4. Aszma hán és Ali házassága
4. Aszma hán és Ali házassága:
Az 1545-ben született asszony II. Szelim szultán (1566-1574) leánya és a történet idején uralkodó III. Murád szultán (1574-1595) leánytestvére volt. 1562-ben ment Szokollu Mehmedhez, amikor fényes külsőségek közepette rajta kívül még két nővérét adták férjhez befolyásos oszmán államférfiakhoz. Gevher hán a magyar származású Pijále pasa admirális, Sáh pedig Haszán aga fősolymász hitvese lett.77 A hármas lakodalmi ünnepséget az idős Szulejmán szultán kívánságára rendezték meg, aki alapos politikai megfontolások alapján választott férjet unokáinak. Ekkorra már eldőlt, hogy egyetlen életben maradt fia, Szelim fogja követni a trónon, s a betegeskedő szultán azt akarta, hogy az uralkodóváltás a lehető legkisebb megrázkódtatással menjen végbe. Saját tapasztalataiból jól tudta, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a kezdeti, kritikus időszakban a hatalmi elit meghatározó körei egyöntetűen az új uralkodó mögött sorakoznak fel. A házasságok tehát már az új korszakot készítették elő; a legfontosabb személyiségeket családi kötelékekkel is az uralkodóházhoz, a leendő padisahhoz láncolták, aki bízhatott abban, hogy „sógorai” megingathatatlanul állnak majd mellette. Ebben nem is kellett csalatkoznia, sőt, a Szülejmán által nemsokára negyvezírré emelt Szokollu a későbbiekben is uralmának legfőbb támasza maradt.
77 M. Çag˘atay Uluçay, Padişahlarin kadinlari ve kizlari. Ankara, 1985,2 40-42.
344Aszma hán és Szokollu egybekelésének idején a szultáni család nőtagjai és a rab származású államférfiak összeházasítása már tisztes múltra tekintett vissza, és a dinasztia káderpolitikájával állt összefüggésben.78 A 15. század második felétől a szultánok egyre erőteljesebben támaszkodtak a rabszolga-neveltekre (oszmán szóhasználattal: kulokra) az állam kormányzásában, s hűségük megszilárdítása érdekében mind többüknek adtak feleséget a maguk családjából. II. Bajezid korától (1481-1512) az oszmán hercegnők kizárólag ilyen államférfiakhoz mehettek feleségül, akik a „szultáni vő” (dámád) titulust nyerték el. I. Szelim idején (1512-1520) még tovább növekszik az efféle kapcsolatok és a dámádok politikai jelentősége: az utóbbiak rendre vezíri rangot kapnak, sőt a nagyvezírek fele már a dámádok közül kerül ki. Szülejmán szultán aztán az egész politikai rendszer sarokpontjává teszi a „vőség” intézményét: hovatovább a nagyvezíri poszt elnyerésének legfőbb feltételévé válik, hogy az illető a szultán sógora legyen. Kilenc nagyvezíréből csak hárman nem lettek dámádok (kettő még apja garnitúrájából származott, egy pedig eunuch volt). A dámád-rendszer kifejlődésével párhuzamosan az uralkodók párválasztása is gyökeresen megváltozik; a 15. század végétől többnyire csak rab ágyasaik vannak, a házasság ettől fogva rendkívüli eseménynek számít náluk.
78 Az itt következőkhöz ld. Leslie P. Peirce, The Imperial Harem. Woman and Sovereignty in the Ottoman Empire. New York-Oxford, 1993, 65-79, 143-149.
A változások alaposan felértékelték a szultáni család nőtagjait, hiszen fontos szerepet tölthettek be a dinasztia befolyásának kiterjesztésében. Rendszerint már fiatal, sőt néha csecsemőkorban (2–3 évesen) férjhez adták őket. A férjek általában jóval idősebbek voltak és hamarabb haltak meg (gyakran estek el a harctereken, és sokszor kapták meg a selyemzsinórt is), így a szultánák többségét két-három államférfi „megkötéséhez” is fel lehetett használni. Tudunk olyan hercegnőkről, akik hatszor házasodtak meg. A lakodalmakat nagy, nyilvános ceremóniák kíséretében ülték meg, ami egyúttal némi kárpótlást nyújtott a népnek az elmaradt uralkodói esküvőkért. Ezt gyakran összekötötték a szultánfiak körülmetélésével, s a „panem et circenses” elv jegyében a látványosságok olykor több hétig is eltartottak.
