez a közjáték a korabeli Kis-Ázsiában semmiféle visszhangot nem keltett, arrafelé senkinek nem jutott eszébe, hogy utánozza az iraki és az iráni muszlimokat. Ezen a tájon a szokásosnál is jobban érvényesült az iszlámra jellemző türelem, hiszen a szeldzsuk állam lakossága mindvégig elképesztően tarka képet mutatott. A legnagyobb összevisszaságban éltek itt görögök, örmények, grúzok, törökök, zsidók, perzsák és mongolok, és a fő ellentétek nem vallások és etnikumok, hanem nomádok és letelepedettek között húzódtak. A harcoktól zajos nyugati határvidékeket, ahol a 13. század második felében és a következő évszázad elején egyre-másra jöttek létre az új török fejedelemségek, szintén a keveredés és a sokszínűség jellemezte. A híres arab utazó, Ibn Battuta leírásából tudjuk, hogy az ajdini fejedelem egy tudós zsidó orvost tartott maga mellett, akit az udvari nép – egy-két irigyétől eltekintve – megkülönböztetett tisztelettel övezett.10 E tekintetben nem volt lényeges különbség az újonnan születő és a régi, nagy hagyományokkal rendelkező iszlám államok között.

10 Himmet AKIN, Aydinog˘ullari tarihi hakkinda bir araşt_rma, Ankara, 1968, 38.

Hasonló szellem uralkodott az ekkoriban formálódó oszmán bégségben is. Oszmán, az uralkodóház névadója, kezdettől fogva törekedett a hódításra kiszemelt területek görög lakóinak megnyerésére, és szívesen fogadta szolgálatába őket. Az oszmánok a későbbiekben is mindig nyitottak maradtak, igyekeztek átvenni és beilleszteni saját rendszerükbe mindazokat, akik hajlandók voltak együttműködni velük, valamint azokat az intézményeket, amelyek az együttműködők révén hasznukra válhattak. Bármennyire toleránsak voltak is azonban a keresztényekkel szemben, nem támaszkodhattak rájuk minden téren teljes bizalommal. Az oszmánok állama az iszlám és a keresztény világ határán helyezkedett el, és terjeszkedése egyre nagyobb károkat okozott a keresztényeknek. Az oszmán vezető réteg tisztában volt azzal, hogy keresztény lakosságának tetemes része jobb híján, kényszerből vállalja az oszmán szolgálatot, s hogy Európában elevenen él még a keresztes gondolat. Ezért mindig számolnia 117kellett az eshetőséggel, hogy alattvalói titokban segítik az oszmán állam megállítására vagy megsemmisítésére törekvő európai hatalmakat. Márpedig az oszmán politikai és gazdasági elitnek éppen a legélesebb összecsapások és az ezzel párhuzamosan zajló birodalomszervezés időszakában volt a legnagyobb szüksége olyan megbízható alattvalókra, akik rendelkeztek azokkal a gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi és technikai ismeretekkel, amelyeket ő maga egyelőre nélkülözött. Ez a hiány különösen Bizánc 1453. évi elfoglalása után vált nyilvánvalóvá.

Az oszmánok ezért a zsidók felé fordultak, akik már a megelőző időszakokban is bizonyították hozzáértésüket, és akiknek megbízhatóságáról már számtalanszor meggyőződhettek. Az oszmánok biztonságos életet, szabad vallásgyakorlatot és anyagi lehetőségeket kínáltak nekik, cserébe pedig gazdasági, technikai és szervezési tapasztalataik hasznosítását várták és kapták tőlük. E hallgatólagos „szerződés” folytán az oszmán elit és zsidó alattvalói között – Marc Epstein kifejezését kölcsön véve – olyanfajta szimbiózis alakult ki, ami az érdekek közösségén alapult, és ami a saját korában párját ritkította. A zsidók egyértelműen az oszmán állam oldalára álltak annak Európa ellen vívott harcában, s választásuknak a 15–16. században folyamatosan zajló bevándorlással is nyomatékot adtak. A birodalom kisebbségei közül egészében véve csak a zsidók vállalták önként az oszmánok szolgálatát, és ennek fejében olyan szabadságot kaptak, amilyet másutt csak kivételes esetekben élveztek.11 Az oszmánok iránti bizalmat a budai zsidóság 1526. évi magatartása is jól példázza: Jószéf ben Slómó vezetésével küldöttséget menesztettek a Földvárra érkező Szülejmánhoz, átadták neki a város kulcsait, és azt kérték, hogy a török haddal együtt mindnyájan Törökországba távozhassanak. Így kerültek budai zsidók Szalonikibe és más görögországi városokba, s e szolgálatért élveztek kiváltságokat még a 19. században is Jószéf utódai.12

11 M. A. EPSTEIN, i. m., 19–47, 150–161.

12 J. H. MORDTMANN, Adalék Buda 1526-iki elfoglalásához, in A Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet Közleményei, 3(1918) 3–15; KÁLDY-NAGY Gyula, Száműzetés vagy áttelepítés? A budai zsidók történetéhez 1526-ban, in Évkönyv. Kiadja a Magyar Izraeliták Országos Képviselete, szerk. SCHEIBER Sándor, Bp., 1979/1980, 192–196. Vö. még SCHEIBER Sándor, Héber és jiddis kútforrások és adatok Magyarország történetéhez, in Lymbus. Művelődéstörténeti Tár, II, Szeged, 1990, 13: 32. sz.

A budai zsidók elszállítását az oszmán források a szürgün szóval fejezik ki, ami szó szerint „elűzést”, „száműzést” jelent. Ám mint oly sokszor, ez esetben is helyesebb „kényszertelepítést” értenünk rajta, hiszen egy jól ismert és széltében alkalmazott módszerről van szó.13 Az oszmán kormányzat már a 14. század második felétől gyakran költöztetett át kisebb-nagyobb 118népcsoportokat az újonnan meghódított vagy valamilyen okból fontosnak tartott területekre, hogy benépesítse, iparosokkal, kereskedőkkel lássa el, vagy katonailag biztosítsa azokat. Máskor a szürgünt kifejezetten büntetésül alkalmazták az elégedetlenkedő vagy katonailag és politikailag veszélyesnek tartott csoportok elszigetelésére.14 A szürgün alól a társadalom egyetlen rétege sem vonhatta ki magát, így általában véve a zsidók sem. Az oszmánok a fentebb mondottak értelmében különös előszeretettel használták fel őket újabb városaik vagy régióik helyreállításában, az ottani ipar és kereskedelem fellendítésében. Az első ismert zsidó telepítésre Konstantinápoly 1453. évi elfoglalása után került sor, amikor az oszmánok valószínűleg valamennyi „vidéki” városuk zsidóságát az új fővárosba költöztették át, hogy tapasztalataikkal, kapcsolataikkal és tőkéjükkel részt vegyenek a város újjáépítésében. Ugyanez történt a szemközti Pérában, az egykori genovai kolonián élő zsidó kereskedőcsaládokkal is. A szultán a városnak azon a részén jelölte ki új otthonukat, ahol korábban a velencei kereskedők laktak.15 Ez nem volt véletlen, hiszen Hódító Mehmed az ő segítségükkel próbálta megtörni az akkoriban még többnyire oszmánellenes Velence kereskedelmi és politikai hatalmát, és számított rájuk a görögök háttérbe szorításában is. Úgy látszik, az oszmán udvar az 1492 utáni szefárd beáramlás idején is nagyon tudatosan járt el, de ekkor már minden igyekezetével azon volt, hogy az érkezők ne Isztambulban, hanem a birodalom más jelentős kereskedelmi és ipari központjaiban telepedjenek le. Így próbálta – sikerrel – elkerülni, hogy a fővárosban túlságosan megnövekedjék a számuk, és kiegyenlíteni azt az aránytalanságot, melyet 1453 utáni idetelepítésük idézett elő. Úgy tűnik, a zsidók az időnkénti kényszerköltözéseket vagy a kormányzati „tereléseket” eleinte jól tűrték, ám miután közösségeik és gazdasági kapcsolataik megszilárdultak, már kevésbé lelkesedtek értük. Amikor Ciprus elfoglalása (1571) után néhány évvel az oszmán kormányzat tervbe vette bizonyos zsidó csoportok áttelepítését a szigetre, az érintettek minden rendelkezésükre álló eszközt bevetettek, és elérték, hogy régi lakóhelyükön maradhassanak.16

13 KÁLDY-NAGY Gy., uo.

14 A kényszertelepítésekről l. Ömer Lutfi BARKAN, Osmanli Imparatorlug˘unda bir iskan ve kolnizasyon metodu olarak sürgünler, in Iktisat Fakültesi Mecmuasi, 11(1949–1950), 525–570, 12(1950–1951), 67–131, 13(1951–1952), 56–78, 15(1953–1954), 209–237.

15 H. INALCIK, Jews in the Ottoman Economy, 513–514, 517.

16 B. LEWIS, i. m., 123–134.

A források arról vallanak, hogy az oszmánok a 15. században és a 16. század nagyobbik részében „pozitív megkülönböztetést” alkalmaztak a zsidókkal szemben. Míg az ortodox kereszténység intézményeit rendszeresen és megfontoltan mállasztották,17 addig a zsidókat már a terminológia 119szintjén is kedvezőbb elbánásban részesítették. Nemcsak arról van szó, hogy a kefere ve jahudi (hitetlen és zsidó) fordulat állandó használatából világosan kitetszik: az oszmánok számára a zsidó nem közönséges hitetlennek számított. Az igazán meglepő az, hogy sokszor a zimmi és a jahudi között is különbséget tettek, vagyis zimmin a 16. század utolsó harmadáig túlnyomórészt a keresztényeket értették. Ez a szétválasztás azért fontos, mert az a gyakorlati tény fejeződött ki benne, hogy amíg a keresztényekkel szemben viszonylag szigorúan alkalmazták a zimma által megkövetelt korlátozásokat, addig a zsidók a szóban forgó időszakban rendszerint semmibe ve(he)tték a vonatkozó előírásokat.18 Így például zavartalanul, egymás után építették a zsinagógákat, tetszésük szerinti ruhákban jártak (a külföldre utazó kereskedők például gyakran a muszlimoknak fenntartott fehér turbánt viselték), rabszolgákat tartottak, lovon jártak és fegyvert hordtak maguknál stb. Noha ez utóbbi „bűnöket” a keresztények is gyakran elkövették és nem is származott nagyobb bajuk belőle, az engedély nélküli templomépítések miatt velük szemben sokkal kérlelhetetlenebbül léptek fel a hatóságok. Míg a keresztény (és a muszlim) adófizetők időről időre súlyos rendkívüli adókkal járultak hozzá a hadjáratok költségeihez, és gyermekeiket rendszeresen elvitték janicsárújoncnak, addig a zsidók gyakran felmentést kaptak e terhek alól (pontosabban: ha rendkívüli adót vetettek ki rájuk, akkor azt nem egyénileg, hanem közösségként, meghatározott összegben rótták le, amelyet a közösség tagjai anyagi képességük arányában adtak össze, gyermekadót pedig egyáltalán nem követeltek tőlük). „A zsidók gúnyolnak bennünket azért – írta Hans Dernschwam, aki az 1550-es években járt török földön –, mert a törökök nem foghatják le, nem hurcolhatják el, nem tehetik rabszolgává és nem adhatják el őket.”19

17 Vö. K. BINSWANGER, Untersuchungen zum Status der Nichtmuslime, 64 s kk. ll.

18 M. A. EPSTEIN, i. m., 25 s kk. ll.

19 Hans DERNSCHWAM, Erdély, Besztercebánya, Törökországi útinapló, közreadja TARDY Lajos, Bp., 1984, 279–280. A zsidók sajátos közösségi adóztatásáról l. A. SHMUELEVITZ, The Jews of the Ottoman Empire, 81–127.

