A vetélytársak: mongolok, törökök, bizánciak, latinok és szlávok
A vetélytársak: mongolok, törökök, bizánciak, latinok és szlávok
A fejedelemség gyors felemelkedése ugyanakkor nem történhetett volna meg a külső körülmények hihetetlenül szerencsés alakulása nélkül. A perzsiai mongolok utoljára az 1320-as években tettek erőtlen kísérleteket a nyugati bégségek megrendszabályozására. A szeldzsuk utódállamok közül Kisázsia középső részén az Eretna és a Karamán fejedelemség lett a leghatalmasabb, de egyikük sem mutatott érdeklődést a nyugati ügyek iránt. Az oszmánok déli szomszédja, a szintén hatalmas Germiján-ház viszont annál inkább. Bizáncot, amelynek rovására az oszmánok terjeszkedtek, a sok külső ellenség közül legjobban a Germiján-ház vazallusai: a Mentese, az Ajdin, továbbá a Szaruhán és a Kareszi emirátusok szorongatták, amelyek először a nyugati partvidéket hódították meg, majd hajóhadat építve az Égei-tengeren lendültek támadásba. Bizánc egyre ritkuló visszacsapásai (mint a katalán zsoldossereg 1304. évi hadjárata) ezért főként ezek ellen irányultak, de a várttal éppen ellentétes hatást értek el: a germijánok meggyengültek, Oszmán és a parti fejedelemségek mozgástere pedig nőtt.
Ahogy fokozódott a nyugati bégek tengeri aktivitása, úgy töltötte el egyre nagyobb aggodalom Romania (1204 után a Latin Császárság, főleg a görög szigetvilág, a Peloponnészosz és Kisázsia égei partvidékének neve) latin hatalmait. A negyedik keresztes hadjárat eredményeképpen Velence lett a térség vezető ereje. Konstantinápoly egy részén kívül megszerezte magának Krétát, Negropontét (Euboa), Naxoszt és más görög szigeteket, és e gyarmatbirodalomra támaszkodva kereskedett a Közel-Kelettel, Kisázsiával és a Fekete-tenger vidékével. 1261 után azonban a Bizánccal szövetkező és monopoljogokat szerző Genova kiszorította a Fekete-tengerről, a Közel-Keleten pedig a mameluk hódítás szűkítette össze piacait. Mindezek ellensúlyozására Velence a genovaiakéhoz hasonló szerződéseket csikart ki Bizánctól, ami viszont Genova ellenkezéséhez, majd a két latin állam háborújához vezetett (1294–1299). A genovaiak győztek, és ezzel Bizáncot is a túszukká tették; tőlük függött a főváros ellátása, konstantinápolyi telepüket kivonták Bizánc joghatósága alól, sőt, a görögök nehézségeit kihasználva elfoglalták Bizánc néhány, kereskedelmi szempontból kulcsfontosságú birtokát, amely eddig elkerülte a török hódítást: Khioszt, Phokaiát és Leszboszt.
Velence viszont nemcsak bizánci, hanem 1318-tól kezdve kisázsiai kereskedelmének fenntartásáért is fegyveres harcra kényszerült. Az ajdini, a mentesei és a többi törökök az 1330-as évek első felére Romania nagy részét adófizetésre szorították, és megfékezésükre Velence, a pápa és a Rodosz szigetét (1309) elfoglaló johannita lovagok támogatásával, Szent Uniót szervezett. A sikeres tengeri hadjárat (1334) és a Mentesével és Ajdinnal kötött szerződések átmenetileg enyhítették Velence gondjait, a politikai helyzet mégis egyre jobban összekuszálódott. A Kisázsia elvesztésébe lassan beletörődő Bizánc – egy hosszú 172polgárháborúból kikászálódván – az 1320-as évek végétől a kareszi, a szaruháni és az ajdini törökökkel szövetkezett, s velük együtt foglalta vissza elorzott birtokait a genovaiaktól. Erre a bégségek felhagytak Bizánc támadásával, és pusztító tengeri portyáikat a latinok ellen fordítva, az 1340-es évek elejére módszeresen feldúlták Romaniát. Bizánc mégsem jutott lélegzetvételhez, mert balkáni tartományainak visszacsatolása és Dusán István (1331–1355) feltörekvő Szerbiája nyugaton is folyamatos katonai készenlétet követelt tőle. Bár III. Andronikosz császár (1328–1341) barátjával és hadvezérével, Kantakuzenosz Jánossal figyelemre méltó sikereket ért el a Balkánon, ennek ára az volt, hogy a többi frontra nem tudott kellő figyelmet fordítani.
Miközben a környező hatalmak derekasan aprították egymást, a bithüniai csücsökben „megbúvó” Oszmánt és az 1324–1326 táján helyébe lépő Orhánt senki sem vette komolyan. A szélárnyékot kihasználva az oszmánok tíz éves ostromzár után 1326-ban megadásra kényszerítették Prusszát (Bursza), Bithünia legnagyobb városát, ahol berendezték első fővárosukat. Ezután Nikaiát (Iznik) és Nikomédiát (Izmit) zárták körül. Balkáni és kisázsiai háborúit megszakítva 1329-ben Andronikosz sietve Orhán megállítására indult, de a Pelekanonnál vívott csatában vereséget szenvedett. Ez volt az utolsó és egyetlen számottevő bizánci kísérlet az oszmánok feltartóztatására, akik 1331-ben bevették Izniket. A bizánci császár 1333-ban vállalta, hogy megmaradt területeiért adót fizet Orhánnak, de ő a szerződés ellenére 1337-ben elfoglalta Izmitet, és így Konstantinápoly közvetlen közelébe jutott. A bithüniai hódítások a hadakozni vágyó muszlimok tömegeit vonzották „Oszmán-országba”, hiszen az 1330-as években jószerivel ez volt az egyetlen török fejedelemség, ahol a bizánciak ellen szárazföldön harcoltak, és ahol zsákmányt és előmenetelt lehetett szerezni. A Turkiát ekkoriban beutazó Ibn Battuta leírásából jól tükröződik a fejedelemség erejének ugrásszerű megnövekedése: „Ez a szultán (Orhán) a legerősebb türkmén uralkodó, a leggazdagabb kincsekben, városokban és katonákban. Csaknem száz erődítménye van, és szünet nélkül járja őket körbe... Harcol a hitetlenek ellen és ostrom alatt tartja őket.” Egy másik korabeli arab utazó, Al-Umari, 25 000–40 000-re becsülte Orhán lovasainak számát. Ha ez jócskán eltúlzott is, annyi bizonyos: az 1340-es évekre az Oszmán fejedelemség készen állt arra, hogy epizodistából a nemzetközi küzdőtér főszereplői közé lépjen.
