A „klasszikus” oszmán rendszer
A „klasszikus” oszmán rendszer
Az oszmán birodalom történetének első háromszáz éve a folyamatos hódítások és – a maga korában szokatlan – nagymérvű belső stabilitás időszaka. Nem mintha ebből a periódusból hiányoznának a külső vereségek, a trónviszályok vagy a társadalmi felkelések; ezek éppúgy előfordultak a kezdeteknél, mint a 16. századi „virágkor” idején. Általában azonban meglepően gyorsan úrrá lettek rajtuk, s a kudarcok és a válságok történelmi távlatban csupán futó pillanatokra tudták korlátozni az egyre inkább mindenhatóvá váló államhatalom cselekvőképességét.
Az oszmán történelem kutatói sok papírt teleírtak már azért, hogy megfejtsék a birodalom gyors felemelkedésének és tartósságának „titkát”. A legdivatosabb magyarázat szerint az oszmán terjeszkedés mögött a dinasztiának az iszlám szent háború, a dzsihád iránti elkötelezettsége állt, ez hajtotta őt és követőit szakadatlanul a keresztény földek elfoglalására. Ez a magyarázat nem azért hiányos, mert egy szellemtörténeti kategóriát állít a középpontba, hanem azért, mert egyetlen tényezőre vezet vissza egy olyan összetett történelmi jelenséget, melyben egyébként a szent háború mint legitimációs elv komoly szerepet játszott. Legfőbb gyengéje azonban mégis az, hogy nem vág össze a tényekkel: a kialakuló oszmán birodalom éppoly kevéssé volt elsősorban iszlám, mint amennyire kevéssé volt elsősorban török állam.
Az oszmán politikai rendszer centrumában a dinasztia állt, amely – történetének utolsó pár évtizedét leszámítva – mindvégig páratlanul szilárd legitimitást élvezett. Az uralkodóház iránti hűség mindenképpen az oszmán történelem nagy rejtélyei közé tartozik; bár itt is taszítottak le uralkodókat a trónról, itt is öltek meg szultánokat, mindössze egyetlen alkalommal bukkant fel az ötlet – amely rögtön hamvába is holt –, hogy más dinasztiával kellene felváltani az Oszmán-házat. Annyi bizonyos, hogy az utóbbi tekintélye és ereje a birodalomépítés sikereivel függött össze. A szultánok biztos kézzel használták ki a keresztény és az iszlám világ közötti peremhelyzet és az ottani hatalmi vákuum minden előnyét. A külső győzelmek folyamatosan erősítették belső helyzetüket, s elég okosak voltak ahhoz, hogy sikeres hadvezérként begyűjtött erkölcsi és hatalmi tőkéjüket hosszú távon kamatozó intézményi struktúrákba forgassák át. Az utóbbiak közül különös jelentőségre tett szert a katonai rabszolgaság (s ennek keretei között a janicsárság) intézményének kifejlesztése, amely már egy évszázaddal a hódítások megkezdése után komoly hatalmi túlsúlyt biztosított a dinasztiának a társadalom centrifugális erőivel és belső riválisaival szemben. Az Oszmán-ház a szultán személyéhez kapcsolódó rabszolga-elemre támaszkodva a 15. század második felére egy centralizált, despotikus uralmi rendszert alakított ki, amely még az iszlámban elvben önálló vallásjogi szférát is az államhatalomnak rendelte alá, képviselőit pedig állami alkalmazottakká tette. Az oszmán társadalom mindennapi életét elvileg ugyan a vallásjogi előírások szabályozták, a gyakorlatban azonban mind a hatalmi szférában, mind a gazdaságban a szultánok „világi” törvényei, a kánunok szolgáltak a cselekvés vezérfonalául. Iszlám jogi szempontból az oszmán állam reménytelenül és elfogadhatatlanul világi jegyeket mutatott, s csak természetes, hogy ilyeténképpen a politikai lojalitás sem vallásos, hanem dinasztikus és személyes jellegű volt. Érdekes ellentmondás, hogy miközben az Oszmán-ház vertikálisan és horizontálisan erősen strukturált territoriális hatalmi szervezetet hozott létre, a politikai szférában megőrizte és sikeresen elfogadtatta a legitimitás patrimoniális elveit.