Az Oszmán Birodalomban élő zsidók a zsinagógák körül szerveződött, egy-egy rabbi vezetése alatt álló kisebb közösségekben éltek. 1453 és 1526 között Isztambulban szultánok által kinevezett főrabbi is működött, de szerepe inkább csak jelképes volt. A zsidók és az oszmánok között elsősorban nem a vallási vezetők, hanem a szultáni udvarban élő fontos zsidó személyiségek közvetítettek, akiket a közösségek a maguk szószólóinak tekintettek, és akik valóban képviselték az egész közösség érdekeit. Ezek az emberek orvosok, politikai és pénzügyi tanácsadók, fordítók vagy hárem-alkalmazottak voltak, sőt nagyon gyakran egy személyben töltötték be ezeket a funkciókat (természetesen az utolsót kivéve). Már II. Murád szultán (1421–1451) udvarában zsidó ember, bizonyos Jichák kapta meg 120az udvari főorvos tisztét. Ettől kezdve a 17. század elejéig minden szultán mellett találunk legalább egy rendkívül befolyásos zsidó tanácsadót, aki többnyire, de nem szükségképpen, egyben az uralkodó orvosa is volt.

Ebbe a kategóriába tartozott az itáliai származású Jakub (eredeti néveN. Giacomo/Jacopo) is, aki még II. Murád idejében költözött Edirnébe.20 Ott hamarosan az udvari orvosok élére küzdötte fel magát, és posztját II. Mehmed (1451–1481) alatt is megőrizte. Sőt, bekerült az uralkodó legszűkebb tanácsadói körébe, ahol annak rendelkezésére bocsátotta Európából magával hozott politikai és tudományos ismereteit. Egyesek szerint ő győzte meg Mehmedet arról, hogy Konstantinápoly ostromához a kor egyik legerősebb tüzérségét fejlessze ki. A szultán egyre nagyobb bizalmával tüntette ki, s ennek jeleként Jakub mind magasabbra emelkedett a hivatalos ranglétrán. Előbb birodalmi kincstartó (defterdár) lett, majd vezíri rangot kapott. Élete végén áttért az iszlámra, de egyes vélemények szerint utódainak egyik ága megmaradt a judaizmus mellett.21 A török hagyomány Jakub működéséhez köti a zsidók udvari befolyásának és az adószedésben való előretörésüknek a kezdeteit. Ezt a véleményt az újabb kutatások teljes mértékben alátámasztják, és hangsúlyozzák, hogy Jakub pályafutása rendkívül bátorítólag hatott a zsidókra: az ő példája szolgált legjobb bizonyítékul arra, hogy az Oszmán Birodalom a nagy lehetőségek hazája.

20 Franz BABINGER, Ya’qûb–Pascha, ein Leibarzt Mehmed’s II. Leben und Schicksale des Maestro Jacopo aus Gaeta, in Rivista degli Studi Orientali, 26(1951), 87–113; Bernard LEWIS, The Privilege Granted by Mehmed II to his Physician, in Bulletin of the School of Oriental and African Studies, 14(1952), 550–563; A. LEVY, i. m., 30–31; H. INALCIK, Jews in the Ottoman Economy, 526.

21 B. LEWIS, i. m., 562. A F. BABINGER által (i. m.) feltárt dokumentumokból az derül ki, hogy Jakub meglehetősen hálátlanul viselkedett patrónusával szemben: részt vett több, II. Mehmed megölésére irányuló velencei szervezkedésben. B. LEWIS érveit, melyekkel Jakubot igyekszik mentegetni, semmi sem támasztja alá.

Az 1483–84 táján elhunyt Jakubtól egy bizonyos Jószéf Hamon vette át a „stafétabotot”, de az ő tevékenységéről viszonylag keveset tudunk. Hamon Granadából érkezett a szultáni udvarba II. Bajezid (1481–1512) uralkodása idején, és 1512-ben az apját trónról letaszító I. Szelim (meghalt 1520-ban) személyes orvosa lett. Annyi bizonyos, hogy határozottan képviselte a zsidó közösség érdekeit, és időnként döntőbíróként lépett fel annak belső vitáiban. Hamon és utódai több mint egy évszázadon keresztül szolgáltak a szultáni udvarban. Közülük valószínűleg fia, Móse jutott a legnagyobb hatalomra; apja halála (1518) után előbb Szelim, majd élete végéig, 1554-ig, Szülejmán (1520–1566) bizalmasa lett. Ő is elkötelezetten őrködött hitfelei biztonságán; többek között az ő közbenjárására utasította el a szultáni tanács a zsidókkal szemben több ízben hangoztatott vérvádakat, vagy űzte el azt a hírhedt szaloniki adóbérlőt, aki 121túlkapásaival lassanként az egész zsidó közösséget veszélybe sodorta. Hamon a zsidó kultúra és tudomány támogatását is feladatának tekintette. Helyzetét azonban megnehezítette, hogy belebonyolódott az udvarban dúló ádáz hatalmi harcokba. Ennek során Hürrem, a szultán kedvenc felesége és Rüsztem nagyvezír erősebbnek látszó frakciója mellé állt, amibe az is belejátszhatott, hogy Hürremék intrikáinak fő célpontja, a trónörökös Musztafa herceg állítólag élesen zsidóellenes volt. Hans Dernschwam a fővárosban és Amásziában is úgy hallotta, hogy „amikor Musztafa császárfinak császárrá kellett volna lennie, az volt a szándéka, hogy az egész törökországi zsidóságot megöleti”.22 Az „összeesküvők” azonban ügyesebbnek és gyorsabbnak bizonyultak, s elérték, hogy Szülejmán szultán 1553-ban kivégeztesse rendkívül népszerű elsőszülött fiát. Bár Rüsztem ezután rövid időre kegyvesztetté vált, s Móse pozíciója is megingott, a frakció végső soron győztesen került ki a küzdelemből.23

22 H. DERNSCHWAM, i. m., 289.

23 Nem véletlenül hasonlította DERNSCHWAM az esetet a bibliai Eszter történetéhez. Hamonhoz l. Uriel HEYD, Moses Hamon, Chief Jewish Physician to Sultan Süleyman the Magnificent, in Oriens, 16(1963), 152–170; A. LEVY, i. m., 31.

Hamon és Rüsztem kulcsszerepet játszott abban is, hogy 1553–54-ben az Oszmán Birodalomba települt át a híres Mendez-Nászi zsidó bankárcsalád. A Mendez-cég a korabeli Európa egyik legnagyobb pénzügyi vállalkozása volt, amely a francia és a spanyol királyi udvaroknak is hitelezett. Az Antwerpenben működő családi üzlethez az 1540-es években csatlakozott Mendez feleségének, Gráciának egyik unokaöccse: Joao Miques, aki utóbb Don Jószéf Nászi néven lett ismert bankár (apja a portugál királyi udvar orvosa volt). Mendez halála után az ügyeket irányító Grácia úgy döntött, hogy visszatér a judaizmushoz (a család az ún. marránusokhoz, vagyis a színleg keresztény hitre tért zsidókhoz tartozott), s az Oszmán Birodalomban telepedik le. Ez kapóra jött Rüsztem nagyvezírnek, a keresztények és a velenceiek nagy ellenségének, aki az utóbbiak luxusáru-kereskedelmét a zsidók segítségével szerette volna visszaszorítani.24 Ezért Hamonnal egyetértésben rábírta Szülejmánt, hogy járjon közben a velencei hatóságoknál az akkor már ott tartózkodó Mendezék elengedése érdekében. A beavatkozás sikerrel járt, és előbb Grácia, majd unokaöccse költözött át Isztambulba, ahol azonnal nyíltan visszatértek a zsidó valláshoz. Jószéf Nászi feleségül vette nagynénje leányát, miután még Itáliában megszöktetett és elvett másik unokahúgát fivérének engedte át (a család viharos házassági ügyletei nyilvánvalóan a vagyon egybentartására irányuló törekvésekkel álltak kapcsolatban). Grácia és Jószéf az átköltözés után nagy összegeket fordított a zsidó vallás, tudomány és 122kultúra támogatására. Zsinagógákat és iskolákat építtettek, fenntartásukra adományokat tettek, Tiberiás városában új közösséget alapítottak az Európából érkező zsidók elhelyezésére, s figyelmük arra is kiterjedt, hogy pénzt juttassanak a zsidó kórházaknak és elesett hittestvéreiknek.25

24 Gülru NECIPOG˘LU, Süleyman the Magnificent and the Representation of Power in the Context of Ottoman–Habsburg–Papal Rivalry, in The Art Bulletin, 71:3(1989), 421–423.

25 A Mendez-Nászi családról l. Cecil ROTH, The House of Nasi: The Duke of Naxos, Philadelphia, 1948; Paul GRUNEBAUM-BALLIN, Joseph Naci, duc de Naxos, Paris, 1968; S. W. BARON, i. m., 77–118.

Jószéf Nászi hamarosan a zsidó közösség elismert vezetője és az Oszmán Birodalom egyik legbefolyásosabb embere lett. Ezt – hatalmas vagyonán kívül – főleg annak köszönhette, hogy családja az áttelepülés után késedelem nélkül bekapcsolódott az oszmán gazdaság legkülönbözőbb ágazataiba.26 Mivel óriási tőkével rendelkezett és nagy összegeket tudott befektetni (ami egyfajta hitelezést jelentett az udvarnak), rövid időn belül megszerezte a legjövedelmezőbb adóbérleteket, fontos pozíciókra tett szert a kül- és belkereskedelemben. Nászi gazdasági ereje komoly politikai hatalommal párosult, annál is inkább, mert széles körű ügynökhálózata révén kiváló politikai információkkal rendelkezett, amelyeket nem habozott az oszmán vezetés rendelkezésére bocsátani. Amikor Szülejmán utolsó éveiben kitört a trónharc a szultánfiak között, Jószéf Nászi jó érzékkel a későbbi győztes Szelim mellé állt, és hamarosan learathatta választásának gyümölcseit. Az új uralkodó egyik legfőbb tanácsadója lett, és rendkívüli megtiszteltetésekben részesült: a szultán kinevezte Naxosz és a Kükladok hercegének (itáliai titulatúra szerint: dükának; oszmán szóhasználattal szandzsákbégnek), megengedte neki, hogy fényűző palotát tartson fenn a Boszporusznál, sőt kevésen múlott, hogy nem emelte a nagyvezíri székbe. Nászi politikáját a spanyol-, Velence- és franciaellenesség határozta meg, ami a lengyelek iránti barátságos magatartással párosult. Oroszlánrésze volt a ciprusi háború kirobbantásában; mivel szerette volna, ha a levantei kereskedelem hasznát Velence helyett az Oszmán Birodalom fölözi le, rábeszélte II. Szelimet Ciprusnak, a Köztársaság kulcsfontosságú támaszpontjának a megtámadására. A szigetet el is foglalták, ám az agresszió egy hatalmas keresztény liga létrejöttéhez és az oszmánok katasztrofális lepantói vereségéhez vezetett, ami Nászi befolyásának csökkenését eredményezte.27

26 M. A. EPSTEIN, i. m., 87–93.

27 A kudarc után maga is bizonytalannak érezhette helyzetét, mert 1571 végén állítólag tapogatózott II. Fülöpnél Európába való visszatérése ügyében. A felajánlkozást tartalmazó irat hitelét azonban kétségesnek tartják; l. S. W. BARON, i. m., 95–96.

Jóllehet az udvarban Nászi halála (1579) után is találunk befolyásos zsidó tanácsadókat, ők legfeljebb megközelíteni tudták azokat a magaslatokat, ahová Nászi feljutott. Ideig-óráig sikerült megkapaszkodnia az udvar közelében az 1585-ben betelepedő Alvaro mendeznek, aki elsősorban a magával hozott irdatlan mennyiségű, 850 000–1 000 000 dukátra 123becsült készpénznek köszönhette meleg fogadtatását. Igaz, elérte azt is, hogy Nászi mintájára Mütiléné hercegének nevezzék ki, de 1592 körül már komoly politikai nehézségekkel küszködött. Ebben közrejátszhatott nyíltan vállalt angolbarátsága, ami kevéssé tetszhetett bizonyos udvari köröknek.28 Átmenetileg komoly politikai hatalomra tett szert az a Dávid Passzi is, aki az 1580-as évek második felében, illetve az 1590-es évek legelején élvezte III. Murád (1574–1595) szultán bizalmát (és aki ezért nagy versenyben állott Alvaróval). Bár Passzi gazdasági ereje valószínűleg jócskán elmaradt Násziétól, mégis a szultáni udvar meghatározó személyiségévé nőtte ki magát. Róla alább még bővebben szólok, ezért itt csak annyit jegyzek meg, hogy valószínűleg az egyik utolsó volt a számottevő udvari befolyással bíró zsidók sorában.29

28 S. W. BARON, i. m., 118. 141–144. A rá vonatkozóan fennmaradt kevés információ önmagában arra utal, hogy Alvaro befolyása messze elmaradt Násziétól. Baron valószínűleg alaptalanul azonosítja Alvarót Slómó ibn Jaissal, vö. 497: 25. jegyzet.

