KIÉ LEGYEN PANKOTA?
67KIÉ LEGYEN PANKOTA?
Érdekcsoportok és érdekérvényesítés az oszmán hatalmi elitben a 16. század közepén*
Érdekcsoportok és érdekérvényesítés az oszmán hatalmi elitben a 16. század közepén*
Megjelent: Századok, 132:4(1998), 825–836.
A külső megfigyelő számára a 15–17. századi Oszmán Birodalom legfeltűnőbb jegye a szultáni hatalom különleges ereje és a végletekig központosított államszervezet. A birodalom kormányának számító szultáni tanács tagjai – mint az uralkodó személyes képviselői – nemcsak a legfőbb végrehajtó, törvényhozó és bírói funkciókat gyakorolták, hanem bármely alattvaló vagy település mindennapi életébe is beleavatkozhattak, ha a birodalom érdekei úgy kívánták. A szultáni tanácsba bekerülni óriási társadalmi emelkedést, hatalmas vagyont jelentett, a vezíri rangúak számára pedig azt, hogy immár gondolhattak és törekedhettek a posztok posztjának: a nagyvezírségnek az elnyerésére.
Ám a karrierlehetőségeket meghatározó szabályokat és a korabeli társadalmi értékrendet tanulmányozva meglepődve tapasztaljuk, hogy a hierarchia felső szintjén az utak nem a központba, hanem éppen fordítva: a központból a tartományokba vezettek. A birodalom kincstárnoka, a defterdár előrelépésnek tekintette, ha beglerbégi kinevezést kapott, mint ahogy a janicsárok nagyhatalmú agája is szívesen hagyta ott a fővárost egy szandzsákbégi stallumért. Ez nem is csoda, hiszen a II. Mehmed korára visszanyúló központi „törvénykönyv”, amely a hivatalnokok mozgását hosszan tartó érvénnyel megszabta, úgy rendelkezett, hogy „a szandzsákbégek rangban a palota [külső részlegének] agái felett állnak”.1 Ez a rendelkezés – többek közt – azt a ki nem mondott állítást foglalja magában, hogy az állami besorolás szerint például egy magyarországi szandzsákbég megelőzte az udvari zsoldos elit-alakulatok (szpáhik, janicsárok stb.) parancsnokait, a szultáni hatalom legfőbb támaszait.
1 Ahmet AKGÜNDÜZ, Osmanli kanunnâmeleri ve hukûkî tahlilleri. I. Kitap. Osmanli hukukuna giriş ve Fâtih devri kanunnâmeleri, Istanbul, 1990, 321, 335. Vö. Cornell H. FLEISCHER, Bureaucrat and Intellectual in the Ottoman Empire. The Historian Mustafa Âli (1541–1600), Princeton, 1986, 193.
68Mindez csupán törvényi szintű rögzítése volt annak a ténynek, hogy az Oszmán Birodalom közigazgatása, katonai szervezete és pénzügyigazgatása mintegy kétszázötven éven át a szandzsákoknak nevezett tartományok hálózatára épült. Szandzsákok szerint tartották nyilván a népességet, mérték fel a termelési kapacitást és vetették ki az alapvető adókat, s ami a legfontosabb, szandzsákok szerint osztották ki a szolgálati birtokokat, a timárokat. A szandzsákon (és a több szandzsákot magában foglaló beglerbégségen) alapult a birodalom katonai szervezete, melyet timár- vagy – a középkori Európából kölcsönzött műszóval – „prebendális” rendszernek szokás nevezni. A szandzsákbég mindenekelőtt a tartományában birtokos szpáhik parancsnoka volt, de ő őrködött a polgári igazgatás, a közrend, a gazdasági élet felett is, ezért okkal tekintették a társadalmi rend központi figurájának.2
2 I. Metin KUNT, The Sultan’s Servants. The Transformation of Ottoman Provincial Government, 1550–1650, New York, 1983, 14–27. Vö. Géza DÁVID, The Sancak as the Framework for Research on Ottoman Regional Studies, in Türkische Wirtschafts- und Sozialgeschichte von 1071 bis 1920. Akten des IV. Internationalen Kongresses, herausgegeben von Hans Georg MAJER und Raoul MOTIKA, Wiesbaden, 1995, 51–58.
Tartományi kormányzónak lenni a 15–16. századi Oszmán Birodalomban annyit jelentett, hogy az illető eljutott a társadalmi ranglétra csúcsára vagy annak közvetlen közelébe. A szandzsákbégnek hatalmas szolgálati birtok járt, melynek éves jövedelme – szolgálati idejétől, rangjától és életkorától függően – 150 000-től (a 16. század második felétől: 200 000-től) 600 000 akcséig terjedhetett.3 Miután egyes számítások szerint az a vagyoni küszöb, amely felett nagyon gazdagnak számított valaki, még a 17. századi inflációs időkben is „csak” 100 000 akcse körül mozgott,4 látni való, hogy a szandzsákbég – különösen a korábbi századokban – társadalmi jelentőségének megfelelő, kiugróan magas anyagi elismerésben részesült.
3 I. M. KUNT, i. m., 51. DÁVID Géza, Die Bege von Szigetvár im 16. Jahrhundert, in Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes 82(1992), 68; UŐ, A magyarországi török archontológiai kutatások lehetőségei (Arad-Gyulai szandzsákbégek), in Történelmi Szemle, 36:1–2(1994), 116 s kk. ll., 127. HEGYI Klára, Török berendezkedés Magyarországon, Bp., 1995, 168 (História Könyvtár. Monográfiák 7).
4 I. M. KUNT, i. m., 52.
Csakhogy bevételeinek jó részét a szandzsákbég nem magára és családjára, hanem a feladataival összefüggő kiadásokra költötte el. Már jövedelmének behajtásáról is maga gondoskodott, s abból – járadékának összegével arányos – nagy létszámú katonai kíséretet tartott maga körül. Embereinek fizetése, élelmezése és felszerelése, az előírt hadiszerek és sátrak beszerzése, a szinte folyamatos hadba járás idő haladtával mind nagyobb részét emésztette fel jövedelmeinek. Ráadásul folyton ott 69lebegett felette állása elvesztésének réme: míg a 15. században hosszú évekig megülhetett egy-egy helyen, ahogy múlt az idő, úgy rövidült a hivatalban és nőtt a várakozási állományban (török terminussal: mázulként) eltöltött idő.5 Újabb nyavalyaként csatlakozott ehhez a 16. század közepén az a gyakorlat, hogy a kinevezésért cserébe immár nemcsak alkalomadtán, titokban, hanem rendszeresen, „hivatalosan” is tetemes összegeket kezdtek követelni tőle.6 Következésképpen a szandzsákbég a jövedelem növelésére kínálkozó legkisebb alkalmat is tíz körömmel igyekezett megragadni.
