KORRUPCIÓ AZ OSZMÁN BIRODALOMBAN
83KORRUPCIÓ AZ OSZMÁN BIRODALOMBAN
Egy irathamisítási eset 1590-ből*
Egy irathamisítási eset 1590-ből*
Megjelent: A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára, szerk. GLATZ Ferenc, Bp., 1993, 97–102.
Valamikor az 1630-as évek végén egy ismeretlen oszmán írástudó egy rövid könyvecskét állított össze azokról az égető gondokról, amelyek az oszmán állam keretei között élő muszlimok életét a legjobban megkeserítették. A munka az Oszmán Birodalomban ekkor már jelentékeny múltra visszatekintő királytükör-irodalom egyik jeles darabjának tekinthető, s az effajta írásokhoz hasonlóan azzal a céllal íródott, hogy kipellengérezze a társadalmi és a politikai élet különféle területein mutatkozó negatív jelenségeket, a hagyományos értékrend szellemében megfogalmazza a követendő normákat, és konkrét ajánlásokat tegyen az állam vezetőinek a problémák megoldására. Az ötvenkét fejezetre osztott műben az ötvenegyedik a birodalmi tanácsban (díván) kialakult lehetetlen helyzettel foglalkozik, és a következőket mondja (némi rövidítéssel idézem):
„Az újabb fejezet arról szól, hogy a muszlimok miképpen szerezhetnék meg egy nap leforgása alatt a számukra szükséges rendeleteket, és kelhetnének át ugyanazon a napon Üszküdárba. Ez a dolog rendkívül fontos, a muszlimok sokat panaszkodnak miatta. Ugyanis többen életükben nem láttak még nagyvárost. Vannak törökök, akik nem képesek megtalálni a birodalmi tanácsot anélkül, hogy a kikötőtől a dívánig negyven embertől ne kérdeznék meg az utat. S akkor még hol vannak attól, hogy a díváni írnokok házát megleljék! Helyzetük a következőképpen fest: először elmennek a birodalmi tanácsba, ahol [a pasák] kiadják [a kért irat kiállítását elrendelő] nagyúri parancsot. Ennek megörülnek. Ezután kérdezgetve eljutnak a reiszülküttáb őfelsége [a díváni írnokok vezetője] házához. Régi szokás, hogy a szultán rendeletéért folyamodó török kezébe egy ujjnyi papirost nyomnak, és ezt mondják neki: »Eredj, add át ezt az írást ennek és ennek az írnoknak ebben és ebben a kerületben, s ő mindjárt megírja neked a rendeletet.« A szerencsétlen pedig, ha a legelőkről 84való nomád, és sem méltóságos urat, sem efféle várost nem látott még életében, időnként két napig kószál a dívánmentes napokon és nem akad rá, azután meg saját szállására sem talál vissza. Mindenféle dolgok esnek meg vele, míg végül szombaton újra eljön a dívánba, ahol megleli az ügyéhez kijelölt írnokot. De az nem tud mit tenni, mert azon a szűk helyen képtelen leülni a törökkel és elkészíteni neki a parancsot. Így szól hozzá: »Gyere el hozzám, a házamban kívánságod szerint megírom!« A szerencsétlen megint boldogtalanul és zavartan jár-kel, hacsak nem olyan hétpróbás török, aki már több ízben szerzett nagyúri parancsot; az efféle két-három nap alatt hozzájut a rendeletéhez. A többinek sok nehézséget kell elviselnie, míg kézhez veszi a számára kiállított parancsot. Mert […] a sok járkálás közben feléli a parancsért fizetendő pénzt. Végül hiába jutna hozzá az irathoz, fizetség nélkül nem veheti át, és sűrű sopánkodások közepette eltávozik. Nyomorult sorsa van. Nem elég, hogy otthon igazságtalanság érte, eljön ide és nem tud végére járni ügyének, eladja a vállán lógó köpönyegét és egyéb szerény holmiját […] Ezért van, hogy a kjágid emininél [az okmányokért járó illetéket beszedő hivatalnok] több ezer parancs halmozódik fel évente. Ha a dívánban elegendő írnok volna, és azok tágas helyen ülnének, s mindenki, akinek parancsát kiállítani elrendelték, egy-egy írnok mellé telepedve azonnal megíratná vele a maga iratát, a divitdár [a „tintatartó-hordozó”, a nisándzsi első beosztottja] pedig folyamatosan rajzoltatná rájuk a tugrát [a császári monogram], majd átadná őket a kjágid emininek, akkor a díváni napokon valamennyi muszlim a bajtársára hagyhatná a szamarát Üszküdárban, s reggel a dívánba jőve elintézhetné apró-cseprő ügyeit, boldog és elégedett lenne […] este pedig ismét átkelhetne Üszküdárba.”1
1 Kitâbu mesâlihi’l-müslimîn ve menâfi’i’l-mü’minîn, in Osmanli devlet teşkilâtina dair kaynaklar, [kiadja] Yaşar YÜCEL, Ankara, 1988, 127–128, 134–138. A mű keletkezési idejére: 59–62.