29 Ugyanez mondható el az 1602 táján elhunyt Slómó Askenáziról, a Lengyelországból érkezett udvari orvosról is, aki Szokollu Mehmed és Velence barátjaként egy ideig fontos diplomáciai megbízásokat teljesített, és sok mindent el tudott intézni (pl. szerepe volt abban, hogy 1591-ben a zsidó származású Áront nevezték ki moldvai vajdának). L. S. W. BARON, i. m., 107–108, 130–131.

A szultánok körül működő tanácsadók segítségével a kellő szakértelemmel és tőkével rendelkező zsidó vállalkozók, kereskedők és iparosok már a 15. század második felében meghatározó szerephez jutottak az oszmán gazdaságban.30 Egyes ágazatokban különösen szembetűnő a jelenlétük. Ide tartozott a textil- és a fűszerkereskedelem, ahol közvetítőkként működtek az európai és a keleti piacok között. A nyugati kereskedőktől elsősorban ők vásárolták fel a jó minőségű spanyolországi és firenzei gyapjúszövetet és terítették szét a Balkánon, a Fekete-tenger vidékén és Kis-Ázsiában. Cserébe gabonát, nyers gyapjút és fűszert vittek ki. A keleti kereskedelmi utak nyugati végpontjaiban: Burszában és Isztambulban pedig a firenzeiekkel és genovaiakkal versengve iráni selymet, keleti fűszert és festékanyagot szereztek be és továbbítottak a balkáni, a fekete-tengeri és a nyugati piacokra. Bekapcsolódtak az ankarai moher velencei exportjába, valamint a főváros és a tartományok közötti belső kereskedelem lebonyolításába is.

30 Az alábbiakhoz l. M. A. EPSTEIN, i. m., 101–144; S. W. BARON, i. m., 209–275; H. INALCIK, Jews in the Ottoman Economy, 515–550; A. LEVY, i. m., 21–37.; Robert MANTRAN, Foreign Merchants and the Minorities in Istanbul during the Sixteenth and Seventeenth Centuries, in Christians and Jews in the Ottoman Empire. The Functioning of a Plural Society, vol. I, The Central Lands, ed. by Benjamin BRAUDE and Bernard LEWIS, New York–London, 1982, 127–137; Toma POPOVIĆ, Dubrovački Jevreji u trgovini Turske i Italije krajem XVI veka, in Istorijski Časopis, 39(1992[1994]), 71–78.

124A Spanyolországból menekült zsidók néhány év alatt az Oszmán Birodalomban is megszervezték a cadizihoz hasonló (bár annak minőségét el nem érő) gyapjúszövet gyártását. A Szalonikiban és Szafedben felállított posztószövő műhelyek termeléséből a századforduló körül már exportra is jutott. A szaloniki gyapjúipar megszületésével az oszmán kormányzat rengeteg pénzt takarított meg, mert a janicsárokat és más katonai alakulatokat immár kielégítő minőségű hazai szövettel tudta ellátni (az elit számára azért továbbra is bőségesen vásárolt firenzei posztót). Nem kizárt, hogy a szultáni udvar éppen ezt szem előtt tartva döntött úgy, hogy befogadja a Spanyolországból és Portugáliából menekülő zsidókat.

A kereskedelem és a különféle iparok mellett a zsidók az állami pénzügyigazgatásban is rendkívüli jelentőségre tettek szert. Általános vélemény szerint a marránus bevándorlók honosították meg az Oszmán Birodalomban a kapitalizmus kezdeti formáit, az akkori legkorszerűbb pénzügyi módszereket.31 A tőkeerős és hozzáértő helyi zsidó pénzemberek azonban már a 5. század vége előtt óriási állami megbízásokat kaptak. Mivel a birodalmi készpénzbevételek többsége a kereskedelmi forgalom megadóztatásából és bizonyos speciális adókból (pl. a dzsizjéből, a bányahaszonvételekből stb.) származott, s e járadékokat általában mukátaák: adóbérletek formájában hajtották be,32 a zsidó vállalkozók már ebben az időszakban megszerezték a legjövedelmezőbb mukátaákat. Különös előszeretettel pályázták meg (és nyerték el többnyire) a főváros és a pénzügyileg hozzákapcsolt hatalmas területek, a legnagyobb városok (Edirne, Bursza, Ankara, Szaloniki stb.), egész tartományok (pl. Egyiptom), valamint a fő kereskedelmi utak vámházainak, kikötőinek, ki- és behozatali illetékeinek stb. adóbérleteit. Isztambulban és vonzáskörzetében már 1480 körül az ő kezükön volt szinte valamennyi számottevő mukátaa. Hasonló lehetett a helyzet száz év múltán is, hiszen egy 1583. évi szultáni rendelet úgy fogalmazott, hogy a fővárosban működő „kikötő- és vámbiztosok és egyéb vállalkozók többsége zsidó”, akik még alkalmazottaikat is „a zsidók közül válogatják ki”.33 A birodalom északi 125ütőerének számító Al-Duna átkelőhelyeinek, vámhivatalainak és sólerakatainak bérlete mintegy százötven éven át zsidó monopóliumnak számított. Ez utóbbiak birtoklását a zsidó vállalkozók az általános forgalmi szempontok miatt annyira fontosnak tartották, hogy akkor is megvették őket, ha a bérleti díj nyilvánvalóan meghaladta a várható bevétel összegét. A zsidó adóbérlők nemcsak meghatározott régiókat, hanem bizonyos termékek forgalmát is igyekeztek ellenőrzésük alá vonni; leggyakrabban ők nyerték el a bor-, a timsó-, a viasz- és a halkereskedelem megvámolásának jogát.

31 An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300–1914, ed. by Halil INALCIK with Donald Quataert. Cambridge, 1994, 213 (a vonatkozó részt H. INALCIK írta). A 15. századi Spanyolországban a közvetett állami adók és vámok kétharmadát egy udvari zsidó bankárok által irányított hálózat szedte be, l. A. LEVY, i. m., 25.

32 Az oszmán pénzügyi rendszerről l. Mehmet GENÇ, Osmanli maliyesinde malikane sistemi, in Türkiye iktisat tarihi semineri. Metinler/Tartişmalar. 8–10 Haziran 1973, Osman OKYAR–H. Ünal NALBANTOG˘LU ed. Ankara, 1975, 231–291; Ahmet TABAKOG˘LU, Gerileme dönemine girerken Osmanli maliyesi, Istanbul, 1985; H. INALCIK, An Economic and Social History, 55–131.

33 Ahmed REFIK, Onuncu asir-i hicrîde Istanbul hayati (961–1000), Istanbul, 1333/1914–15, 174. A zsidó bérlőkről l. még Haim GERBER, Jewish Tax-Farmers in the Ottoman Empire in the 16th and 17th Centuries, in Journal of Turkish Studies, 10(1986), 143–154.

A zsidó adóbérlők gyakorta alakítottak társaságokat, s ezekbe rendszerint ún. szarrafokat: pénzváltókat is bevontak. Az Oszmán Birodalomban az utóbbiak valójában a bankok funkcióit látták el, ami magában foglalta valamennyi pénzforgalmi műveletet a pénzveréstől az árfolyamszabályozásig. A pénzváltás és az ahhoz szorosan kapcsolódó bányák és pénzverdék irányítása (általában ugyancsak adóbérletként) szinte teljes egészében a zsidó szakemberek felségterülete lett. Az 1480-as évek első felében a birodalom összes pénzverdéje az ő kezükön volt, és szintén sokat mondó adat, hogy ez idő tájt az isztambuli pénzverdével kapcsolatban álló kilenc szarraf közül hét volt zsidó.34 A zsidó pénzváltók különleges jelentősége abban állott, hogy a zsidó közösség rajtuk keresztül kapcsolódott össze leginkább az oszmán katonai vezető réteggel. Az ilyen dolgokhoz nem értő oszmán méltóságok ugyanis többnyire maguk mellé vettek egy-egy zsidó pénzváltót, akinek részben az volt a feladata, hogy gazdája anyagi ügyeit intézze, részben az, hogy annak rossz pénzben befolyó jövedelmeit időtálló pénznemekre váltsa át. A zsidó szarrafok számos udvari méltóságnak is hasonló szolgálatokat tettek, s ennek folytán a két réteg egyre inkább összefonódott; olyan vállalkozások alakultak, amelyekbe az oszmán vezetők politikai kapcsolataikkal, a zsidó pénzemberek pedig tudásukkal szálltak be, s így tudtak megszerezni és működtetni olyan adóbérleteket, amelyeket önmagában egyik fél sem lett volna képes megszerezni. Az együttműködés eredményeként fokozatosan nőtt az oszmán irányító apparátus tagjainak érdeklődése a pénzügyek iránt (különösen a 16. század második felétől), s miután jól megszedték és kezdték kiismerni magukat ezen a területen, lassanként tanácsadóik vetélytársaivá váltak.

34 M. A. EPSTEIN, i. m., 112–113.

A zsidók sikere és gazdasági térnyerése természetesen más csoportok visszaszorulásával járt együtt, pénzügyi (főként adóbérlői) tevékenységük pedig komoly hatást gyakorolt az adózók helyzetére. (Ennek ellnére a görög adóbérlőkkel folytatott verseny még sokáig eltartott: csak a 16. század második felében kerekedtek föléjük „végleg” a zsidók.35 126Az olyan „külhoni” kegyencek, mint Lodovico Gritti politikai és gazdasági karrierje viszont inkább Ibrahim pasa személyéhez és politikai szándékaihoz kötődött, s az ő hatalmának megingásával véget is ért.)36 Az érdekeltek vagy érdekeikben sértettek ezért időnként hangot adtak nemtetszésüknek. Egy datálatlan beadvány szerzője a 15. század második felében arról panaszkodott, hogy miközben a szakképzett muszlim hivatalnokok „megszégyenülten járnak-kelnek élelem és ruházat nélkül”, azaz nem találnak állást, addig „a zsidók, akik az iszlám vallás ellenségei, magas szultáni hivatalokban kapnak állásokat, önhittségben és rosszakartban élnek”.37 Ásikpasazáde krónikájának (1481) egyik részlete arra vet fényt, hogy az adófizetők sem örültek a zsidó adóbérlők megjelenésének; Jakub pasáról szólván a történetíró a következőképpen tolmácsolta véleményüket: „Oszmán földön ő [ti. Jakub] vezettette be azokat az újításokat, amelyek azelőtt hallatlanok és ismeretlenek voltak. Korábban az uralkodó ügyeit nem bízták zsidókra, mert azt tartották, hogy a zsidó bajt okoz. Mihelyst Jakub, az orvos, vezírré lett, ahány mohó zsidó csak volt, mind beleavatkozott a szultán ügyeibe. Az ő érkezése előtt nem volt szokás adóbérlőket kivégezni.”38 Több mint véletlen egybeesés, hogy a 15. század második felében találkozunk először a zsidókkal szembeni vérvádakkal (igaz, ezeket a szultáni udvar mindig határozottan visszaverte).

35 H. INALCIK, An Economic and Social History, 209–212.

36 Ferenc SZAKÁLY, Lodovico Gritti in Hungary 1529–1534. A Historical Insight into the Beginnings of Turco–Habsburgian Rivalry, Bp., 1995.

37 H. INALCIK, Jews in the Ottoman Economy, 526.

38 ÂŞIKPAŞAOG˘LU AHMED ÂŞIKÎ, Teârîh-i Âl-i Osman, düzenliyen N. ATISZ, Istanbul, 1947, 244. Vö. F. BABINGER, i. m., 108–109.

