AZ OSZMÁN PÉNZRENDSZER 16. SZÁZADI VÁLSÁGÁRÓL
91AZ OSZMÁN PÉNZRENDSZER 16. SZÁZADI VÁLSÁGÁRÓL
Megjegyzések az 1585–1589. évi leértékelésről*
Megjegyzések az 1585–1589. évi leértékelésről*
Megjelent: Aetas, 1999/4, 27–40.
Az oszmán pénzrendszer a birodalom kialakulásának időszakában az akcsének (nyugaton aszpernek, oszporának) nevezett ezüstérmén nyugodott. Ez a kisméretű fémpénz, amely egyúttal számítási pénz is volt, a túlnyomóan naturális gazdasági viszonyai között hosszú időn át igen alkalmasnak bizonyult a viszonylag korlátozott pénzforgalom lebonyolítására (egyes becslések szerint a 15. századi oszmán parasztság adóinak csupán mintegy 20%-át rótta le pénzben).1 Az akcse természetesen nem az egyedüli fizetőeszköz volt. A helyi forgalomban, bár az állam nem fogadta el őket, különféle rézvereteket is használtak, a nagyobb állami pénz- és hitelügyleteknél (pl. az adóbérleteknél), valamint a nemzetközi kereskedelemben pedig főleg aranypénzeket. Az utóbbiak jórészt, de nem kizárólag, Velencéből érkeztek az Oszmán Birodalomba. A köztársaság a keleti kereskedelem finanszírozására a 14. század közepe óta egyre nagyobb mennyiségben veretett aranydukátot, amely hamarosan elárasztotta a levantei piacokat, és fokozatosan háttérbe szorítva a korábbi ezüstpénzeket, jó kétszáz éven át a legfontosabb fizetési eszköz lett Jementől Londonig.2 Az oszmán piacokon szívesen fogadták még a genovai, az egyiptomi és a magyar aranyat is. Az aranypénzek sikerét főleg három tényező segítette elő: a viszonylagos ezüsthiány, a forgalom növekedése és az, hogy a nagy aranyérmék ritkábban voltak kitéve az ezüstpénzeknél sűrűn előforduló manipulációknak: hamisításnak, súlycsökkentésnek, 92nyírásnak stb. A 15. században az oszmán állam ezért nemcsak beengedte, de – a magyar kivételével – alkalomadtán utánozta (verette) is a külföldi aranyakat.
1 Az oszmán pénzrendszer ismertetésekor főleg a következő munkákra támaszkodtam: Halil SAHILLIOG˘LU, The Role of International Monetary and Metal Movements in Ottoman Monetary History 1300–1750, in Precious Metals in the Later Medieval and Early Modern Worlds, ed. by J. F. RICHARDS, Durham, 1983, 269–304, főleg 269–281; Şevket PAMUK, Money in the Ottoman Empire 1326–1914, in An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300–1914, ed. by Halil INALCIK with Donald QUATAERT, Cambridge, 1994, 947–985, főleg 950 s kk. ll.
2 Louis Buenger ROBBERT, Monetary Flows – Venice 1150 to 1400, in Precious Metals, 77.
Mikor Konstantinápoly bevétele után II. Mehmed szultán (1451–1481) elszánta magát Velence gazdasági és politikai hatalmának megtörésére, az oszmán pénzügyi önállóság növelését is szükségesnek vélte. Ennek érdekében 1477/78-ban (éppen a hosszú velencei háború idején) oszmán aranypénzt bocsátott ki, melyet szultáninak vagy haszenének neveztek. Az új érmének a velencei dukát szolgált mintául. Ezzel új korszak kezdődött az oszmán pénztörténetben: az eddigi monometallizmust felváltotta a bimetallizmus. Ez annyit jelent, hogy az oszmán pénzverdék folyamatosan juttatták a piacra mindkét oszmán pénzérmét, a kettő között hivatalos átváltási arányt állapítottak meg, s árfolyamukat a külföldi pénzekkel szemben is rögzítették.3 A szultáni megjelenése azonban távolról sem vetett véget az akcse „uralmának”: az utóbbi még 1582-ben is 58,25%-át tette ki a kincstárba befolyt pénzeknek (szemben a különféle aranypénzek 20,51%-os arányával).4 Ugyanígy továbbra is zavartalanul áramlott be és ki a velencei dukát, melyet az oszmán államkincstár hovatovább a sajátjával azonos pénzként kezelt: ezüstben, illetve akcsében kifejezett értékét a szultánéval egyezően állapította meg, s a központi elszámolásokban időnként el sem választotta egymástól a kétféle aranyérmét. A 16. század közepe táján megjelentek a birodalomban a törökül (a német Groschenből) gurusnak nevezett új, nagyméretű európai ezüstpénzek. Ezeket a kormányzat az 1560-as években kezdte hivatalos fizetőeszközként elfogadni, de csak az 1580-as évek közepétől tettek szert nagyobb jelentőségre (főleg a spanyol real [riyal] és a holland oroszlános [eszedi] gurus).5
3 Ş. PAMUK, i. m., 956; Haim GERBER ezzel szemben úgy véli, a rendszer nem nevezhető bimetallizmusnak: The Monetary System of the Ottoman Empire, in Journal of the Economic and Social History of the Orient, 25:3(1982), 309.
4 H. SAHILLIOG˘LU, The Role, 298. Ebben az is szerepet játszott, hogy az oszmán aranyellátás csak Egyiptom elfoglalása után lett biztonságosabb.
5 Ezek elterjedésére és árfolyamváltozásaira l. BUZA János, Der Kurs der Löwentaler in Ost-Mitteleuropa (mit besonderer Rücksicht auf Siebenbürgen und Ungarn), in Acta Historica (Bp.), 27(1981), főleg 339 s kk. ll.
Míg a monometallizmus korában úgy-ahogy egységes (akcse alapú) pénzrendszerről beszélhetünk, az 1477-től 1690-ig tartó bimetallizmus idején a kormányzat ezt már nem akarta és nem is tudta fenntartani többé. A birodalom több kontinensre történő kiterjedésével négy nagyobb és több kisebb különálló pénzügyi zóna jött létre. A Balkán nagy részén és Kis-Ázsia középső és nyugati felében, vagyis a birodalom magterületein az akcse és a szultáni számított a legfontosabb pénzfajtának. Az 1517-ben meghódított Egyiptomban (s részben Arábiában és Jemenben) 93a medin vagy későbbi nevén a para lett a csereforgalom alapvető eszköze. Kelet-Anatóliában és Irakban jobbára (de nem kizárólag) a sáhi forgott, amelyet az itteni oszmán verdék pontosan a „hivatalos” perzsa valuta, a dirhem mintájára vertek (magyarán szólva: a birodalom keleti fele a vetélytárs Perzsia pénzét használta). A negyedik nagyobb pénzügyi egységet a magyarországi hódoltság és a szomszédos területek alkották: itt az akcse jelenléte ellenére a magyar dénár (törökül penz) és más nyugati érmék uralkodtak.6 Innen jutottak el az első európai gurusok is az Oszmán Birodalomba. Voltak területek, amelyek több zónába vagy éppen egyikbe sem illeszkedtek: Szíria (para és sáhi vegyesen), Észak-Afrika (különféle helyi és európai pénzek), a Krím (oszmánok ellenőrizte saját pénz) és a két román fejedelemség (akcse, dénár, más nyugati pénzek és sáhi).7
6 HEGYI Klára, A török hódoltság és pénzforgalma, in Numizmatikai Közlöny, 86–87(1987–1988), 77–83. A dénár szerepére l. BUZA János, Pénzforgalom a tizenötéves háború idején, in Numizmatikai Közlöny, 94–95(1995–1996), 34; UŐ, A magyar dénár kivitele Észak-Itáliába a XVI. század közepén, in Numizmatika és társadalomtudományok, II, Debrecen, 1996, 92. A régészeti eredmények arról tanúskodnak, hogy Magyarországon az akcse elhanyagolható szerepet játszott. L. Géza DÁVID–Ibolya GERELYES, Ottoman Social and Economic Life Unearthed. An Assesment of Ottoman Archeological Finds in Hungary, in Studies in Ottoman Social and Economic Life. Studien zur Wirtschaft und Gesellschaft im Osmanischen Reich, hrsg. von Raoul MOTIKA, Christoph HERZOG, Michael URSINUS, Heidelberg, 1999, 43–79.