5 Uo., 57–99; HEGYI K., i. m., 167–177.
6 Klaus RÖHRBORN, Untersuchungen zur osmanischen Verwaltungsgeschichte, Berlin–New York, 1973, 114 s kk. ll.
Ám érdekes módon sem a növekvő terhek, sem a pozíciók fokozódó bizonytalansága nem csökkentették, sőt, növelték a szandzsákbégi és beglerbégi posztra pályázók számát. A kormányzókat az oszmán uralkodók eredetileg két jellegzetes csoportból válogatták: a saját palota-iskoláikban, valamint a már szolgálatban álló magas rangú tisztségviselők (köztük a beglerbégek és szandzsákbégek) háztartásában neveltekből. Hosszú időn át nagy súlyt fektettek – sok egyéb mellett – a jelölt alkalmasságára, kormányzati-katonai tapasztalataira, különösen a rendkívüli képességeket igénylő határmenti tisztek betöltésénél. Emiatt van, hogy az oszmán hatalmi szférát már sok kortárs egyfajta meritokratikus: érdemeken alapuló rendszernek látta, amelyben a szultáni kegy elsősorban a rátermettséget és a teljesítményt jutalmazta, s amelyet ezért egyesek a „rabszolgák köztársaságának” neveztek el.7 A rátermettség azonban csak egyik – és idővel mind kevesebbre tartott – összetevője volt egy-egy államférfi pályájának. Az oszmán politikai társadalomban mindig is jelen voltak, a 17. századra pedig túlsúlyra jutottak azok a kisebb politikai érdekszövetségek, amelyeket egyesek „politikai családoknak” vagy „politikai háztartásoknak” neveznek.8 Ezen olyan mesterséges, patrimoniális nagycsaládokat értenek, amelyben a ház urának gyermekein és rokonain kívül annak rabszolgái, szabad születésű csatlósai is benne foglaltatnak, s amelynek tagjai – gyakran rokon vagy baráti családokkal, palotabeli támogatókkal összefogva – minden eszközzel támogatták egymást a hivatalszerzésben, az előrejutásban és a javadalmak halmozásában. Általában úgy tartják, hogy a patrónusi, s azon belül is a szultáni palotához fűződő kapcsolatok a 17. századra váltak a hivatalba kerülés legfontosabb 70feltételévé.9 Ennek jele, hogy ebben az évszázadban a központból érkezettek minden korábbit felülmúló mértékben szállták meg a tartományi kormányzói posztokat.10
7 A kifejezést Gianfrancesco Morosini velencei követ használta 1585-ben írott relazionéjában: Le relazioni degli ambasciatori veneti al senato durante il secolo decimosesto, edite de Eugenio ALBÈRI, serie III, volume III, Firenze, 1855, 267.
8 Suraiya FAROQHI, Crisis and Change, 1590–1699, in An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300–1914, edited by Halil INALCIK with Donald QUATAERT, Cambridge, 1994, 552.
9 „But it became even more vital during the seventeenth century”: S. FAROQHI, i. m., 571.
10 I. M. KUNT, i. m., 66–68.
Nyilvánvaló azonban, hogy a személyi kapcsolatok, az ügyeskedés, a protekcionizmus a korábbi időszakokban is fontos szerepet játszott. Olyannyira, hogy ezt a kor szereplői maguk sem tagadták, sőt, alkalomadtán minden vonakodás vagy szégyenkezés nélkül hivatkoztak az oszmán szóval intiszábnak nevezett személyi összefonódásokra. Egészében véve azonban rendkívül rosszul állunk az erre vonatkozó információkkal, különösen a 16. század közepe előtt, amikor még viszonylag kevés nyugati beszámoló segít kitölteni az oszmán forrásanyag hiányosságait. Elsősorban persze a magánjellegű források, a misszilisek hiánya nehezíti meg az ilyen természetű kapcsolatok feltárását és a korabeli politikai viszonyokra gyakorolt hatásuk felmérését. Ezért mondható rendkívüli szerencsének, hogy a bécsi levéltárakban néhány oszmán magánlevelet is megőriztek. Ilyen az a levelezés is, amely eredetileg egy Mehmed nevű szandzsákbég tulajdonában volt, és a Zaránd megyei Pankota vára és a hozzá tartozó uradalom megszerzéséért folyó harc kapcsán keletkezett (az iratokat feltehetően az alábbiakban taglalt 1565. évi összecsapások során zsákmányolták a magyar király katonái, s így kerültek Bécsbe.)11 Túlzás nélkül állítható, hogy ezek a dokumentumok szenzációs adatokat szolgáltatnak a 16. század közepi pozícióharcokról, az azokban alkalmazott módszerekről és a korabeli hatalmi elit politikai „etikájáról”. Az pedig már csak ráadás, hogy ugyanebből az időszakból fennmaradtak a szultáni tanács által kiadott rendeletek másolatai (sőt, egy-egy eredeti) is, lehetővé téve az ügy legfontosabb szálainak kibogozását.12
11 Az irategyüttes minket érdeklő része 5 darabból áll: 1. Veli kethüda beszámolója urának, Mehmed aradi bégnek (Wien, Haus- Hof- und Staatsarchiv, Türkische Urkunden und Staatsschreiben, 1565 Mai [?], fol. 1a–1b; vö. Ernst Dieter PETRITSCH, Regesten der osmanischen Dokumente im Österreichischen Staatsarchiv, Band 1. (1480–1574) [Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, Ergänzungsband 10/1] Wien, 1991, 161:461. sz.); 2. a temesvári beglerbég udvari ügyvivője. Hizir levele Musztafa temesvári pasának (HHStA, Turcica 20 Konv. 4. fol. 36a–36b; vö. E. D. PETRITSCH, i. m., 154: 439. sz.); 3. a nagyvezír kapuőreinek parancsnoka, Iszkender levele az aradi bégnek (uo., 37a–37b; PETRITSCH, i. h.); 4. Ferhád aga főistállómester levele a temesvári pasának (uo., 38a–38b; PETRITSCH, i. h.); 5. Ferhád aga főistállómester levele Mehmed vidini bégnek (uo., 39a–39b; PETRITSCH, i. h.). A levelekhez rövidebb-hosszabb olasz nyelvű összefoglalókat is készítettek a bécsi udvari hivatalnokok.