Általában is igaz, hogy ezek a megnyilvánulások semmiféle következménnyel nem jártak mindaddig, amíg a központi hatalom egységesen kiállt zsidó alattvalói és alkalmazottai mellett. Érdekes módon ennek a kapcsolatnak még a töretlen fejlődés, a felívelés szakaszában, II. Bajezid (1481–1512) uralkodása idején kellett kiállnia az első szakítópróbát. Zsidó források beszámolói szerint a muszlim jogtudósok befolyása alá került uralkodó bezáratta az 1453 után emelt isztambuli zsinagógákat, és a kormányzat nagy nyomást fejtett ki a zsidókra, hogy áttérésre bírja őket. Ennek esett „áldozatul” a fentebb már említett Jakub pasa, aki pozíciója megőrzése érdekében kénytelen volt iszlamizálni. Hosszabb távon azonban ezek a kísérletek csupán múló közjátéknak bizonyultak, mert Szelim trónralépése után megszűntek a korlátozások, és a zsidók olyan szabadságban élhettek, hogy az még a 15. századit is felülmúlta. A látszat ellenére maga Bajezid és udvara sem lehetett különösebben zsidóellenes, hiszen ő volt az, aki józan számítással beengedte országába a nyugatról menekülő szefárdok több tízezres tömegét.

127Az oszmán töténelemben a 16. század első felét, illetve Szülejmán uralkodásának idejét szokás a zsidó aranykornak tekinteni. Egy francia utazó 1547 körül, tehát még Násziék érkezése előtt, úgy tapasztalta, hogy a zsidók „oly mértékben átvették Törökország forgalmát és kereskedelmét, hogy a törökök gazdagsága és jövedelme teljesen a kezükben van. Az adószedéskor a legmagasabb árat teszik a provinciákból befolyó adókra és a hajók után szedett kikötői illetékekre, és más efféle dolgokra”.39 Más utazók beszámolói szerint a zsidók azzal tették nélkülözhetetlenné magukat, hogy megtanították a törököknek a tűzfegyverek (ágyúk, puskák) és a jó puskapor készítésének és használatának módját. A zsidók viszont rendkívül hálásak voltak a kedvezményekért, a védelemért, s azért, hogy zavartalanul látogathatták a Szentföldet. Szülejmánt kiváltképpen tisztelték amiatt, hogy az 1530-as évek végén helyreállíttatta Jeruzsálem falait. A viszony különlegességét érzékelteti, hogy az uralkodót a zsidó írásokban sem nevezték gójnak, sőt, egy rabbi egyenesen úgy vélekedett, hogy „aki nem tiszteli uralkodónk, az igazságos és hatalmas király méltóságát, jobb lett volna, ha meg sem születik. Mert ugyanúgy kötelező megfogadni szavát, végrehajtani törvényeit és parancsait, mint ahogy kötelező teljesíteni a világegyetem királyának parancsait és törvényeit”.40

39 Idézi S. W. BARON, i. m., 89.

40 M. A. EPSTEIN, i. m., 43. Az idézet: A. SHIMUELEVITZ, i. m., 33.

A szülejmáni aranykor elmúltával, a 16. század utolsó harmadában aztán megint jelentkeztek és szemmel láthatóan sűrűsödtek a zsidók elleni panaszok, ami nyilvánvalóan összefüggött az akkoriban kibonatkozó és az oszmán társadalmat alapjaiban megrázó pénzügyi válsággal.41 Miután a zsidók kulcsszerepet játszottak ezen a területen, nem meglepő, ha sokan őket tették felelőssé a gazdasági bajokért.42 A kortárs krónikaíró, Szelaniki Musztafa, aki rendkívül elmarasztaló véleményt nyilvánít III. Murád (1574–1595) uralkodásáról, azt rótta föl a szultán egyik legfőbb hibájául, hogy hagyta szétesni az oszmán pénzrendszert, s a készpénzbevétel bűvöletében megengedte, hogy a zsidó adóbérlők a mértéktelenül fölvert bérleti díjakkal tönkretegyék a főváros és a birodalom kereskedelmét.43 Az általános válság közepette a kormányzat maga is merevebbé vált, s részben iszlám önazonosságának kidomborításával 128próbálta ellensúlyozni politikai, katonai és gazdasági kudarcait. Ennek jegyében szigorúbban lépett fel a vallási kisebbségekkel, illetve azoknak a zimmi státussal összeférhetetlen, „engedetlen viselkedésével” szemben, és időnként hajlandó volt elvenni a zsidóknak korábban biztosított jogokból is, hogy igazolja magát muszlim alattvalói előtt. A fentebb már említett 1583. évi rendeletet a birodalmi tanács muszlim kereskedők kérésére adta ki, akik amiatt panaszkodtak, hogy az isztambuli vámhelyeken kénytelenek megalázkodni az előírtnál jóval több illetéket követelő zsidó adóbérlők és azok szolgái előtt; mélyen sérti őket és igaz vallásukat, hogy amíg nem szólítják uramnak a zsidó hivatalnokokat, addig azok nem hajlandók foglalkozni velük. A rendeletben ezért eltörölték a zsidó vállalkozók újításait, és megtiltották nekik, hogy olyan zsidó szolgákat alkalmazzanak, akiknek neve nem szerepel kinevezési irataikban.44 A kormányzati magatartás változására utalt, hogy az 1579-ben elhunyt Jószéf Nászi vagyonát lefoglalták a kincstár számára, s hogy a korábbi mentességeket semmibe véve a zsidókra is több ízben vetettek ki rendkívüli adókat.45 A zűrzavaros 1590-es években ismét feléledtek a vérvádak.46 Az érdekelt muszlim körök nyomására a századfordulótól kezdve sorozatosan muszlimokkal váltották fel a zsidó udvari orvosokat, aminek az lett az eredménye, hogy a 17. század közepén a testületnek már csak egyharmadát tették ki a zsidók (korábban általában a felét).47

41 Erről l. Cernal KAFADAR, Les troubles monétaires de la fin du XVI e siècle et la prise de conscience ottomane du déclin, in Annales. Économies, Sociétés, Civilisations, 46(1991), főleg 382–389; Şevket PAMUK, Money in the Ottoman Empire, 1326–1914, in An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 953–966.

42 A korabeli szultáni rendeletek is az ő számlájukra írják a rossz pénz terjedését, az akcse „nyírását” stb. Vö. A. REFIK, Onuncu asir-i hicrîde, 98–99, 101 (1572. és 1582. évi parancsok).

43 SELÂNIKÎ MUSTAFA EFENDI, Tarih-i Selnikî (971–1003/1563–1595), hazirlayan mehmet IPŞIRLI, Istanbul, 1989, 430.

44 A. REFIK, i. m., 174–175.

45 S. W. BARON, i. m., 104; FODOR Pál, Két szárazföldi háború között: oszmán tengeri előkészületek 1590–92-ben, in Hadtörténelmi Közlemények, 107:2(1994), 19. Egy 1592. január 22-i szultáni rendelet a mentességükre hivatkozó zsidók tiltakozása ellenére ekképpen utasította az isztambuli kádikat: „Ne engedjétek, hogy a nevezett népség ilyen módon tiltakozzék és vonakodjék; mindenkitől a teherbírása és tehetsége szerint követeljetek hozzájárulást, s ne hagyjátok, hogy mentességüket hozzák fel ürügyül” (Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, Mühimme defterleri 69, 218/434.)

46 Miként egy 1595. szeptember 3-i szultáni rendeletből megtudjuk, az ajdini szandzsákban „egyes gonosztevők” azzal vádolták a zsidókat, hogy „embert öltök és vérükkel kenyeret süttök”. Az érintettek a dívánhoz intézett panaszos beadványukban kijelentették, hogy a vádlók és tanújaik ezzel az ürüggyel csupán a zsidók vagyonára áhítoznak, s felhívták az uralkodó figyelmét, hogy apja és elődje parancsban tiltotta meg az efféle vádak meghallgatását. Kérésükre III. Mehmed megerősítette ezt a rendelkezést. L. Mühimme defterleri 73, 280/641.

47 A. LEVY, i. m., 76.

De történtek ennél sokkal cifrább dolgok is. 1600-ban a feldühödött udvari szpáhik megölték a zsidó kirát, azt a hölgyet, aki a hárem asszonyai (elsősorban az anyaszultánnő) számára szállított ruhákat és más holmikat, s egyúttal közvetítői és ügynöki megbízásokat is teljesített nekik. Miután a kira volt a legfontosabb kapocs a hárem és a külvilág között, óriási lehetőségek nyíltak meg előtte. A 16. század vége felé egyre nagyobb mértékben 129avatkozott bele a nagypolitikába, és legfelső kapcsolatait kihasználva családját és hiteleit juttatta a legzsírosabb adóbérletekhez. Ez rendkívüli módon felingerelte az adó, főleg a dzsizje behajtásában korábban jelentős megbízásokat elnyerő udvari szpáhikat, akik a zsidó kira által beültetett adóbérlőket tették felelőssé azért is, hogy általában rossz pénzben fizették ki a zsoldjukat. Elégedetlenségükben fellázadtak, és a kezükre adott kirát egyik fiával együtt darabokra vágták; a másik csak úgy menekült meg, hogy azon nyomban felvette az iszlám vallást. A szpáhik követelésére a szultán rendeletet hozott arról, hogy a zsidók ezentúl nem hordhatnak finom és elegáns posztóruhát, piros sapkában kell járniuk, és nem engedhetők az adóbérletek közelébe. Ezenkívül alapot létesített az oszmán fémpénzek értékének helyreállítására, elkobozta a kira vagyonát, és az udvari zsoldosoknak adta át a nála talált adódeftereket.48

48 SELÂNIKÎ MUSTAFA EFENDI, Tarih-i Selânikî, 854–856. Vö. J. H. MORDTMANN, Die jüdischen Kira im Serai der Sultane, in Mitteilungen des Seminars für Orientalische Sprachen, 32(1929), 1–38; Leslie P. PEIRCE, The Imperial Harem. Women and Sovereignty in the Ottoman Empire, New York–Oxford, 1993, 242. A hölgy neve Esperanza Malchi volt, amit azért említek meg, mert gyakorta összekeverik elődjével, Eszterrel, aki valószínűleg 1590 táján halt meg.

Bár a kedélyek lecsillapodása után a szultán szükségesnek érezte, hogy nyílt rendeletben álljon ki a zimmiknek (köztük a zsidóknak) járó jogok mellett,49 az említett események kétségtelenül a zsidók helyzetének megingását jelzik. Ilyen és ehhez hasonló jelenségekre hivatkozva állítja a kutatók többsége, hogy a 17. századtól a birodalom zsidósága gazdaságilag és kulturálisan fokozatos hanyatlásnak indult. A zsidók lassanként elvesztették a 15–16. században megszerzett különleges pozícióikat, s azokat részben muszlimok, részben a birodalom más kisebbségei, elsősorban a görögök és az örmények vették át tőlük.

49 III. Mehmed 1602-es rendelete hangsúlyozza: ha megfizették adóikat, a zimmiket nem szabad korlátozni, a muszlim közösség és az uralkodó köteles biztosítani nekik a szent törvény által előírt védelmet és nyugalmat; idézi B. LEWIS, The Jews of Islam 43–44.

Az oszmán zsidóság visszaszorulását rendszerint egy külső és több belső okkal magyarázzák. Legfontosabbnak az Oszmán Birodalom hanyatlását és a keresztény hatalmak gazdasági és politikai behatolását, a birodalom perifériára kerülését tekintik; amilyen mértékben csökkent az oszmán állam ereje, olyan mértékben szorult vissza a vele szövetséges zsidóság, miután a győztes európaiak természetesen a keresztény görögöket, örményeket stb. karolták fel és fogadták szolgálatukba. Nagyrészt ennek tudható be, hogy a zsidók egyre hátrább csúsztak mind a nemzetközi kereskedelemben, mind az iparban, különösen a számukra létfontosságú textiliparban, ahol nélkülözve a merkantilista állam védelmét, nem bírták a versenyt az európai termékekkel. Ehhez járult, hogy a zsidók lassanként elvesztették azokat a tulajdonságokat, amelyek a 15–16. században oly kívánatos 130partnerré tették őket az oszmánok szemében: nyelvtudásuk megcsappant, európai összeköttetéseik megritkultak (idővel elapadt ugyanis a bevándorlás, legalábbis a fejlett területekről), nyugatról hozott gazdasági, tudományos és technikai ismereteik megkoptak, noha annak idején éppen ebből származott a legtöbb előnyük. Ugyanakkor a birodalom keresztényei egyre több szállal kapcsolódtak a keresztény világhoz; a tehetősebbek európai egyetemekre küldték gyermekeiket, akik visszatérve fokozatosan kiszorították a zsidókat a magas állami hivatalokból is (többnyire közülük kerültek ki a tolmácsok, az orvosok egy része stb.).