Az ilyenfajta házasságoknak számos szokatlan vonása volt. Eleve sok gond adódott a korkülönbségekből. Az 1644-ben, 13 évesen férjhez adott Kaja szultán a nászéjszakán tőrt rántott, amikor hitvese eleget akart tenni férji kötelességeinek. Állítólag hét évig nem engedte az ágyába, mert kedvezőtlen jóslatot kapott majdani szüléséről. A párok életére rányomta bélyegét, hogy a szokásoktól eltérően az asszony volt a „főnök”. A férfiak többségének már felesége, gyermekei voltak, amikor a szultáni kegy kiválasztotta őket, s a hercegnők elsőként azt kívánták tőlük, hogy váljanak el régi családjuktól. Ha erre nem voltak hajlandók, akár a legrosszabbra is felkészülhettek. Szokollu 345Musztafa budai pasának egyebek közt azért kellett halálba mennie, mert visszautasította a szultán testvérének házassági ajánlatát.79 A „fejedelmi” asszonyok a későbbiekben meg költséges, gyakran pazarló életmódot folytattak, ami ellen nemcsak tenni, tiltakozni is nehezen lehetett. Maga a házasság is roppant anyagi terhet rótt a vőre. Lehet, hogy az egész rendszer, a szultánák kiházasításának egyik további oka éppen abban keresendő, hogy a kötelezően elvárt nászajándékokkal az állam mintegy visszaszivattyúzta a főméltóságoknak juttatott óriási vagyonok egy részét. 1586-ban Szádeddin hodzsa az uralkodó engedélyével 300 000 arany jegyajándék fejében celebrálta Ibrahim vezír házasságát Ajse szultánnal.80 Ráadásul a fényes rokonság nem mindig hozott magával nagyobb létbiztonságot; a dámádok vélt vagy valós vétkeit gyakran jutalmazták selyemzsinórral. A jobb érzésű hercegnőket természetesen mélyen lesújtotta férjük megölése; Szülejmán azzal vigasztalta lelkileg összetört leánytestvérét, aki 1524-ben veszítette el társát, Ferhád pasát, hogy következő férjét akkor sem fogja kivégeztetni, ha összeesküvést szőne ellene.81 Egy talpraesett, ambiciózus feleség mégis óriási segítséget tudott nyújtani férje előmeneteléhez, gazdagodásához, és alkalomadtán személyes biztonságán is őrködhetett. Ezek a kilátások meg a szultáni családba való benősüléssel járó tekintély és vagyon éppen elég ösztönző erőt képviselt ahhoz, hogy a rab származású „oszmánok” többsége gyorsan igent mondjon, ha a vőnek „kérték meg” – még akkor is, ha a jövendőbeli kifejezetten csúnya volt.
79 Káldy-Nagy Gy., Harács-szedők (42. j.), 99.
80 Selânikî Mustafa Efendi, Tarih-i Selânikî. Hazirlayan Mehmet Ipşirli. Istanbul, 1989, 169. A krónikás Szelaniki szerint ezelőtt legfeljebb 100 000 aranyat kértek el ilyen alkalomkor.
81 Alberto Tenenti, La formation de l’image de Soliman à Venice (1520-1530 env.). In: Soliman le Magnifique et son temps. Süleymân the Magnificent and his Time. Publiés par/edited by Gilles Veinstein. Paris, 1992, 47.
Aszma hán külseje sem volt alkalmas arra, hogy megdobogtassa a férfiak szívét, ám más tekintetben elsőrangú partinak számított. Szokollu oldalán alaposan kitanulta a politikát, és óriási vagyont halmozott fel.82 Az 1580-as 346évek elejétől az anyjával, Nurbanu anyaszultánnővel (valide szultán) fokozatosan befolyása alá vonta Murád szultánt. A hagyomány kettőjük mesterkedéseinek tudja be, hogy mintegy húszévnyi monogámia után az uralkodó szélsőséges szexuális kicsapongásokba kezdett, s körülbelül negyvenre tehető ágyasától 49 gyereket (köztük 19 fiút) hagyott hátra 1595-ben bekövetkezett halálakor. A jeget Aszma hán törte volna meg, amikor két elbűvölő szépséget sikerült rátukmálnia öccsére.83
