Válság és reform a 16. század végén
Válság és reform a 16. század végén
Ez a politikai, gazdasági és ideológiai rendszer a 16. század második feléig sikeresen megóvta a birodalmat a külső hatásoktól. Ezután azonban az állam vezetői olyan kihívásokkal kerültek szembe, amelyekre a hagyományos adminisztratív módszerekkel már nem tudtak megfelelő választ adni. Az igazi nehézséget az okozta, hogy az új jelenségek, melyek egyenként is „rendszerbomlasztó” erővel bírtak, egymás hatását felfokozva zúdultak rá a birodalomra. A változások sorában a hadügy mélyreható átalakulását kell első helyen említenünk. A tűzfegyverek elterjedése, a harcászat átalakulása előbb meggyengítette, majd lényegében bukásra ítélte az oszmán had- és gazdasági szervezet alappillérét, a timár-birtokos lovasságot. A kormányzat ennek ellensúlyozására kénytelen volt folyamatosan növelni a tűzfegyverekkel felszelt janicsárok és az udvari zsoldosok létszámát, illetve rátérni egy új típusú zsoldoshadsereg (szekbán) alkalmazására. Ez viszont tetemesen megnövelte a kincstár készpénzkiadásait, ami már az 1580-as évek végére hatalmas költségvetési deficitet eredményezett. A szultáni udvar nehézségeit növelte, hogy különböző okokból éppen ekkor súlyos valutáris válság bontakozott ki, ami szokatlan méretű és évtizedekre elnyúló áremelkedéshez vezetett. Ebben egyebek között szerepet játszott a csempészet fellendülése, ami miatt a 16. század végére a külkereskedelem (a gabona, a nyersanyagexport stb.) egy része kicsúszott a kormányzat ellenőrzése alól. Ugyanebben az időben teljes felfordulás lett úrrá az anatóliai tartományokon, mivel a mezőgazdaság már nem tudta ellátni a 16. század végéig állandóan növekvő lakosságot. Az anatóliai parasztok ezrei indultak a városok felé, s összefogva az állami alkalmazást kereső, de azt nem találó tanár- és kádi-jelöltek, valamint a megélhetés nélkül maradt katonák tömegeivel, hamarosan lángba borították Kis-Ázsiát. A banditizmus – amely a későbbiekben a Balkánra is kiterjedt – ettől fogva állandó veszélyként fenyegetett az oszmán tartományokban. A századfordulóhoz közeledve világossá vált, hogy a központi irányítás mind kevésbé tudja kézben tartani a gazdasági és a társadalmi folyamatokat.
A súlyos helyzetben az oszmán vezetés olyan reformintézkedéseket hozott, amelyek hosszú távon jócskán hozzájárultak a „klasszikus” oszmán rendszer lebontásához. 1590-92 között megszüntették a timár-rendszer alapjául szolgáló szandzsákösszeírásokat, s lényegében egyfajta pénzgazdálkodási rendszerre tértek át. Ennek legfőbb eszközeként a jövedelembehajtásban általánossá tették az adóbérletet, s egyúttal nagymértékben decentralizálták az adószedést és a bevételek felhasználását. A hadügyi változások és az átmeneti sikereket hozó gazdasági (vagy inkább pénzügyigazgatási) reform azonban a következő két évszázad során maga után vonta a politikai hatalom széttagolódását is. Egyrészt azért, mert az addig egészében véve egységes udvari elit több rivális frakcióra hasadt (államapparátus versus hárem), másrészt azért, mert a központi hatalom lassanként saját hadseregének (a janicsároknak) a foglya lett, harmadrészt azért, mert miután a föld és a gazdaság feletti ellenőrzés részben helyi hatalmi csoportok (helyőrségek katonái és helyi előkelők) kezébe ment át, a mindenható központ autoritásának egyre nagyobb szeletéről kényszerült lemondani a tartományokban kialakuló, „feudális” jellegű új arisztokrácia javára. Ez a folyamat különösen 1695 után gyorsult fel, mivel ettől kezdve az adóbérleteket már élethosszig kapták a vállalkozók.
Alighogy a 16. századi válság első jelei láthatóvá váltak, az oszmán értelmiség legkiválóbb tagjai azonnal reformjavaslatokkal álltak elő. Nézeteiket többnyire az állam vezetői számára írt „tanácsadó iratokban” (az európai királytükrök megfelelői) fejtették ki, amelyek zöme a 16. és a 17. sz. közepe között keletkezett. Ezek a szerzők „reformon” vagy „megújuláson” (iszlahat) egységesen azt értették, hogy vissza kell térni a 16. század első felében fennállt viszonyokhoz. A reform számukra egyet jelentett a „világ rendjének”, vagyis a fentiekben bemutatott klasszikus politikai és gazdasági szervezetnek a helyreállításával, amelynek fő elemei szerintük az igazságos és a közügyeknek élő uralkodó, a funkcionális társadalmi rétegződés, az udvari zsoldos csapatok és a timáros hadsereg, valamint a bevételek és a kiadások egyensúlya, és az adózók védelme. Felfogásuk szerint az új pénzügyi módszerek és a társadalmi mobilitás felgyorsulása életveszélyes fenyegetést jelentett a régi hatalmi elit számára, hiszen veszélybe sodorta annak hagyományos jövedelmi forrásait. A szultáni hatalom csökkenése ugyanakkor az elit társadalmi helyzetének és presztízsének legfőbb politikai támaszát ingatta meg. Ezért aztán a valódi reformokat hevesen elítélték, s még a pénzgazdálkodás kezdetleges formáit is erkölcsi válságként: a korrupció diadalaként és a társadalom hanyatlásaként fogták fel és ábrázolták. Bár világosan látták, hogy az új folyamatok mögött végső soron a korlátlan szultáni hatalom meggyengülése áll, ennek ellensúlyozására nem tudtak használható recepttel szolgálni. Hiába ostorozták kemény szavakkal és morális érvekkel a „kedvezőtlen” fejleményeket, a régi állapotokhoz való visszatérésre többé nem volt mód. A birodalom első nagy reformkorszaka tehát úgy zajlott le, hogy annak semmiféle elméleti vagy ideológiai háttere nem volt, sőt, kifejezetten a vesztes rétegek múltba néző ideológiai offenzívája közepette ment végbe.