Kevesebb figyelmet kapott viszont az a tény, amelyre H. Gerber hívta fel a figyelmet: a zsidókat részben saját szövetségeseik, az oszmánok ütötték ki a nyeregből:50 A pénzügyi krízis és az állások szűkössége folytán az oszmán katonai-bürokratikus elit és a hadsereg (janicsárság, egyéb udvari zsoldos alakulatok) tagjai maguk is arra kényszerültek, hogy vállalkozásokba fogjanak, és ekképpen egészítsék ki megcsappant bevételeiket. Mivel az állam a készpénzhiány enyhítésére jövedelmeinek egyre nagyobb hányadát kezeltette mukátaában, nyílt is némi tér az új oszmán vállalkozó réteg előtt,51 de nem akkora, hogy kielégíthette volna étvágyát. Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy az „új osztály” támadást indítson a zsidók ellen, és megpróbálja kézbe venni azokat a gazdasági pozíciókat, amelyek véleménye szerint őt illették meg. Keveset tudunk ennek a „háborúnak” a részleteiről (a kira meggyilkolása nyilvánvalóan ennek volt egyik csatája), de annyi világos, hogy a 17. század közepére az oszmánok kerültek ki győztesen belőle. A burszai adóbérletekből például, ahol korábban meghatározó szerepet játszottak, ekkorra már teljesen eltűnnek a zsidó vállalkozók, illetve csak az azokat irányító állami hivatalnokok vagy katonák alkalmazottaiként találkozunk velük.52

50 H. GERBER, Jewish Tax-Farmers, 154. és egy számomra elérhetetlen, héber nyelvű munkája a burszai zsidókról, melynek következtetéseit röviden ismerteti A. LEVY, i. m., 75–76. Röviden utalt a janicsárok ebbéli szerepére W. F. WEIKER is, l. Ottomans, Turks, 37. Az igen elfogult Standford J. SHAW (The Jews of the Ottoman Empire and the Turkish Republic, New York, 1991, 3. fej. és Christian Anti Semitism in the Ottoman Empire, in Belleten, 54:211[1990], 1073–1149) a zsidók összes bajáért a keresztényeket teszi felelőssé.

51 Ezekről l. Klaus RÖHRBORN, Untersuchungen zur osmanischen Verwaltungsgeschichte, Berlin–New York, 1973, 125–144 (Studien zur Sprache, Geschichte und Kultur des islamischen Orients. Beihefte zur Zeitschrift „Der Islam”, N. F. 5).

52 A. LEVY, i. m., 75–76. A zsidók lehetőségeit az is szűkítette, hogy a 17. században egyre több mukátaa „fagyott be”, azaz lett odzsaklik, olyan rögzített összegű bevételi forrás, ahol elvben nem volt lehetőség a bevétel emelésére és ezáltal a haszon növelésére; ráadásul ezeknél általában egy évre adták a megbízásokat, ezért alkalmatlanok voltak a pénzfelhalmozásra. Vö. Murat ÇIZAKÇA, Tax-Farming and Financial Decentralization in the Ottoman Economy, 1520–1697, in The Journal of European Economic History, 22(1993), 219–250.

131A zsidók „vereségében” nyilvánvalóan elsőrendű szerepet játszott, hogy a 17. századra elvesztették azokat a gazdag és befolyásos udvari szószólókat, akik valamelyest megvédhették volna őket a vetélytársakkal szemben. A kutatás mindmáig adós annak feltárásával, hogy a 17. században miért hiányoznak a szultáni udvarból Jakub, Hamon és Nászi lehetséges utódai, vagy ha éltek is ott kijáró emberek, miért nem voltak képesek oltalmazni a zsidókat és érdekeiket úgy, ahogy azt elődeik tették. És egyáltalán: mikor és milyen közvetlen okokból ingott meg az udvari tanácsadók helyzete? Kik állhattak háttérbe szorításuk folyamata mögött, amely a 17. század elejére befejeződni látszik, és kik keltek védelmükre? Milyen érdekeket képviseltek az egyik, s milyet a másik csoport tagjai? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keressük a választ egy 1590 körüli udvari frakcióharc és a hátterében kitapintható gazdasági motívumok felvillantásával.

Elsőként ismerkedjünk meg a főszereplőkkel. Az egyik oldalon találjuk az „Öreg” (Kodzsa) Szinán pasát, aki 1598 áprilisában másodszor foglalta el a nagyvezíri széket.53 A korabeli közvélemény úgy tekintett rá, mint a birodalom egyik legjobb, legtapasztaltabb katonájára. Nem alaptalanul, hiszen számos nagy haditett fűződött a nevéhez: Jemen pacifikálása, Goletta és Tunisz elfoglalása, perzsiai hódítások stb. Az a hír járta róla, hogy a kereszténység esküdt ellensége. Rendkívüli módon szerette a pénzt, ami többször bukását okozta; nagyvezíri megbízatásai során ellenfelei többnyire harácsolási szenvedélyére hivatkozva bírták rá a szultánt, hogy vonja meg tőle kegyeit.

53 Szinánról a legújabb összefoglalás: Géza DÁVID, Sinan Pasha, in The Encyclopaedia of Islam, IX, 1997, 631–632.

Amikor immár másodszor sikerült visszaküzdenie magát e magas polcra, két nagy politikai probléma várt megoldásra. Az egyik: a perzsa háború lezárása, ami a birodalom anyagi erőinek kimerülése miatt vált halaszthatatlanná. Még javában foglalatoskodott a békemű létrehozásával (az egyezményt majd csak 1590 márciusában írják alá a perzsákkal), amikor újabb kihívással kellett szembenéznie: a lengyel trónutódlással, azzal a lehetőséggel, hogy az osztrák Habsburgok szerzik meg ezt a hatalmas és veszélyes országot. Bár 1589 decemberében az oszmánoknak is elfogadható svéd Wasa Zsigmond került ki győztesen a lengyel koronáért folytatott küzdelemből, a következő két évben a szultáni udvar továbbra is komolyan fontolgatott egy Lengyelország elleni háborút. Az oszmánok főleg két dolog miatt fenyegetőztek erőszakkal: egyfelől azért, mert a lengyel fennhatóság alatt élő kozákok folyamatosan dúlták az oszmán területeket, másrészt azért, mert a lengyelek határozottan visszautasították a Porta által követelt óriási adót és az azzal járó vazallusi viszony elfogadását.54

54 Joseph von HAMMER, Geschichte des Osmanischen Reiches… Zweyte verbesserte Auflage, II, 1520–1623, Pesth, 1834, 577–578; Carl Max KORTEPETER, Ottoman Imperialism during the Reformation: Europe and the Caucasus, London–New York, 1973, 104–107.

132A lengyel ügy kétszeresen is kellemetlenül érintette a korszak feltörekvő nagyhatalmát, Angliát. Egy esetleges török–lengyel háború könnyen veszélybe sodorhatta a számára létfontosságú lengyel gabonaszállításokat. Ezenkívül szívesen vette volna, ha az oszmánok nem Európában, hanem a Földközi-tengeren újítják fel európai hadviselésüket, és az ő oldalán belépnek a Spanyolországgal küszöbön álló tengeri háborúba. Az isztambuli angol követek ezért már 1588 előtt közvetítettek az oszmán–lengyel béke, illetve az oszmán hajóhad felújítása és mielőbbi bevetése érdekében.55 Szinán, bár általában a spanyolok ellenségei közé sorolták, kezdetben igen keményen lépett fel a lengyelekkel szemben (Uczyanski, az első követ, nem is élte túl az isztambuli tárgyalásokon alkalmazott „érveket”). Ám hamarosan közeledni kezdett a „mediterrán párthoz”, hozzáfogott a flotta újjáépítéséhez, és engedményeket téve megpróbált egyezségre jutni a lengyel udvarral (1590–1591). De meglepődve kellett tapasztalnia, hogy most meg a békében valóban érdekelt lengyelek vonakodnak. Hamarosan ennek okára is rájött: az oszmán udvarból biztatták őket azzal a nyilvánvaló céllal, hogy zátonyra futtassák a megegyezést. Azt már könnyű volt kinyomoznia, hogy az akciót a háttérből nem más, mint a szultán kegyence és tanácsadója, a zsidó Dávid Passzi irányítja. Ő a történet másik főszereplője.

55 FODOR P., Két szárazföldi háború között, 7–26.

Dávid származásáról, arról, hogy miként került a szultáni udvarba, a források csupa hézagos és ellentmondó adatot közölnek.56 Annyi bizonyosnak látszik, hogy valamelyik nyugat-európai országból érkezett; az európai híradások mellett erre vall egy oszmán dokumentum is, amelyben „Frenk”-nek nevezik, ami általában a „latinok” (katolikusok): olaszok, franciák, portugálok stb. megjelölésére szolgált.57 Dávid isztambuli működéséről elsőként 1585-ben adnak hírt egy követi jelentésben, amelyben azt állítják, hogy politikai helyzetelemzést írt a szultán számára. A következő években némileg megszaporodnak a róla szóló beszámolók, 133s ezekből egy rendkívül ügyes, minden kétséget kizáróan többszörös ügynök képe bontakozik ki. Dávid nyilvánvalóan élvezte III. Murád feltétlen bizalmát; a szultán rendszeresen bevonta őt úgy a kül-, mint a belpolitikai kérdések megtárgyalásába és eldöntésébe, és gyakran fordult hozzá pénzügyi tanácsokért (állítólag tőle származott az az ötlet, hogy a vezető méltóságok közvetett megadóztatásával teremtsék elő a hajóhad építésének költségeit). Egyes vélemények szerint ő felügyelte az isztambuli pénzverdét is.58

56 Halil SAHILLIOG˘LU, Koca Sinan Paşa’nin telhisleri (1591 Lehistan sulhunda Ingilizler ve Yahudiler), in Belgelerle Türk Tarih Dergisi, 18(1969), 29–33, 19(1969), 37–40, 20(1969), 19–23; Suraiya FAROQHI, Ein Günstling des osmanischen Sultans Murad III: David Passi, in Der Islam, 47(1971), 290–297; S. W. BARON, i. m., 134–140. Utóbbi szerző a sok jó részadat ellenére véleményem szerint tévesen rajzolja meg Passzi szerepét és politikai szándékait. Az alábbiakban saját, gyökeresen ellentétes verziómat adom.

57 Mühimme defterleri 67, 151/396 (1591. augusztus 9). Fez ezzel kiesik a számba jöhető helyek közül. [Időközben velencei forrásokból kiderült, hogy Passi valószínűleg raguzai zsidó kereskedő volt, aki az 1560–70-es évek fordulóján Velence titkos ügynökeként tevékenykedett. 1571 után a Köztársaságba ment, ahol éveken át a Ghetto Vecchio-ban élt; I. Benjamin ARBEL, Trading Nations. Jews and Venetians in the Early Modern Eastern Mediterranean, Leiden–New York–Köln, 1995, 146, 164–168 (Brill’s Series in Jewish Studies, 14).]

58 Ezt azonban még nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani.

Dávid azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem önálló politikai akciókat is folytatott. Jó kapcsolatokat épített ki az angolokkal, a velenceiekkel és a spanyolokkal, információkkal látta el e hatalmak isztambuli követeit (a spanyol királyi udvartól rendszeres fizetést húzott). Mindez nem akadályozta meg abban, hogy elvállalja az utóbbi ellen szervezkedő portugál trónkövetelő, Don Antonio képviseletét a szultáni udvarban (a fent említett Alvaro Mendezzel éppen azon különbözött össze, hogy ez idáig Alvaro képviselte a portugált). Noha többirányú működése az európai követek előtt sem maradt titokban, úgy látszik, Passzi el tudta érni, hogy valamennyien a saját emberüknek tekintsék.