82 Morosini szerint (1585) igen gazdagnak tartják: E. Albèri, i. m., 292. Noha összegzés nem készült róla, a jelek szerint Aszma hán számos alapítvánnyal, birtokkal és javadalommal rendelkezett. Ld. M. Ç. Uluçay, i. m., 41. Machiel Kiel, Art and Society of Bulgaria in the Turkish Period. Assen–Maastricht, 1985, 109-110. Hász-birtokai a bulgáriai Ahjoluban feküdtek; egy halála után egy évvel készült rövid pénztári elszámolásban azt találjuk, hogy birtokai adóbérlője 100 000 akcsét fizetett be az 1586. augusztusi részlet fejében; a tétel fölé írt bejegyzés szerint a birtokot időközben a szultáni hászokhoz csatolták. Ld. BOA, D.BŞM 40821, p. 2. Az sem volt mellékes, hogy Aszma hán, mint a többi szultána, rendszeres fizetést húzott. Hajadonként napi 100 akcse, ha férjhez mentek, 300 vagy 400 akcse járt nekik. Aszma hán 1575-ben 300 akcsét kapott. Ld. L. P. Peirce, i. m., 127, 130. Mindemellett a hercegnők rendszeres kincstári juttatásokban részesültek. A seker bajrámit követően 1569. március 29-én a szultán nővére (Mihrümáh) és leányai (Aszma hán, Gevher hán, Sah szultán), Mihrümáh leánya (Ajse szultán) és Mehmed herceg leánya (Hüma sah) ádet-i bogcsa (szokásos batyukendő-adomány) címén értékes szöveteket és pénzt vehetett át. BOA, Kepeci 1767, 5b. Ehhez a juttatáshoz és az oszmán ajándékozási szokásokhoz ld. Hedda Reindl-Kiel, Pracht und Ehre. Zum Geschenkwesen im Osmanischen Reich. In: Das Osmanische Reich in seinen Archivalien und Chroniken. Nejat Göyünç zu ehren. Hrsg. von Klaus Kreiser und Christoph K. Neumann. Istanbul, 1997, 161-189, főleg 162. Aszma hán első férjével, Szokolluval együtt Isztambul legnagyobb építtetői közé tartozott; több, közös épületük Aszma nevét viselte (a Kadirga-kikötőben emelt palota, az ennek közelében és az Ejjüpben létesített komplexum egyes részei; ezeket a híres Szinán építész tervezte); ld. Mustafa Cezar, Le külliye de Sokollu Mehmed Paşa à Eyüb. In: Jean-Louis Bacqué-Grammont–Hans-Peter Laqueur–Nicolas Vatin, Stelae Turcicae. II. (Istanbuler Mitteilungen, Beiheft 36.) Tübingen, 1990, 30-33. Tülay Artan, The Kadirga Palace Shrouded by the Mist of Time: Turcica 26 (1994) 55-124.
83 Tarih-i Peçevi, II. 4-5. Bekir Kütükog˘lu, Murad III (1546-1595). In: Islâm Ansiklopedisi. 8. Istanbul, 1979,3 623. A két nőt mind a kortársak, mind a későbbi kutatás szerint az vezette, hogy a rabnőkön keresztül irányítsa a szultánt. L. P. Peirce azonban rámutat, hogy a dinasztia jövője aggasztotta őket, mivel kedvenc ágyasától Murádnak csupán két fia született, s az egyik még fiatalon elhunyt. Vö. The Imperial Harem, 259. Ha ez igaz, akkor azt bizonyítja, hogy Aszma hán képes volt felelős „államférfiként” cselekedni.
Az Icon szerzője értőn domborítja ki e furcsa intézmény (saját szavaival: a „Császár Leány nemzete” vagy „zuntalár” [szultánlár]) sajátosságait: a nő választja ki a férjét, annak régi családját elűzeti, az „elháláskor” nem ő, hanem a férfi kívánhat valamit.84 Ali és Aszma hán történetében ugyanakkor néhány hibát is ejt. Az özvegyen maradt, befolyásos asszony először nem Alit, hanem Özdemiroglu Oszmán pasát, a kor egyik neves vezírét környékezte meg, de ő elutasította.85 Ekkor fordult a jóképű Alihoz, aki viszont elfogadta az ajánlatot. A dolog nem nélkülözte a pikantériát, hiszen néhai férjének egykori rabjáról volt szó. Morosini nem is mulasztja el kiemelni, hogy Alit „a jó szerencséje – lévén jó megjelenésű ember – hozzásegítette, hogy Mehmed basa rabszolgájából (ugyanazon basa) feleségének férje lett”.86 Nemcsak Szokollunak, Aszma hánnak is annyira le lehetett kötelezve, hogy felajánlkozását akkor sem háríthatta volna el, ha egyetlen porcikája sem kívánja 347a házasságot. Persze erről szó sem volt, ráadásul korban is sokkal jobban összeillettek, mint Aszma hán és Szokollu.
84 Ld. 35. versszak.
85 M. Ç. Uluçay, i. m., 41.
86 E. Albèri, i. m., 291.
Ali a szultán parancsára 1583 tavaszán elvált feleségétől és családjától,87 majd ősszel elhagyta Budát. Utolsó, 1583. november 24-én kelt budai levelében Ernő főherceget is meghívta a lakodalmára.88 A várva várt esemény azonban egyelőre késett, mert az október 9-én Rumélia beglerbégjének kinevezett Alit az Al-Dunához vezényelték a be-betörő kozákok elleni védelemre.89 Csak 1584 augusztusában kapott engedélyt arra, hogy a fővárosba jöjjön. Ekkor viszont odaadták neki néhai gazdája palotáját a Kadirga-kikötőben, ahol végre személyesen találkozhatott jövendő feleségével.90
87 A szerencsétlen asszony állítólag megátkozta Aszma hánt, ami be is teljesedett. Tarih-i Peçevi, II. 28. Vö. Takáts S., i. m., 171.
