Az oszmán „reformkor”
Az oszmán „reformkor”
Mindezek ellenére az utókor az oszmán „reformkor” (tanzimat) kezdetét 1839-re teszi. Ennek oka az, hogy ez év november 3-án olvasták fel nyilvánosan azt a reform-rendeletet, amelyet Mahmud megbízásából dolgoztak ki, s amely első ízben nyilvánította ki a kormányzat elkötelezettségét bizonyos alapvető polgári jogok tiszteletben tartására. A „nemes rendelet” (hatt-i serif) négy alapvető változtatást ígért a birodalom valamennyi alattvalójának: 1. az élet, a becsület és a tulajdon biztonságát; 2. szabályos és áttekinthető adórendszert az adóbérlet helyett; 3. új hadsereg-összeírási rendszert; 4. minden alattvaló törvény előtti egyenlőségét. E nagy horderejű nyilatkozat elveit (melyek kihirdetését Mahmud már nem érte meg) a következő évtizedekben fokozatosan ültették át a gyakorlatba. Ennek során előbb (az 1840-es években) új adórendszert vezettek be és gyökeresen átalakították a sorozás és a hadügy egész rendszerét (1841-ben pl. új tartományi sereget hoztak létre, az 1860-70-es években pedig nagyarányú fejlesztést hajtottak végre a flottánál). Ezt követte a tartományi szervezet francia minták szerinti átszervezése (1850-600-as évek), a jogrend átalakítása (1843: a büntetőjogban elismerik a nem-muszlimok egyenjogúságát; 1844: eltörlik a hitelhagyásért járó halálbüntetést; 1865-től: az első polgári törvénykönyv kidolgozása) stb. Külön említést érdemel az 1856 februárjában kiadott szultáni rendelet, amely az 1839. évi reform-ediktum egyfajta megerősítéseként újabb jelentős lépést tett a nem-muszlimok jogainak elismerése felé: kimondta, hogy a korlátlan vallási szabadság mellett a nem-muszlimok jogosultak bármilyen hivatalt vállalni, ha a szakmai követelményeknek megfelelnek. Ez egyúttal azt jelentette, hogy a nem-muszlimok a továbbiakban kötelesek katonai szolgálatot teljesíteni. Hogy az ebből adódó feszültségeket elkerüljék, az érintettek meghatározott összegért megválthatták magukat a katonáskodás alól. A folyamatra az 1876. évi első oszmán alkotmány tette fel a koronát, amely – jóllehet az iszlámot ismerte el államvallásként – politikailag és jogilag egyenlőnek ismerte el a birodalom valamennyi alattvalóját. Ezt az alkotmányt azonban II. Abdülhamid szultán 1878 elején felfüggesztette, s egészen 1908-ig, az ún. ifjú-török forradalomig egyeduralmat gyakorolt. A reformokat ugyanakkor nem tagadta meg, sőt sok területen tovább fejlesztette azokat.
Mindezek ellenére a hosszú időszakot átfogó oszmán reformkor (általában 1839 és 1871 vagy 1876 közé számítják, de mint az elmondottakból látható, valójában egy évszázados folyamatról van szó) nem hozta meg a tőle remélt eredményeket: a társadalom gyökeres átalakítását, a kisebbségek megtartását és a birodalom egyben tartását. Ebben számos külső és belső ok játszott közre. Az egyik legfőbb nehézséget – a kezdeteknél épp úgy, mint a későbbiekben – az okozta, hogy az egész modernizációs kísérlet egy viszonylag szűk körű hatalmi elit próbálkozása volt, amely soha nem rendelkezett komoly társadalmi bázissal, viszont annál gyakrabban ütközött ellenállásba. A reformközpont szinte végig az egész 19. században súlyos káderhiánnyal küszködött, ezért gyakran kényszerült együttműködni olyan elemekkel, akiknek nem állt érdekében a változtatás. Másodszor: nem sikerült igazán megingatni azt a hagyományos patrimoniális társadalmi közeget, amely a hatalom birtokosa volt vagy azzal szorosan összefonódott, noha ez rendkívüli módon gátolta a polgári intézmények működését (pl. egy valóban racionális bürokrácia