I. OSZMÁN, A GÁZI
5I. OSZMÁN,
A GÁZI
A GÁZI
1326. április 3-án súlyos csapás érte a bizánci császárságot a keleti határokon. Ezen a napon elesett Bursza, a fontos erődváros, amely a görög birodalom maradék területeit védte Bithyniában, Kis-Ázsia (Anatólia) északnyugati csücskében. A várat elfoglaló csapatok zömét törökül beszélő katonák alkották, de voltak köztük görögök is. A vegyes összetételű had Oszmán nevében vette birtokba a várat, aki a környéken formálódóúj „fejedelemség” ura, bégje volt. Ezt az „országot” a vezérről „Oszmán-országnak” (Oszmán-eli-nek), alattvalóit pedig – tekintet nélkül etnikai hovatartozásukra – egységesen oszmánlinak hívták. A vezér egyébként személyesen nem lehetett jelen a nagy eseménynél, mert súlyos köszvény gyötörte és nem tudott lóra szállni. A betegség éppen ezekben a hetekben hatalmásodott el rajta, s élete legnagyobb hadi sikere után nem sokkal később elhunyt. Végakaratának megfelelően testét Burszában, Oszmán-ország új fővárosában helyezték örök nyugalomra. Tőle származik az Oszmán-ház néven ismert uralkodócsalád, amely több mint hatszáz évig állt a világtörténelem egyik leghosszabb életű politikai alakulata, az Oszmán Birodalom élén.
Annak ellenére, hogy egy világbirodalom megalapozása fűződik a nevéhez, Oszmán életéről kevés biztosat tudunk. A török történeti hagyomány születési évét illetően is bizonytalan, a legvalószínűbb az, hogy 1258 körül látta meg a napvilágot, valahol Szöjüt környékén. Ez a település Északnyugat-Anatóliában, a Szakarja folyó völgyében, a nagy anatóliai fennsík lábainál fekszik, s Oszmán elődei nem sokkal korábban érkeztek erre a területre. Apja, Ertogrul egy négyszáz sátornyi nomád nemzetség feje volt, amely az egykor hatalmas kaji nevű oguz-török törzsből szakadt ki és vándorolt Anatóliában, alkalmas legelőket keresve. A kis közösség előzőleg Ankarától nyugatra tartózkodott, ahonnét valószínűleg az a hatalmas népmozgás taszította ki, amit Irán és Azerbajdzsán mongol meghódítása idézett elő, alaposan összekuszálva Kis-Ázsia politikai és népességi viszonyait.
Kis-Ázsia területének java részén a 13. század első felében két hatalom osztozott, amelynek vallása, kultúrája és népessége jelentősen különbözött egymástól. Nyugaton, a tengerpart és a fennsík közé eső sávban, a zömében görögök lakta vidéken a keresztény bizánci császárok uralkodtak, akik székhelyüket is ide, Niceába tették át azt követően, hogy 1204-ben keresztes seregek foglalt el fővárosukat, Konstantinápolyt (másik nevén Bizáncot). Ettől keletre, Anatólia középsőés keleti részein a muszlim szeldzsuk dinasztia rendezkedett be Konja székhellyel. Bár az uralkodóház tagjai „Rum szultánjának”, 6vagyis „Görögföld urának” nevezték magukat, valójában török származásúak voltak. Szépapjuk, Szeldzsuk, hajdan a Közép-Ázsiában nomadizálóoguzok egyik törzsének főnöke volt. A török népek egyik legjelentősebb csoportját alkotó oguzok (vagy ahogy az iszlám világ ismerte őket:türkmének) a 10. században betörtek Iránba, s Szeldzsuk unokáinak vezetésével hatalmas iszlám birodalmat kovácsoltak össze, amit szeldzsuk birodalom néven ismer a történelem. 1071-ben a szeldzsuk szultán tönkreverte a bizánci császár seregeit, s ezt követően a család egyik ága Kis-Ázsiában is megvetette a lábát. A katonai győzelmek nyomán megkezdődött – és a következőévszázadokban is folytatódott 7– a nomád türkmének bevándorlása a jobbára görögök lakta Kis-Ázsiába.
