Aknák és aknászok
Aknák és aknászok
Buda ostrománál az ágyúk mellett az aknáknak is fontos szerep jutott. E téren a törökök közismerten nagy jártassággal rendelkeztek, akár ők ostromoltak, akár őket ostromolták. Az akna mint a várharcok fegyvere már az ókorban és a középkorban is ismert volt. Akkor persze még csak a falak alapozását ásták ki, helyébe faácsolatot raktak, majd amikor ezt meggyújtották, és a gerendák elégtek, az alátámasztását vesztett fal ledőlt.
A lőpor megjelenése gyökeresen megváltoztatta az aknázás módszerét, mivel a lőporos akna sokkal nagyobb hatásfokú. Ezt harci körülmények között először állítólag Belgrád védői alkalmazták 1440-ben Tallóczy János vránai perjel vezetése alatt a török ostromlók ellen. Nagyobb eredményeket azonban inkább a 16. század elején, az itáliai spanyol–francia háborúk idején értek el vele. Így például a spanyol Pedro Navarro 1502-ben a Nápoly melletti Castell dell’Uovo sziklára épült várát robbantotta fel.
Az aknák készítése egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Az aknafolyosót a faltól távol kellett megkezdeni, hogy a védők ne vegyék észre a munkát, mert ez esetben ellenaknával meghiúsíthatták a támadást. Először egy függőleges lyukat vágtak, majd a kellő mélység elérése után ásták meg a várfal alá vezető vízszintes folyosót. Ennek hosszát a fal tövéig kihúzott zsinór segítségével állapították meg. A fal alatt alakították ki az aknakemencét, ahol a lőport felhalmozták. A lőport levegősen kellett elhelyezni, hogy a robbanás a teljes lőpormennyiségben egyszerre következzék be. Az aknakemencét viszont tökéletesen tömíteni kellett, mert ha ez nem történt meg, az akna „lyukat kapott”, vagyis erejének egy részét az aknafolyosó vezette le. Az ellenaknák miatt sokszor zegzugosan ásták meg az aknafolyosót, de ennek következtében a készítők gyakran irányt tévesztettek.
Ostrommozsarak.
A magyarországi várharcokban általában, de Buda visszafoglalásánál különösképpen bebizonyosodott, hogy a törökök e téren még mindig jobbak, mint a keresztények. A keresztény aknászok ügyetlenségének egyik tragikus példája a június 24-ei roham bevezetésére szánt aknarobbantás, amely Sziavus pasa rondellájánál történt. Az akna ugyanis visszafelé sült el, s ennek következtében mintegy 200 katona meghalt vagy megsebesült, az ostromművekben pedig többnapi helyreállítási munkát igénylő károk keletkeztek. A roham természetesen elmaradt. A keresztény aknák többsége, ha nem is mind járt ilyen súlyos következményekkel, nagyobb bajt hozott az ostromlókra, mint a védőkre.
Ezzel szemben a török aknák súlyos veszteségeket okoztak a támadóknak. A legborzasztóbb hatással azok jártak, amelyeket a rohamok idejére készítettek elő. Ez történt a július 27-ei általános rohamban az Esztergomi rondella résére felkapaszkodó császári gyalogosokkal. A források szerint a törökök ekkor legalább négy aknát robbantottak fel egymás után, megtizedelve és visszaverve a rohamozókat. A császári gyalogság állhatatosságának és bátorságának bizonyítéka, hogy harmadszor is nekirugaszkodtak és a brandenburgi gyalogság másutt megindult támadásának segítségével elfoglalták a rést.
A védők nagyon hatásosan kapcsolták össze az aknaharcot a várból történő kitörésekkel. Július 9-én reggel felrobbantottak egy ostromművek szétrombolására készített ellenaknát, s a pillanatnyi zavart kihasználva négyszáz janicsár rontott ki a Bécsi kapun a felső ostromárkokra. A fergeteges akciótól megriadt keresztény gyalogság a hátrább fekvő árkokba menekült. Csupán a mindig készenlétben álló tartaléknak köszönhették, hogy a janicsárok „csak” 150 katonát vágtak le, tízfőnyi saját veszteségük mellett.
Ugyancsak hatásosan hárították el a törökök a keresztények aknászműveleteit saját ellenaknáik segítségével. Amint megneszelték, hogy a támadók ásnak, rögtön ellenaknát készítettek, s az ellenség aknája alá érve berobbantották azt. Egy török ellenakna ily módon ölte meg Liberi kapitányt, a keresztények legügyesebb aknászát.
A tűzfegyvereket és -eszközöket persze a közelharcban is előszeretettel használták. Mindkét fél nagyszámú muskétást állított munkálatai védelmére, illetve az ellenség hasonló tevékenységének megakadályozására. A rohamok során, illetve az elfoglalt rések körüli harcokban hasonlóan fontos szerephez jutottak a kézigránátok. Ezek vasból, cserépből, üvegből készült gömbök, melyek belsejét lőporral töltötték meg. Kanóccal gyújtották be, és kézzel dobták az ellenségre. Mivel ehhez nagy erő kellett, a gránátosokhoz csak erős embereket vettek fel. A kézigránát mellett a törökök az elképzelhető összes tüzes szerszámot bevetették. A lőporos zacskót – amely a kézigránáthoz hasonlóan működött – harc közben ezrével szórták az ellenségre. A felrobbanó lőpor lángja meggyújtotta a katonák ruháját, tüzet fogott tőle a náluk lévő lőpor, s ettől rengeteg ember szenvedett súlyos égési sérüléseket.
Tüzérségi össztűz egy korabeli ostromábrázoláson.
Amikor Budát 1686. szeptember 2-án elfoglalták a szövetséges keresztény csapatok, a vezérek szabad rablást engedtek a hosszú harcban kimerült katonáknak. Eközben újabb tüzek gyulladtak, de ezeket már nem fegyverek, hanem az emberi mohóság okozta. Ezek a tüzek elemésztették azt a keveset is, amit a hosszú ostrom meghagyott.