7 A két vazallus fejedelemségben forgó veretekre l. még Bogdan MURGESCU, The Circulation of the Hungarian Denars in the Romanian Principalities in the 16th Century, in Numizmatikai Közlöny, 96–97(1997–1998), 39–44; UŐ, The Shahis in Walachia, in Revue des Études Sud-Est Européennes, 32:3–4(1994), 293–300.
A 15. század végi – 16. századi oszmán pénzrendszer különféle elemeit a politikai és gazdasági változások eltérően befolyásolták. A szultáni a 16. század végéig nagyrészt megőrizte értékét, hiszen mindössze kétszer nyúltak hozzá: először 1526-ban, amikor az eredeti 3,572 g-ról 3,544 g-ra, másodszor 1564-ben, amikor 3,517 g-ra csökkentették a súlyát (0,996%-os tisztaságát megőrizve).8 Ezzel szemben az akcse az első száz évet leszámítva folyamatosan veszített értékéből. A kezdetben 1,03 g ezüstöt tartalmazó, 1,15 g súlyú érmében az 1440-es évektől kezdve újra és újra csökkentették a nemesfémtartalmat. II. Mehmed például négyszer értékelte le, s így 1481-ben csaknem 30%-kal kevesebb ezüstöt tartalmazott, mint uralma kezdetén.9 A sorozatos pénzrontások történetében 94is különleges helyet foglal el az, amelyet 1585 és 1589 között hajtottak végre több szakaszban: ekkor a kormányzat a pénzverés bevett alaptömegéből, azaz 100 dirhem (307,2 g) ezüstből a korábbi 450 helyett 800 akcsét veretett, s ezzel szoros összefüggésben az aranyforint árát 60-ról 110-re, majd 120 akcséra, a gurusét pedig az átlagos 40-ről 80 akcséra emelte fel. A „reform” anyagi hátterének biztosítására rendkívüli adót vetett ki, amelyből 100 millió akcsét szedett be.10 A 100%-os leértékelés, a 44%-os pénzrontás és a súlyos adók mellett a birodalom alattvalói soha nem tapasztalt mértékű inflációtól is szenvedtek. 1586 és 1596 között az élelmiszerárak ezüstben kifejezve (tehát ténylegesen, nem nominálisan) évente 9,85%-kal emelkedtek, amit sokan egyenesen „árforradalomnak” neveznek. Ennek brutalitása akkor válik nyilvánvalóvá, ha felidézzük, hogy az 1580-as évek előtt az élelmiszerek évenként csupán 1,4%-kal drágultak.11 Nem maradtak el a pénzrontást és az árak meglódulását kísérő szokásos mellékjelenségek sem: a piacot elárasztották a körbenyírt, hamisított és „vörös” színű (vagyis nagyrészt rézből készült) akcsék és a gyenge minőségű nyugati tallérok vagy gurusok. A század végére, néhány kivételtől (mint a kairói és az isztambuli) eltekintve, az oszmán pénzverdéket bezárták, és az akcse, a pénzrendszer addigi alapja, lassanként kiszorult az oszmán gazdasági életből, ahol egyre inkább csak számítási pénzként funkcionált.
8 Ş. PAMUK, Money, 955. SAHILLIOG˘LU szerint (i. m., 281) a két leértékelés 1552-ben és 1565-ben történt. L. még Halil SAHILLIOG˘LU, SIVIŞ Year Crisis in the Ottoman Empire, in Studies in the Economic History of the Middle East from the Rise of Islam to the Present Day, ed. by M. A. COOK, London–New York–Toronto, 1970, 240.
9 Ş. PAMUK, i. m., 953. Mustafa AKDAG˘, Turkiye’nin iktisadî ve içtimaî tarihi, II, 1453–1559, Istanbul, 1974, 240–241; Nezihi AYKUT, Osmanli Imparatorlug˘unda XVII. asir ortalarina kadar yapilan „sikke tashihleri”, in Prof. Dr. Bekir Kütükog˘lu’na armag˘an, Istanbul, 1991, 346–347.
10 N. AYKUT, i. m., 351–352; Cemal KAFADAR, Les troubles monétaires de la fin du XVI e siècle et la prise de conscience ottomane de déclin, in Annales. Économies, Sociétés, Civilisations, 1991/2, 386.
11 Holm SUNDHAUSSEN, Die „Preisrevolution” im Osmanischen Reich während der zweiten Hälfte des 16. Jahrhunderts. „Importierte” oder intern verursachte Inflation? (zu einer These Ö. L. Barkans), in Südost-Forschungen, 42(1983), 180.
Ezt a 16. század végi „pénzreformot” általában az oszmán gazdaságtörténet egyik legdrámaibb fordulópontjának tekintik, ám okairól és következményeiről, például az oszmán „árforradalomról”, élesen megoszlanak a vélemények. Abban azért szinte mindenki egyetért, hogy az akcse megrendülése felborította a hagyományos társadalmi egyensúlyt, és kikezdte a hatalom legitimitását. A 14–16. században ugyanis mind a kormányzat, mind az oszmán társadalom úgy hitte, a rendezett pénz- és árviszonyok, azaz a szilárd pénz(ek) és a viszonylagos olcsóság a társadalmi béke legfontosabb feltételei közé tartozik. Az a felfogás uralkodott, hogy a gazdaság célja nem a haszonszerzés, hanem a társadalom szükségleteinek kielégítése: olcsó és jó minőségű áruk biztosítása olyan mennyiségben, hogy az alapvető cikkek mindig mindenki számára hozzáférhetők legyenek. Ezt a célt a termelékenység és a szállítás korabeli körülményei között csakis úgy lehetett elérni, ha az állam politikai ellenőrzése alá vonta a gazdaságot. Mindez a termelési tényezők: a föld-, 95a munkaerő- és a tőkemozgás, valamint a piaci (kereskedelmi) tevékenység szigorú szabályozását kívánta meg.12 Erre szolgált a pénzverés monopolizálása, a pénz- és nemesfémforgalom ellenőrzése, a központi árszabás intézménye, valamint a kivitel korlátozása és a behozatal bátorítása. Az 1580-as évek közepén hozott intézkedésekkel és az ezutáni pénzpolitikával viszont az állam mintha lemondott volna a pénzrendszer teljes ellenőrzéséről, feladta volna a belső ellátás elsőbbségét biztosító, a bérből és fizetésből élő rétegek védelmét szolgáló tradicionális politikáját, és – ha egyelőre korlátozottan is, de – rászabadította volna a társadalomra a szabadpiac könyörtelen törvényeit.13
12 Mehmet GENÇ, Osmanli Imparatorlug˘unda devlet ve ekonomi, in V. Milletlerarasi Türkiye sosyal ve iktisat tarihi kongresi. Teblig˘ler, Ankara, 1990, 13–25; Halil INALCIK, The Ottoman Economic Mind and Aspects of the Ottoman Economy, in Studies in the Economic History of the Middle East, 207–218; UŐ, The Economic Mind, in An Economic and Social History, 44–54.
13 A korabeli oszmán társadalom reakciója l. C. KAFADAR, Les troubles, főleg 381–382, 390–396.
Az oszmán állam viselkedését vizsgálva két markánsan eltérő véleményt szoktak megfogalmazni.14 A kutatók egyik csoportja a monetáris zavarokat – főleg J. Hamilton és Fernand Braudel munkáira támaszkodva – importált jelenségnek tartja, és az európai kapitalizmus kifejlődésével és a nemzetközi árviszonyok drámai átalakulásával hozza összefüggésbe.15 Ezt a „gyarmati tézist” legátfogóbban Ömer Lütfi Barkan fejtette ki, akinek az oszmán ártörténet legfontosabb adatsorait köszönhetjük.16 Szerinte az történt, hogy a „magas nyomású” atlanti gazdaság behatolt az autarchiás, államilag ellenőrzött, „alacsony nyomású” oszmán gazdaságba, és új kereskedelmi szervezetével, ipari technológiájával és a mögötte álló modern állam támogatásával fokozatosan felbomlasztotta azt. Ugyanis a két terület közötti árkülönbségek miatt (magas árak nyugaton, alacsonyak keleten) megkezdődött az oszmán élelem és nyersanyag tömeges kivitele nyugatra. Az alapanyagokért folytatott versenyben a céhes keretek között működő oszmán ipar alulmaradt a nyugati tőkés vetélytársakkal szemben, s fokozatosan leépült. A mezőgazdasági 96termékek árának emelkedése életre hívta a csiftlikeket, a piacra termelő nagybirtokokat, amelyek a hagyományos kisparaszti gazdaságok kisajátításával jöttek létre. Mindez épp akkor következett be, amikor a népesség és a zsoldos hadsereg létszáma számottevően megemelkedett, vagyis jelentékeny keresletnövekedés támadt az oszmán piacon. Ez és a nyugati árak szívó hatása az alapvető termékek hiányához, áremelkedéshez, inflációhoz s végül „árforradalomhoz” vezetett. Az adóalap és a bevétel csökkenése meg a kifizetendő zsold szakadatlan növekedése összeroppantotta az állami költségvetést: a központ már csak a pénz folyamatos rontásával, leértékeléssel tudta előteremteni a szükséges összegeket.