kialakítását). Harmadszor: az új törvények és intézmények bevezetése nem jelentette a régiek felszámolását, s ebből olyan kettős rendszer alakult ki, amely lényegesen korlátozta újítások hatását. Negyedszer: a reformok következetes megvalósításához mindvégig hiányzott a szükséges gazdasági és pénzügyi háttér, márpedig a birodalom és a nagyhatalmi helyzet fenntartásának, a központi akarat érvényesítésének ez lett volna a legfontosabb feltétele. Ebben nem elhanyagolható szerepet játszott az a tény, hogy bár a politikai hatalom az oszmánok kezében volt, a gazdaságban a kisebbségek uralkodtak: az oszmán burzsoázia lényegében nem-muszlimokból állt. Ötödször: a nem-muszlimok helyzetének fokozatos javítása az irányító elit részéről nem bizonyult elegendőnek az új keletű nacionalizmusok kielégítésére, amelyek továbbra sem nélkülözvén a nagyhatalmi bátorítást, már nem egyszerűen kiválásra vagy önállóságra, hanem „Nagy-Görögország”, „Nagy-Szerbia” vagy „Nagy-Bulgária” megteremtésére törekedtek. Hatodszor: a reformokat a felső vezetés valószínűleg még ilyen mértékben sem tudta volna keresztülvinni, ha nem kényszeríti őt erre a külhatalmak nyomása. Mind az 1839-es, mind az 1856-os reform-ediktum elsősorban azért született meg, hogy az adott pillanatban javítsa a birodalom külpolitikai helyzetét: az elsővel az egyiptomi válság, a másikkal pedig a krími háború miatt keletkezett problémák megoldásához kívántak hozzájárulni az oszmán vezetők.
Az utóbbi már átvezet bennünket az átalakulási folyamat külső akadályához, amely röviden úgy fogalmazható meg, hogy az Oszmán Birodalom gazdaságilag és politikailag fokozatosan az európai nagyhatalmak játékszerévé vált. Bár Anglia, Franciaország vagy az Orosz Birodalom maguk is gyakran ösztönözték az oszmán reformokat, valódi céljuk nem az oszmán megújulás sikere volt, hanem az, hogy jobb helyzetbe hozzák az általuk támogatott nemzeteket, hogy minél nagyobb részt hasítsanak ki maguknak az oszmán piacból, s hogy megakadályozzák egymást abban, hogy valamelyikük döntő befolyást szerezzen az oszmán államban. Azzal, hogy katonailag messze lemaradt e nagyhatalmak mögött, az Oszmán Birodalom lényegében mindent elveszített. Így kényszerült például aláírni az 1838-as kereskedelmi egyezményt Angliával, ami lényegében megnyitotta és védtelenné tette az oszmán piacot a nyugati államok ipari termékeivel szemben. A reformok költségei és a szabadkereskedelem ürügyén folytatott nyugati gazdasági expanzió hamarosan teljes pénzügyi csődbe taszította az államot. 1881-től a legfőbb nyugati hitelezők vették kézbe az állami bevételek döntő hányadát, s az oszmán birodalom politikailag és gazdaságilag teljes függőségbe került. A század utolsó negyedében megkezdődött egyes oszmán területek közvetlen gyarmatosítása. Anglia Egyiptomban, Szíriában és Irakban, Franciaország Észak-Afrikában és Libanonban, Olaszország Albániában és Líbiában stb. vetette meg a lábát.
Az Oszmán Birodalom sorsa tehát a 19. század második felében jobbára a nagyhatalmak jóindulatán és kölcsönös félelmén állt vagy bukott (nem véletlen, hogy a 20. század elején az „ifjú-törökök” éppen a legkésőbb jelentkező németek felé orientálódtak). Ám meglepő módon az oszmán értelmiség éppen ez idő tájt fejlesztett ki valamit, amit több-kevesebb joggal összefüggő reformideológiának lehet nevezni. Ez az ideológia az oszmanizmus, amelyet az „ifjú-oszmánok” néven ismert szűk értelmiségi csoport dolgozott ki, s amelynek elvei az 1876-os alkotmány alapjául szolgáltak – noha az oszmanizmust éppen a reformokkal való elégedetlenség szülte.