88 A budai basák, 306: 277. sz. Vö. Takáts S., i. m., 173.
89 Tarih-i Selânikî, 140.
90 Tarih-i Selânikî, 147. T. Artan, i. m., 72-73.
Az Icon úgy adja elő, mintha az esküvő, a szultánfi körülmetélése, továbbá Ali találkozása és mulatozása Nyáry Pál magyar követtel mind egyidőben történt volna. A valóságban az isztambuli circumcisiós ünnepség és Nyáry követsége (ő vitte le a magyar király ajándékait) 1582 nyarán zajlott, amikor még Ali javában Budán ült.91 A magyar követtel nyilván Budán átutaztában múlatták együtt az időt, ekkor alakulhatott ki közöttük a barátságos viszony.92 Ali és Aszma hán 1584. október 16-án kötött házasságot, s ebből az alkalomból a szultán hetedik vezírnek nevezte ki vejét.93 Szerzőnk abban is téved, hogy az asszony „magtalanul” hunyt el. A következő év augusztus 5-én egy Mahmudnak elnevezett fiút szült Alinak, de két nappal később a gyermekágyi láz elvitte. Ötven nap múlva a csecsemő is meghalt.94
91 J. von Hammer, i. m., IV. 118-134.
92 Vö. Takáts Sándor, Török követjárás a hódoltság korában. In: Rajzok, II. 371-375. A budai basák, 260.
93 Gévay A., i. m., 12: 17. sz. E. Albèri, i. m., 291. Tarih-i Selânikî, 150.
94 Tarih-i Selânikî, 155-156. J. von Hammer, i. m., 135-136. M. Ç. Uluçay, i. m., 40-41.
A többi részletet illetően azonban az Icon nemcsak pontos, hanem valóságos tárházát nyújtja azoknak az információknak, amelyekről más forrásból nincs tudomásunk. Innen értesülünk arról, hogy Ali pasát a felesége közbenjárására helyezte a szultán ismét Budára. Elsőre azt gondolnánk, hogy nagyon megszerethette Magyarországot, ha vezíri és vői rangra való emelkedése dacára visszavágyott a budai kormányzóságba. A valóságban azonban nem egészen így történt, de erről az Icon szerzője nem tudhatott. Morosini meséli el, hogy „mindenképpen szerette volna elnyerni a tengeri kapitány (admirális) tisztségét; nem annyira azért, mert olyan kiválóan ismerte a tengerészet mesterségét, hanem abban a reményben, hogy ebből a tisztségből 348meggazdagszik; tudniillik a törökök úgy tartják, hogy a nagyvezírség után a legtöbb hasznot hajtó poszt a portánál éppen a tengeri kapitányság”.95 Ali étvágyát tehát alaposan megnövelte a királyi házasság. Morosini is utal rá, hogy „ami őt felfuvalkodottá tette, az az, hogy a szultán kedvenc nővérének férje lett”.96 A képességeit messze meghaladó beosztást azonban még Aszma hán sem tudta elintézni neki, amikor pedig felesége meghalt, nyilván boldogan elfogadta a még Aszma hán életében odaígért budai pasaságot.
95 E. Albèri, i. m., 292.
96 Uo. Jellemző az is, ahogy vezíri kinevezésére reagált: amikor az erre vonatkozó szultáni parancsot felolvasták, azonnal felpattant, és az új ruméliai beglerbég elé ült. Tarih-i Selânikî, 150.
Megözvegyülése után a felesége vagyonát – ahogy az már lenni szokott – azonnal visszavette tőle az uralkodó (hivatkozással arra, hogy nem maradt utána gyermek).97 Talán ezért is fogadta el az Icon által magyarul „Vén Asszonynak”, törökül Razainkadinnak nevezett hölgy ajánlatát Aszma hán koronájának eltulajdonítására és az újabb házasságra. Ballépésében közrejátszhatott az is, hogy az 1582. évi ünnepségek alkalmával beküldött fényes ajándékok és a lakodalom meg a nászajándék költségeire kölcsönöket kellett felvennie, s a hitelezői szorongatták.98
97 Valószínűleg a Kadirga-palotát is ekkor kellett visszadnia, amit aztán a 18. század közepéig Aszma hán és Szokollu fiának, Ibrahim hánnak a leszármazottai birtokoltak. T. Artan, i. m., 83.