Az Oszmán-dinasztia sikereinek másik összetevője kétségtelenül a nem-muszlimokkal szemben követett politika volt. Az oszmánok a velük kapcsolatos sztereotípiáktól eltérően egyáltalán nem törekedtek a keresztények „elpusztítására” vagy a meghódított lakosság vallásának eltörlésére. Az oszmán hódítás nem gyors, gyökeres és kíméletlen „rendszerváltoztatás” formájában zajlott, hanem éppen ellenkezőleg: többnyire fokozatosan, kíméletesen, és csak a legszükségesebb változtatásokra korlátozódott. Az oszmánok a keresztények világából igyekeztek meghagyni mindent, ami saját rendszerüket nem sértette vagy annak szempontjából közömbös volt, s igyekeztek helyet szorítani mindenkinek, aki hajlandónak mutatkozott együttműködni velük. Az oszmánok így módot adtak a meghódítottaknak ahhoz, hogy lassanként hozzászokjanak az új hatalomhoz, és hogy nagyobb megrázkódtatások nélkül illeszkedjenek be annak keretei közé. Sőt – ez ma már világosan látszik – az oszmán uralom egy időre kifejezett javulást hozott a balkáni népek életében. Politikailag annyiban, hogy felszámolta a szinte elviselhetetlen anarchiát és létbizonytalanságot; gazdaságilag annyiban, hogy könnyített a Bizáncban és a szláv államokban adókkal és szolgálatokkal agyonterhelt parasztokon, s korábbi személyi függőségüket megszüntetve az államhatalom védelme alá helyezte őket, továbbá egységes gazdasági és jogi rendszerbe foglalta a Balkán korábban széttagolt világát; vallásilag annyiban, hogy az ortodox vallást mintegy „felszabadította” a latinok (a nyugati egyház) uralma vagy az úniós kényszerítések alól. Az utóbbi évek kutatásainak egyik legérdekesebb eredménye, hogy a balkáni ortodoxok (különösen a közvetlenül latin hatalom alatt élők) az oszmánokat egyre inkább szövetségesüknek tekintették, s hogy a késő-középkorban a Balkánon a fő frontok nem az oszmánok és a keresztények, hanem egy nyugati és egy – az oszmánokat is magába foglaló – keleti blokk között húzódtak.
Mindezek következtében a 15. század második felére – 16. század elejére az oszmán állam egy sokvallású, soknemzetiségű birodalommá fejlődött, amelyben a török nép hovatovább másodrendű alkotóelemmé süllyedt. A politikai szférát mindinkább a dinasztia szolgálatára nevelt keresztény eredetű rabszolgaelem vonta befolyása alá. Bármilyen torz és borzalmas forma volt is, a katonai rabszolgaság és az ehhez kapcsoló gyermekadó intézménye némi lehetőséget nyújtott a keresztény alattvalóknak arra, hogy képviseltessék magukat a hatalomban, amely az oszmán birodalomban mindennek a kulcsa volt. Nem túlzás képviseletről beszélni, hiszen tudjuk, hogy a gyermekadót bizonyos körök tudatosan használták arra, hogy rokonságukat és pártfogoltjaikat bejuttassák a hatalmi hierarchiába, ahol olykor nagy horderejű változásokat is keresztül tudtak vinni. Így pl. aligha tekinthető véletlennek, hogy az ipeki szerb pátriárkátus helyreállítására akkor került sor (1557), amikor a szultáni udvar és a legfőbb állami hivatalok tele voltak szerb-bosnyák eredetű méltóságokkal. A szultánok ugyanakkor nemcsak a „renegátokkal” tudtak jól együttműködni, hanem az eredeti hitükben megmaradt vallási kisebbségekkel is. Mint a fenti példa is mutatja, jóllehet komoly felügyeleti jogok fenntartása mellett, de meghagyták, sőt fejlesztették a keleti keresztény és a zsidó vallási közösségek belső autonómiáját, és vallási életükbe lehetőleg nem szóltak bele. A zsidókat egyenesen megkülönböztetett figyelemmel tüntették ki, bátorították betelepedésüket, és komoly gazdasági lehetőségekhez juttatták őket. Miközben a török szó a 16. századi oszmán elit nyelvében egyenlő lett a paraszttal, s a török mint olyan nemkívánatos elemnek számított a hatalom berkeiben, a renegátok és a kisebbségek vezetői a 17. század végéig kiválóan együttműködtek az oszmán uralkodóházzal. Ennek illusztrálására két jellemző nyilatkozat: egy zsidó rabbi Szülejmán uralkodása idején kijelentette, hogy „aki nem tiszteli uralkodónk, az igazságos és hatalmas király méltóságát, jobb lett volna, ha meg sem születik. Mert ugyanúgy kötelező megfogadni szavát, végrehajtani törvényeit és parancsait, mint ahogy kötelező teljesíteni a világegyetem királyának parancsait és törvényeit”; egy szerb szerzetes pedig 1641-ben azt mondta, hogy „én inkább a törökökhöz pártolnék, mint hozzátok latinokhoz, akik minket gyűlöltök és üldöztök”.