12 5 numarali mühimme defteri (973/1565–1566) l. <Özet ve Indeks>, II. <Tipkibasim>, Ankara, 1994; 6 numarali mühimme defteri (972/1565–1565) I–II. <Özet, Transkripsiyon ve Indeks>, III. <Tipkibasim>, Ankara, 1995; Anton C. SCHAENDLINGER, Die Schreiben Süleymans des Prächtigen an Karl V., Ferdinand I. und Maximilian II. Transkriptionen und Übersetzungen, Faksimile. Unter Mitarbeit von Claudia RÖMER, Wien, 1983 (Osmanisch-türkische Dokumente aus dem Haus-, Hof- und Staatsarchiv zu Wien. Teil l); Anton C. SCHAENDLINGER, Die Schreiben Süleymans des Prächtigen an Vasallen, Militärbeamte, Beamte und Richter. Transkriptionen und Übersetzungen, Faksimile. Unter Mitarbeit von Claudia RÖMER, Wien, 1986 (Osmanisch-türkische Dokumente aus dem Haus-, Hof- und Staatsarchiv zu Wien. Teil 2).
71Mielőtt a levelekből kibomló történet ismertetésébe fognék, néhány szót kell ejtenem arról az intézményről, amelyet egyetlen új hivatalért vagy eddigi hivatala megtartásáért küzdő tartományi kormányzó sem nélkülözhetett. Ahogy a főbb európai hatalmak vagy a vazallus államok, úgy a „vidéken” tartózkodó bégek is ún. kapu kethüdászit, azaz állandó portai ügyvivőt tartottak a szultáni udvarban. Erre, azon felül, hogy a központ és a bég közötti információáramlást biztosította, azért volt szükség, mert a kinevezésekre vonatkozó ajánlásokat a dívánban vitatták meg, a döntést pedig – a nagyvezír referátuma alapján elvben – a szultán hozta meg (nem beszélve arról, hogy itt lehetett leggyorsabban megtudni az állások megüresedéséről szóló híreket). Nagyon sok, sőt néha minden azon múlott, hogy az ügyvivő valamelyik ponton bele tudott-e avatkozni ebbe a folyamatba; például úgy, hogy a konkurens bégek ajánlásait megelőzve juttatta el gazdája ajánlásokat tartalmazó defterét a díván uraihoz. Akárcsak korunkban, akkor is hihetetlen értékkel bírt egy-egy fontos információ, főleg, ha azt a vetélytársak képviselőinél gyorsabban szerezte meg. Ez persze kiterjedt kapcsolatokat (nagyhatalmú pártfogók és a hírekkel jól ellátott díváni írnokok barátságát), sok-sok pénzt és időt igényelt. S mivel a vetélytársak ugyanezekkel a módszerekkel éltek, sőt, gyakran személyesen jöttek a fővárosba, hogy kijárjanak maguknak valamilyen hivatalt, a szultáni udvart állandóan a kérelmezők hada és a korrupció diszkrét bája árasztotta el.
*
1565 május vége–június eleje igencsak zaklatott időszak lehetett Veli kethüda életében. Gazdájától, az aradi szandzsákot kormányzó Mehmedtől egyre-másra érkeztek a levelek. Voltak közöttük szultáni tanácsnak címzett jelentések és kérelmek és a kethüdának szóló utasítások egyaránt.
A forgalom fellendülésének oka végső soron az előző évben kirobbant vagy inkább kiújult magyarországi háború volt. János Zsigmond erdélyi és Miksa király német–magyar csapatai immár sokadszor csaptak össze azért, hogy fegyverrel döntsék el az 1541. és az 1551–52. évi török hódítás után nyitva maradt területi kérdéseket: az északkeleti felföld és 72a Tiszántúl birtoklását.13 Míg 1564 őszén és telén János Zsigmond ért el számottevő sikereket, 1565 februárjától az ellentámadásba átment királyi haderő sorra foglalta el a vitatott várakat, s már magát Erdélyt fenyegette. A válságosra fordult helyzetben János Zsigmond kettős taktikához folyamodott: egyrészt segítségért fordult a szultáni udvarhoz, másrészt március 13-án Szatmáron, igényei nagy részéről lemondva, megegyezést kötött Miksa király megbízottaival. Amikor azonban a Porta határozottan értésre adta, hogy a Habsburgokkal februárban megújított béke14 ellenére nem fogja tétlenül szemlélni a saját vilájetjének tekintett Erdély területi megcsonkítását (számára Erdély a Tiszántúlt is magában foglalta),15 sőt, március elején nagyarányú mozgósítást hajtott végre, az erdélyi fejedelem megtagadta a szatmári egyezség végrehajtását. Sereget gyűjtött, és a segítségére érkező török csapatokkal megindult elvesztett várainak visszafoglalására.
13 Az események részletes leírása: LUKINICH Imre, Erdély területi változásai a török hódítás korában 1541–1711, Bp., 1918, 93 s kk. ll. Vö. KÖPECZI Béla (főszerk.), Erdély története I, A kezdetektől 1606-ig, szerk. MAKKAI László és MÓCSY András, Bp., 1986, 437–446. Az erdélyi fejedelemség kialakulásáról újabban: Cristina FENEŞAN, Constituirea pricipatului autonom al Transilvaniei, Bucureşti, 1997.
14 A. C. SCHAENDLINGER, Die Schreiben Süleymans… an Karl V., Ferdinand I. und Maximilian II., 87–94: 32. SZ. PETRITSCH, i. m., 154–155: 440. sz.
15 FORGÁCH Ferenc, Emlékirat Magyarország állapotáról Ferdinánd, János, Miksa királysága és II. János erdélyi fejedelemsége alatt, ford. BORZSÁK István, in Humanista történetírók, Bp., 1977, 827. A Porta Erdély-fogalmáról l. még C. FENEŞAN, i. m., 48–50.