98 Egy 1586. június 11-i isztambuli jelentés arról számol be, hogy a Budára induló Ali nyolc napig a város határában vesztegelt, mert hitelezői nem engedték tovább. Takáts S., i. m., 175. A szultánnak és a hercegnek 1582-ben küldött, összesen 140 000 tallér értékű ajándékait részletesen felsorolja: Fekete Lajos, Budapest a törökkorban. Budapest, 1944, 251-256.
A történetben kulcsszerepet játszó „Vén Asszony”-t török neve alapján azonosíthatjuk. A Razainkadin (egyéb változatai az énekben: Razainkadnia, Razainkadina, Razinkadina, ld. 35–36, 40–42, 63. vsz.) név mögött kétséget kizáróan az a Rázije kadin rejtőzik, aki a 16. század utolsó harmadában színre lépő és egyre nagyobb befolyáshoz jutó oszmán hölgypolitikusok egyik jellegzetes figurája volt.99 Eredetileg a későbbi II. Szelim ágyasa, Nurbanu (kb. 1530-1583) rabszolgája volt, s amikor Szelim még hercegként Kütahját kormányozta, 349fia, a jövendő III. Murád pedig Maniszába költözött szandzsákbégnek (1562), Nurbanu Rázijét bízta meg az ifjú Murád háremének igazgatásával. Feladatai közé tartozott a lányok nevelése és kiképzése Murád szolgálatára, s egy napon ő küldte be hozzá Száfijét, az albán származású szépséget, aki majd húsz évre teljesen magához láncolta Murádot. Száfije 1566-ban fiút szült neki, a későbbi III. Mehmed szultánt, ami jócskán megerősítette mind Száfije, mind Rázije helyzetét. Murád nemcsak nagy szerelmét, hanem szellemi vezetőjét is Rázijének köszönhette; ő mutatta be neki Südzsáeddint, a maniszai kertészt, mondván, kiválóan ért az álomfejtéshez. A furcsa ember hamarosan Murád bizalmasa lett, a későbbiekben sokan az uralkodó rossz szellemének tartották.
99 A török forrásokban inkább Rázije hatun alakban szerepel; mindkettő jelentése: Rázije asszony. Az itt következőkhöz ld. Tarih-i Selânikî, passim. J. von Hammer, i. m., IV. 3. skk. Çag˘atay Uluçay, Harem II. Ankara 1985,2 145. Yilmaz Öztuna, Üç haseki-sultan. Istanbul, 1988,3 5-60. I. H. Danişmend, Izahli, III. 2-3. C. H. Fleischer, Bureaucrat, 72-73. L. P. Peirce, i. m., 125-136. Benjamin Arbel, Nur Banu (c. 1530-1583): A Venetian Sultana?: Turcica 24 (1992) 241-259. A. H. De Groot, Nur Banu. In: The Encyclopaedia of Islam. New ed. VIII. Leiden, 1995, 124. Çigdem Balim, Safiyye. In: uo., 817-818. Maria Pia Pedani, Safiye’s Household and Venetian Diplomacy: Turcica 32 (2000) 9-32. Ahmed Refik Kadinlar saltanati c. alapvető művéhez sajnos nem tudtunk hozzájutni.
Amikor Murád elfoglalta a trónt (1574), a maniszai barátok és bizalmasok vele költöztek Isztambulba. Rázije hatun minden valószínűség szerint a Topkapu Szeráj háremébe került, ahol rögvest ádáz hatalmi harc bontakozott ki a nők két csoportja között. Az első, népesebb frakcióba tömörültek Nurbanu valide szultán, a hárem főnökének vezetésével az Oszmán-házi hercegnők (köztük Aszma hán, Szülejmán leánya, Mihrümáh stb.) és a hárem néhány vezető alakja, mint például Nurbanu bizalmasa, Dzsánfedá, a lányok felügyelője és kiképzője (kethüda kadin). A másik csoport jószerivel csak Száfijéből és néhány hűséges rabnőjéből állott, és eleinte nem támaszkodhatott másra, mint Murád Száfije iránti vonzalmára. Nurbanuék éppen ezért arra törekedtek, hogy Száfije varázsát megtörve befolyásuk alá vonják Murádot. Mint fentebb említettük, céljukat szépséges rabnők ajándékozásával próbálták elérni. Bonyolította a helyzetet, hogy Nurbanu frakciójának és a Szokollu ellen szövetkező férfikoalíciónak egyes tagjai szoros kapcsolatban álltak, s voltak, akik Szokollu ellen, míg mások (például Aszma hán) az ő érdekében akcióztak. Hogy az egymást keresztező érdekeknek ebben a szövevényében hová kell elhelyeznünk Rázije kadint, az egyelőre nem világos; a források többsége Nurbanu klikkjéhez sorolja, de vannak jelek arra, hogy titokban Szafijét támogatta (ami a maniszai előzmények ismeretében nem lenne meglepetés). Annyi bizonyos, hogy ügyesen helyezkedett, ha 1585-ben, Aszma hán halálakor a hárem kincstartója (az énekben haszonkadár, helyesen hazinedár) volt, hiszen az ottani hierarchiában a poszt birtokosa az anyaszultánnő és a szultán ágyasai után következett, s maga az uralkodó választotta ki.100
100 Vö. Ç. Uluçay, i. m., 132-133. A korabeli velencei követjelentésekben Rázije funkcióit kalfa (rabnő) és vekilhardzs (szó szerint: a kiadások, költségek felügyelője; gondnok, háznagy) formában adják meg. A hárem szervezetével foglalkozó szakirodalom a vekilhardzs terminust a 16-17. századból nem látszik ismeri. Az Icon és a velencei jelentések adatai alapján nem elképzelhetetlen, hogy hazinedár és a vekilhardzs ekkoriban ugyanazt a beosztást takarta.