A központi hatalom katonai túlsúlya, valamint a Balkán és a kisebbségek sikeres politikai integrációja természetesen szükséges, de nem elégséges feltétel volt ahhoz, hogy az uralkodóház hatalma kikezdhetetlen legyen. A közel-keleti iszlám és a bizánci politikai hagyományok sajátos egybeesése szintén komoly előnnyel járt az oszmánok számára. Hiszen mind az anatóliai, mind a balkáni elődállamokban az erős, autoriter uralkodó volt a politikai ideál, s teljes egyetértés uralkodott abban is, hogy a társadalom jóléte a központi kormányzat erejétől függ. Ez viszont összefonódott azzal a koncepcióval, amit az oszmánok mindvégig magukénak vallottak és egy ideig sikeresen megvalósítottak – s végső soron ez biztosította a dinasztia korlátlan hatalmát –, hogy a politikának teljes ellenőrzést kell gyakorolnia a gazdaság felett. Mégpedig azért, mert a közel-keleti felfogás szerint a társadalmi egyensúly (értsd: a hatalmi elit gazdagsága és biztonsága) csak ilyen módon őrizhető meg. Az oszmán „gazdasági szemlélet” (ha ilyenről egyáltalán lehet beszélni) a következő három prioritáson nyugodott: 1. fiskalizmus, vagyis az a törekvés, hogy az állam minél több bevételre tegyen szert; 2. a hazai piacok kiegyensúlyott ellátása, a hiányok elkerülése; 3. a városok, különösképpen a főváros ellátása. Miután a dinasztia a támaszául szolgáló hadsereg és apparátus javadalmazása céljából (és annak segítségével) fokozatosan központosította a jövedelmek újraelosztását, a 15–16. században olyan redisztributív rendszert alakított ki, amelyben a szultáni udvar a földek és a közjövedelmek több mint nyolcvan százalékával rendelkezett.
Ez – a Max Weber kifejezésével élve – prebendális (közjövedelemtől függő) szisztéma mindenekelőtt a mezőgazdasági termelésen alapult, s ennek megfelelően az oszmán politikai gondolkodás, amely a gazdasági tevékenységet etikai mércékkel ítélte meg, az ebből származó bevételeket tekintette a gazdagság legerkölcsösebb forrásának. A mezőgazdaság állami ellenőrzését két tényező tette lehetővé: 1. a földek döntő hányadának állami tulajdona, s az, hogy a többnyire kisparaszti termelés az ezekből kihasított parcellákon folyt; 2. a timár-rendszer. A timáros persze elsősorban lovas katona volt, aki javadalmáért katonai szolgálattal tartozott, ám a földhasználat felügyelete, az adóbehajtás, a közrend fenntartása és más közfunkciók révén egyúttal a központi hatalom helyi képviselőjeként is működött. Amennyi gazdasági hátránnyal járt, éppen annyi politikai előnyt jelentett az állam számára, hogy a nem megfelelően szolgáló javadalmasokat könnyen elmozdíthatta helyükről.
A kézműipar szervezeti kereteit az oszmán birodalomban is a céhek adták, és ezek szintén szigorú állami felügyelet alatt álltak. A céhek vezetőit az állam nevezte ki, akik így sokkal inkább képviselték az államot az iparosokkal szemben, mint fordítva. Ugyanakkor az állami hatóságok a termeléstől a nyersanyagellátáson keresztül az árakig a céhek összes tevékenységét szigorúan szabályozták, és rögtön beavatkoztak, ha számukra kedvezőtlen folyamatokat észleltek.