SZELDZSUK MINARET BEJÁRATA KONJÁBAN
A beköltöző türkmének egy része gyorsan alkalmazkodott a helyi lakosság letelepült életmódjához, s fő támasza lett az iszlám államot kiépítő rumi vagy konjai szultánoknak, akik a darabokra hullott nagy szeldzsuk birodalom örököseinek tekintették magukat. Annál több gondot okoztak a nomád élethez ragaszkodó türkmének, akik nehezen tűrték a perzsa és az arab nyelvet használó központi hatalom gyámkodását. Kordában tartásuk mind nehezebbé vált, különösen azután, hogy az 1200-as évek elején Iránt és Azerbajdzsánt meghódították a mongolok, majd 1243-ban legyőzték és vazallusukká tették a konjai szultánt. Irán és Kelet- Anatólia türkménjei, akik elvesztették legjobb legelőiket, százezerszám menekültek Nyugat felé. A szeldzsuk kormányzat felismerte, milyen jelentős katonai erőt képviselnek: a nyugati határon a bizánciakkal szemben katonai határőrvidéket épített ki belőlük. A határbégekké előlépett nomád főnökök saját szakállukra vagy éppen az egymással vetélkedő görög urak zsoldosaiként egyre sűrűbben törtek be a szomszédos bizánci területekre. Az 1260–1270-es években különösen megélénkült e helyi vezérek tevékenysége. A belviszályokba zuhant és a mongolok által szorongatott szeldzsuk állam képtelenné vált a végek ellenőrzésére, a bizánci császár pedig, aki 1261-ben ismét Konstantinápolyba tette át székhelyét, a balkáni harcok miatt elhanyagolta Anatólia védelmét. Emiatt az itteni görög határvédelem hamarosan összeomlott, s a század végére csaknem egész Nyugat-Anatólia a türkmének kezére került. A hatalmi űrben a tehetséges vezérek egymással versengve alakították ki saját befolyási övezeteiket, s ezeken belül fokozatosan teljes uralkodói hatalmat építettek ki. Így született meg a türkmén fejedelemségek (törökül bégségek) sora, melyek urai etnikailag főleg a türkménekre támaszkodtak, uralkodó vallássá az iszlámot, a kezdetleges államélet „hivatalos” nyelvévé pedig az Anatóliában beszélt törököt tetté.
Az északnyugat-anatóliai Kareszi és a Fekete-tenger parti Csobán bégség birtokai közéékelődött be az a keskeny területsáv, ahol a bizánciak a legtovább tudták tartani állásaikat. Amikor Ertogrulékat ide sodorta az 1250-es évek nagy néphulláma, szerencsés helyzetben találták magukat. A szeldzsuk helytartók hatalma nem ért el idáig, a tétlen görögök pedig elnézték, hogy a jövevények téli és nyári szállásuk között vándorolva űzzék viszonylag békés, nomád életüket. A biledzsiki görög várúr még azt is megengedte nekik, hogy nála hagyják azokat a holmikat, amelyekre a nyári legelőn nem volt szükségük. Ezért sajttal, báránnyal, szőnyeggel fizettek, ami arra utal, hogy kialakultak a cserekapcsolatok a környék letelepült és nomád népei között. Időnként persze a fegyverek is szóhoz jutottak. Mint más nomádok, Oszmán népe sem tudta legyőzni a kísértést, hogy a letelepült szomszédok kirablásával egészítse ki szegényes javait. Valószínűleg ezzel magyarázható Inegöl görög urának magatartása, aki sokat zaklatta a nyájaikkal vonuló törököket. Aligha véletlen, hogy az első hadi vállalkozás, amit a krónikák Oszmánnak tulajdonítanak, e várúr ellen irányult.
1288 körül elhunyt Ertogrul, és a törzzsé növekedett közösség vezetését Oszmán vette át. A hatalom megszerzése nem ment könnyen, hiszen a szeniorátus elve alapján a főnökség Ertogrul testvérét, Dündárt illette volna meg. Oszmánt azonban, aki a krónikás szerint „korát tekintve a legkisebb volt testvérei között, ám kardjával és eszével mindnél előbbre való”, a törzs alkalmasabbnak látta a vezérségre, s a választáson neki szavazott bizalmat. S ez nem csak személyek, hanem stratégiák közti választást is jelentett. Míg Dündár Ertogrul útján járva a békés 10szomszédság folytatását kívánta, Oszmán, aki már ekkoriban „sok embert gyűjtött maga köré”, a terjeszkedés politikáját képviselte. A vesztes Dündár nem kerülhette el a sorsát: egy későbbi nézeteltérés során Oszmán kíméletlenül lenyilazta.
){kind=small}
Oszmán első nagyobb katonai vállalkozásai az 1280–1290-es évek fordulójára esnek. Pachymeres bizánci történetíró ezt a kasztamonui bégség meggyengülésével hozza összefüggésbe; miután ennek vezetői felhagytak a bizánciak elleni harccal (1291, a rablóportyák vezetését „Atman” (azaz Oszmán) vette át, s ettől kezdve az ő zászlaja alááramlottak az északon és délen munka nélkül maradt harcosok. Az oszmán hagyomány ezt a fordulatot egy, olyan álomhoz kapcsolja, amelynek jelentése igen hasonló a mi „Emese álma” mondánkéhoz. A krónikák szerint Oszmán sűrűn megfordult egy Edebáli nevű szentéletű ember vendégházában, ahol egyik éjszaka különös álom lepte meg. Adjuk át a szót a történetíróÁsikpasazádénak: „Oszmán Gázi látta, hogy a szent melléből hold kél fel és felél e száll; egyenest Oszmán Gázi mellé hatol. Ebben a pillanatban fa nő ki a köldökéből, melynek árnyéka betakarja a földet. Az árnyékban hegyek magasodnak, minden hegy tövéből vizek fakadnak. A vízből az emberek isznak, kertet öntöznek és közkutakat táplálnak”. A csodálkozó Oszmán a szent dervishez fordult magyarázatért, aki úgy fejtette meg a látomást, hogy Oszmán nemzetsége uralkodói méltóságot kapott az úrtól, s ezért nyomban feleségül adta hozzá leányát, Malhon Hatunt. A történet, melynek szereplői történetileg igazolt, létező személyek voltak, Oszmán egyik legszerencsésebb lépéséről tájékoztat bennünket. Nevezetesen arról, hogy új politikájához és – talán ekkoriban érlelődő– nagyra törő terveihez sikerült megnyernie egy olyan szellemi mozgalom és társadalmi erő támogatását, amely a határvidékek török népessége körében a legnagyobb befolyással rendelkezett.
E mozgalom képviselőit baba és abdal néven ismerté a kor emberei. Babának eredetileg a nomád türkmének vallási vezetőit hívták, akik a népi vallásosságot felszínes iszlámmal vegyítve a törzsi sámán és az eretnek muszlim szerzetes (dervis) típusát egyesítették magukban. A babák a vallási propaganda mellett főleg a központi hatalom elleni lázítással foglalkoztak, s 1240-ben hatalmas felkelést robbantottak ki Baba Iljász vezetésével. Ennek leverése után számos baba költözött a nyugati végekre, ahol vendégkolostorokat (závije) építettek és azok környékén hirdették a hajdani vezér kissé megszelidített tanait. Egy-két nagynevű tanítvány is ide húzódott, köztük az említett Edebáli. Eszkisehir környéki vendégháza a környék egyik szellemi központja volt, s a muszlim vallásjogban is járatos, igen idős embernek nagy része lehetett abban, hogy Oszmán megértette: a babák vagy abdalok rokonszenve nélkül nem nyerheti el a nomád népesség támogatását. Az álom tehát jelképesen azt fejezi ki, hogy Oszmán, a harcosok vezére szövetségre lépett a terület egyik vallási tekintélyével, s kölcsönös támogatást ígértek egymásnak. Több mint valószínű, hogy Edebáli révén Oszmán még egy befolyásos réteg, az áhik támogatását is megszerezte. Az áhi-szervezetek valahol a céhek és a misztikus dervisrendek között helyezkedtek el. Szakmai korporáció, közös vallási élet, karitatív tevékenység – ezek alkották e közösségek fő működési területét. Eredetileg tiszta városi intézményként indultak, de a 14. század elején már szinte minden településen megalakultak szervezeteik. Politikai befolyásukat annak köszönhették, hogy az anarchikus viszonyok között szinte az egyetlen erőt alkották, amely a helyi lakosságnak védelmet tudott nyújtani a fegyveres támadások ellen. Érthető hát, ha Oszmán velük is kapcsolatot 11keresett. Edebáli ebben azért tudott segíteni, mert testvére, Semszeddin és annak fia, Haszán szintén az áhikhoz tartozott, akik vállalták az együttműködést. Olyannyira, hogy Áhi Haszán lett az egyik legfőbb katonai parancsnoka Oszmánnak, majd később fiának, Orhánnak is.
DERVIS
Ilyen háttérrel Oszmán elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a rablóportyákon túl tartós területfoglaláshoz lásson. Úgy tűnik, kezdetben a szállásterület határainak biztosítását tartotta szem előtt, mert elsőként megszerzett várai mind ekörül helyezkedtek el: délen Karadzsahiszár, észak- észak-nyugaton Járhiszár, Biledzsik és Inegöl fogta közre a legelőket, és vigyázta a fennsíkról Bithyniába vezető utakat (1291–1299). A századforduló körül bevette Köprühiszárt és Jenisehirt, s az utóbbi birtokában ellenőrzése alá vonta a Burszát Niceával (Iznik) összekötő fontos útvonalat. E várat támaszpontként használva a következő másfél évtizedben főleg két irányban terjeszkedett: északkeletnek, a Szakarja és mellékfolyói mentén, továbbá nyugatnak, Bursza irányában, de közben gondja volt Iznik háborgatására is. A veszélyeztetett görög helyőrségek parancsnokai erői egyesítésével próbálták útját állni Oszmánnak, de kétezer főnyi seregüket Oszmán csapatai 1302. július 27-én Kojunhiszárnál (Bapheon) tönkreverték. Kihaszálva a görög területeken fellépő gabonahiányt is, 1306 és 1313 között Oszmán vagy tíz bizánci erősséget vett bitrokába. 1307-től adófizetésre kényszerítette Burszát, amely 1315 után támadásainak fő célpontja lett. Mivel ütőképes gyalogság híján közvetlen ostromra nem gondolhatott, teljes blokádot vont a vár köré, majd tíz éven át dúlta és pusztította a vidéket, hogy megadásra kényszerítse az utánpótlástól megfosztott védőket. 1326-ra meglett a hőn várt eredmény: amikor csapatai április elején felvonultak a döntő rohamra, a kiéhezett helyőrség harc nélkül feladta a várat. A nagyváros eleste megtörte az itteni görögség ellenálló erejét, s tíz év múltán az oszmánlik már egész Bithynia urának mondhatták magukat.
Bár Oszmán hódításai a család szempontjából hihetetlenül jelentősek voltak, ha a megszerzett föld nagyságát és a vezér hírnevét összevetjük a többi hatalmasságéval, kitűnik, hogy Oszmán igen szerény helyet foglalt el a korabeli fejedelmek sorában. Jellemző, hogy 1314-ben nem találjuk ott a mongol helytartónak hódoló határvidéki bégek között. Sikereinek egyik összetevője is az volt, hogy a bizánci császár láthatólag nem vette komolyan. Mindmáig vitatott, hogy Oszmán egyáltalán önálló uralkodónak tekinthető-e, s ha igen, mikortól. Állítólag a szeldzsuk 12szultántól előbb határ bégi kinevezést (1289), majd a századforduló körül fejedelmi jelvényeket (dobot és zászlót) kapott, de ez kevéssé valószínű (fia, Orhán, még 1350 körül is a mongoloknak fizetett adót). Sokkal hihetőbb az a hagyomány, amely szerint Karadzsahiszár elfoglalása után önmagát kiáltotta ki uralkodónak azzal, hogy nevét belefoglaltatta a pénteki prédikációba. Ránk maradt egy általa kibocsátott pénzérme is, tehát valószínűleg mindkét kellék megvolt ahhoz, hogy a muszlim normák szerint önálló uralkodónak tekinthessük. Cselekvési szabadságát ezek szerint az sem korlátozta, ha esetleg adóznia kellett a mongol helytartóknak.
Ezek az eredmények, miként a sikeres „országalapítás” is, azt jelzik, hogy látszólagos jelentéktelensége ellenére Oszmán nem lehetett átlagos képességű ember. Politikai hagyatékából nem a meghódított területek nagysága fontos, hanem az, hogy kitalálta és utódaira hagyományozta a tartós hódítás néhány alapvető oszmán módszerét. Rájött, hogy előrehaladni nem mindig a legcélszerűbb, hanem a leggyengébb pontokon érdemes, hogy az ellenfél gyengeségén túl minden természeti csapást (földrengést, éhínséget) ki kell használni, és pusztítani csak a legszükségesebb mértékig szabad. De a legnagyobb felismerése az volt, hogy az ellenfelet megnyerni kell, nem mindenestől kiirtani. Minden legyőzött vagy együttműködni hajlandó görögöt szívesen fogadott szolgálatába, javakkal látva el őket. A kollaboránsok felhasználása a későbbi szultánok egyik legfőbb fegyvere lett a terjeszkedésben és a megszállt területek pacifikálásában.
Igaz, hogy Oszmán sok tekintetben még nomád felfogás szerint kormányozta országát, de megtette az első lépéseket egy muszlim állam kiépítése felé. Olyan tisztségek és intézmények tanúskodnak erről, mint vezír, kádi, vakufbirtok, piaci illeték, saját pénz stb., sőt két oklevél is fennmaradt az ő korából (Oszmán maga nem tudott írni). Igyekezett összehangolni nomád és letelepedett, muszlim és keresztény lakosság érdekeit, s nem az a buzgó hitharcos (gázi) volt, akinek a későbbi oszmán történeti tudat hitte és nevezte. Családja érdekeit szolgálta házassági politikája, s hogy a hatalmi villongásoknak elejét vegye, tudatosan készítette elő fia, Orhán útját a trónhoz, megszűntetve a vezetőválasztás szokását.
A hálás utókor úgy őrizte meg emlékezetében Oszmánt, mint kegyes és bőkezű uralkodót, aki szinte együtt lélegzett népével: „három naponként ételt főzetett, összegyűjtötte és jóllakatta a nincsteleneket. A ruhátlanokat... felöltöztette. Mindig feladatának tartotta, hogy támogassa az özvegyeket”. Miután a közös étkezések még a 15. században is divatban voltak az oszmán udvarban, a kép nem egyértelműen túlzó. De csak akkor válik teljessé, ha kiegészítjük a rablóvezér és a könyörtelen hódító vonásaival, amelyek a szenvedő fél, a görögök ítéletében dominálnak. A valóságban Oszmán magában egyesítette mindeme tulajdonságokat, megteremtve ezzel az első századok oszmánli uralkodójának prototípusát: a minden idegszálával hódításra, de egyben konszolidálódásra törő, jó szervező, és ennek érdekében messzemenő türelemre képes hódítóét.