350Bár Aszma hán minden bizonnyal a kadirga-kikötői palotában lakott Kalajlikoz Alival, halála és vagyonának lefoglalása után Rázije kadin a háremben beosztásánál fogva könnyedén hozzáférhetett az asszony koronájához. De az sem okozhatott nehézséget, ha azt netán az Ali távozása után átmenetileg gazdátlanul maradt Kadirga-palotában őrizték, mivel bizalmas kapcsolatai révén oda is be tudott jutni. Rázije és az elhunyt hercegnő szoros kapcsolatára enged következtetni, hogy az ének szerint „asszonyának” nevezte őt.
Egyébként abból, hogy házasságra kívánt lépni Alival, arra kell gondolnunk, hogy Rázije csak a kor mércéi szerint lehetett „vén”, mert korban inkább Aszma hánhoz állhatott közel, aki negyvenévesen hunyt el. Bár egyesek szerint Nurbanu még maniszai szolgálata előtt felszabadította Rázijét, azaz jogállására nézve szabad volt, az Icon 82. verse, ahol Ali „rabságtul” való megmentést ígért neki, ennek ellenkezőjét látszik bizonyítani. Ha ez igaz, akkor még különösebb, hogy a házassági ajánlat és a koronalopás idején Rázijének, a hárem kincstartójának négy gyermeke: két fia és két leánya volt. Musztafa nevű fiának legalább 5–10 évesnek kellett lennie, hiszen tíz év múltán, 1596-ban Erzurum beglerbégjének tisztét viselte, és vezíri rangot kapott (később a damszkuszi tartomány elöljárója lett). Másik fia az egyiptomi szandzsákbégek (az ún. muhafaza bégek) testületébe nyert felvételt. Egyik leányát a szeráj egyik agájához adta feleségül, akinek szintén Egyiptomban szerzett fontos beosztást. Másik, csinosabb és láthatólag tehetségesebb (talán még Musztafánál is idősebb) leányát valamikor 1591 előtt Muhjiddin efendivel házasította össze, aki a jogtudósok hierarchiájában futott be fényes pályát (volt burszai, isztambuli és egyiptomi kádi, anatóliai és ruméliai kádiaszker is). Hagyományos elképzeléseink alapján némileg értetlenül állunk a tény előtt, hogy a világtól elzárt hárem egyik elöljárójának, aki ráadásul nem a szultán ágyasa, gyermeki születtek; egyelőre azt sem tudjuk, hogy – ha nem a szultán, hát – ki volt a gyermekek apja. Mindenesetre az egész ügy Rázije hihetetlen lehetőségeinek és befolyásának ékes bizonyítéka, s Ali pasa bizony nagyon elszámította magát, ha azt hitte, hogy ennyire hanyagul bánhat egy ilyen nagy hatalmú nővel.101
101 A sikertelen kaland Alival egyáltalán nem törte meg Razijét, sőt, ezután bontakozott ki igazán a karrierje, ami nem történhetett volna meg Száfije támogatása nélkül, aki Nurbanu (1583) és a többi rivális halála után teljesen kezébe vette a kormányrudat. Rázije később férjhez ment, hozzátartozóit és számtalan kliensét eltökélten juttatta be magas állásokba. Háremhölgy létére házai voltak a Besiktas negyedben, ott élt lányával együtt, és azok közelében temették el 1597. június 27-én bekövetkezett halála után. Hárembeli szerepét bizonyos mértékéig leánya vette át tőle, aki 1596–1601 között a hárem egyik legbefolyásosabb személyiségévé vált. A valide szultán bizalmasa (leveleket írt helyette és olvasott fel neki), az uralkodó sakkpartnere lett, az 1601. évi szpáhi-lázadás során bukott meg Száfije pártjával együtt. Ld. Tarih-i Selânikî, 237, 502, 562, 574, 587, 695, 698. M. P. Pedani, i. m., 24-25.