Az elégedetlenség egyébként nemcsak az „ifjú-oszmánokat” jellemezte, hanem a többségi muszlim társadalom mind nagyobb részét is. Az utóbbiak a változásokban a nyugati érdekek kiszolgálását látták, és helytelenítették, hogy a birodalomban megszűnt a muszlimok felsőbbrendűsége a vallási kisebbségekkel szemben. Abdülhamid uralkodása idején felerősödtek a pániszlám nézetek, amelyek a vallás racionalizálását, az iszlám világ modernizálását és védelmét sürgették az európai behatolással szemben. Ezzel szemben az oszmanizmus képviselői – akik közül kiemelkedik a költő Námik Kemál – bár jó muszlimok voltak, egyúttal oszmán patriótáknak is vallották magukat. Legfőbb törekvésük az volt, hogy a felszínesnek és pusztán európai minták utánzásának tartott reformok helyett olyan összefüggő, elméletileg megalapozott rendszert dolgozzanak ki, amely megőrzi és összeegyezteti iszlám, az oszmán és a nyugati értékeket. Felfogásuk szerint az iszlámon alapuló oszmán politikai nemzetnek minden alattvaló egyenrangú tagja, tekintet nélkül vallására. E nemzetnek négy fő ismérve van: 1. a népszuverenitás; 2. a hatalom megosztása; 3. a gondolat és egyesülés szabadsága; 4. a vagyonbiztonság. A helyes kormányzati forma a képviseleti, alkotmányos és parlamenti demokrácia, annál inkább, mivel az iszlám eredetileg a népszuverenitás talaján áll, hiszen a kalifa választásában és a neki letett hűségesküben mindig is egyfajta iszlám társadalmi szerződés elve érvényesült. Hasonlóképpen levezethető az iszlámból a köztársasági ideál is, ahogy a szabadság és az igazságosság is ősi iszlám erények.
Az „ifjú-oszmánok” politikailag mindvégig a peremre szorultak, de szellemi hatásuk óriási volt mind a birodalomban, mind az iszlám világban. Őket tekintik az első modern oszmán ideológiai áramlat megteremtőinek, akiknek mozgalmában elsőként fonódtak össze a nyugati világ liberális értekei az iszlám hagyománnyal és egyfajta hazafisággal. Az utóbbi jelentőségét aligha lehet eltúlozni: miközben a birodalom kisebbségei már a 18. században megkezdték nemzeti öntudatuk felépítését (a szóhasználat nem véletlen: a nemzeteket, ha azt akarjuk, hogy fennmaradjanak – akkor is, most is – „csinálni” kell), a török lakosság szellemileg reménytelenül magára hagyatva szemlélte a feje fölött zajló viharos történéseket. Az „ifjú-oszmánok”-kal első ízben kapott a törökség olyan értelmiséget, amely megpróbálta őt – igaz, egyelőre még erős iszlám színezettel – öntudatra ébreszteni, érzelmileg és tudatilag a saját államához kötni. Nem véletlen, hogy az oszmánok és a törökök szótárából korábban hiányzó haza, nemzet és szabadság fogalmakat különböző iszlám terminusok átértelmezésével éppen Námik Kemál alkotta meg és terjesztette el a török közvéleményben.
Az „ifjú-oszmánok” politikai és társadalmi nézetei később az „ifjú-törökök” uralma idején emelkedtek a hivatalos ideológia rangjára (1908 után), de egyben be is bizonyították alkalmatlanságukat a birodalmi problémák megoldására. Az oszmanizmus ekkor már nem jelentett reális alternatívát a nemzetállami elképzelésekkel szemben, annál kevésbé, mivel a nacionalizmus magát az „ifjú-törökök” mozgalmát is egyre jobban áthatotta. Mégis az első világháborús vereségre, a nagyhatalmi megszállásra és a görög utódállam agressziójára volt szükség ahhoz, hogy a muszlim és az oszmán ideológiát végleg kiszorítsa egy harmadik: a török nemzeti ideológia. Ez utóbbi már a 19. század végén kibontakozott – elsősorban az orosz elnyomás elől menekülő török értelmiségiek jóvoltából, egyfajta válaszként az egyre erősödő pánszlávizmusra. Ennek megfelelően erős pánturkizmus jellemezte, vagyis az összes török földek egyesítésének vágya, amelyben az akkor még oszmán törökökre várt volna a vezető szerep. Az első világháború után, amikor a muszlim ideológia végleg lejáratta magát, az oszmanizmus pedig kimúlt, az ország megmentését magára vállaló Musztafa Kemál (a későbbi Atatürk) és társai ehhez a harmadik ideológiához fordultak. Ám teljes mértékben megtisztították azt mind a török, mind az oszmán birodalmi ábrándoktól, s egy minden szempontból nemzeti Törökország létrehozásának szolgálatába állították. Így jött létre a kemalizmus, a modern Törökország nemzeti ideológiája, amely azonban már egy másik történet lapjaira tartozik.
