Válság és reform a 18. század végén és a 19. század elején
Válság és reform a 18. század végén és a 19. század elején
Hasonló ellentmondások jellemezték a következő nagy reformidőszakot is, amely a 18. század végére és a 19. század elejére esett. III. Szelim, aki éppen a francia forradalom évében kezdte meg uralkodását, s aki már trónra lépése előtt tudatosan készült a birodalom megújítására, ideológiai szempontból egyenesen a 16-17. századi moralisták folytatójának bizonyult. Vezérlő eszméi a következők voltak: az államhatalom megerősítése, a visszaélések megszüntetése, az igazságosságon alapuló hagyományos társadalmi rend felélesztése, amelyben a különféle csoportok közötti határok újra élesen kirajzolódnának. Ez a program eleve bukásra volt ítélve, hiszen nem vette figyelembe, hogy időközben mélyreható változások zajlottak le az Oszmán Birodalom belső és külső helyzetében.
A leglényegesebb fejleménynek az tekinthető, hogy a 18. század végére az állam elveszítette szuverenitásának jelentős részét. A birodalmon belül osztoznia kellett a hatalmon az ún tartományi előkelőkkel (áján), akik a központ és a lakosság közé ékelődve döntő befolyást szereztek a hadsereg, az adóbehajtás és a helyi igazgatás ügyeiben. Némely ájánok (mint az epiroszi-albániai Tepedelenli Ali pasa, a vidini Pazvantoglu, vagy a nyugat-anatóliai Karaoszmánoglu-család) a századvégre valódi kiskirályokká nőtték ki magukat, akik saját hadsereggel rendelkeztek, önálló külpolitikát és külkereskedelmet folytattak. Hatalmuk részben közfunkcióikon, részben újfajta nagybirtokaikon, az ún. csiftlikeken alapult, amelyek – főleg a balkániak – egyre inkább a világpiacon keresett nyersanyagok termelésére (gyapot, kukorica) tértek át. Az uralkodóház egykori támasza, a janicsárság, melynek sorai a testület kiváltságai miatt a 17-18. században az áljanicsárok százezreivel töltődtek fel, s amely ekképpen széleskörű és ellenőrizhetetlen gazdasági tevékenységnek adott keretet, az ájánokhoz hasonlóan erősen korlátozta a központ cselekvőképességét (miközben az ájánokat és a janicsárokat érdekeik egymással is élesen szembeállították). A janicsárok ráadásul a 18. századtól egyre szorosabb együttműködésre léptek a vallási ortodoxia képviselőivel. A vallástudósok (ulema) – élükön a főmuftival – lényegében már a 16. század második felében a politikai szféra különálló szereplői lettek, s ettől fogva ritkán lehetett politikai döntést hozni anélkül, hogy a főmufti jóváhagyását adta volna hozzá fetvájával. A két csoport idő haladtával fokozatosan egymásra talált, s a janicsárság felszámolásáig legfőbb akadályát képezte bármiféle ésszerű reformnak vagy megújulási kísérletnek.
Az állam iszlám jellegének erősödése (és az itt-ott felbukkanó kényszertérítések) természetesen fokozódó bizalmatlanságot szültek a birodalom nem-muszlim alattvalói körében, akik a 17. század végétől lassanként külön útra tértek, és sorsukat mindinkább a birodalom ellenségeiéhez kötötték. Az európai nagyhatalmak a 17. századtól gazdaságilag, katonailag és technológiailag egyre nagyobb fölénybe kerültek az oszmánokkal szemben, ami oda vezetett, hogy a birodalom a 17. század végétől kezdve szinte valamennyi háborúját elveszítette. Ez viszont lehetőséget adott arra, hogy a riválisok fokozódó mértékben beavatkozzanak a birodalom belügyeibe. Ehhez kiváló ürügyet szolgáltatott a keresztény alattvalók jogi egyenlőtlensége, s mind a nyugat-európai (elsősorban a francia), mind a kelet-európai (elsősorban az orosz) hatalmak a keresztények védnökeiként próbálták növelni befolyásukat. Az állandóan vesztes oszmán állam mind kevésbé tudott ellenállni ezeknek a követeléseknek, s az 1774-ben megkötött kücsük-kajnardzsai békében kénytelen volt elismerni az orosz cár(nő) jogát arra, hogy a görög ortodox egyház védelmezőjeként lépjen fel. A Balkánon egymás után állították fel az orosz konzulátusokat, amelyek azután önkényesen osztogatták az orosz állampolgárságot a keresztény lakosságnak. Hasonlóan jártak el a nyugat-európai nemzetek képviselői is, akik elsősorban az ún. kapitulációs szerződések segítségével építették ki keresztény klientúrájukat a birodalom területén. A kapitulációk lényegében jogi és kereskedelmi privilégiumok voltak, amelyek az európai államok képviselőinek területen kívüli státust biztosítottak, széleskörű jogi és kereskedelmi szabadságokkal. A francia, angol vagy holland követek maguk sem haboztak kiterjeszteni védelmüket nem-muszlim kereskedelmi és politikai partnereikre. Az európai nagyhatalmak és a birodalom vallási kisebbségeinek együttműködése folytán a muszlim kereskedők lehetőségei egyre zsugorodtak, miközben pl. a görögök – különösen a Fekete-tenger megnyitása óta – fokozatosan a legfőbb közvetítőkké léptek elő a levantei kereskedelemben. A nem-muszlim lakosság ugyanakkor kulturálisan is egyre inkább Európához kapcsolódott. Nemcsak úgy, hogy a tehetős görögök és örmények kezdték nyugati egyetemekre küldeni fiaikat, hanem úgy is, hogy egymás után alapították az európai mintájú középiskolákat és akadémiákat, ahol a legmodernebb ismereteket oktatták. Miközben az oszmánok reménytelenül lemaradtak a tudományokban és a technikában, a görög iskolákban pl. mechanikát és kísérleti kémiát tanítottak, s a görögök a 18. század második felében már saját nyelvükön olvashatták Leibnizet és Locke-t. A kisebbségek kulturális és kereskedelmi-pénzügyi dominanciája párosulva a nagyhatalmi nyomással a 18. század végére alaposan korlátozta az oszmán állam mozgásterét. Ráadásul a nemzeti eszme hódítása a nem-muszlim alattvalók körében hovatovább az oszmán állam integritását kezdte veszélyeztetni, mégpedig nem a peremterületeken, hanem immár a birodalom szívében: a Balkánon.
Ilyen helyzetben kezdett hozzá III.Szelim az „új rend”-nek (nizám-i dzsedid) nevezett reformprogram végrehajtásához. Ennek lényege egy új típusú (modern elvek szerint kiképzett és vezetett) hadsereg létrehozása volt, amelyre támaszkodva a központi hatalom sikeresen veheti fel a küzdelmet mind a külső fenyegetés (oroszok), mind a belső szeparatizmus ellen. A kísérlet azonban a janicsár-ulema szövetség ellenállásán megbukott: 1807-ben a fellázadt janicsárok kikényszerítették az új alakulatok feloszlatását, majd megölték az uralkodót. A Szelim által hozott intézkedések közül néhány mégis nagy hatást gyakorolt a birodalom további sorsára. Mindenekelőtt az, hogy reformjainak elősegítésére francia tanácsadókat hívott be, másrészt az, hogy a főbb európai nagyvárosokban állandó oszmán követségeket állított fel. Ezen a két csatornán indult meg rendszeresebben az európai eszmék és ismeretek beáramlása a birodalomba. Jellemző, hogy a későbbi oszmán reformerek jelentős része az európai követségeken ismerkedett meg azokkal az elvekkel és intézményekkel, amelyeket később oly nagy igyekezettel próbáltak átültetni oszmán földre.
Ami a századvégen még csak lehetőség volt, az Szelim uralkodásának második felében és az után immár komor realitássá változott: megkezdődött a birodalom területi szétesése. E folyamat elindításában kulcsszerepet játszottak a franciák, mégpedig két okból is: igaz, rövid időre, megszállták Egyiptomot, ami nemcsak óriási megdöbbenést váltott ki az oszmán elitben, hanem precedenst is teremtett. Ugyanakkor a forradalom eszméi és a napóleoni háborúk rendkívüli hatást gyakoroltak a kisebbségekre, akik mindenekelőtt a szabadság eszméjét találták vonzónak, és hamarosan nemzeti önállóságuk kivívását tűzték napirendre. Az 1804-es szerb felkeléssel kezdetét vette a nemzeti függetlenségi háborúk sora, s ennek eredményeként az 1820-as évek végére Görögország, Szerbia és Egyiptom lényegében függetlenné vált. Ráadásul az új államok, amelyek a nyelvi nemzet fogalmából kiindulva valamennyi azonos nyelven beszélőt egy államban kívántak egyesíteni, kezdettől fogva expanziós terveket szövögettek. Ebben a helyzetben az oszmán politikai vezető réteg felismerte, hogy tovább már nem odázhatók el a mélyreható reformok, melyeknek elsősorban a szeparatizmus további terjedését kell meggátolniuk. Ehhez két alapvető problémát kellett megoldaniuk: 1. helyre kellett állítani a központ hatalmát a tartományokban, ami az ajánok és a helyi janicsárok hatalmának megtörését tette szükségessé; 2. a nem-muszlim alattvalók közösségi jogait territorializálni kellett, mégpedig két cél érdekében: a. a vallási-közösségi autonómia helyébe ily módon az általános állampolgári jogok és kötelezettségek lépnek, ami lefékezheti a nemzeti önállósulási törekvéseket; b. a nem-muszlimok egyenjogúsítása megszüntetheti a nagyhatalmak beavatkozásának alapjait.
E célkitűzések sorsa azon múlott, hogy a központi hatalom rendelkezik-e elegendő erővel a végrehajtásához. A szultán és reformpárti bizalmasai abból indultak ki, hogy a kormányzat csak egy modern hadsereg kiépítésével tehet szert a szükséges támaszra. Innen van, hogy az 1820-as évektől egészen a század végéig valamennyi oszmán reformintézkedés mögött a hadsereg korszerűsítésének gondolata húzódott meg, ami ugyanakkor elkerülhetetlenül magával hozott egy sor egyéb változtatást is. Az új hadsereg létrehozása ugyanis rengeteg pénzt igényelt, ami megkövetelte az egész adóztatási rendszer átalakítását. A hatékonyabb adóztatás viszont hatékonyabb bürokráciát, az új hadsereg pedig hatékonyabb vezetést követelt meg. Az új típusú tisztségviselők és katonák kinevelése csakis új szellemű és szerkezetű iskolarendszerben volt elképzelhető, s ez hívta életre az új oktatási intézmények egész sorát. Az új szervezetek kiépítése és a nem-muszlimok integrációja ugyanakkor nélkülözhetetlenné tette a jog- és intézményrendszer átalakítását. Így fonódtak egymásba a különféle reformintézkedések, amelyeket azonban hosszú időre elnyújtva és nem is mindig következetesen hoztak meg az állam irányítói. Megvalósításuk az 1820-as évektől lényegében a század végéig elhúzódott.
II. Mahmud (1808-1839), okulva elődje, Szelim bukásából, uralkodása első felét erőgyűjtésre fordította, s csak akkor fogott hozzá határozottan reformjai bevezetéséhez, miután előzőleg – lépésről lépésre – megtörte az ájánok hatalmát. 1826-ban történelmi tettet hajtott végre: leverte és részben kiirtotta az új hadsereg felállítása ellen lázadó janicsárokat, majd a vallási alapítványok átszervezésével az utóbbiak szövetségesének, az ulemának a hatalmát is erőteljesen korlátozta. Ezt követően jelentős reformokat hajtott végre a közigazgatásban és az adórendszerben, számos iskolát és akadémiát állított fel, és jogi tanácsadó testületet hívott életre. Mahmud idejében indult útjára az első oszmán újság, s szervezték meg az első postaszolgálatot.
