Az olasz rendszer helye és szerepe a hadügyi forradalom folyamatában
Az olasz rendszer helye és szerepe a hadügyi forradalom folyamatában
A „hadügyi forradalom” fogalma,6 amelyet Michael Roberts, majd őt követve Geoffrey Parker teremtett meg, a koraújkori hadügyek fejlődési folyamatát írja le, szoros összefüggésben a kor politikai, társadalmi és gazdasági változásaival.
6 A „forradalom” elnevezés tulajdonképpen nem igazán szerencsés, minthogy egy évszázadokon át elhúzódó folyamategyüttesről van szó. Sokkal találóbb a többek által alkalmazott „transformation”, azaz „átalakulás” kifejezés használata.
Roberts tanulmánya még csak az 1560-1660 közötti évszázadra tette a hadügyi forradalom időszakát, és elsősorban Orániai Móric és Gusztáv Adolf stratégiai és taktikai újításait vizsgálta. Roberts szerint egyrészt a taktika forradalma, amely lehetővé tette az egyre inkább lőfegyverekkel felszerelt gyalogság hatásos alkalmazását, másrészt a támadó szellemű stratégiai gondolkodás kialakulása, melynek fő célja az ellenség megsemmisítése a harcmezőn, okozta a hadügyek volumenének növekedését, amelynek elsődleges jele a hadseregek létszámának emelkedésében figyelhető meg. Mindezek következtében a háborúk egyre fokozódó hatást gyakoroltak a társadalomra.7
7 Roberts tanulmánya először Belfastban, 1956-ban jelent meg, The Military Revolution, 1560–1660 címmel, majd Londonban, 1967-ben, a szerzőEssays in Swedish History c. tanulmánykötetében. Itt egy későbbi kiadást használtam: Roberts 1995.
12Amint látható, Roberts még nem emelte be a hadügyi forradalom jelenségei közé az erődépítészet XVI. század eleji újításait, s időben sem nyúlt vissza annak keletkezéséig. Megtette viszont Geoffrey Parker, aki azt állította, hogy a Roberts által kiemelt taktikai és stratégiai változások nem igazán újak, hiszen a korábbi időszak hadügyi fejlődésén alapszanak, annak eredményeit egyesítik. Parker kiterjesztette a hadügyi forradalom időhatárait 1530 és 1710 közé, s egyik alapvető ismérveként elfogadta ugyan a hadseregek létszámának jelentős emelkedését, Robertsszel ellentétben azonban úgy vélte, hogy azt nem elsősorban Orániai Móric és Gusztáv Adolf reformjai indokolják, hanem főként a XV. század végén és a XVI. század elején Itáliában kialakult erődépítészeti rendszer (trace italienne) elleni harc megnövekedett ember- és hadianyagigénye.8
8 Parker, Geoffrey, The „Military Revolution”, 1560–1660 – a Myth? in Journal of Modern History, 48(June 1976), 195–214, itt újabb kiadását használtam: Parker 1995. Parker átfogó munkája a témáról: Parker 1988.
Parker véleménye szerint az olasz rendszer megjelenése döntő befolyást gyakorolt a XVI. század stratégiai gondolkodására. Az ily módon kiépített erődöket már nem lehetett „menetből”, csupán ágyúzással és gyalogsági rohammal bevenni, rendszeres ostromra volt szükség, amely azonban hatalmas méretű földmunkát, a korábbiaknál jóval több embert és eszközt, összességében sokkal több pénzt igényelt. Így tehát a védelem lassanként visszavette a támadóktól a kezdeményezést. Parker szerint az európai hatalmak versengve kezdték építeni új típusú erődítményeiket a leginkább fenyegetett térségekben: a Németalföldön, Lombardiában és Magyarországon, ahol kevés erődítmény uralt hatalmas területeket, tehát a terület birtoklásához az erődöket kellett elfoglalni. Következésképpen a háborúk ostromok sorozatából álltak, a nyílt ütközetek jelentőségüket vesztették, inkább csak a felmentő sereg elleni harcra korlátozódtak. Ott azonban, ahol nem építettek olasz rendszerű erődöket, továbbra is a nyílt csaták döntötték el a háborút.9
9 Parker 1995, 41–42.
A későbbiekben Parker már egész könyvet szentelt a témának, amelyben az olasz rendszert a hadügyi forradalom középpontjába helyezte, s annak kiindulópontjaként kezelte. Közvetlen összefüggést állított fel a mozgékony és nagy hatóerejű (ostrom)tüzérség megjelenése, az arra válaszként kialakuló olasz rendszer, s az annak megvívásához szükséges megnövekedett hadsereglétszámok között.10 Még inkább hangsúlyozta, hogy a hadügyi forradalom kiindulási pontjai azok a területek, ahol az olasz rendszert alkalmazták: Spanyolország, a Németalföld, Itália és Franciaország.11