Ugyanilyen állami gyámkodás érvényesült a kül- és a belkereskedelem fölött. A muszlim elődállamoktól átvett hiszba-szervezet révén állami hatóság döntött a piacok kijelöléséről, a termékektől elvárt minőségről és mennyiségről, a mértékekről, a haszonkulcsokról stb., s az állam a központi árszabás eszközével keményen beavatkozott az árak mozgásába, vagyis minden módon törekedett a szabadpiaci hatások kivédésére. Egyúttal őrködött a piacok és az utak biztonságán, s a maga eszközeivel (pl. kereskedelmi csarnokok, lerakatok, szállók építésével és fenntartásával) mindent megtett a zavartalan ellátás érdekében. A forgalom ellenőrzésének fontos eszköze volt bizonyos kulcstermékek állami monopóliuma, valamint az, hogy a pénzverést és a bányákat, illetve a valutával kapcsolatos műveletek jogát a kormányzat magának tartotta fenn. Az oszmán magatartás érdekessége, hogy miközben a vezetés politikai okokból közvetlenül beavatkozott a gazdasági folyamatokba, az Európában kibontakozó merkantilista megközelítéstől eltérően az oszmán gazdaság vagy piac egészét nem tekintette védelemre szorulónak; sőt, a belső piacok ellátása és az árak alacsonyan tartása érdekében tiltotta a fontos áruk kivitelét, s ösztönözte a behozatalukat. Ezt segítették elő az egyes külhatalmaknak (Velence, Firenze, Genova majd Franciaország) adott kereskedelmi kiváltságok, illetve privilégiumokkal ellátott állami kereskedőcsoportok felállítása, melyek speciális árukat (például orosz szőrmét) szereztek be a szultáni udvar számára.
A központi hatalom a hadsereg fenntartása mellett elsősorban arra viselt gondot, hogy a birodalmi közigazgatás támaszainak tartott városok, mindenekelőtt pedig a hatalmasra duzzadt Isztambul ellátása zökkenőmentesen folyjék. A főváros kiszolgálására óriási ellátó szervezetet fejlesztettek ki, s a Balkán és némely vazallus államok erőforrásainak jelentős részét ennek szolgálatába állították. Mindez a Balkánon, ahol az oszmán berendezkedés a maga legjellemzőbb formáit felmutatta és ahonnan az állam bevételeinek nagyobb része származott, az oszmán uralom a városok komoly fellendülését hozta magával. A városoknak tulajdonított jelentőséget mutatja, hogy egyes régiók (pl. Bosznia) városainak zömét az oszmánok alapították, s hogy számos település az oszmánok alatt fejlődött sokvallású, multikulturális központtá (pl. Skopje). Hasonló változások zajlottak le a Közel-Keleten és Anatólia bizonyos részein is.
A centralizált (despotikus) politikai rendszerben élő és politikai gyámkodás alatt gazdálkodó oszmán társadalmat az oszmán uralkodó elit éppúgy funkcionális kategóriákban szemlélte, mint annak idején Európa értelmisége a feudális társadalmat. A végső soron ókori eredetű elképzelés szerint az alattvalók (a társadalom minden tagja, még az elité is, szolgának számított) két részből állnak: a katonákból (aszkeri), vagyis a hadseregből és az állami funkcionáriusok hadából, akik a szultán szolgálatáért adómentességet élveznek, valamint a termelőkből (rája), akik munkájukkal és adóikkal biztosítják az előbbiek megélhetését, s ezáltal az állam szilárdságát. Az oszmán politikai gondolkodás kulcsfogalma az igazságosság, ami annyit jelent, hogy az uralkodói hatalom köteles őrködni a rája biztonságán és megvédeni a kizsákmányolástól, különben az egész körkörös rendszer (rája adója > állami bevétel > katonák fizetése > uralkodói hatalom szilárdsága > rája jóléte) egyensúlya megbomlik. Az igazságosság ugyanakkor megköveteli, hogy minden társadalmi réteg maradjon meg saját határain belül, mert a társadalmi korlátok átlépése, a funkciók keveredése aláássa a rendszer alapjait (értsd: a hagyományos elit hatalmának alapját, a redisztribúciós közjövedelmekből való részesedését).