Egyetlen ember volt az oszmán udvar környékén, aki hivatalba lépése óta ellenségesen szemlélte a kegyenc tevékenységét és hatalmának növekedését: Szinán pasa. Annál is inkább, mert meg volt győződve arról, hogy Dávid vezető szerepet tölt be az ellene szervezkedő frakcióban. Azt is sejtette (és hamarosan be is bizonyította), hogy ennek a csoportnak a tagjai gyártották azokat a névtelen beadványokat, amelyekkel le akarták járatni őt és intézkedéseit a szultán előtt. Bár lázasan kereste, egy ideig nem találta azt az ürügyet, amellyel támadást indíthatott volna Passzi ellen, hiszen első próbálkozásaival megszégyenítő kudarcot vallott. (Az uralkodó állítólag azzal dobta vissza kifogásait, hogy hozzá hasonló embere sok van, de Dávidhoz mérhető egy sincs.)59 A lengyel ügy aztán tálcán kínálta neki a várva várt alkalmat. Különféle hírforrásokból rájött, hogy Dávid a lengyel királyi udvarban élő testvére és odaküldött pénze révén azon dolgozik, hogy az oszmánokat összeugrassza a lengyelekkel, s ezáltal megmentse a spanyolokat és a velenceieket egy újabb földközi-tengeri háborútól. Ez már megfelelő alapot nyújtott ahhoz, hogy beadványaival bombázni kezdje a szultánt Passzi eltávolítása érdekében.

59 S. FAROQHI, i. m., 292; S. W. BARON, i. m., 135–136.

Az e tárgyban kelt előterjesztésekben (telhiszekben)60 Szinán olyan hangot ütött meg, ami igencsak idegenül hangzott volna a néhány évtizeddel korábban élt oszmánok fülének. Ez a hang élesen zsidóellenes volt, s teológiai 134és gyakorlati érvekkel igyekezett bizonyítani, hogy egy muszlim államban megengedhetetlen a zsidók ilyen mérvű alkalmazása és beemelése a hatalomba. Valamikor 1591 elején, amikor III. Murád utasította, hogy beszélje meg Dáviddal a hajóhad kérdését, Szinán a következő módon fakadt ki uralkodója ellen: „Mi szükség van most arra, hogy felfedjük elképzeléseinket és intézkedéseinket egy zsidónak? Isten ments, hogy a boldogságos padisah ebbe beleegyezzék! A hatalmas Isten nemes szavai szerint […] »az emberek között bizony úgy találod, hogy a zsidók és a pogányok a legellenségesebbek a hívőkkel szemben« [Korán, 5:82, Simon Róbert fordítása]. Ezen alapul a hitünk. Ha Urunk így parancsolta, a nemes szavaknak ellentmondva nem tárjuk fel neki a szultánátus ügyeit.”61 Miután felidézte a Korán többi, hasonló szellemű passzusát, Szinán egy merőben gyakorlati kifogást is megfogalmazott ugyanebben az előterjesztésében: „…méltatlannak tartom, hogy egy ilyen féreg szavainak méltóztatik hitelt adni, s miközben oly sok tapasztalt hitharcos, idős ember, sejk és hittudós található a szultáni udvarban, egy más vallású zsidót avat be a szultánátus ügyeibe, főként olyan fontos témában, mint a flottáé. Nem lehetséges-e, hogy ez az átkozott Velence és Spanyolország barátja? Méltóztatik-e fontolóra venni, hogy folyton a frenkekkel eszik, iszik és tárgyal, s ugyan miből tudhatnánk, hogy hűséges hozzánk?”

60 Ehhez l. FODOR Pál, A nagyvezíri előterjesztés (telhis). Adalékok az oszmán központi adminisztráció működéséhez 1566–1656, in Levéltári Közlemények, 65(1994), 27–63.

61 Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Kütüphanesi, Revan 1943, 6a. H. SAHILLIOG˘LU, Koca Sinan Paşa’nin, III, 22–23.

Ahogy a nagyvezír egyre biztosabb lett a dolgában, úgy fokozta a roham erejét. Egyik 1591 első felében kelt beadványában, hivatkozva a lengyel udvarban tapasztaltakra, így írt a szultánnak: „Lehet-e zsidó az iszlám barátja? A Korán-versek és a hagyomány nem bizonyítják-e ennek lehetetlenségét? Az iszlám vallásnak és követőinek különösen az akarhat rosszat, aki az iszlám világon kívül nőtt fel és utóbb jött be országunkba.”62 A lendületbe jött Szinán egyúttal Dávidot próbálta felelőssé tenni a gazdasági bajokért is, mondván, „a legtöbb újítást, amely a szultánátus becsületének kárt okoz, ennek az átkozottnak a tanácsára és ösztönzésére vezették be.”63

62 Revan 1943, 6b. H. SAHILLIOG˘LU, i. m., III. 19.

63 Revan 1943, 6b. H. SAHILLIOG˘LU, i. m., III. 20.

Végül az ellenfrakcióban való részvétel, a lengyel béke akadályozása és a kémkedés elegendő vádnak bizonyult ahhoz, hogy a szultán fokozatosan kihátráljon védence mögül. Először egy időre kitiltotta a városból, majd Szinán unszolására 1591 július elején beleegyezett a letartóztatásába, és elrendelte, hogy zárják az ún. Jenihiszár börtönbe. A vérszemet kapott nagyvezír ekkor már egy ideje nyíltan Dávid életére tört. Egyik ez idő tájt készített jelentésében egyenesen „nagy hitharcot” (gazá-i ekber) követelt ellene, ami vallási kötelezettségként tüntette volna fel Dávid megölését: „…e szent napokban méltóztassék nagy hitharcba bocsátkozni, és méltóztassék tüstént 135magas engedélyt adni ennek az átkozottnak a kivégzésére […] Oly mértékben elárulta az iszlám vallást és a szultánátus becsületét, […] hogy habozás nélkül, azonnal méltóztassék hozzájárulni a megbüntetéséhez. Legyen érte a felelősség az enyém, a túlvilági jutalom pedig a boldogságos padisahé”.64

64 Revan 1943, 30a–30b. H. SAHILLIOG˘LU, i. m., III. 21–22.

Murád szultán azonban nem volt hajlandó feláldozni bizalmasát. Egyébként is roppant kelletlenül lépett fel ellene, és úgy határozott: elég lesz, ha Rodoszra száműzi és ott őrizet alá helyezteti. Megparancsolta Szinánnak, hogy készíttessen elő egy gályát, majd egyik legjobb kapitányával a szigetre vitette kedvelt tanácsadóját. Még úton volt a hajó, amikor 1591 július közepén utasítást küldött a rodoszi bégnek, és meghagyta neki, hogy a várban tartsa fogva Dávidot, akit „bizonyos árulásai” miatt fognak odaszállítani.65

65 Mühimme zeyli defterleri 5, 93/226 (1591. július 14–23. között).

Szinán küzdelme Dávid Passzi ellen természetesen személyek közötti, a szultán kegyéért folytatott harcnak is tekinthető, az ennek során használt zsidóellenes retorika pedig a nagyvezír egyéni módszereként, ügyes taktikájaként is felfogható. Ám valószínűleg nagyot tévednénk, ha csupán az oszmán vezető körökben szokásos hatalmi vetélkedést látnánk kettejük párviadalában. Ez már csak azért sem intézhető el ennyivel, mert feltűnően egybeesett azokkal a zsidóellenes lépésekkel, amelyekről az imént szóltunk. S ha tovább vizsgáljuk a kérdést, valóban azt találjuk, hogy Szinán nem egyszerűen csak Dávidot próbálta kitúrni a hatalomból, hanem azzal egyidejűleg megkísérelte kidönteni a zsidók gazdasági hatalmának egyik alappillérét: a bortermelésben és a borkereskedelemben és az annak adóztatásában élvezett kiváltságaikat is.

Míg az iszlám a muszlimoknak megtiltotta a bor és más, pontosan meghatározott szeszes italok fogyasztását, addig a keresztényeknél és a zsidóknál elnézte ezt, hiszen az utóbbiak vallása ezen a téren nem írt elő korlátozásokat.66 Miután az oszmán állam a muszlimokat rendszerint a borral való kereskedéstől (különösen az italméréstől) is eltanácsolta, a termelés és a forgalmazás túlnyomó részét a keresztények és a zsidók tartották kezükben. Ők (elsősorban a görögök és a zsidók) látták el a rendkívül nagy piaccal rendelkező fővárost, ahol a tilalmak ellenére nemcsak a zimmik, hanem számos igazhitű (főleg az egykori keresztény foglyokból lett katonák) is a vevőkörükhöz tartoztak. A görög és a zsidó kereskedők a közeli Thrákiából, Nyugat-Anatóliából és mindenekelőtt az égei-tengeri szigetekről szerezték be a szőlőt, s maguk állították elő boraikat. Mint H. Dernschwamtól tudjuk, ez úgy történt, hogy a görög és a zsidó vállalkozók jó pénzért előre árendába vették a termést, majd szüret idején hordókkal felszerelkezve kivonultak 136a szigetekre, és maguk és embereik szedték le és sajtolták ki a szőlőt. A mustot vagy helyben tárolták, vagy a fővárosba szállították, de mindkét esetben maguk kezelték és készítették a bort belőle.67

66 Az iszlám és a bor viszonyáról kiváló összefoglalás: Ralph S. HATTOX, Coffee and Coffeehouses. The Origins of a Social Beverage in the Medieval Near East, Seattle–London, 1985, 46–57.

67 H. DERNSCHWAM, i. m., 182, 197–198, 205–206, 246–247, 261, 268–274, 285. Egy 1591. szeptember 17-i rendelet azt mutatja, hogy a DERNSCHWAM által leírt helyzet negyven évvel később sem sokat változott; ebben a szultáni tanács arra intette a karamürszeli kádit (az Izmiti-öböl déli partján), hogy az isztambuli szőlőhiányra tekintettel ne engedje, hogy a körzet falvainak lakói a zsidóknak adják el a termést, akik azért vásárolják fel a szőlőt, hogy mustot, majd bort készítsenek belőle (Mühimme defterleri 67, 158–159/414).

Dernschwam szerint az isztambuli zsidóknál lehetett a legjobb borokat kapni. Nemcsak azért, mert másoknál gondosabban bántak velük (nem vizezték úgy, mint a görögök), hanem azért is, mert a legkülönbözőbb termőterületek fajtáit kínálták. (A 17. századi Evlia Cselebi szerint a legkiválóbb európai borok is megtalálhatók voltak készleteikben.) Ahogy a boruk, úgy kereskedelmi pozícióik is egyre javultak a keresztényekéivel szemben. Az oszmán hatóságok a borforgalomra vámokat vetettek ki, s ezeket rendszerint adóbérletben szedették be. Az isztambuli mukátaa-rendszer működése és ezen belül a bor adóztatásának formái sajnos ma még feltáratlanok, de úgy tűnik, a fővárosba behozott bor és egyéb szeszes italok után valamifajta „tizedet” (reszm-i hamr vagy ösr-i hamr) és talán kikötői illetéket kellett fizetni.68 A bor-mukátaák rendkívül nagy jövedelmet hoztak, ezért nem meglepő, hogy a zsidó vállalkozók 137már a 15. század második felében monopolizálták őket. Nem változott a helyzet a következő században sem, sőt, a Mendez-Nászi család beköltözése tovább erősítette a zsidók helyzetét a bor- és a szeszüzletben. Alighogy Násziék Isztambulba érkeztek, rögvest megvették a hordókészítéshez szükséges fűrészáru behozatalának, majd röviddel ezután a szeszes italokra kivetett adók beszedésének jogát (1556). A hordófamonopólium az isztambuli hajóépítő műhelyekre is kiterjedt, ami elvben kizárta a csempészet, illetve a vámok alóli kibújás lehetőségét. Az első alkalommal három évre szóló mukátaa megszerzése azért ment könnyen, mert Násziék a bérleti díj felét előre kifizették, amire rajtuk kívül valószínűleg kevesen lettek volna képesek.69