Végezetül két rövid megjegyzés arról, hogy mennyiben lehetnek érdekesek az Oszmán Birodalom sikertelen reformkísérletei a mi számunkra. A Balkán országainak többsége (és e tekintetben ide tartozik Románia is) az Oszmán Birodalom utódállama. Az ezeket alkotó nemzetek (melyek közül a többségben lévők most rendre kizárólagos „államalkotó” nemzetekként határozzák meg önmagukat) annak az oszmán millet-rendszernek köszönhetik kialakulásukat, amely biztosította nekik a kulturális és vallási autonomia bizonyos fokát, s amelynek keretei között szívós munkával (s igaz, komoly nehézségeket leküzdve) kialakíthatták nemzeti identitásukat. Érthető tehát, hogy miközben jó néven vették a reformok következtében gyarapodó jogaikat, valójában nem voltak érdekeltek a birodalom egységes, polgári jellegű átalakításában, hiszen az hosszabb távon véget vetett volna a nemzeti-vallási alapokon történő elkülönülésnek. És ezért érthető, hogy ezek az utódállamok, amelyeknek értelmisége és politikai elitje nagyon is tisztában van azzal, hogy „nemzeti újjászületésükben” (ahogy 18-19. századi történetüket nevezni szeretik) milyen fontos szerepet játszottak az oszmán rendszerben élvezett autonómiák, most minden rendelkezésükre álló eszközzel védik a francia mintájú állampolgári egyenlőség elvét, s utasítják el mereven saját kisebbségeik személyi-közösségi, kulturális vagy területi autonómiára irányuló követeléseit. Saját történelmi tapasztalataikból kiindulva úgy hiszik, hogy az efféle jogoknak még a felvetése is szeparatizmushoz vezet. E felfogásnak persze nem erénye a következetesség: amit maguknak egykor elidegeníthetetlen jogként követeltek, azt mások számára még adományként sem tudják elképzelni. De nem is ez a fő baj, hanem az, hogy ez a történelmi tapasztalat nem engedi felismerni nekik, hogy az autonómiáknak olyan, történelmileg bevált fajtái is létezhetnek, amelyek éppen nem a szeparatizmus és a bizonytalanság, hanem a stabilitás és a bizalom növekedését mozdítják elő.
A másik megjegyzés szintén ma napirenden lévő kérdést érint. Az Oszmán Birodalom a 19. században kapcsolódott a tőkés világpiachoz, és ez a betagolódás nagyon ellentmondásos következményekkel járt. Tagadhatatlan, hogy a nyugattal folyatott kereskedelem és a tőkebefektetések elősegítették az oszmán gazdaság átalakulását, de végső soron döntően járultak hozzá egy periferiális „fejlődéshez” és a birodalom széteséséhez. Az oszmán eset világosan mutatja, hogy ha egy viszonylag fejletlen ország (politikai nyomástól nem mentesen) teljes egészében liberalizálja kereskedelmét, pénzügyileg pedig teljes mértékben függővé válik a centrum gazdasági hatalmaitól, akkor nem sok esélye marad arra, hogy kiegyensúlyozott modernizációt hajtson végre. Jóllehet a mai viszonyok gyökeresen eltérnek a múlt század végiektől, semmi sem mutat arra, hogy a piaci korlátok lebontása ne olyan luxus lenne, amit csak a fejlett országok engedhetnek meg maguknak nagyobb gazdasági, politikai és társadalmi kockázatok nélkül. Erre éppen a Török Köztársaság története a legjobb példa, ahol az atatürki gazdasági modell (piacvédelem, egyfajta államkapitalizmus) teljes feladása óta folyamatosan rekordokat dönt az infláció, rendkívül nagyok a társadalmi különbségek, s egy-egy rövid, bíztató periódust leszámítva semmi sem utal arra, hogy ez a helyzet lényegesen megváltozhatna.
