A olasz rendszer kialakulása és jellemző vonásai
A olasz rendszer kialakulása és jellemző vonásai
A olasz rendszer kialakulását elindító folyamat a XV. század közepén kezdődött, amikor a tüzérség fejlődésében alapvető minőségi változások történtek.20 A technikailag tökéletesített és a korábbinál sokkal mozgékonyabbá tett francia-burgundi ostromtüzérség megnövekedett erejének elsőként Normandia és Gascogne középkorban épült, angol kézen levő lovagvárai estek áldozatul 1450-53-ban, majd a spanyolok hódították vissza hasonló módon Granadát az 1480-as években. VIII. Károly 16francia király 1494-95. évi, a több évszázados Habsburg-francia háborúk kezdetét jelentő, Itália elleni hadjárata21 során is bevetette félelmetes tüzérségét, melynek segítségével a francia sereg gyors egymás utánban vette be a legerősebb itáliai várakat.22 A stratégiai kezdeményezés tehát egyelőre a támadók kezébe került. Erre a kihívásra válaszul a találékony itáliai várépítészek viszonylag rövid idő, néhány évtized alatt újfajta várépítészeti eljárást fejlesztettek ki, mely képes volt ellenállni a tüzérség megnövekedett erejének. A „feltalálóiról” elnevezett olasz rendszer, vagy ahogy a nemzetközi szakirodalomban nevezik, a trace italienne,23 alapvetőújítása a korábbi erődítési eljárásokkal szemben a kizárólag egyenes falszakaszok alkalmazása, amely megszüntette a holttereket, továbbá az új, kiugró, ötszögű oldalazó védmű, a bástya24 építése, amely egyszerre biztosította a lövegek védett elhelyezését és szabad kilövését. Az olasz rendszerű erődöknél a védők az előterep minden pontját legalább két irányból kereszttűz alatt tudták tartani.
20 A francia tüzérség mozgékonyságát elsősorban a korábbiaknál masszívabb, a lövegek vontatását nagyobb távolságra is lehetővé tevő kerekes lafettának, a böröck (ágyútaliga) és a nyergesszekér használatának köszönhette. Technikai szempontból több lényeges újítást vezettek be. Az ostromágyúkhoz kő- helyett vasgolyót használtak, ami jelentősen fokozta a rombolóerőt. Az azonos tömegű kőgolyónál jóval kisebb átmérőjű vasgolyó bevezetése lehetővé tette könnyebb, kisebb átmérőjű, de hosszabb csövek öntését. Az előbbi egyszerűbbé tette a szállítást, az utóbbi növelte a hatásos lőtávolságot és javította a találati pontosságot. Az ágyúcsöveket már csappal öntötték, ami az azon nyugvó cső függőleges irányzását a korábbiakhoz képest lényegesen egyszerűsítette. Hogg 1975, 37–39; Schmidtchen 1977, 141–143; Duffy 1979, 8, 13; McNeil 1982, 83–89; Pepper–Adams 1986, 8; Rogers 1993.
21 Taylor 1973, 129–133; Hughes 1974, 67–68; Duffy 1979, 8; Pepper–Adams 1986, 10; Parker 1988, 28–29.
22 1495 februárjában VIII. Károly csapatai Nápoly fontos határerődítményét, a Monte San Giovannit vették ostrom alá. A francia tüzérek nyolc óra alatt (!) rohamra alkalmas rést törtek, s ezután a gyalogság egyetlen rohammal elfoglalta a korábban egyszer már 7 évi ostromot is kiállt erősséget. Duffy 1979, 9–11.
23 Az „olasz rendszer” elnevezés tulajdonképpen helytelen, hiszen erre a korra vonatkozóan az „itáliai” jelzőt szoktuk használni. E kifejezés azonban már teljesen elterjedt és rögzült a magyar szakirodalomban, így jelen esetben én sem kívánok már eltérni tőle.
24 A bástya várfalak síkjából előreugró, ötszögű, négy falsík (két, az előterep felé néző homlokvonal és két, oldalra néző szárny) által határolt, oldalazó tüzérségi védmű. Az olasz rendszerben két alapvető típusát használták, a fül nélküli, illetve a füles változatot. Az utóbbinál a szárny egy meghatározott méretű, a várfalhoz közelebb eső részét hátravonták, hogy az ott elhelyezett lövegeket a helyén maradó előreugró rész – a bástyafül – fedezze az ostromlók belövéseitől. Glossarium 1979, 134. A bástya „feltalálójának” személyét mind a mai napig nem sikerült teljes bizonyossággal tisztázni. Többnyire Giuliano di Francesco Giamberti da Sangallót (1445–1516), illetve Michele di Sanmichelit (1484–1559) szokták megnevezni, de felmerült már Francesco di Giorgio Martini, Michelangelo, vagy Leonardo da Vinci neve is. Az első ilyen típusú védművek a századfordulón épülhettek. Zastrow 1839, 38; De la Croix 1963, 36–39; Hale 1965, 482; Hogg 1975, 39; Duffy 1979, 29. A bástya, mint tüzérségi védmű kialakulását kíséri végig, 1450-től, első megjelenésétől az 1520-as évekig, teljes kialakulásáig, John Rigby Hale alapvető tanulmánya: Hale 1965. Ezt a kérdéskört vizsgálja szélesebb összefüggésekben: Hale 1977. A várépítészet technikai vonatkozásaira l. elsődlegesen: Zastrow 1839, magyar nyelven erre l.: Gerő 1955; Uő. 1968; Uő. 1975, ill. Domokos 1986.