14 Az 1988 előtti álláspontokról jó tájékoztatást nyújt TÓTH Sándor László, The „Price Revolution” in the Ottoman Empire at the End of the Sixteenth Century, in Acta Historica (Szeged), 87(1988), 35–47.
15 Earl J. HAMILTON, American Treasure and the Price Revolution in Spain, 1501–1650, Cambridge, 1934; Fernand BRAUDEL, A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában, Bp., 1996, II, 503–586, III, 1269–1270.
16 Ömer Lutfi BARKAN, The Price Revolution of the Sixteenth Century: a Turning Point in the Economic History of the Near East, in International Journal of Middle East Studies, 6(1975), 3–28; UŐ, Les crises économiques et sociales de la deuxième moitié du XVI e siècle dans l’Empire ottoman (kézirat a párizsi Maison de Science de l’Homme könyvtárában, F. Braudel adománya, 99 oldal).
Míg Barkan inkább a nyugati kapitalizmus és az oszmán világ szerkezeti eltéréseire helyezte a hangsúlyt, addig Halil Inalcik egy korábbi írásában közvetlenül az amerikai ezüst beáramlásában jelölte meg azt az „alapvető tényezőt”, amely szétzilálta az oszmán pénzrendszert, és kikényszerítette az 1585/89-es leértékelést.17 Mivel nyugaton az ezüst ára alacsonyabb volt, mint az Oszmán Birodalomban, a 16. század második felében a kereskedők a 20–30% körüli haszon reményében tömegesen kezdték behozni az ezüstöt (pénzformában is) az oszmán piacra. A viszonylagos túlkínálat lenyomta az ezüst és felemelte az arany árát, vagyis a termékek akcséban (ezüstben) kifejezett árai rohamos növekedésnek indultak, ami spekulációhoz, az akcse tönkremeneteléhez vezetett. További fontos változásokat kapcsolt össze az amerikai fémdömpinggel Halil Sahilliog˘lu.18 Az a tény, hogy a levantei kereskedők mindinkább ezüstpénzekkel fizették ki keleti vásárlásaikat, súlyos gondokat okozott az államháztartásnak, mivel a hagyományosan aranyban adózó tartományok (Egyiptom, Szíria, Dijárbekir) egyre nehezebben jutottak aranypénzekhez. Sahilliog˘lu rámutatott arra is, hogy a nyugati tallérok (gurusok) tömeges elterjedése válságba sodorta az oszmán nemesfémbányászatot és pénzverést. Az oszmán verdék ugyanis olcsóbbnak találták a gurusokat beolvasztani és abból akcsét verni, mint a bányákat üzemeltetni, ámde a gurus összetétele miatt az előírt fémtisztaságot nem tudták tartani. Hogy a szabványtól eltérő pénzek terjedését megakadályozza, az állam sorra becsukta a verdéket. Ráadásul az exportcikkek hiánya és az árkülönbségek miatt a birodalomba érkező európai gurus tovább folyt Keletre, ami hatalmasra növelte az ezüst iránti keresletet. Az 1585–1589. évi pénzkiigazítás, amely az európai szinthez közelítette az arany és az ezüst közötti 97átváltási arányt, lényegében a nemesfém-kiáramlást kísérelte meg korlátok közé szorítani azzal, hogy túlértékelte az aranyat és a gurust, és alulértékelte az akcsét. Ámde a piacot csak a pénzekben található nemesfémtartalom érdekelte, ezért a szabvány méretű akcse eltűnt a piacról, és nyírt és hamisított akcsék foglalták el a helyét. Ez azonban egy idő után megint kikényszerítette az akcse állami leértékelését, mert csak így lehetett mérsékelni a hivatalos és a piaci árfolyam közötti eltéréseket. Egy későbbi írásában Inalcik is a fémmozgások befolyásolásának szándékát és a különféle pénznemek közötti diszparitást tette felelősség a folyamatos (és az 1585–1589. évi) pénzrontásért, fenntartva, hogy az egész folyamatot a nyugati aranyéhség, az ezüstinfláció és az arany-ezüstár változékonysága váltotta ki.19
17 Halil INALCIK, Osmanli Imparatorlug˘u’nun kuruluş ve inkişafi devrinde Türkiye’nin iktisadi vaziyeti üzerinde bir tetkik münasebetiyle, in Belleten, 15(1951), 629–690. Ugyanez közölve in Osmanli Imparatorlug˘u. Toplum ve ekonomi üzerinde arşiv çalişmalari, incelemeler, Istanbul, 1993, 139–186, főleg 158–167, 179–186. Az idézett kifejezés (esas âmil): 185.
18 H. SAHILLIOG˘LU, The Role, főleg 281–288.
19 Halil INALCIK, Impact of the Annales School on Ottoman Studies and New Findings, in Review, 1(1978), 90–96.
Az európai „árforradalomból” levezetett „gyarmati tézissel” szemben számos ellenvetést fogalmazott meg Holm Sundhaussen.20 Véleménye szerint nem mutatható ki közvetlen összefüggés az árak (inkább szerény, mint „forradalmi”) növekedése és a nyugattal folytatott, éppenséggel többletet termelő kereskedelem között. A birodalom válságát inkább a népességnövekedés, az állandó háborúk, a rossz termések és a pénzjövedelem ésszerűtlen felhasználása (végső soron a rugalmatlan társadalmi struktúra), vagyis belső feltételek idézték elő.21 Más elemzések is arra mutatnak, hogy Barkan eltúlozta a 16. századi atlanti hatásokat. Immanuel Wallerstein és Reşat Kasaba arra a következtetésre jutott, hogy az Oszmán Birodalom az 1750 és 1815 közötti időszakban tagolódott be a világgazdaságba, ezt megelőzően a politikai hatalom még kordában tudta tartani a gazdaságot.22 Érdekes, hogy egy későbbi munkájában Fernand Braudel is hasonlóképpen látta a kérdést: az Oszmán Birodalom a 18. században is megmaradt különálló gazdasági világnak (économiemonde), amelyet nem hódított meg és nem taszított teljes mértékben peremhelyzetbe a Nyugat (ezt majd csak az angol export viszi véghez 98a 19. században).23 Az ún. „csiftlik-vitát” áttekintve Gilles Veinstein úgy foglalt állást, hogy az árutermelő, „Gutsherrschaft”-típusú birtoknak tekintett csiftlikek még a 18. században is szerény helyet foglaltak el az oszmán mezőgazdaságban, és elsősorban belső okokból jöttek létre, anélkül, hogy gyökeresen átalakították volna a hagyományos termelési szervezetet.24 Időközben a gyarmati tézis kiindulópontját, az európai „árforradalom” hagyományos, mennyiségi (kvantitatív) magyarázatát is mélyreható kritikák érték. Hamilton klasszikus tétele szerint egyenes, oksági összefüggés állt fenn az árak növekedése és az Amerikából érkező ezüst mennyisége között. Michel Morineau azonban meggyőzően bizonyította, hogy az árak a 19. század előtt elsősorban a terméseredményekhez igazodtak. Kimutatta, hogy az amerikai fémbehozatal 1660 után sosem látott csúcsokat ért el, mégsem emelkedtek az árak, ami egyértelműen cáfolja Hamilton feltevését.25 Az európai „árforradalmat” (az évi 1–1,5%-os inflációt) ma már inkább a népesség és a fizetőképes kereslet nagyarányú növekedésének tulajdonítják, annál is inkább, mivel – mint fentebb már utaltam rá – a nemesfém nagy részét a kereskedők Ázsiába hordták.26 Mivel a megnövekedett népesség a luxuscikkek helyett elsősorban a közfogyasztási cikkeket, azon belül is a mezőgazdasági termékeket kereste, ezért az utóbbiak (valamint a nyersanyagok) ára alposan elhúzott az ipari termékekétől. Így hát végső soron inkább agrár-árforradalomról és az árstruktúra forradalmi átalakulásáról lehet beszélni, amely a nemzetközi kereskedelem csatornáin keresztül „begyűrűzött” az európai világgazdasággal kapcsolatba került országokba is.27
