Az útitársak
Az útitársak
Oszmánt nemcsak fenti cselekedetei tették nagy uralkodóvá, hanem az is, hogy kitalálta azokat az alapvető politikai módszereket, amelyek hosszú időre megalapozták családja sikereit. A Habsburgokhoz hasonlóan „kötelező” hagyománnyá emelte a politikai házasságokat. A nomád törzsfőválasztás szokását eltörölve gondosan előkészítette fia uralmát, s kerülte a hatalom törököknél szokásos megosztását. Annak ellenére, hogy az iszlám hívévé szegődött, és katonai akcióit szent vallásháborúnak (gazá) tüntette fel, hogy a határvidék szabad harcosait magához csalogassa, a szolgálatába álló és a meghódított keresztényekkel szemben rendkívül türelmesen viselkedett, áttérésüket nem szorgalmazta. Vezéreinek egy része görög renegát volt, s görög alattvalóinak is igyekezett a korábbinál biztonságosabb létfeltételeket teremteni. A legmesszehatóbb következményekkel járó tette azonban az volt, hogy kiváló érzékkel szövetséget kötött a határvidéki muszlim társadalom szinte minden mérv- és hang-adó rétegével, s ezáltal az uralkodóháznak hosszú időre biztosította a törökök többségének feltétlen támogatását.
A 15. századi török történetíró, Ásikpasazáde arról tudósít bennünket, hogy az első szultánokat négy nagy társadalmi erő segítette államuk létrehozásában: a rúmi (vagyis kisázsiai) gázik, áhik, bádzsik és abdalok. A gázikról sokáig azt hitték (és hiszik ma is egyesek), hogy valamiféle iszlám lovagrend tagjai voltak, akiket a hit terjesztésének vágya vezérelt a határokra, és elsősorban nekik tulajdonították az oszmánok sikeres hódításait. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a gázik a nomád eredetű államokban mindenütt megfigyelhető katonai kíséretek tagjai voltak, akiket kezdetben török szóval alpnak (hős, vitéz) vagy joldasnak (útitárs, kísérő) neveztek, s csak a fejedelemség iszlám jellegének 170erősödésével kezdték alkalmazni rájuk a gázi megjelölést. Kétségtelen viszont, hogy a bégség fegyveres erejének zömét eleinte ezek a kíséretek adták.
Az áhi szó jelentése „testvérem”. A kézműves és kereskedő polgárok vallási misztikával átszőtt „testvérületeit” hívták így, ami elég pontosan kifejezi szervezetük lényegét. Az áhik közösségi élete sok tekintetben a dervisrendekét utánozta. Vendégkolostorokat építettek, ahol szabályos időközönként összejöveteleket tartottak, és fő eszményeiknek megfelelően emberbaráti tevékenységüket gyakorolták. A 13. század kaotikus viszonyai között ugyanis arra szövetkeztek, hogy segítik a nélkülözőket, az utazókat és a nomádok letelepedését, egyszóval: civil összefogással pótolják mindazt, amit a széthulló állam nem tudott többé nyújtani alattvalóinak. Ahol pedig valóban megszűnt a központi hatalom befolyása, ott a kormányzást, a rendfenntartást is kezükbe vették. Miután a mongolokkal kezdettől fogva élesen szemben álltak, 1260 után rengetegen települtek a nyugati határokra, így szervezeteik a 14. század elejére szinte egész Anatóliát behálózták. Oszmán hamar felvette a kapcsolatot a szállásterülete körül élő áhikkal, s mind ő, mind utódai bőkezű adományokban részesítették őket. Cserébe az áhik az Oszmán-ház támogatására mozgósították híveiket. Egyes áhi főnökök közvetlenül bekapcsolódtak a hadjáratokba, és magas parancsnoki posztokat kaptak az oszmán hadseregben. A bádzsik, az áhi szervezetek női tagozatainak tagjai, akik az áhikéhoz hasonló eszméket vallottak, a nők körében népszerűsítették az Oszmán-házat.
Az abdalok a fentebb említett szeldzsuk-kori baba-mozgalom szellemi örökösei voltak, és sokféle néven tűnnek fel a korai oszmán korban (baba, sejk, dede, isik, torlak, kalender stb.). Az abdalok vagy babák a népi iszlám képviselői. Ennek az irányzatnak a központi alakja a török sámánra emlékeztető „szent ember”, aki álmot fejt, esőt csinál, gyógyít, a termékenységet biztosítja és csodákat tesz. A városi felső köröket leszámítva a nép többsége (különösen a nomádok és a falusiak) a vallásnak e képviselőit fogadta el szellemi vezetőinek, ami számos eretnekgyanús tanítás elterjedését eredményezte. Az 1241 és 1260 utáni szeldzsuk–mongol megtorlások miatt az abdalok tömegei szintén a nyugati végvidékekre áramlottak, és jórészt nekik köszönhető, hogy ott az iszlámnak egy szinkretikus, a nomád vagy éppen letelepedőben lévő törökök igényeinek jobban megfelelő változata jutott uralomra. A nagyra törő Oszmán kezdettől szívélyes kapcsolatokat ápolt velük, és feleségül vette Edebálinak, egyik legtekintélyesebb vezetőjüknek a lányát. Edebáli a legendás Baba Iljásznak, az 1240-ben fellázadt babák vezérének harcostársa és tanítványa volt, így a házassággal az Oszmán-ház a befolyásos abdalokat is maga mögé sorakoztatta. Az abdalok hatalmas adományokat kaptak Oszmántól és utódaitól, amelyekből kolostorokat és vendégházakat építettek a meghódított földeken. Az odagyűlő „gyarmatosító dervisek” magukra vállalták a betelepedő törökök lelki gondozását, az utak és az átkelők őrzését. Részt vettek a harcokban, lelkesítették a katonákat, és a környékbeli keresztények között terjesztették az iszlám tanait. Ezáltal felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtottak az oszmán állam hódításaihoz és a megszerzett területek konszolidációjához. Nem véletlen, hogy a rettegett janicsároknak éppen egy 13. századi abdal vagy baba, Hadzsi Bektás lett a védőszentje, s hogy az abdal kolostorokban született meg a 15. századra 171az oszmán szellemi életet mélyen átható bektasi népi vallási áramlat. Nagyrészt Oszmán előrelátó szövetségi politikájának köszönhető, hogy mozgalma nem egy rablóbanda múló kalandja, hanem valódi török „honfoglalás” lett.