Az oszmán segédhaderő élén szerdári rangban a temesvári pasa állott. Saját vilájetjének katonaságán kívül melléje rendelték a budai katonák egy részét Haszán szolnoki bég parancsnoksága alatt és számos balkáni szandzsák timár-birtokos szpáhijait (a mozgósított szandzsákok száma hónapról hónapra nőtt).16 A tekintélyesre duzzadt seregletben katonái élén ott menetelt Mehmed aradi bég is. Dávid Géza kutatásaiból tudjuk, hogy a jeles férfiú 1564. július 4-e óta állt az aradi szandzsák élén; előző állomáshelye Fülek volt, ahol szintén szandzsákbégként szolgálta az Oszmán-házat.17 Istvánffy Miklós szerint Mehmed renegátból lett oszmán főember, „azelőtt Kunovics Mihálynak hívták, s Török Bálintnak, annak az igen jeles férfiúnak a szolgálatából önként a törökökhöz szökött át, s később Székely Balázzsal, a váradi lovassal a mohamedán 73vallásért párbajt vívott s legyőzetett”.18 Ezt a származtatást azonban komoly kritika érte, mivel ellentétben áll Ibrahim Pecsevi török krónikás egyik megjegyzésével, mely szerint a szóban forgó személyt Jahjalu és Szofi Mehmednek hívták; ez pedig vagy az anatóliai Jahjalu törzzsel, vagy a híres Jahjapasa-záde családdal való rokonságra utal, s a szofi (szúfi) jelzőt sem sűrűn aggatták frissen áttért keresztényekre.19 A lippai szandzsák első, 1555. évi timár-defterében azonban ott találunk egy Mehmed Kunovics (törökül is így, félig délszláv) nevű ziámet-birtokost, aki 13 kollégája közül messze a legmagasabb értékű: 30 320 akcsés javadalmat mondhatta magáénak.20 Bár Kunovics Mihályról másutt, más összefüggésben is hallunk a 16. század közepén,21 a timár-defter adata alapján nem zárható ki, hogy Istvánffy talán mégis helyesen ismerte a szóban forgó bég múltját.22 Ha a kétségkívül renegát Kunovics 1555-ben nagyra értékelt ziámet-birtokos volt a temesvári vilájetben, akkor a következő évtized elejére felküzdhette magát a szandzsákbégek sorába, hiszen a határvidéken ekkoriban nem volt elképzelhetetlen egy ilyen karrier.23
16 5 numarali mühimme defteri (a továbbiakban MD 5), 807, 808, 809, 811, 814, 816, 817, 823, 827, 837, 856, 859, 879, 921, 922, 923, 957, 958, 960, 1009, 1010, 1011, 1126, 1134, 1140, 1141, 1143, 1144, 1150, 1152, 1154, 1156, 1157, 1164, 1189, 1190, 1203. sz. Jellemző, hogy a temesvári pasa már márciusban jutalmazásra terjesztett fel 39 katonát, noha még csak a felvonulás kezdetén tartottak: Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, Kepeci 74, 479–480. Vö. uo., 554 (áprilisi ajánlások).
17 DÁVID G., A magyarországi török archontológiai, 115.
18 N. ISTVÁNFFY, Regni Hungarici historia, Coloniae Agrippinae, 1724, 292. Magyarul: ISTVÁNFFY Miklós, A magyarok töténetéből, ford. JUHÁSZ László, a szöveget válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta SZÉKELY György, Bp., 1962, 331.
19 DÁVID G., i. m., 115.
20 Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, Tapu defterleri 356, p. 12. A defter fényképmásolatát Prof. Káldy-Nagy Gyula szívességéből használhattam.
21 SZTÁRAI Mihály, História Perényi Ferenc kiszabadulásáról. Perényi Péter élete és halála, válogatta, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta TÉGLÁSY Imre, Bp., 1985, 180. Ez a „Kunowyth” Mihály valószínűleg ugyanúgy Perényi Péter szolgálatában állt, mint Ferenc nevű testvére. Valamikor 1543 és 1550 között megölték.
22 Erre az adatra időközben DÁVID Géza is felfigyelt: Török közigazgatás Magyarországon, doktori értekezés, Bp., 1995, de egyelőre kitart korábbi álláspontja mellett.
23 Igaz, túl gyakori sem. Néhány példa ziámet-birtokosból lett szandzsákbégre: DÁVID Géza, i. m.
Azt, hogy Kunovicsból Mehmed béggé vált – újabb adatok előkerüléséig egyelőre fogadjuk el azonosnak a két személyt – nemcsak az átállás és a kiváló szolgálat, hanem a személyi kapcsolatok is jócskán elősegíthették. Az alább ismertetendő levelekből kiderül, hogy 1565-ben Ferhád aga, a szultáni udvar főistállómestere (mirahor-i kebir) és a kapuőrök parancsnoka (szer-i bevvábán, törökül: kapudzsi basi) saját kliensei között tartotta számon Kunovicsot. Az is világos, hogy rokoni vagy politikai kapcsolat fűzte a szintén Mehmed nevet viselő vidini szandzsákbéghez, mivel portai kethüdája mindig nagy reverenciával, az „urunk a vidini bég” (Vidin beji efendümüz) formulával emlékezett meg róla.24 74Ferhád aga és a Vidinben állomásozó Mehmed bég szintén ismerték egymást, sőt, egy fél mondatból sejthetően életük egy korábbi szakaszát szoros közelségben tölthették el; mindenesetre Ferhád nem győzte hangsúlyozni nagyrabecsülését e második Mehmed bég iránt. Kunovics ezenkívül érintkezésben, sőt, rendkívül szívélyes viszonyban állott Iszkenderrel, Semiz Ali pasa nagyvezír kapuőreinek parancsnokával. Az 1565 tavaszán budai beglerbégségre emelkedett Jahjapasa-záde Arszlán ugyancsak a bizalmasai közé tartozhatott, ha annak fővárosi ügyvivője, küldöncei távollétében, éppen az ő kethüdáját, Velit kérte meg, hogy gazdáján keresztül továbbítsa Budára az Arszlán pasának szóló bizalmas iratokat.
24 E második Mehmed valószínűleg azonos azzal a személlyel, akit 1563. december 21-én az anatóliai „timár kethüda” posztról helyeztek át a vidini szandzsák élére. Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, kepeci 218, 58. Az adatért Dávid Gézának tartozom köszönettel.
Ferhád aga minden valószínűség szerint devsirme-származék volt és a palota-iskolában kezdte pályáját, hiszen az általa viselt magas hivatalokat rendszerint ilyen személyek nyerhették el. Nem kizárt, hogy vidini Mehmeddel közös múltjuk idejét gyermekkorukban, színterét pedig a szultáni udvarban kell keresnünk. Ha ez igaz, akkor őket és a renegát Kunovicsot talán közös származásuk fűzte össze. De bármi volt is a háttérben, annyi bizonyos, hogy a két (Kunovics és vidini) Mehmed, Ferhád és talán Iszkender (meg nagyon feltételesen Arszlán pasa) azonos „politikai családhoz” tartoztak. Az érdekszövetség élén 1565 tavaszán valószínűleg Ferhád aga állott; mindenesetre posztjából adódóan ő tudta legkönnyebben megközelíteni és befolyásolni az uralkodót, s mint látni fogjuk, nem is habozott élni ezzel a lehetőséggel. A szultán kedvelte őt, nem sokkal utóbb még azt is megengedte nki, hogy az Isztambult ellátó forrásokból a közelben álló házába vezettessen megszabott mennyiségű vizet.25
25 6 numarali mühimme defteri (a továbbiakban MD 6), 1325. sz.
Ez volt az a patrónusi hálózat, amelyre támaszkodva Kunovics Mehmed május közepén akciót indított szandzsákja kiterjesztéséért. Történt ugyanis, hogy amikor a Lippán át északra vonuló oszmán sereg a néhai Losonczy István (Temesvár hős védője) özvegyének tulajdonában álló Pankotához ért, Musztafa temesvári beglerbég úgy döntött, birtokba veszi a várat, nehogy annak őrsége veszélyeztesse utánpótlását. Az oszmán csapatok nem nagyon izzadtak meg az ostromban, hiszen a védők rövid úton kereket oldottak.26 A beglerbég nyomban várnagyot nevezett ki és megkezdte az őrség toborzását, majd kérte a Portától intézkedései jóváhagyását.27 Ekkor vethetett szemet a várnak nem túl jelentős, ám annál csinosabb uradalommal bíró Pankotára a seregben jelen lévő és 75valószínűleg derekasan vitézkedő Kunovics.28 Erre jó oka volt, hiszen a kincstár még ekkor is tartozott neki hász-birtokai egy részével, amin az sem enyhített sokat, hogy május közepén megkapta egy elhunyt szendrői timáros kicsiny birtokát.29 Levelet küldött tehát a Portára, amelyben előadta, hogy amennyiben őt helyeznék a Pankotára vezénylendő 120 fős őrség élére, akkor a vár alkalmas volna arra, hogy megakadályozza a gyulai hajdúk betöréseit és kártevéseit, a közbiztonság jelentősen javulna, s nem lenne szükség az Erdőhegynél tervbe vett palánk megépítésére (amire egyébként már korábban kiadták a parancsot).30 Jó taktikai érzékkel Kunovics szót sem ejtett valódi céljairól, csak a közjóra hivatkozott. Ám jól tudta, hogy az udvarban önmagában mindez nem sokat ér. Ezért eljuttatott Veli kethüdához két sefaatnámét: közbenjárást kérő levelet is, az egyiket Iszkendernek, a nagyvezíri kapuőrök parancsnokának, a másikat Ferhád agának, fő reménységének, s aztán türelmetlenül várta, hogy Veli intézkedjék.
26 FORGÁCH F., i. m., 824; N. ISTVÁNFFY, i. m., 281.
27 MD 6, 1202. sz. 1565. május 30-án indították útnak a jelentésére válaszoló rendeletet.
28 A birtokra: MAKSAY Ferenc, Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén, II, Bp., 990, 1011, 1028.
29 DÁVID G., i. m., 116. A kiutalási parancsból (ezt kiadta A. C. SCHAENDLINGER, Die Schreiben Süleymans des Prächtigen an Vasallen, 59–60: 41. sz.) tudjuk, hogy a szendrői szandzsák valpovói nahijéjében volt egy majorsága (csiftlikje). Ez a tény megint csak a Jahjapasa-zádékhoz fűződő kapcsolatokra enged következtetni, hiszen az utóbbiak jelentős bázissal rendelkeztek Szendrőben. Arszlán is itt volt bég, mielőtt elnyerte a budai pasaságot.
30 MD 6, 1233. sz. A. C. SCHAENDLINGER, i. m., 62–63: 43. sz. Vö. DÁVID G., i. m., 116: 27. j.
Valamikor a június 11-e utáni napokban Veli terjedelmes jelentést készített arról, hogy mit végzett, s hogy miként ítéli meg a kilátásokat.31 A következőkben tehát nincs más dolgunk, mint rekapitulálni ezt a dokumentumot, amely a megelőző napok minden lényeges mozzanatáról beszámol, és amelyet mindenben alátámasztanak a támogatóktól fennmaradt levelek.
31 HHStA, Türkische Urkunden und Staatsschreiben, 1565 Mai (?), fol. 1a. A terminus post quemet a levélben előforduló zilkáde 12-i időpont adja. Így a PETRITSCHnél (i. m., 161: 461. sz.) kérdőjellel szereplő dátum ennek megfelelően javítandó.
Kunovics kérelmével és leveleivel június 4-e körül érkezett meg a futár Isztambulba.32 A petíciót Veli rögtön elvitte a dívánba a nagyvezírhez, aki megígérte, hogy a szultán elé terjeszti. A tanácsülés utáni kihallgatáson ez meg is történt, de nem azzal az eredménnyel, amit Veli remélt. Az uralkodó parancsa ugyanis úgy szólt, hogy Pankota jövőbeni státusáról a temesvári beglerbég döntsön; attól függően adja az aradi vagy a lippai bégnek, hogy melyikük uralmát ítéli előnyösebbnek az adózók és a közbiztonság szempontjából (a parancs szövege szerint a lippai bég 76azért került szóba, mert neki már régóta fizettek bizonyos mennyiségű adót a pankotaiak).33 Június 6-án átvéve és megismerve a határozatot, Veli ismét elszaladt a nagyvezírhez, és értetlenségét fejezte ki a temesvári kormányzónak adott felhatalmazás miatt; felhívta a figyelmét arra, hogy ha Musztafa temesvári pasa bele akart volna avatkozni az ügybe, már írt volna a szultáni tanácsnak. Ám hiába kérte a rendelet visszavonását, Szemiz Ali kereken visszautasította, mondván, a szultán akaratát nem másíthatja meg.
32 Ez a kérelemre válaszul kibocsájtott szultáni rendeletből következik, amely 1565. június 4-én kelt. L. a 30. jegyzetben.
33 MD 6, 1233. sz. A. C. SCHAENDLINGER, i. m., 62–63: 43. sz. A lippai szandzsák 1554. évi defterében valóban megtalálható Pankota (egyszer „falu”, egyszer „város” megjelöléssel); lakóit rendesen összeírták, mintha oszmán területen feküdt volna. A 100 dzsizje-fizetőre taksált helységről megjegyezték, hogy a keresztény vár közelsége miatt tizedeit behajtani nem lehet, ezért három részletben évi 20 000 akcsét fizetnek dzsizje-adójuk (5000) és tizedeik (15 000) fejében. Tapu defterleri, 292, p. 104–106.
E pillanatban Veli eléggé borúsan látta gazdája esélyeit. Különösen azért, mert a váratlanul felbukkant vetélytárs legalább olyan erős hátországgal bírt, mint Kunovics. Az illető nem volt más, mint Abdulbáki (Veli és a korabeli magyarok szóhasználatában: Báki) bég, akit delvinei szolgálati helyéről május 6-án helyeztek át a lippai szandzsákba.34 E poszton Malkocs béget váltotta fel, akit május 12-én az ohri tartomány kormányzójává neveztek ki.35 És éppen ez volt a baj; mert amíg Veli szerint Malkocs nem azonos súlycsoportba tartozott, addig Báki mögött nem kisebb személyiségek sorakoztak föl, mint a nagyvezír, egy bizonyos – nyilván befolyásos – Ferruh kethüda (aki egyidős volt Bákival és lépten-nyomon dicsérte), továbbá a díváni írnokok főnöke, a reiszülküttáb, aki „azt se tudja, hogyan szolgáljon Báki bég őnagyságának; oly mértékben, hogy látó szeme és támasztó karja”. Nyilván e csoportnak volt köszönhető – amelyik legszívesebben rögvest Bákinak adta volna Pankotát –, hogy a rendeletben a kétesélyes vagy-vagy formulát használták; Veli egyenesen úgy vélte, hogy a nagyvezír a maga fedezésére szorgalmazta az ügy átruházását a temesvári beglerbégre: ha a véletlenül nem Báki javára döntene, ne ő legyen érte a felelős. Mintegy vigaszul azt is hozzátette: Bákival kevesen mernek ujjat húzni, s már az is a nagyvezír Kunovics iránti tiszteletét jelzi, hogy a temesvári pasára bízta a „vita” eldöntését (értsd: nem utasította vissza rögtön Kunovics kérelmét).
34 Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, Ali Emirî, Süleyman, 292. Ezért az adatért Dávid Gézának tartozom köszönettel.
35 MD 6, 1140. sz. Ezek szerint Bákit úgy tették lippai béggé, hogy Malkocsot még el sem bocsátották onnan. Ha ez igaz, akkor egy hétig két ura is volt Lippának, ami később jókora veszekedésre adhatott okot: ti. el kellett dönteni, hogy kit is illet az e hétre járó jövedelem.
Az adott helyzetben a kethüda egyetlen lehetőséget látott: megelőzni Bákit. Azt tanácsolta főnökének, környékezze meg a temesvári pasát, 77s vegye rá egy őt támogató ajánlás beküldésére, mielőtt az új lippai bég megérkezne állomáshelyére. Ha erre nem hajlandó, akkor nem marad más hátra, mint Báki jelenlétében a helyszínen ringbe szállni a pasa jóindulatának elnyeréséért. Ám ha Báki ragaszkodnék Pankotához, akkor jobb hagyni az egészet, mert nem éri meg, hogy egy „ilyen rozzant palánkért” magára haragítsa a nagyvezírt. Arad – tette hozzá a kethüda bölcs belátással – különben sem Kunovics magántulajdona, s idővel sokkal tekintélyesebb szandzsákot is szerezhet a nagyvezír jóindulata révén.
Velinek azonban a maga részéről esze ágában sem volt feladni a harcot. Másodszor is felkereste Ferhád agát; először még a szultáni parancs kiadását megelőzően járt nála, amikor is átadta neki gazdája közbenjárást kérő levelét. Akkor az aga feltűnően kedvesen fogadta, részletesen kikérdezte Pankota elfoglalásáról, s rendkívüli nagyrabecsülését fejezte ki Kunovics és vidini Mehmed iránt. Sőt, Velin keresztül arra kérte őket, hogy a jövőben is rendszeresen terjesszék fel neki a kiváló határbégek neveit, hogy amikor a szultánnal találkozik és a beszéd erre fordul, figyelmébe ajánlhassa őket, mint a múltkorában is, amikor például Arszlán, Haszán, Hamza és Mehmed nevét hozta szóba.36 Miután Ferhád határozott támogatást ígért Kunovicsnak is, a kethüda most megkérte, írjon sefaatnámét a temesvári beglerbégnek. Ferhád a legnagyobb készséggel tett eleget a kérésnek, s levelében többek közt a következőkre hívta fel a temesvári pasa figyelmét: „…nagyságod előtt ne legyen titok, hogy őszinte híve, Mehmed bég, a jelenlegi aradi szandzsákbég eme tiszta szándékú barátjához teljes személyi függőséggel és ragaszkodással kapcsolódik (intisab-i tammle mensub ve ihtisas-i tamam birle mahsus olub); kérjük, ne tagadja meg tőle bőséges kegyeit és végtelen jóindulatát […] Ne kételkedjék benne, hogy a nevezett irányában gyakorolt és kimutatott kegyes hajlandóság kiválóságodra is vissza fog sugározni.”37
36 A felsorolt személyek (legalábbis az első három) valóban a Magyarországon szolgáló legismertebb, legtekintélyesebb bégek közé tartoztak. Vö. GÉVAY Antal, A’ budai pasák, Bécs, 1841, 10–11 (Arszlán); Markus KÖHBACH, Die Eroberung von Fülek durch die Osmanen 1554. Eine historisch-quellenkritische Studie zur osmanischen Expansion im östlichen Mitteleuropa, Wien–Köln–Weimar, 1994, 48–59: 48. jegyzet (Hamza); MD 6, 797, 798. sz. stb. (Haszán); Mehmed valószínűleg Ferhád aga barátjával, vidini Mehmeddel azonos. A fentiek alapján nem kizárt, hogy Ferhádnak Arszlán 1565. május 10-i budai beglerbégi kinevezéséhez is volt köze (erről l. MD 6, 1164. sz.).
37 HHStA, Turcica 20 Konv. 4, 38a; E. D. PETRITSCH, i. m., 154: 439. sz.
Ám Ferhád aga segítőkészsége nem merült ki ennyiben. Kapuőreinek parancsokát – Veli társaságában – átküldte a temesvári pasa udvari ügyvivőjéhez, Hizirhez, és megüzente velük, hogy az aradi bég iránti jóindulatot a személye iránti jóindulatnak tekinti; elvárja, hogy a pasa az ő kedvéért az aradi bég számára kérje Pankotát. Hizir megígérte, hogy 78rajta lesz, és ilyen értelemben tájékoztatja főnökét. A levelet mindjárt el is készítette, s a következőket írta benne „…szolgáljon szultánom nemes tudomására, hogy a nevezett [aradi] bég őnagysága [előnyben részesítése] boldogságos nagyvezírünk őnagyságának óhaja, azonkívül boldogságos Ferhád aga őnagyságának is leghőbb vágya […] Nemes lábaporához azért írtunk most levelet, mert [Ferhád aga] megparancsolta: »jelentsd […] a [temesvári] pasa őfelségének, hogy Pankotát az aradi bég[nek] óhajtjuk [adatni].« Szultánomnak szolgáljon tudomásul, hogy mind a nagyvezír őnagysága, mind őszinte barátja, Ferhád aga rendkívüli módon kívánja az aradi bég [kedvezményezését]. Mindenképpen olyan jelentést kell és szükséges küldeni, hogy az a helyes, ha [az aradi] bég őnagyságának adják [a várat]. Ne kételkedjék abban, hogy a bég őnagysága iránti tisztelet a nagyvezír őnagyságának háláját vonja maga után.”38
38 HHStA, Turcica 20 Konv. 4, 36a; E. D. Petritsch, uo.
Hizirt, úgy látszik, jól megijesztette az istállómester határozott fellépése, mert jó nagyot tódított, amikor a nagyvezír Kunovics melletti kiállásáról tudósította Musztafa temesvári pasát. Szemiz Ali pasa nagyvezír Kunovics tábora felé láthatóan a pártatlan, a szultán akaratát képviselő államférfi szerepében tetszelgett, ami kapuőrei parancsnokának, Iszkendernek közvetítési kísérletéből is jól kiviláglik. Iszkender, akiről nem tudjuk, miért is szolgálta valójában az aradi béget, s aki ezt valamilyen okból nem kívánta a nyilvánosság elé tárni, titkos találkozót kért főnökétől, ahol tolmácsolta annak Kunovics Pankotára vonatkozó kérelmét. Elkövette azonban azt a hibát, hogy több napos késedelemmel szánta rá magát az akcióra; így a nagyvezír könnyedén visszautasíthatta azzal, hogy „miért nem a futár elmenetele [azaz a június 4-én kelt parancs 6-i átadása] előtt néhány nappal terjesztetted elő, akkor a dolog elintézhető lett volna”. E válasz után Iszkender sem látott más megoldást, mint amit Veli is javasolt: a temesvári béget kell megpuhítani egy kedvező jelentésért; csak ennek birtokában van remény a Kunovics Mehmed számára kedvező végkifejletre.39
39 HHStA, Turcica 20 Konv. 4. 37a; E. D. Petritsch, uo. Iszkender ezenkívül mentegetőzik, mert valakik rosszindulatú híreket terjesztettek róla; kéri Kunovicsot, hogy semmit se higgyen el ezekből.
Miközben Iszkender Szemiz Ali nagyvezírnél instanciázott, Veli kethüda egy újabb „nagyágyú” támogatását próbálta megszerezni gazdája ügyének: Mehmed pasáét, akiben a birodalom következő nagy kormányosát, Szokollu Mehmedet ismerhetjük fel (jó három hét múlva ő veszi át Szemiz Alitól a nagyvezíri tisztséget). Ő azonban nem óhajtotta kockáztatni pályáját Kunovics kedvéért. Nyíltan megmondta Velinek, hogy nem írja meg a kívánt sefaatnámét a temesvári bégnek, mert a nagyvezír, 79aki Bákit a saját emberének tekinti, biztosan megharagudna érte. Véleménye megegyezett Iszkenderével (és végső soron Veliével is): a siker érdekében a temesvári béggel kell dűlőre jutnia.
Közben Ferhád aga újabb hasznos, ám a külső és utólagos megfigyelő számára igencsak meglepő tanáccsal látta el Veli kethüdát. Elárulta neki, hogy parancsot adtak Gyula várának megvívására, ami véleménye szerint jó alkalom arra, hogy Kunovics ismét megmutassa vitézségét. De ne várja meg a vár elestét, hanem amikor az már közelinek látszik, azonnal indítson útnak egy embert az udvarba a hadi sikerről szóló jelentésekkel. Magyarán: a szultán főistállómestere, kapuőreinek parancsnoka és bizalmasa, az állam egyik oszlopa arra biztatta szandzsákbégi rangú kliensét, hogy egy véghez nem vitt hőstett jutalmát kérje, s nyilvánvaló hazugsággal próbáljon előnyt szerezni vetélytársaival szemben.40
40 Mellesleg Gyula ostromának elrendelése sem volt egészen igaz. Erre a temesvári pasa tett javaslatot még május elején, a szultán vagy a díván azonban az adott pillanatban túl kockázatosnak ítélte a vállalkozást, s lényegében kitérő választ adott neki. MD 6, 1134, 1202. sz.
Június 8-án vagy 9-én váratlan esemény lendítette ki az ügyet a holtpontról. Ekkor futott be Isztambulba a Lippáról alig egy hónapja elmozdított Malkocs küldönce, aki magával hozta ura kérelmét és ajánló defterét, amelyben az Hüszrev nevű lovas tisztjét (beslü agaszi) javasolta Pankota parancsnoki posztjára. Ám a harmadik versenytárs fellépését már a nagyvezír is megsokallta. Malkocs emberét közönséges hazugsággal rázta le, azt állítva, hogy a szultán az ő előterjesztése alapján a várat már az aradi bégnek adta. Nem tudni honnan, de Veli rögtön értesült az elutasításról és annak indoklásáról, így hát villámgyorsan a nagyvezírnél termett és kérte, rögzítsék írásban is a fenti kijelentéseket. Erre Szemiz Ali nagyvezír előhívatta a reiszülküttábot és meghagyta neki, szerkesszen rendeletet a temesvári bégnek, hogy amennyiben nincs szükség az erdőhegyi palánk megépítésére, Pankota várát az aradi szandzsák területéhez, a hozzá tartozó várost és falvakat pedig a szultáni hász-birtokokhoz csatolja. Veli ezután elballagott a reiszülküttábhoz, aki lepecsételt zacskóban átadta neki a kész iratot. A kethüda azonban gyanúsnak találta a külzetét, ezért visszaloholt a nagyvezírhez, ahol a következő párbeszéd zajlott le közöttük:
„–Boldogságos szultánom, kaptam egy parancsot lepecsételt zacskóban, de nem tudom, mi áll benne.
– Nem is kell tudnod. Én tudom, mi van benne.
– Boldogságos szultánom, fogalmam sincs, mit jelentsek uramnak, az ön szolgájának. Könyörüljön rajtam, nyissa ki, nézze meg, mit írtak benne! Nem úgy van, ahogy szultánom parancsolta! – válaszoltam neki.
80– Én tudom, mi van benne; bármint szól is a parancs, továbbítsd – rendelkezett [őnagysága].
Állhatatosságom oka az volt, hogy a díváni írnokok tudtomra adták: számukra nem bizonyult túl jövedelmezőnek a nekem átadott parancs; ugyanis csupán azt kellett papírra tenniük, hogy [a temesvári pasa] a korábbi parancs értelmében annak adományozza a várat, akinek akarja, a hozzá tartozó falvakat pedig a nagyúri hászok számára foglalja le. Bármennyire igyekeztem is rávenni a pasa őfelségét a parancs feltörésére, végül is nem járult hozzá, sőt, még meg is haragudott. Ebben az ügyben azért titkolóztak annyit előttünk, mert a reisz[ülküttáb] Báki béget segítette.”