351Az „Razainkadin”-nál valamivel több gondot okoz a hercegnő koronája, a történet középpontjában álló tárgy, amelyre a szerző két szót is használ: táds (mai átírással: tádzs; perzsa eredetű, mai alakja: tács) és isztiphan(t) (isztefán, a görög sztephanosz-ból). Az általunk ismert szakirodalom ugyan nem ad megfelelő eligazítást, de néhány korabeli krónikásnál használható fogódzókra lelhetünk. Ezekből a szövegrészletekből az derül ki, hogy a dámádnak kiválasztott személyek nászajándékképpen rengeteg, óriási értékű tárgyat küldtek jövendőbelijüknek, amihez a többi vezírek és magas állású államférfiak beosztásuk szerint hozzájárulni tartoztak. Ibrahim pasa fentebb már említett 1586. évi vagy Halil pasa kapudán 1593. végén tartott esküvője előtt a vezírek által összekészíttetett és ünnepélyes menetben a Régi Szerájba szállított holmik között értékes ékszerek (gyémánttal, rubinnal, smaragddal kirakott karperecek, cipellők, papucsok, csizmák, fátylak) és szövetek mellett „drágakövekkel ékesített és díszített, elsőrangú isztefánokat” is vittek.102 Hatidzse szultán 1675. évi házasságkötésekor a dámád által küldött ajándékok listáján két ékköves hegyikristály doboz szerepelt, mindegyikben egy-egy fülbevalót és „drágaköves koronát” (murassza tádzs) helyeztek el.103 A hölgy hozománya, amit apja, az uralkodó biztosított, szintén tartalmazott egy „ékköves tádzsot” (valószínűleg gyémántkorona).104 Mindebből az tűnik ki, hogy esküvőjük előtt a szultánák leendő férjüktől, a vezírektől és az apjuktól egyaránt ún. isztefánokat (vagy tádzsokat) kaptak, amelyek közül az egyik (vélhetőleg a jegyesé vagy az uralkodóé) véleményünk szerint a menyasszonyi koszorú funkcióját töltötte be. Ez a szokás szemmel láthatóan a bizánci régmúltba mutat vissza. Bizáncban – mind a köznépnél, mind a császári családban – a házasságkötés rítusának csúcspontja az volt, amikor a jegyespárt megkoronázták a templomban.105 A bizánci koronákkal kapcsolatos terminológia meglehetősen bizonytalan, de szempontunkból az a lényeges, hogy Bíborbanszületett Konstantin határozott különbséget tesz az uralkodói és a házassági koronák között: az előbbit sztemmának, az utóbbit pedig sztephanosznak nevezi.106 Ennek fényében nem lehet véletlen, hogy az oszmán hercegnők 352koronáját a 16. században isztefánnak hívták, s az sem, hogy ez a szó az oszmánoknál más összefüggésben (például uralkodói jelvényként) egyáltalán nem fordul elő. Mindezek alapján arra kell következtetnünk, hogy a házassági korona használatával az oszmán uralkodóház – legalábbis női ágon – nagyon régi bizánci hagyományt ápolt és tartott fenn évszázadokkal Bizánc bukása után is.107
102 Tarih-i Selânikî, 168-169, 340-341.
103 Hezârfen Hüseyin Efendi, Telhîsü’l-beyân fî kavânîn-i âl-i Osmân. Hazirlayan Sevim Ilgürel. Ankara, 1998, 238-239. Vö. Ç. Uluçay, Harem, 99: a hagyományos jegy- és nászajándékok teljes felsorolása.
104 Telhîsü’l-beyân, 241. A 19. század második felében Abdülhamid szultán minden házasságra lépő szultánának egyforma koronát, tizenöt karátos gyémánt fülbevalót, gyémánt karperecet és gyűrűt ajándékozott. Ç. Uluçay, i. m., 110, 113.
105 Louis Bréhier, Le monde byzantin. La civilisation byzantine. Paris, 1950, 8-9. Azt szokták mondani, hogy a bizánci házasságkötés voltaképpen koronázási szertartás.
106 Vö. The Oxford Dictionary of Byzantium. Vol. 1. New York–Oxford, 1991, 554: crown címszó. P. A. Drossoyianni, A Pair of Byzantine Crowns. With a Metallurgical Investigation by G. J. Varoufakis: Jahrbuch der Österreichischen Byzantinistik 32/3 (1982) 535: 13. jegyzet.
107 Így a bizánci hatások az Oszmán Birodalomban újabb elemmel bővülnek; a kérdéshez ld. Mehmet Fuad Köprülü, Bizans müesseselerinin Osmanli müesseselerine te’siri hakkinda bâzi mülâhazalar: Türk Hukuk ve Iktisat Tarihi Mecmuasi 1 (1931) 165-313. Vö. Speros Vryonis, The Decline of Medieval Hellenism in Asia Minor and the Process of Islamization from the Eleventh through the Fifteenth Century. Berkeley, 1971, passim.