68 Legalábbis ezt írja M. A. EPSTEIN (i. m., 117), amit részben megerősít egy 1573. július 23-án kelt szultáni utasítás (A. REFIK, i. m., 71). Az utóbbi úgy rendelkezik, hogy a zimmik fél, a külföldi hitetlenek pedig teljes tizedet fizessenek a behozott bor után. Arról is szól, hogy a bor-tizedet „bizományban” (ber vedzsh-i emánet) szedi be a kincstár „biztosa” (emin). A rendelkezésemre álló kevés adat alapján nem dönthető el, hogy ez mindig ilyen formában történt-e; néha ugyanis kifejezetten „vállalkozásról” (hamr mültezimi: Mühimme defterleri 67, 167/420) beszélnek, máskor meg „vállalkozásba adott bizományról” (iltizám ile emánetin…: Cengiz ORHONLU, Osmanli tarihine âid belgeler. Telhîsler [1597–1607], Istanbul, 1970, 27: 32. sz.). Az iltizám és emánet közti különbségről a vélemények eltérnek. H. GERBER szerint ez abban állt, hogy az emin meghatározott fizetségért szedte az illetékeket, vagyis igazából nem volt adóbérlő (Jewish Tax-Farmers, 148: 39. jegyzet és Mukata’a, in El2, 508; vö. A TABAKOG˘LU hasonló véleményével: Gerileme dönemine, 128–129). Ez azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a „vállalkozó” (mültezim) is kaphatott napidíjat, l. KÁLDY-NAGY Gyula, Magyarországi török adóösszeírások, Bp., 1970, 57 (Értekezések a történeti tudományok köréből, 52). Az egész kérdés legújabb és legkimerítőbb tárgyalása: Linda T. DARLING, Revenue-Raising and Legitimacy. Tax Collection and Finance Administration in the Ottoman Empire 1560–1660, Leiden–New York–Köln, 1996, 123–136 (The Ottoman Empire and its Heritage. Politics, Society and Economy, 6). Itt jegyzem meg: még nem készült részletes leírás a 15–16. századi isztambuli mukátaáról. Meglepő, hogy Robert MANTRAN sokat idézett könyve is mennyire felszínes tájékoztatást nyújt a borkereskedelemről és annak adóztatásáról: Istanbul dans la second moitié du XVIIe siècle. Essai d’histoire institutionelle, économique et sociale, Paris, 1962, 205–211.

69 M. A. EPSTEIN, i. m., 89–91.

Nászi hercegi kinevezése mögött szintén nem nehéz meglátni a gazdasági indítékokat. Az égei-tengeri szigetek kiváló borait ugyanis nemcsak Isztambulba, hanem a Fekete-tenger vidékére és Lengyelországba is exportálták, s a Naxoszt és a Kükladokat magában foglaló „hercegség” adóit évi 6000 aranyért szintén Nászi vette bérbe. Ezzel egy csapásra megszerezte az ellenőrzést a velencei kézen lévő Kréta északra irányuló borkivitele fölött is, mivel az kizárólag a Nászi által ellenőrzött oszmán területeken át juthatott el rendeltetési helyére. Ebből befolyó évi jövedelmét 15 000 dukátra becsülték. Nászi többek között azért támogatta a Ciprus elfoglalására irányuló terveket, mert az ottani nagyarányú bortermelés ugyancsak tekintélyes haszonnal kecsegtetett.70

70 SAFVET, Yusuf Nasi, in Tarih-i Osmanî Encümeni Mecmuasi, 3:16(1328/1910), 988–933. H. INALCIK, An Economic and Social History, 212–213.

A bortermelésben a 16. század nyolcvanas éveiben újabb lehetőségek nyíltak a pénzüket befektetni kívánó vállalkozók előtt. Ezek azonban már nem a magánszfére terjeszkedéséből vagy a piac bűvüléséből adódtak, hanem az állami adóztatás változásából. A központi kincstár a készpénzbevételek növelésének kényszere miatt egyebek között a nem-muszlimok fejadóját, a dzsizjét is folyamatosan növelte, de sem ez, sem más intézkedések nem tudták megállítani a deficit rohamos növekedését. Amikor Kara Üvejszet, a birodalom egyik legkiválóbb pénzügyi szakemberét (korábbi budai beglerbéget) 1586 március végén ismét (immár harmadszor) kinevezték főkincstárnoknak, maga is arra kényszerült, hogy újabb bevételi források után nézzen. Minden valószínűség szerint ekkor (tehát 1586. március 31. és 1587. március 7. között) találta ki, hogy „bor- és pálinka-váltság” (baha-i hamr ve arak vagy egyszerűen bedel-i hamr) vagy más forrás szerint „újbor-illeték” (hamr-i hadisz mukátaaszi) címen 15 akcse pótadót vet ki a nem-muszlim alattvalókra.71 Az adó megállapításának 138és lerovásának konkrét módjáról semmit sem tudunk, de annyi bizonyos, hogy behajtását, amely valamiképpen a termeléshez kapcsolódott, adóbérlet formájában szervezte meg. A fentiek alapján aligha okoz meglepetést, hogy a szóban forgó mukátaa bérlői többnyire a zsidók közül kerültek ki. Az „újbor-mukátaa” (a továbbiakban nevezzük így) bevezetése és az adóbehajtók tevékenysége azonban hatalmas feszültségeket keltett, és a szőlőművelésben hamarosan a válság jelei mutatkoztak.

71 Az itt következőket Szelaniki egyik rövid passzusa ([I,] 292–293), egy nagyvezíri telhisz (Revan 1943, 4a–4b) és még néhány elszórt adat alapján magam rekonstruáltam.

Alighogy elfoglalta a nagyvezíri posztot, Szinán pasa azonnal egy táborba gyűjtötte az elégedetlen parasztokat, timár-birtokosokat és más érintetteket, és feltételezésem szerint már 1589-ben keresztülvitte az adóbérlet felszámolását. Hogy az állam bevételei ne csökkenjenek, Szinán egyidejűleg 15 akcséval felemeltette a dzsizje-adó összegét.72 Ez a megoldás egyértelműen arra utal, hogy a nagyvezír nem kizárólag a „szegény adófizetőkön” kívánt könnyíteni (bár a jövedelemforrás elválasztása a termeléstől ezt a célt is szolgálta), hanem elsősorban a mukátaára telepedő bérlőket óhajtotta eltávolítani az oszmán pénzügyigazgatásból. Az utóbbiak persze nem hagyták magukat, és szószólóik révén szinte az első pillanattól kezdve győzködték a szultánt, hogy vonja vissza az intézkedéseket. Érveikről a tanácstalannak tűnő és ingadozó uralkodó tájékoztatta a nagyvezírt, aki válaszul 1590-ben alapos összefoglalót készített a „reform” indítékairól és bevezetésének körülményeiről. Mivel Szinán ebben az előterjesztésben az ügy minden lényeges részletére kitér, érdemes lesz hosszabban idéznünk belőle: „…boldogságos padisahom, ha ebben a mukátaában egy szemernyi megfontolásra érdemes dolog lett volna, már felséged ősei éltek volna vele, […] vagy legalábbis ezt alkalmazták volna a rendkívüli adók [avariz] helyett. De tekintsünk el ettől, s lássuk, milyen hasznot hozott. A megbízás 500 juk [50 millió] akcsét irányzott elő; több mint három év telt el, és mindössze 120 jüköt [12 millió akcsét] adtak át. A ráják pedig éppen csak túlélték, hogy minden kerületben [náhije] egy más vallású zsidó támadta és zaklatta őket számos szpáhi és janicsár [segítségével]. A zsarnokság és a zsidók által gyakorolt elnyomás miatt valamennyien felhagytak azzal, hogy tovább dolgozzanak szőlőikben. Ha felséges engedélyével nem szüntetem meg ezt, a ráják mind otthagyják szőlőiket, és az adóbérlet teljesen tönkremegy. Ezenkívül az összes timár-birtokos, csausz és más államférfi egyöntetűen panaszkodott rá és számtalanszor tette szóvá a szultáni tanácsban, a kádik pedig nyers hangú jelentéseket küldtek [róla]. Megtárgyaltuk a dolgot 139a szultáni nevelővel [hodzsa efendi], a kádiaszkerekkel, más előkelőkkel és notabilitásokkal, és [kérésünkre] fetva adatott ki arról, hogy a nagyúri kincstárnak minden szempontból hasznosabb lesz, ha e [mukátaa] helyett a szent törvény által előírt mértékben, a ráják és az alattvalók óhaja és beleegyezése szerint, a szent törvény követelményeinek megfelelően minden harácsfizetőre 15 akcséval többet vetünk ki; [a fetva] azt is kimondta, hogy aki ezt az újítást [ti. az újbor-mukátaát] sugallta, az az istenkáromlásnál és a tévelygésnél is nagyobb bűnt követett el, aki pedig a felszámolására törekszik, az jutalomban részesül. Mikor ezt a valóságnak megfelelően jelentettük felséged kengyeléhez, olyan rendelet adatott ki, hogy szűnjön meg [ez az adóbérlet], mondván: »Nem engedélyezhetek a szent törvénnyel ellentétes újítást.« Az elmúlt egy évben több pénz folyt be és került a kincstárba [a 15 akcsényi dzsizje-emelésből], mint abból az újításból három év alatt. […]

72 Az oszmán gazdaságtörténetírás nem látszik tudomással bírni arról, hogy a dzsizje-adóztatásban az 1590-es évek elején bevezetett változtatások több lépcsőben zajlottak, s valójában Szinán (vagy tanácsadói) ötletére épültek, azt fejlesztették tovább. Nem vették észre a Kara Üvejsz-féle reform és a Szinán intézkedései közti összefüggést sem. Vö. Hamid HADŽIBEGIĆ, Glavarina u osmanskoj državi, Sarajevo, 1966, 65–66; Linda T. DARLING, Revenue-Raising and Legitimacy. 108–113.

Boldogságos padisahom, […] a napnál világosabb, hogy ezt az ügyet nem lehet felséged e szolgájának vagy másnak a személyes indítékaira visszavezetni, mert az újítás megszüntetése a rája hasznára vált. […] Nem mondhatják, hogy hiba volt, hiszen nem a mi egyéni véleményünk alapján változtattuk meg.

Hogy szavaimat összefoglaljam: a rájákat és az alattvalókat Allah bízta ránk; úgy kell elmennünk és átadnunk őket, ahogy kaptuk, hogy az utolsó ítéletkor képesek legyünk számot adni […] Az evilági és a túlvilági boldogság feltétele az igazságosság. Aki azt sugallja, hogy Allah teremtményeit dobjuk martalékul a más vallású zsidóknak, aki ilyen hamis érveket talál ki, az […] nem tartozik azok közé, akik szívükön viselik boldogságos padisahom földi és túlvilági sorsát; nem kétséges, hogy az efféle ember a vallás és a birodalom ellensége.”73

73 Revan 1943, 4a–4b. Hogy Szinán mindjárt 1589-ben végrehajtotta a változtatást, arra közvetett bizonyítékkal szolgál az az 1591 tavaszán (de mindenképpen május 13. előtt) kiadott szultáni parancs, amelyben a következő kitétel szerepel: „abból a 15 akcséból, mely a megszüntetett bor-adóbérlet helyett minden adófizetőtől szedendő…” (ref olunan hamr mukátaaszina bedel her haneden alinadzsak onbes akcseden…; l. Mühimme defterleri 68, 37/77). Miután a rendeletben említett esztergomi és székesfehérvári szandzsákösszeírás a megelőző évben kezdődött, s az adózók felmérése már az új szabály szerint történt, annyi bizonyos, hogy az „újbor-mukátaa” legkésőbb 1590-ben megszűnt. A telhisz azon közlése, hogy három év telt el az „újbor-mukátaa”, és egy év a 15 akcse pótadó bevezetése óta, nem sok kétséget hagy afelől, hogy Kara Üvejsz 1586-ban, Szinán pedig 1589-ben léptette életbe az említett intézkedéseket.

Ez a szöveg kísértetiesen egybecseng a fentebb idézett Passzi-ellenes iratok tartalmával. Mindez arra mutat, hogy Szinán pasa nem csupán az udvari kegyencet, hanem az általa és a többi befolyásos zsidó személyiség (a kira és mások) által támogatott zsidó adóbérlőket is célba vette, 140s pénzügyi intézkedéseit – legalábbis részben – az ő kiszorításuk érdekében hozta. Hogy valóban erről lehetett szó, az abból is kiderül, hogy nem sokkal később kezdeményezte és elérte az isztambuli kocsmák bezáratását is, újabb csapást mérve az e területen működő vállalkozókra.