Az oszmán központi bürokráciával foglalkozó újabb keletű munkák általában azt hangsúlyozzák, hogy a 16. században az írnokok száma folyamatosan nőtt, s ezzel párhuzamosan az ügyvitel jelentős mértékben specializálódott és szakszerűsödött. Egészében véve az oszmán állam komoly előrehaladást tett azon az úton, amely – May Weber szóhasználatával – a patrimoniális uralomtól a bürokratikus uralomig vezetett. A magam részéről ezt az egyesek által „látványosnak” nevezett fejlődést nem látom teljesen igazoltnak, márcsak azért sem, mert a birodalmi tanács ügyosztályain foglalkoztatott írnokok pontos számát egyetlen időpontból sem ismerjük. Az eddig feltárt adatok alapján úgy vélem, hogy a 16. század vége felé a birodalom központi adminisztrációját legfeljebb 85300–350, erre a célra kiképzett írnok végezte.2 Első látásra meghökkentően kevés ember, ha arra gondolunk, hogy a birodalom népessége ekkoriban 20–25 millió főt tett ki. De mindjárt nem tűnik olyan csekélynek ez a szám, ha emlékezetbe idézzük, hogy ezek az írnokok évről évre a parancsok, kinevezési okmányok és más ügyiratok ezreit termelték, és a kor színvonalán biztosították a birodalom működőképességét. A bevezetőben idézett, mintegy fél évszázaddal későbbi szöveg azonban megerősíti azt a máshonnan is táplálkozó gyanúnkat, hogy e bürokrácia számos területen csupán minimálisan tudta teljesíteni a ráháruló feladatokat.
2 Ismail H. UZUNÇARŞILI, Osmanli devletinin merkez ve bahriye teşkilâti, Ankara, 1984,2 336; Cornell H. FLEISCHER, Preliminaries to the Study of the Ottoman Bureaucracy, in Journal of Turkish Studies, 10(1986), 135–141; Linda T. DARLING, The Ottoman Finance Department and the Assessment and Collection of the cizye and avariz Taxes, 1560–1600, vol. I., Ph. D. Diss. Chicago, Illinois, 1990, különösen 69–70, 92; Nejat GÖYÜNÇ, Tarih başlikli muhaşebe defterleri, in Osmanli Araştirmalari, 10(1990), 29–31.
E viszonylagos „írnokhiány” (ami persze inkább a funkciók, semmint az írástudók hiányát jelenti) csak megerősítette azt a társadalmi tekintélyt, amit az írástudók az általános analfabetizmus körülményei közepette – az európai országokhoz hasonlóan – az Oszmán Birodalomban is élveztek. A „toll emberei”, vagyis az írnokok – vagy még tágabban: a bürokraták – az oszmán világban amúgy is kiváltságos csoportot alkottak. Az oszmán államot irányító ún. aszkeri (katonai) réteg egyik oszlopaként nemcsak mindennapos szakmai tevékenységükkel szolgálták a szultánt, hanem azzal is, hogy képzettségükkel, ismereteikkel és elkötelezettségükkel kulcsszerepet vállaltak az oszmán dinasztia hatalmának elméleti megalapozásában. Úgy is mondhatnánk: ők voltak az oszmán államiság legöntudatosabb hordozói.3 Mindez nem akadályozta meg, sőt egyes időszakokban kifejezetten arra ösztönözte a „toll embereinek” egyes tagjait, hogy ne az állam, hanem a saját javukra használják ki kivételes tudásukat és az államszervezetben elfoglalt pozíciójukat. A korrupciónak és a megvesztegetésnek az Oszmán Birodalomban számtalan formájával találkozunk, de volt egy, amely a dolog természeténél fogva mindenekelőtt az írnokokhoz kötődött: ez pedig iratok hamisítása kellő ellenszolgáltatás fejében. Az alábbiakban a korrupciónak erről a sajátos válfajáról lesz szó egy 16. század végi eset bemutatásával.