20 H. SUNDHAUSSEN, Die „Preisrevolution”, 169–181.
21 Újabban Barkannak a népesség robbanásszerű növekedését kimutató számításait is komoly kritikák érték. Mindenekelőtt l. KÁLDY-NAGY Gyula, A szandzsák-összeírások forrásértékéről, in Keletkutatás 1992 ősz, 114–120. Vö. Suraiya FAROQHI, Political Tensions in the Anatolian Countryside around 1600. An Atempt at Interpretation, in Türkische Miszellen. Robert Anhegger Festschrift – Armag˘an – Mélanges, hrsg. von J. L. BACQUÉ-GRAMMONT–Barbara FLEMMING–Macit GÖKBER–Ilber ORTAYLI, Istanbul, 1987, 117–130.
22 Immanuel WALLERSTEIN–Reşat KASABA, Incorporation into the World-Economy: Change in the Structure of the Ottoman Empire, 1750–1839, in Économies et sociétés dans l’Empire Ottoman (fin du XVIIIe–début du XXe siècle), ed. par Jean-Louis BACQUÉ-GRAMMONT et Paul DUMONT, Paris, 1983, 335–354.
23 Fernand BRAUDEL, L’Empire turc est-il une économie-monde? in Mémorial Ömer Lütfi Barkan, Paris, 1980, 39–50, főleg 44. Ez nem zárta ki, hogy bizonyos empóriumokban és régiókban, mint pl. Izmir és annak hátországa, a nyugati kereskedők megvessék a lábukat, és komoly károkat okozzanak a hagyományos oszmán iparnak és ellátási rendszernek. L. Daniel GOFFMAN, Izmir and the Levantine World, 1550–1650, Seattle–London, 1990, főleg 50 s kk. ll. A levantei kereskedelem változásairól l. még: HÓVÁRI János, Az Oszmán Birodalom és a Levante-kereskedelem a 15–16. században, in Világtörténet, 1983/2, 42–62.
24 Gilles VEINSTEIN, On the Çiftlik Debate, in Landholding and Commercial Agriculture in the Middle East, ed. by Çag˘lar KEYDER and Faruk TABAK, New York, 1991, 35–53, 200–203.
25 Michel MORINEAU, Incroyables gazettes et fabuleux métaux. Les retours des trésors américains d’après les gazettes hollandaises (XVI e-XVII eI siècles), London etc. et Paris, 1985, 30–31, 34–41, 87, 258–259, 320, 563, 578–586, 597.
26 H. A. DIEDERIKS et alii, Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet. A rurális társadalomtól a gondoskodó államig, Bp., 1995, 111–113.
27 Minderről l. PACH Zsigmond Pál kiváló összefoglalását: Közép-Európa és a világkereskedelem az újkor hajnalán, in Századok, 1983/2, 427–458, főleg 434–435 és 458–459.
Részint ezeket a szempontokat figyelembe véve, részint ezektől függetlenül más kutatók azt a véleményt fogalmazták meg, hogy az oszmán pénzek 99és árak zavarai mögött az államot kell keresnünk. Mustafa Akda szerint az oszmán állam még politikai hatalmának tetőpontján sem volt képes úrrá lenni a krónikus nemesfémhiányon, amit a szűkös fémkészlet és a keleti kereskedelemben folyamatosan termelődő deficit okozott. A gazdaság állandó pénzszűkével, az államháztartás pedig visszatérő fizetési nehézségekkel küszködött. A kormányzat intézkedései (kiviteli tilalmak, fémfelhasználás korlátozása, magánkészletek felkutatása és elkobzása stb.) csak átmeneti és tüneti javulást eredményeztek, ezért aztán az emelkedő közkiadásokhoz (zsold) szükséges készpénzkészlet növelésére nem maradt más eszköze, mint az akcse állandó rontása, a régi pénzek bevonása és új pénz kibocsátása, ami az alattvalók nemesfémvagyonának megcsapolását jelentette. Az akcse a gazdaság szereplői körében is állandó spekuláció tárgya lett, s mindez együttesen áremelkedéshez, az állami bevételek elértéktelenedéséhez, az adóprés növeléséhez, a paraszti birtokok elhagyásához, társadalmi lázadásokhoz és a régi társadalmi struktúra megbomlásához vezetett. 28 Haim Gerber, aki európai összehasonlításban vizsgálta meg az oszmán pénzpolitikát, szintén úgy találta, hogy az államháztartási deficit finanszírozása áll a pénzekkel kapcsolatos manőverek hátterében. Felhívta a figyelmet arra, hogy a rontás és a devalváció szinte mindig az akcsét sújtotta, az aranyat és a gurust általában nem érintette. Ennek oka az, hogy a kormány az apparátus és a hadsereg fizetésére elsősorban az akcsét használta, tehát a rontással voltaképpen a saját költségeit csökkentette, vagy másként megfogalmazva: a pénz inflálásával fedezte a költségvetés hiányát. Pontosan ugyanúgy járt el, mint a középkori és a kora újkori európai államok, amelyek hasonló eszközökkel próbálták orvosolni a pénzgazdaság fejlődése, a népesség növekedése, a közkiadások megugrása és a nemesfémellátás ingadozása miatt előállott pénzhiányt. Az oszmán gondokat tehát nem a nemzetközi kereskedelem okozta, hiszen a nyugatról beáramló fém tovább folytatta útját Perzsia és India felé. Ezt igazolják (és a beáramlási teóriát cáfolják) az áradatok is: 1587 és 1650 között az ezüstben kifejezett éves infláció 0,5% körül mozgott. Gerber ugyanakkor elismeri, hogy a pénzrontás kiugróan gyors üteme nem magyarázható csupán egyetlen tényezővel, és felteszi, hogy a gazdaság bővülése és készpénzigényének feltusáa is hozzájárulhatott az akcse sűrűn bekövetkező súlyvesztéséhez.29
28 Szerinte a helyzetet súlyosbította, hogy fokozódott az európai ipari termékek (főleg szövetek) beáramlása a birodalom piacaira: Mustafa AKDAG˘, Osmanli Imparatorlug˘u’nun kuruluş ve inkişafi devrinde Türkiye’nin iktisadî vaziyeti, in Belleten, 13:51(1949), 497–568, főleg 509–537, 14:55(1950), 319–418; UŐ, Türkiye’nin, II, 230–249, 359–369, 395–443; UŐ, Türk halkinin dirlik ve düzenlik kavgasi, Ankara, 1975, 36–44. INALCIK felrótta AKDAG˘nak, hogy hibát követett el akkor, amikor a pénzhiányt ab ovo a gazdasági válság jelének tartotta. Az ugyanis gyakran éppen a gazdasági fellendülés mutatója.