Ha hihetünk az énekszerzőnek, akkor ezt a koronát, a „szultánlar tádzsi”-t (vö. zuntalároknak tádsát, 45. vsz.), a szultáni vérből származó hercegnők megkülönböztetésül később is viselték. Állításának hitelét aláhúzza, hogy egyes ábrázolásokon a hárem főnökének számító anyaszultánnő fején is láthatunk egy koronaféleséget.108 Ráadásul akkor sem téved, amikor a hárem egyéb hölgylakóinak fejfedőjéről ezt jegyzi meg: „Araczint egyéb asszonyok viselnek” (35. vsz.).109 Ezt a papok sapkájához hasonlatos aracsint vagy „izzadságfogót” a turbán, majd később a fez alatt hordták, de egyes képeken vagy miniatúrákon a háremhölgyek feje búbján is pontosan ilyet ábrázolnak, időnként kissé csúcsos végződésben.110 Thomas Dallam, az egyik első európai, aki rövid időre bepillanthatott a hárem belsejébe (1599-ben), szintén azt figyelte meg, hogy a hölgyek fejének „tetejét csupán kis aranyszín sapka födte”.111
108 Ç. Uluçay, Harem, 20. sz. kép. Az uralkodókat gyermekkel megajándékozó ágyasok megtiszteltetésük jeléül ugyancsak kicsi, drágaköves aranykoronát kaptak. Ismail Hakki Uzunçarşili, Osmanli devletinin saray teşkilâti. Ankara, 1984,2 152. Gülru Necipog˘lu, Architecture, Ceremonial, and Power. The Topkapi Palace in the Fifteenth and Sixteenth Centuries. Cambridge-London, 1991, 164.
109 Az „aracsin” a perzsa eredetű „arakcsin” szóból származik, a 16. századi törökben és magyarban mindkét alakban megtalálható. Vö. Susanne Kakuk, Recherches sur l’histoire de la langue Osmanlie des XVIe et XVIIe siècles. Les éléments osmanlis de la langue hongroise. (BOH, 19.) Budapest, 1973, 41-42.
110 Vö. G. Necipog˘lu, i. m., 160-161.
111 Bernard Lewis, Isztambul és az oszmán civilizáció. Budapest, 1981, 89.
Az Iconnak azt a híradását, hogy a Razainkadin „árulásáról” és a szultán haragjáról értesülve Ali öngyilkosságot követett el, néhány közvetett adat segítségével valószínűsíthetjük. Rudolf király portai követe, Paul Eitzing 1587. március 11-én jelentette, hogy a török szultán március 8-án elmozdította hivatalából Alit. A pasa ekkor már több mint két hete halott volt, aminek híre egy héttel ezután, március 15-én érkezett meg a fővárosba.112 Tekintve, hogy Ali csak negyvenes éveiben járt, életerős és kisportolt ember volt, az elbocsátását megelőző, hirtelen halálra a saját kezűség látszik a legjobb magyarázatnak. 353Öngyilkosságával elébe ment annak, ami a szultáni parancs vétele után amúgy is bekövetkezett volna.
112 Takáts S., Vezír Kalajkiloz, 176-177.
A Icon „török szálait” vizsgálva tehát a következőket állapíthatjuk meg. Az események íve megfelel a valóságnak, bár néhány részlet téves. Kétszer időrendi hiba csúszik a történetbe: a házasság és Aszma hán halálának datálásakor. Mivel isztambuli eseményekről van szó, az apróbb tévedések érthetők, hiszen félreérthette informátorait, vagy esetleg már azok is összekeverték az eseményeket. Ugyanakkor a művelődéstörténeti adatok többsége hiteles. Mindezek alapján nem kétséges, hogy az Icont olyan ember írta, aki a török birodalom belső eseményeiről és intézményeiről elsőrangú ismeretekkel rendelkezett. Még az is megkockáztatható, hogy tudott törökül, hiszen az idegen szavak, terminusok döntő többségét helyesen, megfelelő összefüggésben használta.113 A történet eredetisége és a sok apró történeti adalék az Icont a 16. századi török művelődéstörténet szavahihető, elsőrangú forrásává avatja. A históriás ének ugyanakkor arról is bizonyságot szolgáltat, hogy a 16. századi Magyar-országon a török birodalomra vonatkozó ismeretek igen magas szinten álltak. Ennek fényében még inkább sajnálhatjuk, hogy mindebből ilyen keveset hagyományoztak ránk.
113 Még azt is tudja, hogy a Korán József-történetében a fáraó feleségének Zelihá (Zulejha) a neve (87. vsz.).
*