Az olasz rendszer az 1530-as évek közepétől Európa-szerte elterjedt.25 Korai változatát utóbb óolasz, a későbbit pedig újolasz rendszernek nevezték el. Hogy e megkülönböztetés mikor alakult ki, arra nehéz választ adni. Mindenesetre a múlt század elejének jeles szakértőjénél, Anton von Zastrow-nál, s hasonlóképpen Max Jähnsnél megtalálhatók e terminusok.26 A modern szakirodalomban azonban sokan nem használják ezeket az elnevezéseket (Horst de la Croix, John R. Hale, Ian V. Hogg, Quentin Hughes), s akik mégis, azok is különböző meghatározásokat adnak (Christopher Duffy, Volker Schmidtchen). Valójában eddig senki nem jelölte meg a két alrendszer közti pontos határt jelentő időpontot, vagy technikai újítást. Úgy tűnik, hogy 17a legtöbb szerző az 1550-es éveket tekinti valamiféle határnak, mert ezután indul meg a korábbiakhoz képest nagy számban a speciálisan a hadiépítészettel foglalkozó szakkönyvek kiadása.27 S hogy ez az időpont valóban elfogadható egyfajta határként, azt alátámasztja de la Croix érvelése, miszerint 1550 előtt még a rendszer gyakorlati kipróbálása folyt, majd ennek megtörténte és az alapelvek tisztázódása után kezdődött el a rendszer hibáinak javítása, amelynek alapvető részét képezte az elképzelések nyomtatásban történő közzététele.28 S valóban, az 1550-es évektől kezdve jelennek meg könyv alakban az olasz rendszert továbbfejlesztő mesterek munkái. Az egyik legelsőújító Francesco de Marchi, az itáliai és németalföldi háborúkat megjárt veterán tüzér és várépítész volt. Marchi szerkesztett elsőként nagyméretű bástyákat rövid kurtinával, elővédművekkel. „Dell’ architettura militare” című művét ugyan 1542 és 1565 között írta, ám csak halála után, 1599-ben jelent meg.29 Majd sorban következett a többi alapmunka: Pietro Cataneóé, Giovan Battista Belluzzié és Giovan Battista Zanchié 1554-ben, Giacomo Lanterié 1557-ben, Girolamo Cataneóé 1564-ben, Jacopo Fusto Castriotto Girolamo Maggi által javított műve ugyanakkor, Antonio Lupicinié 1582-ben, a Magyarországon is építő Carlo Thetiéés Gabriello Buscáé 1585-ben, Buonaiuto Lorinié pedig 1596-ban.30
25 Hale 1965, 492; Duffy 1979, 41; McNeil 1982, 91; Pepper–Adams 1986, 6.
26 Zastrow 1839, 36–56; Jähns 1889, 793, 818.
27 De la Croix 1963, 31, 38–40; Hale 1977, 25, 28.
28 „While the literature on the subject was lagging, the new fortification method was tried and retried in practical applications, especially after the sack of Rome in 1527, when fortress building activity was greatly accelerated. It was as if the military authors wanted to be sure that the new system actually worked before they flung themselves into the task of publicizing and discussing its virtues and shortcomings. And then, after 1550, the controversies that arose in connection with the new manner of fortification were less concerned with its basic principles, which were generally accepted, than with such secondary problems as the ideal distance from bastion to bastion, the geometric shape that might lend itself best to fortification, … . … In the 1550’s the avalanche of publications begins. … [Publications] that appeared after 1550 were specialized and dealt exclusively with the problems of fortification.”De la Croix 1963, 38–41.
29 Zastrow 1839, 52; Jähns 1889, 804–813; De la Croix 1963, 42–43.
30 L. erre: Zastrow 1839, 52–53, Jähns 1889, 797–848; De la Croix 1963, 41–45; Schmidtchen 1977, 129–132; Duffy 1979, 33–34, ill. Pollak 1991.
A bizonytalan korszakhatár ellenére a jelentős formai fejlődés következtében az olasz rendszer óolasznak és újolasznak mondott változata jól megkülönböztethető.31 Az előbbinél a kis méretű, csak kevés löveg befogadására képes bástyák még többnyire szabálytalan alaprajzi elrendezésű, sokszor a korábbi időkből származó várfalakhoz épültek. Emiatt csúcsszögeik, formájuk és méreteik egy-egy váron belül 19is eltértek egymástól. Az újonnan épült erődítményekben a kurtinák32 még rendszerint túl hosszúnak bizonyultak a megfelelő fedezéshez, mivel azokat az ágyúk, s nem a kézi lőfegyverek hatásos lőtávolságához méretezték, a korábbi időszakból származó falak pedig sokszor még annál is hosszabbak voltak. A tervezés során ekkor még az adott bástya homlokvonala és szárnya közti viszonyt tekintették meghatározónak. Mindebből következett, hogy a bástyák homlokvonalait nem lehetett elég hatékonyan pásztázni, hiányzott a hatásos kereszttűz, így a támadások fő terhét a kurtinák viselték, a bástyák inkább csak oldalazó szerepet játszottak. E probléma kiküszöbölése érdekében a kurtinák közepére gyakran kisegítő oldalazó védművet, ún. piattaformát építettek.