29 H. GERBER, The Monetary, 308–324.
100Az utóbbi megállapítással a legújabb elemzések is egyetértenek. Cemal Kafadar, tüzetesen megvizsgálva az oszmán keleti kereskedelmi deficit okait, óvatosan úgy fogalmazott, hogy az amerikai ezüst és a nemzetközi pénzkereskedelem mindenekelőtt a pénzforgás sebességének növelésével járult hozzá az oszmán inflációhoz. Hangsúlyozva, hogy egy sor változó (bérek, kamatok stb.) még alapos kutatásra szorul, véleménye szerint az áremelkedések talán a következő „forgatókönyv” szerint következtek be: „A 16. században a népesség és a városiasodás növekedésével, a bővülő kereskedelemmel és az ügyletek és a pénzügy növekvő monetizálásával az oszmán rendszer inflációs nyomásnak volt kitéve; amikor megindult az ezüstfém be (és ki)áramlása, parancsoló szükséggé vált a pénztömeg forgásának felgyorsulása. A rendelkezésre álló pénztömeg gyarapodása hatással volt a fémpénzek iránti növekvő keresletre, és elősegítette a készpénz szélesebb körű használatát, ami kiváltotta a pénzrontást és a magas árakat.”30 Az áremelkedések mértékét és társadalmi hatását Kafadar sokkal súlyosabbnak, rombolóbbnak ítéli, mint például Gerber vagy Sundhaussen, s aláhúzza, hogy bár az oszmán vezetés felismerte a kereskedelmi egyensúlyhiányból fakadó gondokat, nem rendelkezett hosszú távú koncepcióval ennek kezelésére.31 Kafadarhoz hasonlóan nagy jelentőséget tulajdonít a gazdaság bővülésének és az erősödő pénzkeresletnek Şevket Pamuk is, amit szerinte egyértelműen jelez a verdék számának felfutása Szülejmán korában. Ez a folyamat (amelyben fontos szerepet tulajdonít a népesség növekedésének is) az európai árforradalommal együtt az 1580-as évekre megingatta az államháztartást, mivel annak jövedelmei a vásárlóerejéből fokozatosan vesztő akcsében folytak be. A lelassuló és mind drágább hódítások (főleg az iráni háború), illetve a zsoldos sereg létszámának emelkedése aztán elkerülhetetlenné tette a drasztikus pénzrontást. Nem kizárt, hogy a döntés meghozatalára az iráni valuta ekkortájt bekövetkezett leértékelése is hatással lehetett. Mindenesetre az 1585/89. évi „reformmal” megkezdődött a „klasszikus” oszmán pénzrendszer szétesése: az akcse lassanként eltűnt, a piacot a legkülönfélébb (köztük sok igen rossz minőségű nyugati és hazai) pénz lepte el, a megmaradt verdék mind nehezebben jutottak fémhez. Ráadásul az állam egyre nagyobb mértékben tért át a pénzadóztatásra, ami aztán a 17. században szűnni nem akaró pénzügyi zavarokat okozott.32 Az a tény, hogy az állam pénzben, mégpedig értékálló pénznemekben kezdte követelni az adókat, Suraiya Faroqhi szerint kényszerűen a piac felé terelte az oszmán alattvalókat. Annál is inkább, mivel az oszmán pénzverés beszűkülése miatt a pénzszerzés egyetlen forrása a nemzetközi 101kereskedelem lett. A kereslet élénkülése következtében előállott pénzhiány aztán inflációs hatásokat váltott ki, és hasznot hajtó vállalkozássá tette a pénzhamisítást.33
30 C. KAFADAR, Les troubles, 389.
31 Uo., 384.
32 Ş. PAMUK, Money, 958–966.
33 Suraiya FAROQHI, Counterfeiting in Ankara, in Turkish Studies Association Bulletin, 15:2(1991), 281–292.
Eddig a főbb álláspontok. Egyesek tehát a nemzetközi nemesfémmozgásokban (a viszonylagos ezüstbőségben, vagy éppen ellenkezőleg: a nemesfémhiányban), mások az állam fizetőképességének megingásában látták az oszmán monetáris gondok legfőbb okát. Abban azért egyetértés mutatkozik, hogy akármi történt is, annak árát végeredményben a „bérből és fizetésből” élő rétegek fizették meg. A továbbiakban néhány saját megfigyelésemet szeretném közzétenni, amelyek talán hozzásegíthetnek ahhoz, hogy világosabban lássuk a válság kibontakozásának időrendjét és némely kevesebb figyelemre méltatott összetevőjét.
1. Első lépésként vizsgáljuk meg az oszmán államháztartás helyzetét közvetlenül a nagy leértékelés előtt. Erre a célra rendelkezésre áll az 1582. március 11. és 1583. március 21. közötti időszak költségvetési beszámolója. Ennek a büdzsének a legfontosabb sarokszámai (az összes bevétel és kiadás, a tartományok befizetései, a zsoldkiadások egy része, a bevételezett és a kincstárban maradt pénzfajták megoszlása) már ismert, maga a defter azonban egyelőre kiadatlan.34 Első pillantásra az elszámolás egy kiegyensúlyozott helyzetben lévő állam képét mutatja. Az összes bevétel 313 744 645 akcsét tett ki, amivel szemben 277 578 755 akcse kiadás állt, vagyis a kincstár 36 165 890 akcse többlettel zárta a szóban forgó időszakot. Ám ha tekintetbe vesszük, hogy ez a többlet csak azért keletkezett, mert az előző évből a kincstárnak megmaradt csaknem ugyanennyi (pontosan: 34 094 678) akcséja, akkor azt mondhatjuk, hogy az oszmán állam alig valamivel (2 071 212 akcséval) több pénzt teremtett elő, 102mint amennyire a kiadásaihoz szüksége volt. Ez önmagában nem rossz eredmény, hiszen a 16. században máskor is megtörtént, hogy csak a megelőző pénzügyi évben felhalmozott tartalék segített egyensúlyba hozni a két oldalt. Szemet szúr azonban, hogy ez a megtakarítás mennyire lecsökkent a korábbiakhoz képest. 1547/48-ban 69 839 477 akcse készpénzzel rajtolt a költségvetés, amihez még további 86 889 845 akcse felesleget tudott termelni, így az átvitel a következő évre már 156 729 322 akcsére emelkedett. A költségvetés szilárdságára és „önbizalmára” utal, hogy az 1546/47. évi maradványt nem is számolták bele a kincstári összbevételbe (az ún. asl-i malba). Pedig ezzel együtt a kincstár a feltüntetett 198 887 294 akcse helyett valójában 268 726 771 akcse elkölthető pénzzel rendelkezett. Alaposan megváltozott a helyzet 1567/68-ra. Ekkor a múlt évben megmaradt felesleget, 119 509 235 akcsét már a költségvetés egyik legfontosabb bevételi tételeként könyvelték el, amelynek így 34%-át tette ki a korábbi megtakarítás. Miután a pénzügyi év végén 127 011 728 akcse maradt a kincstárban, látnivaló, hogy ezt az összeget szerény mértékben ugyan, de ebben az évben is növelni tudták. Ám szemben az 1547/48. évi csaknem 87 millióval, a gyarapodás már csak 7 502 493 akcséra rúgott.35 A következő tizenöt év során deficites éveknek is kellett lenniük, hiszen 1582/83-ig az áthozatal 34 094 678 akcséra olvadt, a tárgyévi növekmény pedig 2 071 212 akcséra zsugorodott. Ha megvolnának a következő két-három év büdzséi, nyilvánvalóan arról tanúskodnának, hogy a nyolcvanas évtized közepére a 16. század derekán még számottevő tartalékok teljesen elolvadtak. Ez az adatsor világosan jelzi, hogy az 1582/83-at megelőző fél évszázadban, főleg az 1548 utáni időszakban, a központi kincstár pozíciói fokról fokra romlottak (különösen a nagy hadjáratok éveiben, amit a jobb évek eredményei aztán már nem tudtak olyan mértékben ellensúlyozni, mint korábban).36
34 Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, Maliyeden Müdevver 893. Kiadását H. SAHILLIOG˘LU tervezi. Az eddigi részadatok: Ö. L. BARKAN, The Price Revolution, 17, 20; Halil SAHILLIOG˘LU, The Role, 298–299. UŐ, 1524–1525 Osmanli bütçesi, in Istanbul Üniversitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi, 41:1–4(1985), 423–424, 427. A központi „költségvetési beszámolókról” l. SAHILLIOG˘LU utóbb említett cikkét, valamint BARKAN úttörő tanulmányait és forrásközléseit (ezúttal csak a 16. századiakat): Osmanli Imparatorlug˘u „bütçe” lerine dair notlar, in Istanbul Üniversitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi, 15:1–4(1953–1954), 238–250; UŐ, H. 933–934 (M. 1527–1528) malî yilina ait bir bütçe örneg˘i, in Istanbul Üniversitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi, 15:1–4(1953–1954), 251–329; UŐ, 954–955 (1547–1548) malî yilina âit bir Osmanli bütçesi, in Istanbul Üniversitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi, 19:1–4(1957–1958), 219–276; UŐ, H. 974–975 (M. 1567–1568) malî yilina âit bir Osmanli bütçesi, in Istanbul Üniversitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi, 19:1–4(1957–1958), 277–314. L. még Ahmed TABAKOG˘LU, Türk iktisat tarihi, Genişletilmiş 2. baski, Istanbul, 1994, 173–187.