10 Parker 1988, 45–48, 66.
11 Uo., 46.
Parker számos adattal támasztotta alá látványos okfejtését. Ennek ellenére elmélete nagy vitákat váltott ki, egyesek egyértelműen elutasították, mások pedig csak jelentős módosításokkal, finomításokkal tartották elfogadhatónak. A témát kutató szerzők is a hadügyi forradalom egyik alapjelenségeként kezelik a hadseregek létszámnövekedését, de többségükben tagadják abban az olasz rendszer Parker által leírt szerepét. Azt azonban általában elismerik, hogy a taktika és stratégia forradalmát 13a tűzfegyverek megjelenése és későbbi elterjedése indította el.12 Elsősorban az elemzés pusztán haditechnikai megközelítését kritizálták, mondván, hogy egy korlátozott technikai jellegűújítás önmagában nem befolyásolhatja az egész, „hadügyi forradalom”összefoglaló névvel illetett jelenségegyüttest.
12 L. erre: Rogers 1993; DeVries 1998.
A szerzők közül többen is igyekeztek „helyére tenni”, vagyis nem csak katonai vonatkozásokban, hanem a különböző történelmi folyamatok részeként elemezni az erődépítészet szerepét. John A. Lynn az olasz rendszernek a francia hadsereg létszámnövekedésére gyakorolt hatásának vizsgálatakor határozottan kijelentette, hogy a hadügyi forradalom jelenségeit politikai összefüggésekben kell vizsgálni, mert a politika, s nem a háború eszközei (mint pl. az erődépítészet) határozták meg a stratégiát és ezzel az annak megvalósításához szükséges hadsereg méretét (l. XIV. Lajos hódító politikáját).13
13 Lynn 1990, 11–12 és Uő., 1991, 327.
Ugyanezen véleményen van Simon Adams, aki, akárcsak korábban Roberts és Parker, a németalföldi szabadságharc eseményein keresztül elemezte a hadügyi forradalom jelenségeit. Ez a több évtizedes küzdelemsorozat kiemelkedően alkalmas az olasz rendszer szerepének tanulmányozására, mivel a Németalföldön ez az építési eljárás a kedvező földrajzi, geológiai és politikai körülmények hatására rendkívül gyorsan elterjedt. Adams a Habsburgok európai hegemóniára való törekvéséből vezette le a hadseregek létszámnövekedését és az olasz rendszer szerepét. Szerinte az abból fakadó, vallási köntösben megjelenő dinasztikus-politikai ellentétek kettéosztották Nyugat-Európát, de mindegyik fél a másik elleni védekezéssel igazolta a háborút. V. Károly azonban birodalma hatalmas erőforrásai ellenére sem tudott valamennyi országában egyszerre háborút viselni (itáliai háborúk, schmalkaldeni háború, Mediterráneum, stb.), ezért a spanyolok által bevezetett védelmi stratégiát alkalmazta. Ennek lényege, hogy épp a nagyobb erőforrásokra támaszkodva ki kell fárasztani az ellenfelet, diplomáciailag el kell szigetelni, majd a megfelelő túlerő birtokában le kell győzni. E stratégia hatásosságát Adams szerint a mühlbergi csata igazolja. Ugyanezt a védelmi stratégiát látja érvényesülni a németalföldi szabadságharcban is, ahol a spanyolok az olasz rendszer németalföldi változata szerint kiépített erődítmények láncolatát és az azokban állomásozó helyőrségeket használták fel politikai céljuk megvalósításához. Az Itáliában már régóta alkalmazott minta szerint egyes nagyobb németalföldi városokban citadellákat építettek (Antwerpen). Az erődítményekben állomásozóőrségek egyik elsődleges feladata a helyi lakosság féken tartása volt, továbbá elvágták a németalföldi kereskedelem útvonalait, és végül lassították az ellenség támadását. Ugyanakkor ezek az őrségek nem nélkülözhették egy megfelelő mezei sereg támogatását, hiszen anélkül a támadó az egyes erődítményeket külön-külön mégiscsak el tudta foglalni. Minthogy azonban a gazdasági lehetőségek, az utánpótlás nehézségei, valamint a pénzügyi és katonai adminisztráció gyengeségei a haderő létszámát behatárolták, s annak nagyobb részét eleve a helyőrségi szolgálat kötötte le, a mezei had a korszakban mindvégig csekély maradt, ami egyben a nyílt csaták jelentőségét is csökkentette. 14Ennek következtében a fentebb vázolt stratégia teljes megvalósítására a spanyol haderő sosem volt képes.14
14 Adams 1990, 36–41.
Lényegében hasonlóan gondolkozik Mahinder S. Kingra, aki szintén a politika meghatározó szerepét hangsúlyozza az olasz rendszer felhasználásában, s ugyancsak a németalföldi szabadságharc példái alapján hasonló jelentőséget és feladatokat tulajdonít az erődítményeknek és őrségeiknek.15