31 Az olasz rendszer két fajtájának sematikus, azok legáltalánosabb és legjellemzőbb jegyeit egyesítőábrázolását l.: Zastrow 1839, rajzmellékletei. Ennek egyszerűsített változatait l.: 1. kép. A képen alkalmazott betüjelek feloldása: a – bástya, b – kurtina, c – piattaforma, d – ravelin vagy pajzsgát, e – fedett út, f – lövészpad, g – fegyvertér, h – glacis vagy vársík, i – cavalier vagy magasított lőállás, j – aknafigyelő folyosó, k – lőporkamra, l – ágyúkazamata, m – contraforti vagy támpillér.
32 Az olasz „cortina” (= függöny) szóból származó, német közvetítéssel a magyar szaknyelvben is meghonosodott kifejezés, amely két bástya közötti egyenes, összekötő falszakaszt jelöl. Glossarium 1979, 66–67. A szakkifejezéseknél több esetben megtartottam az eredeti, idegen nyelvű, vagy idegen nyelvből magyarosított alakot. Ennek az az oka, hogy e témakörnek nincs elfogadott, egységes magyar szaknyelve. Eddig csupán Gerő László tett kísérletet e hiányosság megszüntetésére. Gerő 1955, 386–389; Uő. 1968, 237–241; Uő. 1975 334–335.
A felsorolt hiányosságok kijavítására folyamatos kísérletek történtek, amelyek egy hosszabb átmeneti időszak után a tulajdonképpeni újolasznak mondott rendszerben valósultak meg. Az egyre gyakrabban sík terepre épített erődítményeknél a tervezők szabályos alaprajzi elrendezésre törekedtek, amely azzal az előnnyel járt, hogy a támadónak minden irányban azonos erejű védelemmel kellett szembenéznie. Ebben persze közrejátszott az is, hogy az olasz rendszert követőépítészek reneszánsz alapokon nyugvó gondolkodásmódjuk folytán kedvelték a szimmetriát, továbbá a szerkesztési szempontoknak is ez felelt meg leginkább.33 A tervezésben a megnövelt méretű bástyák szárnyai és a szomszédos bástyák homlokvonalai közti viszony vált döntővé, ami a szabályos alaprajzi elrendezéssel párosulva, optimális esetben, derékszögű bástyacsúcsot eredményezett. A kurtinákat is lerövidítették, s hosszukat a kézi lőfegyverek hatásos lőtávolságához igazították. Mindez együtt lényegesen javította a homlokvonalak pásztázhatóságát, a kölcsönös fedezés és a 19kereszttűz hatékonyságát. Ezáltal a védelem súlypontja a bástyákra helyeződött át. Ezeken túlmenően mind gyakrabban alkalmazták a külső védműveket: a fedett utat és a pajzsgátat (ravelin).34
33 Duffy szerint „... the men of the Renaissance held that fortification obeyed the same laws of organic symmetry as governed all branches of architecture. ... The organic ideal was expressed in geometrical terms, reflecting contemporary advances in surveying and cartography, and perhaps also survival of medieval obsessions with mystical symbols and numbers. The pentagon in particular was invested with a magical significance.”Duffy 1979, 34. Hale szerint ez már bizonyos vonásokban a korai olasz erődítésekben megjelent, mivel „not only was there no distinction between ‘art’ and military engineering, but the mathematical interests of art theorists were particularly suited to the development of a type of fortification based on geometrical principles. The cult of harmony, proportion, and symmetry among artists fitted the need for precisely angled fire and regular, coherent planning, and if the produced plans which show more concern for ideal geometrical forms than military practicability, this interest, .., helped the integration of the angle bastion within an ordered system of defence.”Hale 1965, 473. L. még: Hale 1977, 17–19.
34 A fedett út a várárok külső oldalán, az ott felmagasított lejtő (vársík, glacis) tetején létesített belsőőrjárati utat, valamint kifelé néző lövészpadot és mellvédet magába foglaló lőállás. Glossarium 1979, 171. A pajzsgát a kurtina előtt, a várárokban emelt, háromszög alakú, önálló védmű, amely a kurtinát és részben a várárkot fedezte az ostromlók közvetlen irányzású lövései ellen. Uo. 85. Az olasz rendszer technikai vonatkozásaira l.: Zastrow 1839, 36–55; R. II. 1878, 215–217; Jähns 1889, 793, 803–813, 818–821; Hale 1965, 466–494; Hughes 1974, 67–111; Hogg 1975, 38–44; Schmidtchen 1977, 129–134; Duffy 1979, 29–34; Pepper–Adams 1986, 17–18.