3 Vö. Halil INALCIK, The Ottoman Empire. The Classical Age 1300–1600, New York, 1973, 102–103.
Közvetett adatok alapján nem kétséges, hogy okiratokat már a birodalom első két évszázadában is hamisítottak, de okunk van hinni, hogy akkoriban ez még nem túl gyakran fordult elő. Erre utal, hogy II. Mehmed (1451–1481) büntetőjoggal foglalkozó törvénykönyve, amely a maga nemében első az oszmán állam történetében, nem tartalmaz rendelkezést 86ilyen ügyekre vonatkozóan.4 A 16. század elejére valószínűleg romlott a helyzet, mert I. Szelim (1512–1520) törvénykönyvében a következő passzust találjuk: „Aki hamisan tanúskodik és hamis jogi bizonylatot ad át, vagy ilyet használ, azt szigorúan büntessék meg […] Annak a személynek, aki [szultáni] rendeletet vagy jogi bizonylatot hamisít, vágják le a kezét. De ha nem visszatérően csinálja, [csak] szigorúan büntessék meg.”5 Egy 1556-ban kipattant hamisítás kapcsán azt tapasztaljuk, hogy ezt az előírást – amelyet a Szülejmán szultán idejében összeállított jogi kódexbe is változtatás nélkül beillesztettek6 – betű szerint alkalmazták. Ez év nyarán a Fekete-tenger parti Trapezuntban lefüleltek egy Behram nevű embert, aki hamis szultáni paranccsal keresztény gyermekeket gyűjtött – névleg janicsár újoncnak, valójában nyilván azért, hogy jó áron eladja őket a rabszolgapiacon. A vizsgálat kiderítette, hogy a parancsot egy Kijasz nevű díváni írnok állította ki, a szultáni monogramot, a tugrát pedig Nászuh névre hallgató kollégája rajzolta rá. A szultáni tanács 1556. augusztus 30-i rendelete értelmében ezért a tettükért mindhárman egyik kezük elvesztésével fizettek.7
4 Friedrich KRAELITZ-GREIFENHORST, Kânunnâme Sultan Mehmed des Eroberers. Die ältesten osmanischen Straf- und Finanzgesetze, in Mitteilungen zur Osmanischen Geschichte, 1(1921), 19–23.
5 A. S. TVERITINOVA, Knjiga zakonov Sultana Selima I, Moskva, 1969, 5a–5b; Selami PULAHA–Yaşar YÜCEL, Le code (kânunnâme) de Selim Ier (1512–1520) et certaines autres lois de la deuxième moitié de XVIe siècle, in Belgeler, 12:16(1988), 20.
6 Uriel HEYD, Studies in Old Ottoman Criminal Law, ed. by V. L. MÉNAGE, Oxford, 1973, 83, 121.
7 Ismail H. UZUNÇARŞILI, Osmanli devleti teşkilâtindan Kapukulu Ocaklari, I, Ankara, 1984,2 15: 2. jegyzet.
Az irathamisítási ügyek a 16. század második felében nagymértékben megszaporodtak, és különösen a század utolsó évtizedében szinte nem volt olyan év, amikor ne derült volna fény valamilyen visszaélésre. A jelenség magyarázata kézenfekvő: az állandó pénzromlás, az infláció, az áremelkedés és a reáljövedelmek drasztikus csökkenése az 1580-as évektől oda vezetett, hogy a szerkezeténél fogva erre amúgy is hajlamos oszmán államapparátus minden szintjén uralomra jutott a „korrupció gazdasága” – ahogy egyes elemzők a 17. századi török állapotokat jellemzik.8 A díván írnokai az elsők között alkalmazkodtak az új viszonyokhoz, és erről egy olyan nem mindennapi csalássorozattal adtak tanúbizonyságot, amely 1590. szeptember végén, október elején lepleződött le. Éveken át folytatott üzelmeiket és módszereiket azokból a beadványokból (telhisz) ismerhetjük meg, amelyeket az ügyről és a vizsgálat állásáról Szinán nagyvezír terjesztett fel az uralkodóhoz, III. Murád szultánhoz.9 87Az iratok olyan kimerítően és szemléletesen tájékoztatnak bennünket a részletekről, hogy nincs más dolgunk, mint hagyni „beszélni” őket.
8 Vö. Ahmet MUMCU, Tarih içindeki genel gelişimiyle birlikte Osmanli devletinde rüşvet (özellikle adlî rüşvet), Istanbul, 1985, 85.
9 Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Kütüphanesi, Revan 1943, fol. 35a–35b, 41a–41b, 27a (a keletkezés általam megállapított sorrendjében). Szelaniki Musztafa krónikája alapján pár sorban megemlíti az esetet Joseph von HAMMER, Geschichte des Osmanischen Reiches, 2. verbesserte Ausgage, Bd. 2. 1520–1623, Pesth, 1834, 569. Ugyanígy I. H. UZUNÇARŞILI, Merkez, 218: 6. jegyzet.
*
Az időrendben első előterjesztés a következőket tartalmazza: „Néhány embernél tugrás parancsokat találtunk, amelyekben a szultáni rendeletekkel ellentétesen timár[-birtok]okat, jövedelem-emeléseket és javadalmakat adományoznak. Mikor megkérdeztük szolgájától, a díváni írnokok vezetőjétől (reisz), az [megvizsgálta őket,] alaposan elcsodálkozott, és ezt mondta: »Mi nem bocsátottunk ki ilyen rendeleteket. De a tugra hiteles, a hitelesítési záradék pedig valódi rajtuk. Hogyan lehetséges ez?« Mi erősen intettük és figyelmeztettük, mondván: »Ennek kell, hogy legyen valamilyen magyarázata. Gondosan utána kell járni!« Nagyságos padisahom, […] mivel találtunk egy írnokot, aki hírekkel szolgált ebben az ügyben, némi kedvezést ígérve neki, kikérdeztük. Ezt mondta: »Már több mint tizenöt éve folyik ez a dolog.« Mikor rákérdeztünk, hogy milyen módszerrel csinálják, a következőket hozta tudomásunkra: »Először is, a tinta nem olyan, mint amilyent a dívánban használnak. Másfajta tinta. Azután a papírt vegyszerrel kezelik. A törvényes előírások szerint szultáni rendeletet írnak rá, átküldik a nisándzsihoz, aki – lévén a rendelet összhangban a törvénnyel – gyanútlanul rárajzolja a szultáni monogramot. Ezután átveszik a kjágid eminitől, s a parancson ott díszeleg a tugra. Ekkor a szöveget vizes szivaccsal letörlik; ha marad valami nyoma, néhányszor átdörzsölik raki-szappannal (raki szabunu), s miután az írás teljesen eltűnt, tetszésük szerint írnak rá bármiféle javadalomra, timárra, jövedelememelésre vagy valakinek az oktalan halálra vonatkozó utasítást. Az írnokok között több vezető beosztású és segéd van, [aki részes ebben a dologban]«. Előkerült néhány hamisított rendelet; a [vallomást tévő] ezeket vízzel letörölte, és üres papírokat állított elő. Egy-két rendeletet meghagytunk és felküldtünk a magasságos trónus lábához…”10
10 TSMK, Revan 1943, fol. 35a.
A továbbiakban a nagyvezír azt ajánlja a szultánnak, hogy az írnok által ismertetett módszerrel próbálja meg kitörölni az iratokon olvasható szöveget, és megszáradásuk után tapasztalni fogja, hogy bármilyen célra használható tugrás papírokat tart a kezében. Ehhez hozzáteszi, hogy damaszkuszi és egyiptomi beglerbégsége idején maga is találkozott ilyen módon kiállított jogi bizonylatokkal, és keményen megbüntette 88a vétkeseket. Úgy véli, a módszer onnan terjedhetett át a fővárosba, ahol gyanúja szerint a dívánban, a központi defter-regisztratúrán, a defterdári és a kádiaszkeri hivatalban 50–60 ember keveredhetett bele a hamisítási ügybe. Ezek jelentős összegekkel károsították meg a kincstárt, és még a szultáni vakuf-birtokok járadékaiból is számos embernek utaltak ki kisebb-nagyobb javadalmakat. A nagyvezír azt is megtudta, hogy az egyik írnok éppen akkoriban utazott el Ruméliába jó néhány hamisított paranccsal. Azonnal utána küldött egy csauszt, hogy megkötözve hozza vissza Isztambulba. Ezek után a következőképpen minősíti az írnokok által elkövetett tettet: „a politikai hatalom részesei lettek”.11 Ez a megfogalmazás nem sok jót ígért az elkövetőknek. Tudni való ugyanis, hogy oszmán jogfelfogás szerint a politikai hatalom egyedüli forrása és gyakorlója a szultán. Ezért az, aki a korlátlan szultáni autoritást megkérdőjelezi, gyakorlását akadályozza vagy azt önkényesen kisajátítja, a legsúlyosabb megtorlással járó, főbenjáró (politikai) bűntettet követ el.
11 Uo., fol. 35b: saltanat müşterikleri olmuşlar.
A következő jelentésből megtudjuk, hogy az üzelmeket kitergető írnok az Acs dojuran névre hallgatott,12 akit szinte azonnal megpróbáltak felhasználni az oszmán uralkodó elit köreiben folyó hatalmi harcban. Szinán szerint bizonyos befolyásos emberek, akik megijedtek attól, hogy az írnokok bukása őket is magával ránthatja, az embereikkel együtt azon igyekeznek, hogy Acs dojurant mielőbb kivégeztessék, nehogy rájuk nézve terhelő adatokkal szolgáljon. Szinán ezt a törekvést határozottan visszautasítja, és rámutat, hogy a visszaélések pontos felderítése és a jogtalan kiutalások visszavonása kivihetetlen Acs dojuran közreműködése nélkül. Mivel a családdal végrehajtott adományok jelentős része távoli tartományokba szólt, és a javadalmazottakat nem lehetett mind a fővárosba hozatni, azt javasolja, hogy az írnokot egy megbízható csausz kíséretében futárszolgálattal vigyék el Aleppóba, Damaszkuszba, Egyiptomba és máshová, hogy a beglerbégeknek a helyszínen segítsen tisztázni a korrupciós ügyeket. Amit pedig a fővárosban ki lehet deríteni, azt elvégzi ő. A gyors kivégzés helyett az egyetlen járható útnak azt tartja, hogy a kádiaszker színe előtt valamennyi gyanúsítottat törvényes vizsgálatnak és íráspróbának vetik alá a dívánban, s ennek alapján mondják ki róluk az ítéletet.13
12 „Beszélő” név; jelentése: „aki az éheset jóllakatja”. Nem elképzelhetetlen, hogy azért ragasztották rá ezt az elnevezést, mert a hivatalra „éhes” és a hozzá forduló embereket kellő pénzért „jóllakatta”.
13 Uo., fol. 41a–41b.
A harmadik, és e tárgyban utolsó előterjesztés nagy előrehaladásról ad számot a vizsgálatban: „…a hamis kinevezési diplomákat, parancsokat és rendeleteket író írnokok közül kézre került nyolc-kilenc fő, akiket be 89is börtönöztünk. Még hátra vannak néhányan, de remélhetőleg azokat is elfogjuk. Boldogságos padisahom, ezek többféle [csalást] követtek el. Egyesek kinevezési diplomákat és parancsokat is készítettek, továbbá tugrákat rajzoltak, és ezeket áruba bocsátották. Mások vegyileg kezelt papírra panaszügyekben ítélkező parancsokat írtak, s miután a nisándzsi ellátta őket tugrával, a szöveget nagy hozzáértéssel kitörölték, helyébe pedig tetszésük szerint javadalomra szóló parancsot írtak, és eladták.” A kézre került bűnösök ellen a következőképpen kívánja lefolytatni az eljárást: „…ezeket a birodalmi tanács elé hozatjuk és ügyüket egyenként kivizsgáljuk. Ha valamelyikük tagad, azt a kádiaszkerrel íráspróbának vettetjük alá, s így, az írása alapján bizonyítjuk rá. A jelentést aszerint fogjuk előterjeszteni, hogy kinek milyen büntetés jár: egyiknek kézlevágás, a másiknak ziámetje és javadalma elvesztése, és Algériába vagy más helyre való száműzetés.” A beadványra adott válaszában a szultán elrendelte, hogy valamennyi vétkest vessék börtönbe, ügyüket részletesen vizsgálják ki, és mindannyiukat azonnal bocsássák el állásaikból.14
14 Uo., fol. 27a.
*
Bár a dokumentáris források híradásai itt véget érnek, szerencsénkre a krónikás és ekkoriban a (vétlen) díváni írnokok sorait erősítő Szelaniki Musztafa szintén megemlékezik „áruló”-nak nevezett kollégái cselekedetéről. Szelaniki néhány, a telhiszekben nem említett információval egészíti ki ismereteinket, s tőle tudjuk meg azt is, hogy milyen büntetések kiszabásával zárult a vizsgálat.15 A szinán jelentéseiben szereplő visszaéléseken túl az is kiderült, hogy az írnokok ellopták a keleti front hadvezérének küldött bianko-parancsokat (fermánokat), s megrendelésre ezekre hamisítottak szultáni rendeleteket. Szelaniki szerint Acs dojurannal együtt egy Semsz Ahmed nevű „ostoba” írnokot is elfogtak és kivallattak. Végül ők ketten bizonyultak a főkolomposoknak, s ezért a legsúlyosabb büntetést kapták: kivégezték őket. Hat írnok egyik kezének elvesztésével bűnhődött, hetet gályarabságra ítéltek, „többüket” (bir kacs neferi) pedig eltávolították a dínából.
15 SELÂNIKÎ MUSTAFA EFENDI, Tarih-i Selânikî (971–1003/1563–1595), hazirlayan Mehmet IPŞIRLI. Istanbul, 1989, 227.
Noha Szinán kezdetben, amikor 50–60 főre becsülte a csalók számát, erős túlzásba esett, nem kétséges, hogy ez a hamisítási ügy a benne részt vevő 15–20 díváni írnokkal és tizenöt évi időtartamával az egyik, vagy talán a legnagyobb ilyen jellegű esemény volt a 16–17. században. Az általam ismert egyéb esetekben általában egy-két ember szövetkezett össze (nem beszélve a magányos hamisítókról). A halálbüntetés kiszabása azt jelzi, hogy a vezetés maga is igen súlyosnak ítélte a vétket, 90nemkülönben azt a tényt, hogy szervezetten követték el. Az ilyen cselekedeteket ugyanis a törvénnyel összhangban rendszerint vagy kézlevágással torolták meg, vagy – a 16. század közepe után – gályarabsággal „jutalmazták”.16 Az 1590-ben leleplezett bűncselekményekre kirótt halálbüntetés nyilvánvalóan az elrettentést szolgálta, de hogy csekély eredménnyel, azt a következő évtizedek hasonló, gyakran ismétlődő cselekményei világosan bizonyították. Sőt, nem is kell ilyen messzire mennünk: nem telt el egy hónap e bizonyára nagy visszahangot kiváltó ítéletek meghozatala és végrehajtása után, a birodalmi tanács máris újabb irathamisítási ügyben kényszerült utasítást küldeni a karamáni beglerbégnek.17 Ezúttal egy Veli nevű szpáhinál találtak két hamisított parancsot. Szegény katona hiába vallotta egyszer azt, hogy szabályosan, írnokkal íratta őket, másszor meg azt, hogy általa megbízott emberek törvényes úton hozták neki, az okmányoknak mind a szövegét, mind a tugráját olyan kontár módon hamisították, hogy első látásra nyilvánvaló volt a csalás. Ha ezt az egymástól több száz kilométerre, de szinte egyidejűleg leleplezett két esetet egymás mellé tesszük, akkor jól látható, hogy a 16. század végére az irathamisítás mind a központban, mind a tartományokban jelentős helyet „vívott ki” magának az oszmán világot átszövő „korrupciós gazdaságban”.
16 Idris BOSTAN, Osmanli bahriye teşkilâti: XVII. yüzyilda Tersâne-i âmire. Ankara, 1992, 215–216.
17 Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi. Mühimme defterleri 67, 80. sz. 1590. november 14.