35 Ennek a büdzsének a számai, amint azt SAHILLIOG˘LU jelezte (1524–25 Osmanli bütçesi, 425), nem tűnnek teljesen megbízhatónak. Egy kiegészítő jegyzék (Ö. L. BARKAN, H. 974–975 [M. 1567–1568] malî yilina, 314.) ugyanerre az évre a bejtülmál, az uralkodói és a vezíri hászok jövedelmével együtt 159 800 033 akcse többletet mutatott ki. Ha ezt vesszük alapul, a megtakarítás növekménye 402 490 798 akcse. Ez ugyan jóval több a fent említettnél, de a tendencián nem változtat. Egyébként a maradványokat az 1547/48 előttről fennmaradt elszámolásokban meg sem említették.
36 Ez a folyamat a főbb tartományi kincstáraknál is megfigyelhető: folyamatosan csökkent Isztambulba küldött feleslegük. H. INALCIK, An Economic and Social, 84–87.
Ezt a benyomást az 1582/83. évi költségvetés tüzetesebb vizsgálata csak megerősíti. Idézzük fel még egyszer, hogy az összes bevétel 313 744 645, a kiadás pedig 277 578 755 akcséra rúgott. Ezekből mindjárt levonhatunk 30 811 452 akcsét (522 228 aranyat), Egyiptom 103befizetését, mert ezt a szokások szerint teljes egészében a szultán kapta „zsebpénznek”, vagyis csupán átfolyt a kincstáron (ezt az összeget ezúttal további 7 578 766 akcséval megtoldották). Ha ugyanígy eltekintünk a tavalyi áthozataltól és az idei megtakarítástól, de az utóbbi javára mutatkozó 2 071 212 akcsét számításba vesszük, akkor marad 248 838 515 akcse bevétel és 246 767 303 akcse kiadás. A bevételeket közelebbről megnézve kiderül, hogy ezt a minimális többletet csak újszerű megoldásokkal sikerült elérni. Először is 6 millió akcsét utaltak át (kölcsönként?) a belső (szultáni magán) kincstárból. Aztán, a 16. századból ismert büdzsék történetében első ízben, a dzsizje-bevételek közé beiktatták a moldvai és a havasalföldi fejedelemségek adóját is. Ennek összegét nem adták meg külön, de ha (túl jóindulatúan) feltesszük, hogy ugyanannyi volt, mint 1570–75 táján, akkor legkevesebb 8,5 millió akcsét kell számítanunk rá.37 Ezenkívül a kincstár bevételezett még 47 831 181 akcse nem tervezett vagy „nem rendszeres” (gayr-i munkarrere) jövedelmet, amelyből 40 147 623 akcséval részesedtek az ún. „rendkívüli hadiadók” (avariz, bedel-i kürekçi, nüzül). A felsorolt tételek (54 647 623 akcse) az összes bevétel 22%-át teszik ki, vagyis az állami pénzszükséglet mintegy ötödét már csak rendkívüli vagy külső források igénybevételével tudták biztosítani. És ami a legárulkodóbb: az elszámolásból kitűnik, hogy a „rendkívüli hadiadókat” 1576 óta minden évben kivetették, s azóta folyamatosan szedték be azok hátralékait. Nem túl nagy merészség ebből arra következtetni, hogy a költségvetés csak ezen adók miatt nem fordult deficitesre már jóval korábban (ha 1582/83-ban nem sikerült volna majdnem 22 millió akcsét behajtani az előző évi hadiadóból, nem képződött volna maradvány, sőt a korábbi is lecsökkent volna). Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy az erősödő adóztatás dacára az államháztartás már 1583 elejére az egyensúly megbomlásának küszöbéhez érkezett.38
37 A havasalföldi harádzs 1569/70-ben 6 millió, a moldvai 1575/76-ban 2 586 000 akcse volt. L. Mihai MAXIM, Considérations sur la circulation monétaire dans les pays roumains et l’Empire ottoman dans la seconde moitié du XVI e siècle, in Revue des Études Sud-Est Européennes, 13(1975), 409–410.
38 Nem segítettek a kincstáron a különböző készpénzkímélő módszerek sem: a zsoldtimárok széles körű alkalmazása (a magyarországi gyakorlatról l. HEGYI Klára, Török berendezkedés Magyarországon, Bp., 1955, 90–94.), vagy az olyan közönséges pénzügyi trükkök, amelynek egyikét egy 1550. évi magyarországi zsolddefterben figyelhetjük meg: az oszmán aranyat, amelyet a kincstár 60 akcséért vett be, a várkatonáknak 75 akcséval számolták el (a normális kincstári haszon a pénzváltáskor 1–2 akcse szokott lenni). Ottoman Garrisons on the Middle Danube. (Based on Austrian National Library MS MXT 562 of 956/1549–1550), transcribed into regular Arabic script and translated by Asparuch VELKOV and Evgeniy RADUSHEV, with an Introduction by Strashimir DIMITROV, Bp., 1996, 11v, 20r, 24r stb.
1042. Miután a költségvetési beszámoló azt is részletezte, hogy a jövedelmek milyen pénzfajtákban folytak be, bizonyos képet alkothatunk a pénzforgalomról, s arról, hogy miképpen viszonyult az állam az egyes érmékhez. Amint az várható volt, a bevételek zömét (58,25%-át) akcséban fizették be.39 Az is egyértelmű, hogy a kincstár igyekezett szabadulni az akcsétól: kerekítve 90%-át szétosztotta, 10%-át megtartotta. Ugyanez mondható el a sáhiról (aránya az összbevételben 17,11%): 98,82%-át kifizették, 1,18%-át a kincstárban hagyták. Az aranypénzekkel (arányuk a bevételben 20,5%) már megfontoltabban gazdálkodtak: 78,43%-ukon adtak túl, 21,57%-ukat visszatartották. Ha a szultánnak (mindig) aranyban átadott „egyiptomi kincstárat” (Misir hazinesit) is ide számítanánk, akkor kitűnne, hogy a befolyt aranypénzek 78,43%-át nem közkiadásokra költötték. A kincstár birtokába jutott kétfajta „pénz” (penz) is: 102 778 db fél akcse értékű „kis pénz”, azaz magyar dénár (51 389 akcse összértékben), és 7 830 db másfél akcse értékű „nagy pénz”, azaz magyar garas (11 745 akcse összértékben). Ezeket vagy nagyon szerették, vagy nem tudták elsózni, mert már az előző évben is a kincstárban voltak, és továbbra is megőrizték mindet. A végére hagytam a gurust, mert ennek tárgyunk szempontjából különös jelentősége van. Az adott pénzügyi évben a kincstárba 196 159 db, többségében 39–40 akcséra értékelt különböző gurus, vagyis nagyméretű európai ezüstpénz (tallér) folyt be 7 693 180 akcse összértékben. Ezzel a gurus a bevételkor szerzett pénzfajták között (ha a magyar dénároktól eltekintünk) az utolsó helyen végzett a maga 2,45%-os részesedésével. A csaknem kétszázezer érmének elköltötték 66%-át, visszatartották 34%-át.
39 MM 893, 6–7, 28. Vö. H. SAHILLIOG˘LU, The Role, 298–299: 5. táblázat.
Ezekből az arányokból kiolvasható, hogy az állam valamennyi pénzfajta közül a különféle aranyakat és a gurust értékelte a legtöbbre.40 Ám az is nyilvánvaló, hogy a gurus iránti vonzalmát egyelőre nemigen élhette ki, hiszen ahhoz elenyésző mértékben tudott hozzájutni (lásd a 2,45%-os részesedést). Ebből viszont az következik, hogy 1583 márciusában, tehát két és fél–három évvel a nagy leértékelés előtt, a birodalom központjában semmi nyoma olyasféle ezüstdömpingnek, amely alkalmas lett volna a piac felforgatására. Egyértelmű jelek utalnak viszont az állami költségvetés megroppanására, valamint arra, hogy a pénzügyi nyomás hatására a szabadpiacon az akcse árfolyama az arannyal szemben sosem látott mélypontra süllyedt.41 105Vizsgáljuk most meg e megfigyelések fényében az 1585/89. évi leértékelést.
40 Az arannyal mindig is így volt, l. H. SAHILLIOG˘LU, i. m., 281.
41 1585 őszén 110 akcsét is elkértek egy aranyért. N. AYKUT, „Sikke tashihleri”, 349. Vö. Nicoară BELDICEANU, La crise monétaire ottoman au XVIème siècle et son influence sur les principautés roumaines, in Südost-Forschungen, 15(1957), 75; C. KAFADAR, Les troubles, 385.
3. A „reform”, mint láttuk, lényegét tekintve abból állt, hogy az akcsét 100%-kal leértékelték az oszmán és a velencei aranyhoz meg a gurushoz képest, ezüsttartalmát pedig 44%-kal csökkentették. Kétségtelen, hogy a kormányzatot részben a piac kényszerítette erre a lépésre, ahol az arany 1585 folyamán már „magától” is csaknem elérte ezt az árat. A művelet egyik, és talán elsődleges célja mégis az lehetett, hogy minél több darab álljon rendelkezésre a létfontosságú akcséból, hiszen a katonák zömét ezzel fizették ki. A rontás és a leértékelés arányszámainak eltérései azonban azt a gyanút keltik, hogy további meggondolások is szerepet játszhattak. Miként arra már Sahilliog˘lu felhívta a figyelmet, az akcsét itt egyértelműen alulértékelték. Ugyanis nem a hivatalosan megállapított 80, hanem 65–66 db akcse ezüsttartalma egyezett meg egy gurus ezüsttartalmával, ami azt jelenti, hogy a gurust felülértékelték az akcséhoz képest. Mármost a pénztörténet jól ismert jelensége, hogy az a pénz, amelyik alulértékelt, lassanként eltűnik a forgalomból, és a felülértékelt kezdi átvenni a helyét (ebben fizet az adóbérlő, ez áramlik a verdékbe), hiszen ez a pénz olcsóbb. Pontosan ez történt az Oszmán Birodalomban is: a szabvány méretű és minőségű akcse olyan lett, mint a fehér holló, mert a közönség az akcse elrejtésével, körbenyírásával, hamisítással stb. igyekezett a tényleges arányokat helyreállítani. Ha ez igaz, akkor megfogalmazható egy olyan állítás, hogy 1585/89-ben az oszmán pénzügyi kormányzat az árfolyamok ilyetén alakításával arra próbálta rávenni a társadalmat, hogy a jövőben akcse helyett inkább gurusban rója le járandóságait (hogy aztán abból pénzt verethessen).42 Kissé élesebben megfogalmazva: világosan kinyilvánította, hogy mostantól fogva az akcse már nem olyan fontos számára. Ennek lehet a következménye, hogy a havasalföldi és a moldvai vajdák, akik eddig adóik nagyobbik részét akcsében fizették be, a reform elindítása óta csak gurust és sáhit küldtek Isztambulba.43
42 Ehhez hasonló megoldásokkal másutt is kísérleteztek, ha egy pénzfajtából nagyobb készleteket kívántak begyűjteni. Egy magyar példa a 14. század közepéről: ENGEL Pál, A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése, in Századok, 1990/1, 50.
43 M. MAXIM, Considération, 409–410. Igaz, a Porta korábban is elsősorban jó magyar aranyban szerette volna megkapni a vazallusi adót, de, mint egy 1552 júniusi rendeletben írták, ha nem sikerült elegendő aranyat szerezni, akcséban is elfogadta azt. L. Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Kütüphanesi, Kog˘uşlar 888, 262 b. (Ezt a deftert Dávid Gézával közösen dolgoztuk fel OTKA pályázat keretében.) 1590–91-ben az akcse aránya 28%-ról 6%-ra csökkent Moldva belső forgalmában: M. MAXIM, i. m., 414.
106Amikor az oszmán kormányzat igyekezett olyan feltételeket teremteni, amelyek között az alattvalóknak megérte gurusban teljesíteni a befizetéseiket, akkor elvileg bízhatott abban, hogy ezzel egyidejűleg képes lesz korlátozni a gurus keleti kivitelét is (ti. számíthatott arra, hogy az oszmán alattvalók fogják felvásárolni azt). Sahilliog˘lu kutatásaiból tudjuk, hogy ez a kivitel már az 1570-es években javában folyt, mivel az indiai és a perzsa kereskedők 6–7 akcsés felárat is megadtak a gurusért, és ezzel alaposan megnehezítették a kormány számára, hogy nagy mennyiségű nyugati pénz (ezüst) birtokába jusson. Ugyanakkor, s erre szintén Sahilliog˘lu hívta fel a figyelmet, a gurus felül- és az akcse alulértékelése nyilvánvalóan a nyugati pénzbehozatal bátorítására is szolgált, hiszen a hivatalos árfolyamon történő átváltás tetemes hasznot biztosított a kereskedőknek (és még nagyobbat, ha a gurus nem érte el a szabványt.)44
44 A különféle pénzek közötti diszparitás másutt is szívó hatást fejtett ki. Így pl. a 16. század végén és a 17. század elején a lengyel Düttchen (garas) tömeges megjelenése a német piacokon oda vezetett, hogy az értékesebb birodalmi tallérok Lengyelországba áramlottak. L. BUZA János, Báthori Gábor dutkája a délnémet pénzforgalomban, in Numizmatikai Közlöny, 88–89(1989–1990), 96.
4. Mindez arra utal, hogy, legalábbis a kincstár szempontjából nézve a fejleményeket, nem a fémbőség, hanem a fémhiány jelentette az igazi problémát. Nyilvánvaló, hogy ezen a 15. század óta fennálló helyzeten a tallérok fokozódó beáramlása sem változtatott lényegesen.45 Úgy tűnik, inkább csak a kormány magatartása módosult annyiban, hogy a hagyományos kezelési módok mellett (kiviteli tilalmak, nemesfém-felhasználás korlátozása a kézműiparban, akcse bevonása) a pénzrontást most a forgalom szabályozásának eszközeként is bevetette. Valójában azonban ezzel a módszerrel már korábban is próbálkozott. Ilyen esetről értesülünk abból a parancsból, amelyet a szultáni tanács Ali pasa egyiptomi beglerbégnek küldött 1552. július 28-án. Ebből megtudjuk, hogy az egyiptomi vezetést erősen aggasztotta a helyi pénz, a para külföldre vitele (nyilván Arábián át Indiába). Már korábban azzal a javaslattal fordult Isztambulhoz, hogy ennek megakadályozására (harice gitmemek içün) „hetven dirhem ezüsthöz harminc dirhem rezet kellene keverni”, azaz minden 100 dirhem alapanyag 70% ezüstöt és 30% rezet tartalmazzon. A parával kapcsolatos ismereteink hiányosak, de ha őrizte 1524-ből ismert tulajdonságait, akkor 1552-ben az 1,224 g súlyú érme 1,054 g ezüstöt tartalmazott, azaz 86%-os tisztaságú volt. Ha a javaslatot 107megfogadják, az egyenértékű lett volna a para 18,4%-os leértékelésével/rontásával. A központ a döntést a beglerbégre bízta, és elküldte neki a pénzveréshez kért több mint 18 kantar ezüstöt. Ekkor a beglerbég összehívta az egyiptomi kereskedőket, és megkérdezte a véleményüket. Azok egyöntetűen a pénzrontás ellen foglaltak állást, mert az szerintük a következő káros következményekkel járna: megemelkedne az arany, azt követően pedig a ruházati cikkek és a szövetek ára (nyilván az élelmiszereké is, de hát őket elsősorban a távolsági kereskedelem árucikkei érdekelték); a kereskedők a rossz pénz miatt ezüstöt hoznának be Anatóliából; az arany áremelkedése az ezüstpénzek hamisításához vezetne, ami aztán megnehezítené a kincstári jövedelmek behajtását. A pasa az ellenvetések hatására a régi rendszer fenntartása mellett döntött, s inkább az ezüstöt árusította ki jó pénzért (dirhemét 4,5 oszmániért).46
45 A nemesfém kivitelének és hiányának problémáját folyamatosan jelzik az oszmán források: l. M. AKDAG˘, Türkiye’nin, 245: 1. jegyz., 367, 399: 1. jegyz. (1525–1557); C. KAFADAR, Les troubles, 384, 398: 13. jegyz. (1566–1595); H. GERBER, The Monetary, 318 (1592–1640).
46 Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Kütüphanesi, Kog˘uşlar 888, 320b. A parára vonatkozó adatok: H. SAHILLIOG˘LU, The Role, 303: 9. táblázat és Ş. PAMUK, Money, 958. Nem sokkal később aztán mégiscsak végrehajtották a tervet (vagy valami hasonlót), mert 1564-re a para összsúlya 1,054 g-ra, ezüsttartalma pedig 0,731 g-ra (70%-os tisztaságúra) csökkent.
Ez az eset világosan mutatja, milyen dilemmákkal nézett szembe a kormányzat, amikor hozzányult az alapvető pénzekhez. Számunkra itt az a lényeges, hogy már 1585 előtt is elképzelhetőnek tartotta oly módon akadályozni a pénzek kiáramlását, hogy lerontja azok minőségét, és ezzel nemkívánatos árucikké teszi a kereskedők szemében. És ami még fontosabb: bár tisztán látta, hogy a pénzrontás elkerülhetetlenül áremelkedést, csempészetet és hamisítást von maga után, a nemesfém benntartása érdekében ezt az áldozatot is hajlandó lett volna vállalni.
5. Ezek után térjünk vissza ismét az 1585/89-es leértékeléshez, és tegyük mérlegre az elmondottak fényében. Nyilvánvaló, hogy a művelettel az oszmán irányítók több problémát kívántak egyidejűleg orvosolni. Nem lehet kétséges, hogy a legégetőbb gond, az állam fizetési kötelezettségeinek teljesítésére nemigen adódott más eszköz, mint az akcse rontása, hiszen a kincstárnak leginkább ezt a pénzt állt módjában manipulálni. Úgy tűnik azonban, hogy az árfolyampolitikával kissé túllőtt a célon. A másik nagy probléma, a nemesfémáramlás befolyásolása érdekében alulértékelte az akcsét, amivel olyan ördögi körbe került, amelyből nem tudott kikecmeregni. Az oszmán közönség ugyanis nem vette figyelembe az állam óhaját, és a gurust valódi értékén adta-vette. Emiatt az akcsét állandóan rontották, hamisították, sőt kivitték az országból, ami újabb és újabb korrekciós állami leértékeléseket kényszerített ki. 108A kivitelben szerepet játszott az is, hogy a devalvációval az állam az ezüst-aranyár korábbi 10–11:1-es arányát egy időre 13:1-re módosította, ami ahelyett, hogy visszafogta volna, további nagy lökést adott az ezüst keleti exportjának és csempészetének, mivel ott az ezüstnek magasabb volt az ára (Indiában pl. 9:1).47 Lehet, sőt biztos, hogy 1585 után a korábbinál sokkal több gurus érkezett a birodalomba,48 és kevesebb arany ment nyugatra, de a Kelet javára mutatkozó árfolyamkülönbség és a jó akcse eltűnése következtében végső soron nemhogy csökkent, hanem éppenséggel növekedett a fém- és pénzhiány, ami így a vártnál jóval nagyobb inflációt okozott. Ebben része volt annak is, hogy a reform elhúzódott, vontatottan haladt, majd megrekedt az akcse bevonása és kibocsátása; ráadásul sokféle pénz forgott egyidejűleg, ami nagyon elbátortalanította a piac szereplőit. Különösen a kereskedelmi utaktól távol eső területek szenvedtek sokat, mert ezek továbbra is az akcséra voltak utalva, de a csökkenő, majd csaknem teljesen leálló pénzverés mellett igen nehezen tudtak megfelelő minőségű fizetőeszközhöz jutni.49 Súlyosbította a helyzetet, hogy ez idő tájt sorozatban igen rossz terméseket takarítottak be, s hogy az állam a nem szűnő pénzhiány miatt gyors ütemben tért át a pénzadók követelésére.50
47 C. KAFADAR, i. m., 383. Vannak, akik összefüggést látnak az oszmán reform és ama talányos perzsa leértékelés között, amely egyesek szerint az oszmán előtt, mások szerint azzal egyidejűleg zajlott le. Velencei forrás alapján Johann Wilhelm ZINKEISEN (és őt követve BRAUDEL) azt írta, hogy az oszmánok a sahot utánozták: Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, III, Gotha, 1855, 802–803. Niels STEENSGAARD (Carracks, Caravans and Companies: The Structural Crisis in the European-Asian Trade in the Early 17th Century, Kobenhavn, 1972, 419–20) azonban csak 1593–94-ben találta nyomát ilyen műveletnek.
48 Azért, mert az Amszterdamba befutó amerikai ezüst egy része Lengyelországon át szintén az Oszmán Birodalomban kötött ki. A lengyel kereskedőknek ugyanis nem volt más csereárujuk, amit felkínálhattak volna. A lengyel pénzkivitel kezdeteire l. Dariusz KOLODZIEJCZYK, The Export of Silver Coin through the Polish-Ottoman Border and the Problem of the Balance of Trade, in Turcica, 28(1996), 105–116.
49 Suraiya FAROQHI, Town Officials, Timar-Holders, and Taxation: The Late Sixteenth Century Ottoman Crisis as Seen from Çorum, in Turcica, 18(1986), 82. UŐ, Counterfeiting, 285.
50 Az 1590-es évek legelején a pénzügyigazgatás alapvető módszerével, a szandzsákösszeírásokkal is felhagyott (erre egy másik tanulmányban szeretnék kitérni). Az akcse zavaros helyzete arra ösztönözte az embereket, hogy pénzügyi műveleteiket inkább a nagyobb, megbízhatóbb pénzekhez kössék (ún. linkage-elv, l. GERBER, The Monetary, 321.), ami egyébként már a 16. század elején is megfigyelhető volt (l. AKDAG˘, Türkiye’nin, II, 243, 396–397). Ez végül is egybeesett a kormányzati szándékokkal, de értelemszerűen csak siettette az akcse bukását, és növelte az inflációt.
109Mindent összevetve: véleményem szerint az Oszmán Birodalom monetáris zavarai az 1580-as években elsősorban a túlméretezett bürokrácia és hadsereg ellátásának nehézségeiből fakadtak. A közköltségek lefaragására az adott viszonyok között nem kínálkozott más út, mint az akcse rontása. Ezt a módszert, illetve a mesterséges árfolyam kialakítását az állam ugyanakkor a fémáramlás szabályozására is felhasználta. A viszonylag olcsó amerikai ezüst (pontosabban az európai ezüstpénzek) megjelenése szintén zavarokat okozott, mivel az oszmán kormányzatot arra ösztökélte, hogy inkább a nemzetközi kereskedelemben mozgó pénztömegből próbálja megszerezni a birodalom fémszükségletét. Ez azonban a korábbinál sokkal inkább kitette a nemzetközi árviszonyok és árumozgások változásainak. Az 1585/89-es leértékelés az első olyan oszmán pénzügyi intézkedés volt, amely ezeket az összetett problémákat egyidejűleg kívánta kezelni. A választott módszer azonban erre nem volt alkalmas, az egymással is ütköző célok között nem sikerült összhangot teremteni, s gyanítható, hogy a kormányzat nem is látta át az intézkedés összes lehetséges következményét. Így a gyógymódnak szánt pénzrontás/leértékelés olyan pénzügyi átrendeződést indított el, amelyet az állam egyre kevésbé volt képes ellenőrzése alatt tartani. Mindenesetre a bajok belül kezdődtek, amire a nemzetközi folyamatok csak rásegítettek.
*
Alig tettem pontot e tanulmány végére, amikor Isztambulban megjelent Şevket Pamuk oszmán pénztörténeti monográfiája, amely a téma eddigi legalaposabb és legkiegyensúlyozottabb feldolgozásának tűnik (Osmanli Imparatorluu’nda paranin tarihi. [Tarih Vakfi Yurt Yayinlari, 73.] Istanbul, 1999 aprilis). Futólag áttekintve a munkát (főleg annak az általam tárgyalt korszakra vonatkozó fejezeteit), megállapíthattam, hogy Pamuk eredményei érdemben nem módosítják a fentiekben kifejtetteket. Végezetül szeretnék köszönetet mondani Pach Zsigmond Pálnak, Engel Pálnak, Buza Jánosnak és Dávid Gézának értékes észrevételeikért.