Veli gyanúja és az írnokoktól szerzett információ teljes mértékben igaznak bizonyult: Szemiz Ali nagyvezír nemcsak Malkocs bég emberét ültette fel, hanem őt is kegyes hazugsággal próbálta eltántorítani a díván és a maga idejének szüntelen rablásától. A Temesvárra küldött rendeletnek ugyanis mind a másolata, mind az eredetije fennmaradt, s azokban csaknem pontosan az olvasható, ami Veli kethüda fülébe jutott. Musztafa pasának meghagyták, hogy a pankotai vár és a hozzá tartozó falvak összes jövedelmét a szultáni kincstár számára vegye igénybe, a várat pedig ahhoz a szandzsákhoz csatolja, amelyikhez jónak látja.41 Ez a megoldás valószínűleg minden résztvevő számára érdektelenné tette a további versenyfutást Pankotáért. Kinek kellett volna egy olyan erősség, melyet minden bevételétől megfosztottak, s amellyel csak az őrzés dicsősége és tetemes költségei jártak hozományul?
41 MD 6, 1257. sz. A. C. SCHAENDLINGER, i. m., 64: 44. sz.; E. D. PETRITSCH, i. m., 162: 463. sz.
*
Egyelőre nincsenek adataim arról, hogy végül is Kunovics vagy Báki szandzsákjához csatolták-e Pankota várát. Akármelyikük nyert is, nem sokáig örülhetett, mert a szultáni udvar – talán a kormányrudat átvevő Szokollu kezdeményezésére – hamarosan felülbírálta döntését, és Pankota központtal új, önálló szandzsákot hozott léte. Erre valamikor a tiszántúli hadjárat befejezése után, 1565 őszén kerülhetett sor. Egyik (első?) bégjéről, Mahmudról, 1566. január 21-én már mint elhunyt pankotai bégről emlékeztek meg.42 Így Kunovics Mehmednek még 1566 tavaszán–nyarán is azzal az aradi szandzsákkal kellett beérnie, amelyik messze nem elégítette ki becsvágyát.43 A „politikai család” másik, magasabb rangú 81Mehmedje szintén maradt „régi” helyén, Vidinben, onnan rendelték ki 1566-ban a magyarországi hadjáratra.44 Ám a legrosszabbul nem ők, hanem a nagy ellenfél, Báki bég, a Szokollu Mehmed előtti udvari hatalmasok kedvence járt. Miután 1565 júliusában átvette a lippai szandzsákot, katonáival csatlakozott a Habsburgok által megszállt várak visszavételére vonuló török-erdélyi haderőhöz.45 Részt vett Erdőd elfoglalásában (augusztus 2.), majd az azt követő furcsa „állóháborúban”, melynek során a Tisza és a Szamos közelében sánctáborba vonult Schwendi katonái, illetve az őket kerülgető oszmánok inkább foglalkoztak a környék módszeres fosztogatásával, mint egymás megtámadásával. „Volt oly idő – írja a Verancsics-évkönyv ismeretlen szerzője –, hogy mind az német, mind az magyar kiment az zsákmánra, egymást megtalálták, de az török az németet nem bántotta, az német az töröket nem bántotta”.46 Október elsején azonban, amikor a két főparancsnok, Schwendi és Musztafa pasa már fegyverszünetet kötött, s csak azon folyt köztük a vita, hogy melyik fél kezdje meg az elvonulást, az oszmánok felrúgták a formális és a hallgatólagos egyezséget egyaránt, és elfogtak több száz élelemért kiment német szekeret. A feldühödött királyiak „utánuk eredvén csatát kezdtek nem messze a török tábortól, a Tisza iszapos árterülete fölött átívelő hídon. Igen nagy veszedelemben forogtak, mikor Balassa Menyhárt és Kerecsényi László a legjobbkor segítségükre siet könnyűfegyverzetű magyar katonáival. Az ádáz harc során a lippai bég elesett; ennek halála miatt késő este újabb ütközet lángolt fel.”47 Istvánffy Miklós azt is tudni véli, hogy Bákit lovastól a földre döntötték, és fejét véve ölték meg. Maradványait Musztafa pasa kikérte Schwenditől, és Lippán tisztességgel eltemettette.48
42 MD 5, 841. sz.
43 Később bizonyára megváltozott a véleménye, hiszen Gyula elfoglalása után a megnagyobbodott (és gyulaira átkeresztelt) szandzsák első helyre került a temesvári vilájet belső hierarchiájában. L. DÁVID G., A magyarországi, 125–126.
44 Pedig már 1565 májusában azt írta Ferhád agának, hogy az előttük álló hadjáratban várhódításokra és szandzsákcserére készül, amihez kérte az udvari jóbarát támogatását. Az meg is ígérte – ezek szerint hiába –, hogy „ha alkalom nyílik rá, nem sajnáljuk a fáradságot, minden módon igyekszünk és törekszünk [segíteni]”. Mindenesetre részletes híreket vár tőle a hadjárati eseményekről. HHStA, Turcica 20 Konv. 4, 39a; E. D. PETRITSCH, uo. Az utolsó mondat arra utal, hogy a „politikai családok” tagjai információkkal is ellátták és segítették egymást.
45 Bár július 9-én a budai beglerbég mellé rendelték, ezt az utasítást hamarosan visszavonhatták, mert végül Musztafa pasa seregében tűnik fel. MD 6, 1375. sz.
46 1504–1566. Memoria rerum. A Magyarországon legutóbbi László király fiának, legutóbbi Lajos királynak születése óta esett dolgok emlékezete (Verancsics-évkönyv), sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta BESSENYEI József, Bp., 1981, 117.
47 FORGÁCH F., i. m., 828. Vö. Memoria rerum, 118.
48 N. ISTVÁNFFY, i. m., 283.
82A Pankotáért folyó harc tehát teljes kudarccal járt minden érintett számára. Nem segített sem a nagyvezír, sem a reiszülküttáb, sem az istállómester barátsága, sem az udvari ügyvivők lankadatlan buzgalma, sem a bizonyíthatatlan, ám bátran feltételezhető ajándék és kenőpénz (maga az udvari kethüda fizetése és ellátása sem csekély összegeket emészthetett fel). A szandzsákbővítő hadművelet költségei még siker esetén is sokára térültek volna meg, így viszont mindnyájan – különösen az életével is fizető Báki – negatív mérleggel zártak. Küzdelmük a birodalmi szempontból jelentéktelen, „rozzant palánkért” mégis egyedi alkalmat nyújtott arra, hogy közelebbről is betekinthessünk az oszmán „politikai családok” hatalmi harcaiba, s láthassuk, hogy az intiszáb és az udvari kapcsolatok a 16. század közepén éppúgy a politikai rendszer meghatározó elemét alkották, mint a későbbi századokban.