Igaz, a kocsmák és az erjesztett kölesitalt árusító bozahánék (valamint a 16. század közepe után a kávéházak) elleni fellépést nem ő szorgalmazta először. A kocsmákat és az azokban folyó léha életet már I. Szelim idejében heves támadások érték,74 ám mégsem ő, hanem Szülejmán szultán lett az első, aki uralkodásának vége felé betiltotta őket. II. Szelim előbb érvénytelenítette, majd rövidesen felélesztette atyja intézkedését, és maga is bezáratta az isztambuli csapszékeket.75 Ettől kezdve gyakran éltek bizonytalanságban a fővárosi italmérők és kereskedők. A kormányzat hol engedélyezte, hol tiltotta működésüket, attól függően, hogy éppen melyik irányzat kerekedett felül. A hatalom változékony magatartása abból fakadt, hogy többféle érdeket kellett összehangolnia. Miközben a kincstár óriási bevételekre tett szert az italforgalmazásból, az állam vezetői gyanakvással tekintettek a közösségformáló, s ezáltal politikailag veszélyesnek ítélt kocsmákra (és persze a kávéházakra). Ezt az álláspontot képviselték a vallásjogászok (ulema) is, akik a sejhüliszlámmal az élen egyre nagyobb befolyást gyakoroltak az állam politikájára, s akik úgy hitték, a kocsmák és a kávéházak lezüllesztik a társadalom erkölcseit. Ennek ellenére az elvi megfontolások többnyire háttérbe szorultak az anyagi érdekekkel szemben, és a korlátozásokat rendszerint rövid idő után feloldották. Ebben az a felismerés is közrejátszott, hogy a tiltások csupán a csempészet fellendülését és az adóbevételek csökkenését eredményezték.76 A szultánok inkább csak a látszathoz ragaszkodtak akkor, amikor időről időre felújították azt a Szülejmán kori rendelkezést, amely előírta, hogy a muszlimok egyáltalán nem, a hitetlenek pedig csak titokban hozhatnak be és árulhatnak egymásnak bort és egyéb szeszesitalt.77

74 Selâhattin TANSEL, Yavuz Sultan Selim, Ankara, 1969, 26.

75 A. REFIK, i. m., 199.

76 Ugyanez a megfontolás vezetett el végül a kávéfogyasztás engedélyezéséhez is, l. Suraiya FAROQHI, Coffee and Spices: Official Ottoman Reactions to Egyptian Trade in the Later Sixteenth Century, in Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes, 76(1986), 87–93.

77 A. REFIK, i. m., 71 (1573), 208 (1583). Az első rendelet egy részét idézi Bernard LEWIS, Isztambul és az oszmán civilizáció, Bp., 1981, 149–150.

Ha ismerve az előzményeket és tudva azt, hogy III. Murád milyen idegesen reagált minden bevételcsökkenéssel járó intézkedésre, Szinán mégis hozzányúlt a kocsmákhoz, akkor az csakis azzal magyarázható, hogy a végletekig elszánta magát a zsidó vállalkozók megtörésére. Egyik felterjesztésében meg is írta, hogy a borforgalmazással és a boradóztatással kapcsolatos különböző lépései összefüggő rendszert alkotnak, 141s a nála már megszokott ideológiai érvekre hivatkozva kijelentette: amennyire károsnak tartotta az „újbor-mukátaát”, olyannyira elfogadhatatlannak érzi, hogy a „halálos méreg” (az alkohol) terjesztésére kocsmákat tartsanak fenn a dzsámik és a mecsetek közelében. Nyilvánvaló célzatosságot árul el az is, hogy míg a nagyvezír a régi Isztambul területén található italméréseket, melyek számát 500-nál többre becsülte, mindenestől bezáratta, addig a galatai görögök kocsmáit, a partokon épült csapszékeket és a kávéházakat kivonatta a tiltás hatálya alól. Az intézkedés ilyen módon a zsidó kocsmárosokat és a fővárosi bor-mukátaát bérlő vállalkozókat érintette a legsúlyosabban.78 Szinán tudatában volt annak, hogy az italmérés és a borbehozatal leállítása tetemes pénzügyi veszteségeket fog okozni, és ezért nehezen lesz védhető. Előterjesztéseiből ítélve valószínűleg nem is rendelkezett kész tervekkel a kieső bevételek pótlására, és már az első „ellenlökésekre” kapkodva, bizonytalanul reagált. Nyilvánvalóan abban bízott, hogy a 15 akcsés „újborilleték” átalakításával aratott siker kitart egy darabig, s ennek árnyékában, az átmeneti veszteségeket is vállalva, teljessé teheti diadalát a zsidó kegyencek és pénzügyi vállalkozók fölött.

78 Az elmondottak Revan 1943, 4b–5a, 16a–16b, 62b–63a-n alapulnak.

Szinán számításai azonban nem váltak be, győzelme pünkösdi királyságnak bizonyult. 1591. augusztus 2-án leváltották, és a nagyvezíri székbe ellenfelét, Ferhád pasát ültették. Alig tette ki a lábát, egy Arszlán nevű zsidó azzal a kérelemmel fordult az uralkodóhoz, hogy engedje szabadon „bűntelen, rosszakaratból száműzött” apját, Dávid Passzit. Augusztus 9-én a szultán utasította a rodoszi béget, hogy „a nevezettet bocsásd el, és küldd el boldogságos küszöbömhöz”.79 Egy 1591. szeptember 21-i követjelentés arról számol be, hogy Dávid ismét felbukkant Isztambulban.80 Hamarosan újra megnyíltak a fővárosi kocsmák és csapszékek, helyreállították a borbehozatalhoz kapcsolódó mukátaákat, a zsidó bérlők pedig megint elfoglalták régi helyeiket.81 Bár az uralkodókon néha erőt vett a lelkifurdalás, és ilyenkor „kemény” intézkedéseket foganatosítottak a „bűnök anyjának” és „a zavarok okozójának” tekintett bor ellen,82 mindannyiszor gyorsan visszavonulót fújtak. Nem nélkülözhették a borfogyasztásból 142befolyó hatalmas összegeket, és nem szegülhettek szembe tartósan a tömegek igényeivel. Ahogy a történetíró Naima egy 1613 augusztusában életbe léptetett tiltás kapcsán bölcsen megjegyezte, mit sem ért az egész, rövidesen ugyanúgy itták a bort, mint annak előtte, mert „az emberi természeten a romlottság uralkodik”.83

79 Mühimme defterleri 67, 151/396.

80 S. FAROQHI, Ein Günstling, 295.

81 Valószínűleg az sem véletlen, hogy az uralkodó éppen ebben az időben (1591. szeptember végén) teljesítette a „bor adóbérlőjének” (hamr mültezimi) mondott Haim zsidó rokonainak kérését, akik azért fordultak hozzá, hogy a Rodoszra száműzött és „bűntelenül” bebörtönzött Haimot hozzák vissza Isztambulba, és tárgyalják újra az ügyét; l. Mühimme defterleri 67, 167/420.

82 III. Mehmed 1601-ben kijelentette, hogy „lemondtam a bor-mukátaából származó haszonról”, és megparancsolta a kocsmák lerombolását, l. C. ORHONLU, Telhîsler, 27: 32. sz.

83 Naima tarihi, II, 108.

A zsidók pedig átvészelvén a Szinán részéről indított támadást, és túljutván a kira meggyilkolása által okozott megrázkódtatáson, megpróbálták ott folytatni, ahol korábban abbahagyni kényszerültek. Egy ideig jól is ment minden, a századforduló körül ismét őket találjuk a legzsírosabb bérletek birtokában.84 Nincs tudomásunk arról, hogy a 17. században bármikor is sok került volna olyan „antiszemita” érvekkel megtámogatott kirohanásokra, mint amilyeneket Szinán pasa részéről tapasztaltunk. Habár a zsidókat – mint ahogy más alattvalókat is – időnként érték atrocitások, az Alliance Israélite Universelle-nek nyilván alapos oka volt arra, hogy 1892-ben, a spanyol zsidók befogadásának 400. évfordulóján, mély háláját fejezze ki Abdülhamid szultánnak azért, hogy egykori hittestvéreik „menedékre leltek Törökországban. Miközben a világ más részein elnyomták őket, az ön dicső elődeinek földjén olyan védelmet élveztek, amely sohasem szűnt meg. Ez tette lehetővé nekik, hogy biztonságban éljenek, dolgozzanak és fejlődjenek”.85

84 Egy 1602-ben kiadott szultáni rendelet szerint a bor-mukátaát a „zsidók kapták meg”, l. C. ORHONLU, Telhîsler, 27: 32. sz. Egy 1594 és 1598 között készült keresztény leírás szerint a szultán bevételi forrásai közé számítanak a „meglehetősen sok és egyáltalán nem lebecsülendő harmincadok, útadók és vámok, melyeket tőle leginkább zsidók bérelnek, akiktől évente igen nagy pénzösszeget szed be”. A latin szöveget kiadta és magyarra fordította PÁLFFY Géza, Egy keresztény kortárs a török szultán bevételeiről és kiadásairól a hosszú török háború (1593–1606) idején, in Keletkutatás, 1995 tavasz, 107, 110.

85 A. LEVY, i. m., 3; Mahir AYDIN, Musevilerin Osmanli topraklarina kabûlünün 400. yildönümü kutlamalari, in Osmanli Araştirmalari, 13(1993), 29–38.

Bár sok száz év távolából a szináni próbálkozások múló epizódnak tetszhetnek, valójában nem azok voltak. Hiába térhetett vissza Dávid a fővárosba és a politikába, többé nem tudta visszaszerezni régi befolyását. Spanyol kapcsolatai miatt 1593-ban és 1594-ben ismételten letartóztatták, és ezután eltűnik a szemünk elől. Vele együtt leáldozott a zsidó udvari kegyencek kora is. Bukásával elpattant a legfontosabb láncszem, amely az Oszmán Birodalomban összefogta a legkülönbözőbb zsidó érdekeket. Hosszabb távon e láncszem kihullása tette lehetővé a vállalkozó kedvű oszmánoknak, hogy – anélkül, hogy bármiféle ideológiai vagy vallási ellenszenv vezette volna őket – kiszorítsák a zsidókat a gazdaság egyes területeiről. Fontos észrevennünk, hogy Szinán nem egyedül vállalkozott az akcióra, hanem – mint fentebb idézett beadványa tanúsítja – az 143oszmán elit bizonyos köreit is maga mögött tudhatta. Sőt, joggal feltételezhető, hogy maga is csupán szószólója volt a zsidók pozícióira áhítozó köröknek. Ebben az összefüggésben nézve a nagyvezír zsidóellenes retorikája nem mai értelemben vett „antiszemitizmus” volt (ami egyébként manapság is eléggé szabadosan értelmezhető és használható fogalom),86 hanem azt jelezte, hogy az oszmán elit egy része felmondta a korábbi együttműködést, és partnere tudomására hozta: nagyobb szeletre tart igényt a gazdaság tortájából. Miután a zsidók eddigi sikerei azon alapultak, hogy az oszmán vezető réteg egyöntetűen mögöttük állt, a kapcsolatukban bekövetkezett törés, az, hogy az elit egy része szembefordult velük, elkerülhetetlenül gazdasági hatalmuk csökkenését vonta maga után.

86 Hogy Szinánt nem személyes ellenszenv vezette a zsidókkal szemben, az abból is látható, hogy neki is volt zsidó orvosa és tanácsadója, l. S. W. BARON, i. m., 145; A. LEVY, i. m., 29.

A századforduló után lassanként elhalványult a zsidóellenes fellépések emléke, az ellenséges hangnem megszelídült, a hatalom és a zsidók viszonya újra szívélyessé vált. Közben az oszmánok (és persze az európaiak) szívósan törtek előre a gazdaságban, és – legalábbis az adóbérletekben – fokozatosan háttérbe szorították korábbi szövetségeseiket. A 17. század közepén élők valószínűleg nem is tudták már, hogy mindez csak azért volt lehetséges, mert elődeik, Szinán nagyvezírrel az élen, 1589 és 1591 között megvívták azt a „háborút”, melyet a fentiekben igyekeztem bemutatni.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem