Kara Üvejsz pályája
Kara Üvejsz pályája
A Kara (Fekete) melléknevet viselő Üvejsz pasa, akire a továbbiakban figyelmünket fordítjuk, szintén ehhez a réteghez tartozott. Szabad muszlimnak született, tehát jogi értelemben sosem volt a szultán rabja, élete és vagyonának sorsa mégis éppen úgy alakult, mint akármelyik kul eredetű előkelőé.
Üvejsz a nyugat-anatóliai Ajdin tartományban fekvő Güzelhiszár egyik régi, „polgári” családjából származott. Apja, Muhiddin Mehmed, aki bíróként (kadi) és pénzügyi felügyelőként (nazir) kereste kenyerét, mind neki, mind Haszán és Ramazán nevű testvéreinek kiváló nevelést biztosított. Üvejsz nemcsak szűkebb hazája, hanem Isztambul előkelő iskoláiban is tanulmányokat folytatott, pénzügyi képzettséget is szerzett, majd apja nyomdokain haladva az ulema: a vallástudósok „rendjébe” lépett.84 Tire városának kádija volt, amikor megismerkedett Murád herceggel, aki 1562 tavaszától a közeli Manisza szandzsákbégjeként tanulta a kormányzás mesterségét. Bár – mint Ibrahim Pecsevi szarkasztikusan megjegyzi – „faragatlan török volt”, mégis jól ismerte az udvari etikettet és szokásokat (edeb-i müluk), így Murád vadásztársául fogadta, és annyira megkedvelte, hogy amikor váratlanul meghalt a kincstartója, apjával, II. Szelimmel Üvejszt neveztette ki a helyére.85
84 Mehmed TayyIb GökbIlgIn, Kara Üveys Paşa’nin Budun beylerbeyligi (1578-1580). Tarih Dergisi 2:3–4 (1950–1951 [1952]) 17–18. A testvérekre, sok hibás adattal: Mehmed Süreyya, Sicill-i Osmanî. (Tarih Vakfi Yurt yayinlari, 30.) I-VI. Yayina hazirlayan NurI Akbayar, eski yazidan aktaran SeyIt AlI Kahraman. Istanbul, 1996, II. 617; IV. 1348.
85 Tarih-i Peçevi, II. 6.
1574. december közepén meghalt Szelim szultán, s a hercegből a birodalom mindenható padisahja lett. Az őt Maniszában körülvevő baráti kör: az imám és álomfejtő Südzsá efendi, a társalkodó és szintén jó vadász Semszi pasa, a hárem főnöke, Rázije asszony és a defterdár és vadászcimbora Üvejsz vele együtt indult Isztambulba. A bizalmasok az úton véd- és dacszövetséget kötöttek, mert igencsak tartottak a nagyhatalmú Szokollu Mehmed nagyvezírtől, aki már majd húsz éve (1565-től) kormányozta a birodalmat. A félelem nem volt alaptalan. Alighogy megtelepedtek a városban, az uralkodó nevelője (lala), Dzsáfer bég kezdeményezésére Szokollu azzal vádolta meg Üvejszt, hogy Isztambulba jövet hűtlenül kezelte a gondjaira bízott pénzt. Kellemetlen vizsgálat következett, amelynek során a szultáni tanácsban kellett számot adnia arról, hogy miért nyitotta fel a pénzesládákat és miért fizetett ki illetményeket a nagyvezír engedélye nélkül. Úgy nézett ki, hogy Üvejsz kegyvesztett lesz, de aztán a barátai segítségével nemcsak megúszta a dolgot, hanem pár nap múlva a szultán a birodalom harmadik defterdárjának (şikk-i sani defterdari) nevezte ki (1575. január vége). E tisztjében elsősorban a főváros és környéke jövedelmeinek nyilvántartása és beszedése lett a feladata. Két hónap sem telt el, amikor az uralkodó újabb kegyben részesítette: a birodalom kincstartójává (baş defterdar, Rumili defterdari), azaz a pénzügyek legfőbb felelősévé nevezte ki – anélkül, hogy Üvejsz a ranglétrán következő anatóliai defterdári posztot betöltötte volna (1575. március vége).86
86 Tarih-i Selânikî, I. 112; Tarih-i Peçevi, II. 7; Hammer, Geschichte, IV. 4–5, 16–17; Cornell H. Fleischer, Bureaucrat and Intellectual in the Ottoman Empire. The Historian Mustafa âli (1541–1600). Princeton, 1986, 72–73, 297.
Szövetségeseivel összefogva új beosztását arra használta fel, hogy aláássa Szokollu Mehmed és klánja kiterjedt hatalmát. Míg Üvejsz elsősorban a pénzügyekben igyekezett mind több hatáskört magához vonni és korlátok közé szorítani Szokollu befolyását, addig Kádizáde ruméliai kádiaszker és Semszi pasa az államigazgatás egyéb ágazataiban folyt bele növekvő mértékben a kinevezésekbe. Nem törődve azzal, hogy az osztatlan nagyvezíri autoritás szétdarabolása, vagy Pecsevi kifejezésével: új és új „kapuk” kinyitása, melyeken át az állásra éhesek tömegei nyomultak be az államszervezetbe, milyen elviselhetetlen terhet fog róni a birodalomra, minden erejükkel segítették előre saját klienseiket, és szorították ki egymás után Szokollu támogatóit. Bosszújuknak áldozatul esett a nagyvezír unokaöccse, Szokollu Musztafa, akit a budai villámcsapás és lőporrobbanás ürügyén megfojtattak, a kancellár Feridun bég, akit az udvarból eltávolíttattak, helyettesét pedig felakasztatták, a nagyvezír helyettese, kapuőreinek parancsnoka és még sokan mások, akiket megfosztottak Szokollu segítségével szerzett állásaiktól és javadalmaiktól.87 Politikai céljaikat és módszereiket Üvejsz pasa állítólag a következőképpen foglalta össze: „Tapasztalja meg ő [Szokollu] is, hogy kellemes-e, ha a saját embereit éri olyan sérelem, mint amilyent a padisah társainak kellett elszenvedniük.”88
87 Tarih-i Peçevi, II. 6–8; GökbIlgIn, Kara Üveys, 18–19; Uő., Mehmed Paşa, MuÎammed Paşa, Sokullu, Óavil. In: Islâm Ansiklopedisi. 7. Istanbul, 1993, 604; Gilles Veinstein, Soţollu MeÎmed Pasha. In: The Encyclopaedia of Islam. New ed. IX. Leiden, 1997, 710; Ágoston Gábor, Török lőportermelés Budán a 16. században. In: E. Kovács Péter, Kalmár János, V. Molnár László (szerk.), Unger Mátyás Emlékkönyv. Emlékkönyv Unger Mátyás negyedszázados egyetemi történésztanári működése emlékére és születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Budapest, 1991, 91–92.
88 Tarih-i Peçevi, II. 8.
Szokollu Musztafa megöletése azonban váratlanul Üvejszre nézve is rosszul ütött ki. Az uralkodó ugyanis őt, a tapasztalt defterdárt választotta ki, hogy tegyen rendet a budai tartományban, ahol a hódítás óta súlyos pénzügyi problémákkal küszködtek. Igaz, 1575-ben átmenetileg sikerült egyensúlyt teremteni a bevételek és a kiadások között, ám Szokollu Musztafa pasa beglerbégségének utolsó évében (1578) romlott a helyzet, a helyi jövedelmek ismét elmaradtak a katonák zsoldjára szükséges összegektől.89 Üvejszt tehát 1578. szeptember 17-én 800 000 akcsényi szolgálati birtokkal budai pasának nevezték ki.90 Az érintett minden követ megmozgatott, hogy ne kelljen a kellemes fővárost a veszélyes, komoly katonai képességeket is igénylő végvidékkel felcserélnie, de mindhiába. 1579. október közepén kénytelen-kelletlen útnak indult, és a következő év elejétől ténylegesen átvette a budai tartomány igazgatását.91 Rövid kormányzósága idején teljesítette azt, amiért ide küldték: nem törődött sokat a katonai ügyekkel, viszont „az állami vagyon felügyelőjeként” (emval-i miriye nazir) vaskézzel érvényesítette a kincstár érdekeit.92 Beszedette a korábban elhanyagolt állatvámokat és a sátorozó (vándorló) népesség adóit, új összeírásokat készíttetett azokban a szandzsákokban, ahol többletbevételekre számíthatott, kíméletlenül emelte az adókat, és gátlástalanul terjesztette ki az török adóztatást azokra a falvakra, amelyek hovatartozása eddig vitatott volt Erdély és a Királyi Magyarországi határszélein. A feltárt új forrásokat kivétel nélkül a szultáni hász-birtokok számára foglalta le, nem törődve a helyi javadalom-birtokosok ugyancsak növekvő igényeivel. Még arra is volt gondja, hogy az állami tárházakban romlófélben lévő gabona áruba bocsátásából csináljon pénzt.93 Bő másfél éves budai működése idején Üvejsz kisebbfajta csodát vitt véghez. Elérte, hogy a tartomány első ízben ne csak kitermelje a fenntartásához szükséges jövedelmeket, hanem 3 200 000 akcse többletével a központi kincstár bevételeit is gyarapítsa.94 Nem véletlen, hogy szolgálati birtokát 913 014 akcsésra növelték,95 s hogy vezíri rangot helyeztek kilátásba neki.96 Az utóbbi elnyerését azonban isztambuli ellenlábasai meghiúsították, sőt azt is elérték, hogy Üvejsztől 1580. június 3-án elvegyék a budai beglerbégséget. Bukását az okozta, hogy 1579 áprilisában a felső-magyarországi királyi hadak megtámadták, kirabolták és felégették Hatvan városát és környékét, s a tetemes anyagi és emberi veszteségért Üvejszre hárították a felelősséget.97
89 Ágoston Gábor, A hódítás ára. A magyarországi török végvárak őrsége, fenntartási terhei és a tartomány pénzügyi helyzete. Hadtörténelmi Közlemények 111:2 (1998) 368–369.
90 Dávid Géza, Török közigazgatás, 1995, 213.
91 Takáts Sándor, Kara Ovejsz basa. In: A török hódoltság korából. (Rajzok a török világból, 4.) h. és é. n., 136–137.
92 Fekete Lajos – valószínűleg félreértve Pecsevit – azt írta (Budapest a törökkorban. Budapest, 1944, 212.), hogy Üvejsz 1578 előtt budai defterdár lett volna. Erre semmilyen adat sem utal, viszont tény, hogy a nazir-i emval kifejezést ebben az időszakban sok tartományban a defterdár szinonimájaként használták.
93 Takáts, Kara Ovejsz, 140–141; GökbIlgIn, Kara Üveys, 23–28; Ágoston, A hódítás ára, 373–375.
94 Pálffy Géza, A magyarországi török és királyi végvárrendszer fenntartásának kérdéséhez. Keletkutatás 1995. tavasz, 63; Ágoston, A hódítás ára, 370.
95 Dávid, Török közigazgatás, 182;
96 Takáts, Kara Ovejsz, 149; GökbIlgIn, Kara Üveys, 31.
97 GelIbolulu Mustafa AlI, Künhü’l-ahbar. Istanbul, Süleymaniye Kütüphanesi, Esad Efendi 2162, fol. 586b. A támadásról ld. Üvejsz beszámolóját: Takáts Sándor – Eckhart Ferencz – Szekfű Gyula (szerk.), A budai basák magyar nyelvű levelezése. I. 1553-1589. Budapest, 1915, 215.
Üvejsz életének következő éveiről némileg soványabb híradásokkal rendelkezünk, mint az eddigiekről. Úgy látszik, az 1580. év hátralévő részét várakozási állományban (mazul) töltötte, de valamikor 1581 tavaszán (biztosan február eleje után) ismét a fődefterdári székbe ültették, ahol ugyanazt a Lálezár Mehmedet váltotta fel, mint első defterdársága alkalmával.98 Nagyjából egy évig tartott ki magas posztján, amikor az aleppói beglerbégséget adományozták neki (nem sokkal 1582. március 27. előtt).99 Új állomáshelyén 1585. július elejéig maradt,100 amikor (július 13. előtt) damaszkuszi kormányzónak nevezték ki. Itteni tartózkodása igencsak rövidre sikeredett, október közepén visszahelyezték Aleppóba.101 Leváltása, illetve áthelyezése valószínűleg Ibrahim pasa közel-keleti ellenőrző körútjával állt kapcsolatban. Ibrahim vezír, a szultán leendő veje, 1583-ban ment Egyiptomba rendet csinálni, s 1585 elején szárazföldön indult vissza.102 Június végén – július elején Damaszkuszba érkezett, s a damaszkuszi, a tripoliszi beglerbég és az ottani arab törzsek segítségével leverte a Maanoglu Fahreddin vezette lázadó libanoni drúzokat.103 Üvejsz damaszkuszi kinevezése feltűnően egybeesett Ibrahim érkezésével, amiből arra következtethetünk, hogy az utóbbinak volt némi köze a váltáshoz. Üvejsz és mellette tartózkodó fia azonban gyengén vitézkedett a drúz háborúban. Noha csupán védekező feladatot kaptak, egy drúz csapat meglepte őket a Damaszkusz melletti síkon, és vagy 500 emberüket levágta.104 Ibrahim feltehetőleg mélyen csalódott Üvejsz katonai képességeiben, mert október közepén, miután visszatért Isztambulba, kezdeményezésére Üvejszt elmozdították, s mint említettem, Aleppóba küldték vissza. Musztafa Ali, aki az eseményeket összevontan és hiányosan adja elő (szerinte Ibrahim már Damaszkuszban időzvén leváltotta Üvejszt), csak annyit hoz fel a döntés indokaként, hogy „néhány ügy miatt vált szükségessé” (baz-i husus icab etdügine binaen).105
98 IsmaIl HamI DanIşmend, Osmanli devlet erkâni. (Izahli Osmanli tarihi kronolojisi, 5.) Istanbul, 1971, 254.
99 Joachim Sinzendorf e napon kelt jelentése említi őt aleppói bégként: Takáts, Kara Ovejsz, 149: 19. j.; Fleischer (Bureaucrat and Intellectual, 99: 71. j.; 107: 93. j.) annyit tud, hogy 1582 végén biztosan Aleppóban tartózkodott.
100 Fleischer, Bureaucrat and Intellectual, i. h.
101 I. m., 99: 71. j.; 121.
102 Aykut, Damad Ibrahim paşa, 196–200.
103 Solakzade tarihi. Istanbul, 1298/1881, 608; Aykut, Damad Ibrahim paşa, 200.
104 Hammer, Geschichte, IV. 139.
105 Mustafa AlI, Künhü’l-ahbar, 587a.
Miközben Üvejsz Szíria legfontosabb tartományait igazgatta, a birodalom pénzügyi helyzete válságosra fordult. 1582-ben, amikor másodszor kényszerült megválni a főkincstartói poszttól, Üvejsz még egyensúlyban lévő államháztartást hagyott utódjára, ám az azóta eltelt három évben drámai romlás következett be. Elolvadtak a tartalékok, a bevételek nem fedezték többé a kiadásokat, nekilendült az infláció, s a kormányzat a klasszikus módon: a pénz (az akcse) leértékelésével és rontásával próbálta a költségvetés hiányát csökkenteni.106 Az intézkedések ellenére a kincstár „minden területen a zűrzavar jeleit mutatta”, ezért az uralkodó kifejezett óhajára ismét Üvejsz kezébe adták a pénzügyek irányítását, őt emelték a fődefterdári székbe, mert, ahogy Murád szultán kifejezte, már bizonyította hozzáértését, s ha valaki, hát ő lehet képes a helyzet orvoslására.107 A rá váró feladat súlyát és az elvárásokat jelzi, hogy a szultán soha nem látott kiváltságokkal ruházta fel. A fődefterdári tiszt és a vele járó 170 000 akcsényi fizetség mellé beglerbégi rangot és 1 millió akcsés kiegészítő fizetést állapított meg számára (épp annyit, amennyit damaszkuszi beglerbégként élvezett). Ezenkívül látványosan előléptette a szultáni tanács hierarchiájában. Míg a fődefterdár a díváni étkezések protokolljában eddig csak az ötödik helyet foglalta el, mostantól fogva a nagyvezírrel együtt az első asztalnál étkezhetett, s a pénzügyek tárgyalásakor a vezírekhez hasonlóan „zsámolyon” (iskemle) foglalhatott helyet.108 Üvejsz fivérét, Ramazán efendit pedig egyidejűleg – aligha függetlenül Üvejsz szerencséjének emelkedésétől – kinevezték aleppói defterdárnak.109
106 Az 1585–1589 közötti kormányzati intézkedéseket és azok időrendjét mind a mai napig nem látjuk tisztán; annyi bizonyosra vehető, hogy 1585 szeptemberétől az akcsét mind az arannyal, mind a gurussal szemben többször leértékelték. Vö. Cemal Kafadar, Les troubles monétaires de la fin du XVIe siècle et la prise de conscience ottomane de déclin. Annales. Économies, Sociétés, Civilisations 1991/2, 385–386; NezIhI Aykut, Osmanli Imparatorlugu’nda XVII. asir ortalarina kadar yapilan „sikke tashihleri”. In: Prof. Dr. Bekir Kütükoglu’na armagan. Istanbul, 1991, 350–351; Şevket Pamuk, Osmanli Imparatorlugu’nda paranin tarihi. (Tarih Vakfi Yurt yayinlari, 73.) Istanbul, 1999, 147.
107 Mustafa AlI, Künhü’l-ahbar, 587a.
108 Tarih-i Selânikî, I. 167.
109 Uo.
Üvejsz tőle telhetően igyekezett megszolgálni a kitüntető bizalmat. Nem könnyítette meg a dolgát, hogy nyilvánvalóan mindenben alkalmazkodnia kellett Dogandzsi Mehmed pasa ruméliai beglerbég elképzeléseihez, akivel ugyanakkor barátinak mondható viszonyban állott. Ez az államférfi az 1580-as évek közepére a szultán első számú bizalmasává, kegyencévé vált, és 1584 őszétől ritka kiváltságokban részesült: elkísérhette a szultánt a vadászatokra, egyedül járulhatott eléje jelentéstételre, s a magas hivatalok betöltésénél szava döntő súllyal esett latba.110 Nagyon valószínű, hogy Dogandzsi Mehmed szerepet játszott Üvejsz újbóli kiválasztásában is, hiszen az 1580-as évek második felében pénzügyekben is elsősorban reá hallgatott az uralkodó. Üvejsz tehát vélhetőleg Mehmed pasával egyeztetve folytatta az akcse devalválásának politikáját. Viszont úgy látszik, hogy korábbi (például magyarországi) tapasztalatai alapján saját elgondolását érvényesítette, amikor a hiány mérséklésére pótadót vetett ki a nem mohamedán alattvalókra. Ez a 15 akcsényi járulék, amely „bor- és pálinka-váltság” (baha-i hamr ve araka) vagy „újbor-illeték” (hamr-i hadis mukataasi) néven fordul elő a forrásokban, nagy vitákhoz vezetett, és a parasztok elkeseredett ellenállását váltotta ki. Ezért később a dzsizje-adóhoz csapták, de alapjában a további adóreformok során is Üvejsz módszereit tekintették irányadónak.111
110 I. m., I. 150; 1587. február elején Dogandzsi Mehmed vezíri rangot kapott, s valamennyi előjogát megerősítette az uralkodó; i. m., I. 179; NezIhI Aykut, Hasan Bey-zâde tarîhî. Istanbul Üniversitesi Edebiyat Fakültesi Yeniçag Tarih Kürsüsü. Doktora tezi. II. Metin. Istanbul, 1980, 129: „magas állásra csak az ő kapuján keresztül vezet út” (menâsib-i celîle cümle anin kapusindan zuhur bulmagla...).
111 Fodor Pál, Egy antiszemita nagyvezír? Együttműködés és válság a 15-17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban. In: Uő., A szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán történelemről. Budapest, 2001, 137–138.
Nem tudni, Üvejsz vagy Dogandzsi Mehmed kezdeményezte-e, de tény, hogy az utóbbi közbenjárására Murád szultán egy év elteltével felmentette, és Egyiptom kormányzójává nevezte ki Üvejszt, miközben testvérét, Ramazánt, anatóliai defterdárrá léptette elő (1587. február közepe).112 Egyiptom a birodalom legnagyobb tartománya volt, stratégiai és gazdasági fontossága rangban messze a többi keleti vilájet fölé emelte. Központi fekvése, gazdagsága és az ott állomásozó kb. 10 000 főnyi katonaság tette lehetővé, hogy az oszmánok szilárdan uralják a Közel-Keletet, az arábiai szent helyeket, a Vörös-tenger partvidékeit, Jement és Etiópiát, s hogy ellenőrzésük alatt tarthassák az észak-afrikai tartományokat.113 A bőségesen ömlő bevételekből a helyi oszmán katonaság, adminisztráció és tengeri flották költségeinek kifizetése után még számtalan más célra jutott. Egészben vagy részben Egyiptom finanszírozta (és látta el váltott katonákkal) a jemeni és az etiópiai helyőrségeket, az Arábiát felkereső muszlim zarándokok védelmét és élelmezését, továbbá a két szent városban, Mekkában és Medinában (Harameyn) található vallási épületeket és az ott folyó számtalan hitbuzgalmi tevékenységet. Ami ezen felül még az egyiptomi kincstárban maradt, azt a pénzügyi év végén „átutalás” (irsaliyye) néven a beglerbég köteles volt Isztambulba, a szultán magánkincstárába küldeni. Az irsaliyye összege ingadozott, eleinte 400 000 aranyat (16 millió parát) tett ki, aztán 700 000, majd átmenetileg 1 millió aranyra kúszott fel, végül elvben hosszú időre 500 000 aranyban (20 millió parában) állapodott meg, de a valóságban évről évre változott, hol meghaladta, hol nem érte el ezt az összeget.114 Az uralkodó „zsebpénzének” tekintett és „egyiptomi kincsnek” (Misir hazinesi) is nevezett hatalmas befizetés mellett a tartomány nélkülözhetetlen szerepet töltött be a szultáni szeráj, a isztambuli hajóépítő műhelyek és a hadsereg nyers- és hadianyag-ellátásban is. Az uralkodó (és sok főember) konyhájára és éléstárába főleg Egyiptomból szállítottak cukrot, fehér rizst, lencsét, kávét és illatszereket, a flottának és a hadseregnek pedig lőport, kötelet, kenderkócot és zsineget.115
112 Tarih-i Selânikî, I. 180–181; vö. Fleischer, Bureaucrat and Intellectual, 124-125.
113 es-SeyyId Mahmud, Misir eyâleti, 112–114, 263–278; Michael Winter, Ottoman Egypt, 1525–1609. In: The Cambridge History of Egypt. Vol. 2. Modern Egypt, from 1517 to the End of the Twentieth Century. Ed. by M. W. Daly. Cambridge, 1998, 3–7; vö. Suraiya Faroqhi, Trade Controls, Provisioning Policies, and Donations: The Egypt–Hijaz Connection during the Second Half of the Sixteenth Century. In: HalIl Inalcik – Cemal Kafadar (eds.), Süleyman the Second and his Time. Istanbul, 1993, 131–143.
114 Stanford J. Shaw, The Financial and Administrative Organization and Development of Ottoman Egypt 1517–1798. (Princeton Oriental Studies, 19.) Princeton, 1962, 283–284.
115 Stanford J. Shaw, The Budget of Ottoman Egypt 1005–1006/1596–1597. The Hague, Paris, 1968, 4–14, főleg 13; Suraiya Faroqhi, Pilgrims and Sultans. The Hajj under the Ottomans 1517–1683. London, New York, 1994; az egyiptomi lőporgyártásra: Ágoston, Török lőportermelés Budán.
Ennek megfelelően egyiptomi beglerbégnek lenni óriási kitüntetést, felelősséget és persze anyagi gyarapodást jelentett, a poszt betöltői a legirigyeltebb emberek közé tartoztak az oszmán társadalom felső köreiben. Már csak azért is, mert pusztán legális évjáradékuk (salyane) 20 000 arany (kb. 2 400 000 akcse) körül mozgott még a 16. század végi inflációs időkben is.116 Amikor azonban 1587 kora nyarán Üvejsz megérkezett, a tartomány már korántsem volt olyan virágzó állapotban, mint a megelőző évtizedekben. A birodalom általános válsága Egyiptomra is kisugárzott, ami elsősorban a helyi pénzügyi egyensúly látványos megbomlásában jelentkezett. A tartományt furcsa módon éppen a rendkívüli stabilitás, a vonzó életkörülmények sodorták bajba. Szakadatlanul érkeztek és telepedtek le itt az alkalmazást kereső katonák, bürokraták és értelmiségiek, s az állami fizetésből élők túlburjánzott seregét már a legendás egyiptomi bevételek sem tudták eltartani. Kialakult és terjedt az állásvásárlás szokása, ami a szokott módon az adók sokasodásához és emelkedéséhez vezetett, végső soron pedig ahhoz, hogy az éves „átutalások” nagy késéssel és hiányosan érkeztek meg Isztambulba.117 Emiatt az 1580-as években katonák helyett jobbára széles hatáskörű, gazdasági szakértelemmel bíró kormányzókat küldtek ide, hogy rendbe szedjék a vilájet pénzügyeit, teljes egészében behajtsák az átutalásra szánt összeget, és radikálisan visszaszorítsák az alkalmazottak számát. Ezek a próbálkozások azonban csak átmeneti eredményeket szültek, sőt Üvejsz közvetlen elődje, Szinán pasa (korábban egyiptomi defterdár!) szinte válsághelyzetet idézett elő, mivel a posztjáért cserébe vállalt többletbefizetéseket nem teljesítette, sőt rengeteg tartozást halmozott fel.118
116 1596–97-ben pontosan 779 469 parát, vagyis 19 487 aranyat (sikke) tett ki; Shaw, The Budget of Ottoman Egypt, 40–41. alapján. Az itt közölt különböző pénznemek egymáshoz való viszonyát Shaw nem tisztázta, az általa megadott átváltási arányok (132: 80. j.) pedig teljesen félrevezetők. Feltehetőleg ennek esett áldozatául M. Winter, aki a Cambridge History of Egypt általa írt fejezetében azt a képtelenséget állította, hogy az egyiptomi beglerbégek a 16. században 2 millió osmanit, azaz 20 millió akcsét kaptak évente (i. m., 10). Kétségtelen ugyanakkor, hogy a salyanén kívül más bevételeik is voltak, így például tetemes összegeket szedtek be a főbb tisztségviselők évenkénti cseréjével, az újonnan kinevezettektől megkövetelt illetékekből. De arra vonatkozóan, hogy a 16. században egy év alatt mennyit kerestek összesen, nem találtam hitelt érdemlő adtatot. Shaw, aki a 17. század végi és 18. századi helyzetet pontosan ismerteti (The Financial, 188, 318–328, 352, 391.) elkeni a kérdést, es-SeyyId Mahmud pedig egy szót sem szól róla.
117 es-SeyyId Mahmud, Misir eyâleti, 94–96; Winter, Ottoman Egypt, 13–14.
118 Shaw, The Financial, 284; es-SeyyId Mahmud, Misir eyâleti, 97, 124: 126. j., 127: 137. j.
Ezek után könnyen érthető, miért esett Üvejszre a szultán választása. Kiválóan megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket az új típusú egyiptomi beglerbégekkel szemben támasztottak: nagyon értett a pénzügyekhez, alkalmasnak látszott a válság kezelésére, és teljes mértékben élvezte a padisah bizalmát. Üvejsz a nagy feladatnak úgy vágott neki, hogy előbb biztonságos személyi hátteret alakított ki magának. A isztambuli szultáni tanácsban Ali csauszt hagyta hátra ügyvivőnek (kapu kethüdasi). Ez igen jó választásnak bizonyult, mert Ali Egyiptom elismert szakértőjének számított, és nagy népszerűségnek örvendett.119 Ugyanakkor egyiptomi kádinak magával vitte régi jó barátját, Baháeddinzáde Abdullah efendit, aki a ruméliai kádiaszkeri posztot hagyta ott az ő kedvéért (aztán 1587 végén, amikor meghalt a mekkai kádi, annak hivatalát vette át, nyilván Üvejsz közbenjárására és azzal a megfontolással, hogy bizalmi embere üljön e fontos tisztségben is).120 Defterdárból többet is „elfogyasztott” Üvejsz, közülük hármat ismerünk, akik legalább négy alkalommal szolgáltak mellette ebben a beosztásban.121 Ezenkívül elkísérte Egyiptomba a fia, Mehmed, aki talán (de egyelőre bizonyíthatatlanul) már Budán, továbbá Damaszkuszban és Aleppóban is megfordult vele, s akiből Üvejsz hamarosan ún. muhafaza beyit, azaz sajátos jogállású és feladatkörű egyiptomi szandzsákbéget csinált.122
119 Tarih-i Selânikî, I. 242. Vö. BOA A.DVN 794, 60/4: Ali csausz egyik emberének kapuci állást adományoznak 1587. március 25-én.
120 Tarih-i Selânikî, I. 181, 196. Helyét a korábbi anatóliai kádiaszker, Ahmed efendi vette át, aki, mint majd látni fogjuk, szintén sokat segített Üvejsznek.
121 Tarih-i Selânikî, I. 181, 221: Mütevellizáde Musztafa, Jahja és Tezkeredzsizáde Mahmud. Jahjáról még lesz szó.
122 Erről a tényről egyedül Mustafa AlI tudósít: Künhü’l-ahbar, 587a. A muhafaza beyikről: es-SeyyId Mahmud, Misir eyâleti, 133–145. Üvejsz fia Kul Mehmed néven ismert ásikköltő volt, egyik versét a híres, magyarországi keletkezésű Palatics-kódexbe is felvették; ld. Sudár Balázs, A Palatics-kódex török versgyűjteményei és a hódoltsági művelődéstörténet. Doktori disszertáció. Budapest, 2000, 71.
A kormányzóság átvétele után (ami a muhafiz-i Misir: „Egyiptom védője” titulust és feladatkört is magába foglalta) Üvejsz óriási lendülettel fogott hozzá a tartományi háztartás megreformálásához. Elsőként elődje, Szinán pasa működését vizsgálta felül, és kimutatta, hogy 140 000 arannyal tartozik a kincstárnak. Ebből 85 000-et gyorsan behajtott, a többit a pasa értéktárgyainak lefoglalásával és árverésre bocsátásával kívánta visszaszerezni.123 Ezt követően az irsaliyye hiánytalan beküldéséhez szükséges adóalapok rendezésére összpontosította figyelmét. Személyesen felügyelte a jövedelmek kezelését, igyekezett korlátozni a tartományon belüli felhasználást. Ehhez ugyanúgy megkapta az udvar támogatását, mint elődei és utódai, de Üvejsz láthatólag sokkal határozottabban élt azzal a felhatalmazással, hogy még az udvari kinevezési diplomával érkező várományosok alkalmazásáról is saját hatáskörében dönthetett.124 Keményen lefaragta az illetményeket is, ha a „szultáni zsebpénz” érdekében ez szükségesnek látszott. Ilyen módszerekkel elérte, hogy az irsaliyye ne csak visszakússzék a korábbi szintre, hanem 500 000-ről 600 000 aranyra emelkedjék. Ezzel alaposan megnehezítette a későbbi beglerbégek dolgát, mert Isztambul ezentúl mindnyájuktól ugyanezt az összeget követelte.125
123 Tarih-i Selânikî, I. 194; es-SeyyId Mahmud, Misir eyâleti, 97, 124: 126. j., 127: 137. j. Szinán azonban a vizsgálat idején váratlanul Isztambulba szökött, hogy ott könnyebben védekezhessék. Ennek ellenére adósságai miatt 1587 novemberében a Jedikule-börtönbe zárták. Intrikáival nagyon sokat ártott Üvejsznek és Ali kethüdának; azt állította, azért nem tud fizetni, mert a nevezettek a maguk számára szedték el ingóságait; ld. Tarih-i Selânikî, I. 242. Később Szinán kiszabadult, és karamáni, majd szivaszi beglerbég lett belőle; Tarih-i Selânikî, I. 309.
124 MD 66, 505/233 (1590. január 23.).
125 Mustafa AlI, Künhü’l-ahbar, 587a; GelIbolulu Mustafa AlI, Hâlâtü’l-Kahire mine’l-âdâti’z-zâhire. Sadeleştiren Orhan ŞaIk Gökyay. Ankara, 1984, 116–117.
A szűkebb pénzügyi feladatokon túl természetesen nem térhetett ki más teendők elől sem, amelyekkel a mindenkori egyiptomi beglerbégnek foglalkoznia kellett. E körbe tartozott a jemeni helyőrség ellátása,126 az etiópiai csapatok utánpótlása katonával, lóval, puskával, lőporral, élelemmel és hadianyaggal,127 a medinai járadékosok fizetségének kiutalása,128 az isztambuli élelmiszerszállítmányok megszervezése és útnak indítása,129 a közrend és a vallás védelme a rablóktól és a zavarkeltőktől,130 a vallási alapítványok működtetése131 stb. Magának az irsaliyyenek Isztambulba való eljuttatása is hosszas, gondos szervezést igényelt, és nem kevés kockázatot rejtett magában. 1590 elején például rablók fosztották ki a kincstárat kísérő katonákat, szerencsére az irsaliyyenek nem esett baja.132 Erőfeszítéseiért Üvejsz többször kapott dicséretet és ennek külső jeleként díszköpenyeket (hilat) az udvartól, ahol eleinte a rögvest meginduló intrikákkal szemben is megvédték.133 Musztafa Ali, a jeles krónikás, aki életének utolsó éveit Egyiptomban töltötte, helyi tekintélyekkel folytatott beszélgetései alapján úgy nyilatkozott, hogy az összes egyiptomi beglerbég közül Üvejsznek sikerült a legjobban összhangba hoznia az igazságos kormányzást és a pénzügyi szakértelmet.134
126 MD 66, 478/224 (1590. április 17.).
127 MD 66, 471/222, 479/224 (1590. április 17.).
128 MD 66 440/206 (1590. február 26.).
129 MD 66, 399/186 (1590. február 22.).
130 MD 66, 138/68 (1589. november 24.); 223/86 (1591. február 23.).
131 MD 70, 264/135 (1593. március 22; visszautalás Üvejsz idejére).
132 MD 66, 433/203; vö. 418/197 (1590. február 28.).
133 MD 66, 71/33 (1589. szeptember 20.); MD 67, 280/140 (1591. március 11.); MD 62, 355/170 (1588. január 22.).
134 GelIbolulu Mustafa AlI, Hâlâtü’l-Kahire, 117; vö. Künhü’l-ahbar, 587a-val, ahol lényegében megismétli a fentieket. Ehhez az értékeléshez persze nem árt tudni, hogy Musztafa Ali jól ismerte Üvejszt, több okból le volt kötelezve neki, s 1587-ben szeretett volna (sikertelenül) a defterdárja lenni; Fleischer, Bureaucrat and Intellectual, 99, 104, 107–109, 124, 126.
A sikerek dacára 1589 nyarán sötét viharfelhők gyülekeztek Üvejsz feje felett. Mindenekelőtt Isztambulból kezdtek rossz szelek fújni, ahol ez év április elején megbukott és a lázadó zsoldosok kezétől életét vesztette Dogandzsi Mehmed pasa.135 A kegyenccel együtt bukott Szijavus nagyvezír, s helyét Szinán pasa foglalta el, aki a jelek szerint nem nagyon kedvelte sem Üvejszt, sem Dogandzsi egyéb barátait. 1589 tavaszán a Misir hazinesivel érkező kísérők egy részének véleményére támaszkodva úgy érvelt a szultánnak, hogy nem tanácsos ilyen sokáig Egyiptom élén hagyni ugyanazt az embert, azonkívül Üvejsznek rossz a viszonya az ottani kullal, túlkapásokat követett el, és sikkasztott. Javasolta, hogy amennyiben a szultán elszánta magát a letételére, azt csak akkor hozzák nyilvánosságra, ha utóda már Egyiptomba érkezett. Üvejsz szerencséjére Murád szultán ez idő tájt még nem gondolt a menesztésére, csupán további megfigyelését rendelte el, így egyelőre a helyén maradhatott.136 Más alkalommal (erről nem tudjuk, mikor történt pontosan), Szinán megpendítette, hogy esetleg nyugdíjba küldhetnék Üvejszt, de felvetésére az uralkodó nem reagált.137
135 Ez volt a híres „beglerbég incidens” (beglerbegi vakasi); ld. Hasan Bey-zâde tarîhî, II. 128–134; Tarih-i Selânikî, I. 209–212.
136 Revan 1951, 165b.
137 Revan 1943, 12b.
A kullal kapcsolatos információk valóban nem túloztak, s ez volt az Üvejsz körüli időjárás megváltozásának másik oka. Ahogy már említettem, az irsaliyye ügyében a kormányzó nem ismert kíméletet, s néha csak úgy tudta előteremteni, hogy nem adta ki vagy elhalasztotta a katonák esedékes fizetségét. Ezzel viszont elkerülhetetlenül maga ellen hangolta őket, és többször került sor kisebb megmozdulásokra.138 1589 augusztusára az elégedetlenség elfajult, szabályos zendülés tört ki ellene. A közvetlen okot az egyik forrás abban jelöli meg, hogy Üvejsz megvonta a katonák háromnapi zsoldját.139 Egy másik szerint az vezetett robbanáshoz, hogy a pasa megszüntette az illetményfizetést azoknak a katonáknak, akik boltokat nyitottak és kereskedtek. A feldühödött katonák betörtek a dívánba, majd a pasa háremébe, kíséretének több tagját levágták, túszul ejtették a fiát, és kifosztották a házát. A citadella után Kairó városában fosztogattak és erőszakoskodtak. Ekkor azonban közbeléptek a muhafaza beyik és Ahmed egyiptomi főkádi, aki megfékezte a lázadókat, és kibékítette egymással a kult és az általuk halálra keresett Üvejszt.140
138 Ez utóbbit Mustafa AlI állítja: Künhü’l-ahbar, 587a. Egyes vélemények szerint az egyiptomi pénz, a para leértékelésére és rontására irányuló kísérletek is hozzájárultak a nyugtalansághoz; ld. Pamuk, Paranin tarihi, 105.
139 es-SeyyId Mahmud, Misir eyâleti, 98: 24. j.
140 Winter, Ottoman Egypt, 17; Tarih-i Selânikî, I. 217.
A pillanatnyi megnyugvás ellenére a hamu alatt tovább izzott a parázs, ami azért volt különösen kellemetlen Üvejsznek, mert időközben Észak-Afrika nagy része lángba borult. Nyugtalanság ütötte fel a fejét Tuniszban, a „szomszédos” és részint az egyiptomi muhafiz felelősségi körébe tartozó Tripoliszban pedig éppen 1589 nyarán ért tetőfokára az a lázadás, amelyet egy „szent ember”, bizonyos Jahja, szokatlan hatékonysággal irányított már évek óta.141 Hiába hajózott oda augusztusban a kapudán pasa birodalmi flottája, gyenge felszerelése és a lovas katonák hiánya miatt nem tudta elfogni a vezért, és dolgavégezetlenül tért haza.142 Ekkor, 1589. szeptember elején Isztanköjlü Ahmed pasa algíri beglerbéget helyezték át Tripoliszba, de őt a lázadók egy ütközetben megverték és megölték.143 Ez vészesen megrendítette Üvejsz pozícióját, mivel a nagyvezír most már határozottan azt a koncepciót támogatta, hogy a szomszédos tartományok – Egyiptom és Tunisz – csapataival, szárazföldi expedícióval vessenek véget a felkelésnek, és Üvejsz személyét úgy állította be, mint aki a leginkább akadályozza a terv végrehajtását.
141 A források és az események legteljesebb áttekintése, számos megoldatlanul hagyott kérdéssel: Suraiya Faroqhi, Der Aufstand des Yahya ibn Yahya as-Suwaydi. Der Islam 47 (1971) 67-92. A mühimme defterik és az általa is használt telhisek alapján bizonyos események és itt-ott az időrend pontosabban rekonstruálható. Erről ld. a vonatkozó fejezetet.
142 Revan, 1951, 135b; MD 66, 21/22 (1589. szeptember–október); Faroqhi, Der Aufstand, 85.
143 Kinevezéséhez terminus ante quem, halálához terminus post quem: MD 66, 16/9 (1589. szeptember 11.).
A témával kapcsolatban felküldött, 1589. október–novemberre tehető telhiseiben Szinán pasa több, egymást kiegészítő, illetve felváltó megoldási javaslatot terjesztett a szultán elé, de mindegyiken az a gondolat húzódott végig, hogy a központi kincstárat kímélendő a tripoliszi hadjárat terheit vállalkozó pasákra és bégekre kell hárítani. Először, mivel Üvejsz vonakodott a költségeket fedezni, azt ajánlotta, hogy két egyiptomi törzsfőnököt, Buhejra és Dzsize korábbi şeyhü’l-arabjait helyezzék vissza tartományaikba, mert megígérték, hogy a kinevezésért cserébe saját költségükön felszerelnek, vízzel és élelemmel látnak el és Tripoliszba juttatnak 1500 lovas katonát. Ezt a változatot Szinán szerint Üvejsz keményen ellenezte, mivel a két arab főnök beiktatásakor neki járó, kötelező ajándéktól így (tripoliszi kötelezettségvállalásuk miatt) elesett volna. Emiatt – s mert, mint írta, Üvejsz közismerten ellenséges viszonyban áll az egyiptomi kullal, ami szinte megbénítja őt – Szinán nem látott más kiutat, mint Üvejsz menesztését.144 Ezzel közel egy időben indítványozta az új tuniszi beglerbég Tripoliszba küldését is, akinek expedícióját részben központi kölcsönökből kívánta finanszírozni (amit viszont utólag be akart hajtani tőle). Ezzel együtt hangsúlyozta, hogy a leggyorsabb eredménnyel az Egyiptomból indított támadás kecsegtetne.145
144 Revan 1943, 65a–65b.
145 Revan 1943, 42a–42b.
Noha az uralkodó elsőre igent mondott a két arab sejk megbízására, Szinán rendkívül ügyes, mondhatni machiavellista machinációi hamarosan meglepő fordulatot hoztak az ügyben. Erre az adott neki alkalmat, hogy felkeresték Haszán anatóliai beglerbég emberei, és kérték uruknak az egyiptomi beglerbégséget. Cserébe a következő ajánlatot tették: Haszán hiánytalanul beküldi az irsaliyyet; lecseréli az egyiptomi középszintű vezetőket, s az állások kiárusításából befolyó pénzből és a beiktatásakor neki járó adókból kiállítja a Tripoliszba küldendő 1500 katonát; saját vagyonából felszerel és Egyiptomba visz tíz gályát, s ezen felül 10 000 aranyat fizet a szultánnak. Miközben Haszán embereivel alkudozott, Szinán pasa felvette a kapcsolatot Üvejsz isztambuli képviselőivel (köztük feltehetőleg Ali csausszal) is, akik ily módon értesíthették urukat a fenyegető veszélyről. A napnál világosabb volt, hogy a nagyvezír zsarolási szándékkal ült le tárgyalni velük. Üvejsz megértette, ha meg akarja tartani a „kincses” Egyiptomot, emberfeletti áldozatot kell hoznia. Képviselői útján ezért alaposan ráígért Haszánra: vállalta, hogy saját költségén sereget állít ki, és pacifikálja Tripoliszt, a padisahnak fizet 10 000 aranyat azonnal, újabb 10 000-et pedig két hónap leforgása alatt. Viszont ennek fejében vezíri rangot kért magának, hogy az egyiptomi hadsereg előtt helyreállíthassa megcsappant tekintélyét. Szinán, aki mindeddig kifejezetten Üvejsz ellenében politizált, és menesztése esetére, kárpótlásul, az anatóliai beglerbégséget indítványozta neki adni, ravaszul mindkét ajánlatról pontosan értesítette a szultánt. Ám meglepő módon úgy tálalta az egész ügyet, hogy egyértelműen Üvejsz megtartása, az ő ajánlatának elfogadása lássék kedvezőbbnek az állam számára (legfőbb, nem is alaptalan érve az volt, hogy Üvejsz már birtokon belül, közel van, és nem kell nagy költségekkel a távoli Isztambulból indulnia).146
146 Revan 1943, 51a–51b.
A nagyvezír pálfordulását és átállását Üvejsz oldalára nehezen tudnánk magyarázni, ha nem derül ki később, hogy valójában Üvejsz csengő aranyainak hatására következett be. A kormányzó suba alatt Szinán pasának is ígért 5000 aranyat, amit nem sokkal utóbb Ali kethüda és Mehmed nevű írnoka adott át neki.147 A nagyvezír ekkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy a dúsgazdagnak hitt Üvejszen még egyszer megvegye jóindulatának árát: vagy az egyezség keretében, vagy kicsit később (talán 1590 folyamán) az egyik egyiptomi vakifja számára hatalmas, 18–19 000 aranyat kitevő kölcsönt szerzett (de túlzás nélkül mondhatjuk így is: zsarolt ki) tőle.148
147 Revan, 1943, 57a.
148 MD 67, 515/208, 516/208 (1592. március 5.–14. között).
Üvejsz ilyen módon kiütéses győzelmet aratott vetélytársa, Haszán pasa felett. Maradhatott Egyiptom élén, s 1589 decemberében a főétekfogó (çaşnigir aga) vitte el neki a díszkardot, a díszkaftánt és a vezírség elnyerését tanúsító uralkodói diplomát. A rengeteg pénzzel Üvejsz elérte, hogy a szokásoktól eltérően szandzsákbégi rangú fiát, Mehmedet nevezzék ki Tripolisz beglerbégjének, és rábízzák a tartományt még mindig perzselő lázadás elfojtását.149 Üvejsz feladata lett, hogy a fáradságos vállalkozáshoz biztosítsa, tengeren és szárazon folyamatosan szállítsa a kellő mennyiségű katonát (kult és kul karindaşit), élelmet, fegyvert, hadianyagot és lovat. Szigorúan megtiltották neki, hogy az egyiptomi kincstárból bármit a költségekre fordítson, azokat kizárólag a magánvagyonából volt szabad fedeznie.
149 Tarih-i Selânikî, I. 217; Mustafa AlI, Künhü’l-ahbar, 587a.
A poszt megtartása, a vezíri cím elnyerése és fia beglerbéggé emelése látszólag hatalmas sikert jelentett Üvejsznek, a velük járó kötelezettségek azonban fokozatosan elviselhetetlen terhet róttak rá. Ha összeadjuk, mibe kerültek neki a fentiek, elképesztő összegekhez jutunk. Már a szultánnak és a nagyvezírnek lerótt „állásbiztosító adó” is tekintélyes: a „kényszerkölcsönnel” együtt 43–44 000 aranyat tett ki. Ehhez társult fia expedíciójának pénzelése, amely a vártnál jóval hosszabb ideig húzódott el, még 1591 tavaszán is folyt. Szinán pasa utólag úgy becsülte, hogy legalább 100 000 aranya ment el rá.150 Üvejsz anyagi helyzetének megingására utal, hogy a fia a szultáni tanácsnál sürgette: utasítsák apját a megkésett utánpótlás elküldésére!151 Ráadásul 1590 végén nagy flottaépítési program indult a főméltóságok megadóztatásával, s erre a célra egyik adat szerint 10 000, egy másik szerint legalább 15 000 aranyat hajtottak be Üvejsztől.152 Mindez másfél év alatt együttesen és minimálisan 150 000 arany kiadást okozott neki.
150 Revan 1943, 57b.
151 MD 67, 150/57–58 (1590. december 28.), 262/98 (1591. március 11.). Üvejsz egyébként nemcsak Egyiptomból, hanem kethüdája révén, költséges gályákon, Isztambulból is szállított Mehmednek Tripoliszba; Tarih-i Selânikî, I. 221.
152 Fodor Pál, Két szárazföldi háború között. Oszmán tengeri előkészületek 1590–1592-ben. Hadtörténelmi Közlemények 107:2 (1994) 24; Revan 1943, 32a, 57b.
Ekkora összegeket még ő, a bőséges tartalékokkal rendelkező, tapasztalt pénzügyi szakember, a gazdag Egyiptom kormányzója is csak úgy tudott – kínkeservesen, részlegesen – előteremteni, hogy kifacsarta a rábízott tartományt. A rendelkezésünkre álló sovány híradások arra utalnak, hogy 1591 tavaszán ismét mozgolódtak a katonák, robbanásveszélyes helyzet alakult ki. Ibn Abi’l-Surur arab krónikás később azt írta, Üvejszt csak hirtelen halála mentette meg attól, hogy saját katonái öljék meg.153 Egy 1591. július 14-én kelt szultáni utasítás megerősíti, hogy Üvejsz kormányzásának utolsó időszakában valóban lázadás tört ki, s halála előtt a pasa éppen néhány „gonosztevő” megbüntetésére készült.154
153 Winter, Ottoman Egypt, 17.
154 MD 67, 374/141.
Üvejsz halálának körülményeiről, amely az idézett rendeletből következtethetően egy (kairói vagy Kairóhoz közeli?) réten következett be, a krónikás Szelániki a következő beszámolót hagyta ránk: „A nevezett év (999) redzseb havában (1591. április 25.–május 24.) az Egyiptomban tartózkodó jeles vezír, Üvejsz pasa őnagyságának egészsége váratlanul megromlott, bágyadtság vett erőt rajta. Éppen hozzákezdtek a kezeléséhez és a gyógyszerek adagolásához, amikor a boldogságos küszöbtől megérkezett Jahja cselebi efendi defterdár. Meglátogatta, és beszélgetésük során búcsút vettek egymástól.155 Ekkor (Üvejsz) végrendelkezni kezdett; elősorolta minden vagyonát, azt mondta, hogy készpénze és egyéb luxustárgyai alig tesznek ki 20 000 aranyat. Négy-öt nap elteltével visszautasította a gyógyszereket, elhagyta a földi világot, és sietve a másvilágra költözött. Jahja efendi redzseb hó hatodik napján (1591. május 20.) futárpostával Antália kikötőjén keresztül saját kezével írt levelet juttatott el a boldogságos udvarba, amelyben bejelentette halálát. Ezért parancsba adták, hogy helyette az éléstár főnökének (kilarci başilik) posztjáról ciprusi beglerbéggé lett Hafiz Ahmed pasa legyen az egyiptomi beglerbég.”156 A dátumaiban többször bizonytalankodó Szelániki ezúttal pontos értesüléseket közölt. Az udvarban tényleg május 20-án tudhatták meg a pasa halálát, mivel a szultáni tanács két nappal később, május 22-én válaszolt Jahja híreire.157 A hagyatékáról később felvett leltárak szerint Üvejsz 1591. április 29-én vagy 30-án hagyta itt az árnyékvilágot, családjával, hűséges embereivel és dolgos életében felhalmozott értékeivel együtt, akik és amelyek a következő hónapokban oly sokat foglalkoztatták az isztambuli és az egyiptomi hatóságokat.158
155 Régi ismerősök voltak, hiszen 1589–90-ben Jahja már dolgozott mellette defterdárként. 1590 április végén bocsátották el, s most, egy év elteltével helyezték vissza Egyiptomba; Tarih-i Selânikî, I. 221.
156 Tarih-i Selânikî, I. 242.
157 MDZ 5, 175/48.
158 MAD 374, 2, 10: a halál napja redzseb 5 (április 29.); uo., 26: redzseb 6 (április 30.).