15 Kingra 1993, 435–445.
Témánk szempontjából rendkívül érdekes William H. McNeil véleménye, noha ő egy szóval sem említi a hadügyi forradalmat. McNeil is kiemeli annak jelentőségét, hogy az olasz rendszer alkalmazása révén a védelem előnybe került a támadóval szemben. Ennek az előnynek a megszerzése azonban óriási összegeket kívánt. Ez néhány alkalommal a kisebb gazdasági erővel rendelkezőállamok bukásához vezetett, mint pl. Siena esetében az 1550-es, vagy Genova esetében az 1580-as években.16 Ám ahol a kisebb államoknak a költségek ellenére sikerült legalább egy-két várost, vagy várat olasz rendszerben megerődíteniük, ott esetenként a nagyhatalmakkal is eredményesen szálltak szembe. Az olasz rendszer McNeil szerint is megváltoztatta a stratégiai lehetőségeket és a nyílt csaták helyét a hosszú ostromok vették át, hiszen az ütközetben legyőzött ellenfél még mindig menedéket találhatott az erődítmények falai között, ahol csekélyebb létszámúőrség is hosszabb ideig védekezhetett.17 Ennek hosszabb távú következményeként értékeli, hogy az olasz rendszer adta stratégiai előnyökre támaszkodó helyi hatalmak a XVI. század közepe táján képesek voltak szembeszállni V. Károly európai hegemónia-törekvéseivel, ugyanakkor ennek tulajdonítja azt is, hogy sikerült az oszmán hódítást feltartóztatni (Málta, 1565, Magyarország).18
16 Siena bukásának részletes elemzését adja: Pepper–Adams 1986.
17 L. erre még: Hale 1977, 45.
18 McNeil 1982, 90–94.
Thomas F. Arnold, egyetértve John A. Lynn-nel, elutasítja Parker azon álláspontját, hogy az olasz rendszer megjelenése váltotta volna ki a hadseregek létszámának növekedését. Ugyanakkor igyekszik más szemszögből bemutatni az olasz rendszer szerepét és jelentőségét. Arnold szerint két alapvető felfogás áll szemben. Az első szerint az olasz rendszer alkalmazását a magas költségek korlátozták, s csak a nagy európai hatalmak tudták azt megfizetni. Ezt támasztja alá Siena bukásának elemzése. A másik nézet szerint, amelyet tanulmánya képvisel, az olasz rendszer alkalmazása nem feltétlenül eredményezte a kisebb államok összeomlását, hanem épp ellenkezőleg, az ellenállás lehetőségét biztosította számukra. Ezt a spanyolok támadását 1630-ban visszaverő Gonzaga hercegek és Mantova példájával bizonyítja, igazolva egyben McNeil hasonlóértelmű korábbi állítását. Arnold felhívja a figyelmet, hogy az olasz rendszer alkalmazása mögött kifejezetten politikai cél, a függetlenség megőrzése húzódott meg, s ez Itáliában számos kisebb hatalomnak sikerült, miután erődítményeiket olasz rendszerben építették át. Véleménye szerint a spanyolok itáliai hegemóniájának megtörésében, vagy a Habsburgok németalföldi vereségében az olasz rendszer meghatározó szerepet játszott. Végkövetkeztetésében 15arra jut, hogy az olasz rendszer stratégiai szinten csökkentette a különbségeket a kisebb államok és a nagyhatalmak között azáltal, hogy az előbbiek katonailag a korábbiaknál jóval erősebbé, ebből következően politikailag függetlenné váltak. Nézete szerint ez volt az igazi forradalom.19
19 Arnold 1995.
Az ismertetett véleményekből úgy tűnik, hogy Parker nézete, miszerint az olasz rendszer lenne a hadügyi forradalom kiindulópontja, nem állja meg a helyét. Ugyanakkor bizonyosnak látszik, hogy, mint a politikai szándékok elérésének egyik eszköze, mégiscsak jelentősen befolyásolta a stratégia és a taktika fejlődését. E befolyását azonban nem önmagában érte el, hanem a tűzfegyverekkel együtt, amelyeknek létrejöttét köszönhette, s amelyekkel mindvégig kölcsönhatásban fejlődött. Nem lehet elvitatni ugyanakkor, hogy az olasz rendszer szerint épült erődítmények megjelenése mindenképpen egyik kiváltó oka volt a hadseregek létszámnövekedésének, akár úgy, hogy megvívásához kellett a korábbinál nagyobb hadsereg – többet ástak, mint meneteltek –, akár úgy, hogy a bennük állomásoztatott őrségekbe kellett több katona. A növekvő számú katona ellátása, felszerelése jobb utánpótlási rendszert kívánt, miként az erődítmények építéséhez és fenntartásához is új források és szervezetek kellettek. Mindezek, továbbá a rendszer kiépítéséhez szükséges hatalmas összegek előteremtése bizonyosan hozzájárultak az adók növekedéséhez. Véleményem tehát az, hogy az olasz rendszer vitathatatlanul fontos részét képezi a hadügyi forradalom jelenségegyüttesének, ugyanakkor szerepét nem lehet puszta technikai megközelítésben vizsgálni, csak a többi politikai, gazdasági és katonai elemmel együtt, azokkal kölcsönhatásban.
