Tüzérségi párbaj
Tüzérségi párbaj
Az ostrom után felvett leltár szerint a Várban talált lövegek tekintélyes részét – több mint harmadát – a magyar végvárakban, illetve a magyarokkal vívott csaták során zsákmányolták a hódítók. E nagyobbrészt császári, kisebb részben magyar lövegek mintegy felénél ismerjük az öntés időpontját, s ezek háromnegyede még a 16. században készült. Ha korukhoz hozzátesszük, hogy a korábbi végvári harcok már igénybe vehették e lövegeket, s a török Buda a 16–17. század folyamán nyolc ostromot állt ki, fogalmat alkothatunk a lövegpark e részének elhasználódottságáról. Persze a keresztény tüzérségnél is adódtak technikai problémák, így például néhány, harc közben túlmelegedett ágyúcső felrobbant.
A két szemben álló fél között az első pillanattól heves ágyúpárbaj zajlott. A keresztények ágyúállásai és mozsárteknői fokozatosan körbefogták a Vár-hegyet, s főként a Gellért-hegyről, a Nap-hegyről, a Sváb-hegyről, valamint a mai Retek utcánál lévő kisebb halom tetejéről, továbbá a Vár körül kiásott árokrendszerben elhelyezett ütegekből lőtték a falakat és a Vár belsejét. Sőt, még a pesti oldalra is vittek át ágyúkat, igaz, ezeket inkább csak a védők folytonos zaklatására használták.
A keresztények ütegei ellen a törökök is felállították saját ágyúikat, de a Vár északi oldalát ostromló császáriak és brandenburgiak kiváló tüzérei hamar elhallgattatták ezeket (a császári tüzérek közül kiemelkedett a tüzérségi szakmunkájáról híressé vált Michael Miethen, akit egy török mozsárbomba ölt meg a Vár alatt). A nagy kaliberű ostromágyúk nehéz vasgolyói hatalmas réseket törtek a középkori falakon, úgyhogy végül a törökök már nem tudták hova állítani ágyúikat, mondhatni, szinte kilőtték alóluk a falakat.
Az északi oldallal ellentétben, a déli részen a török tüzérség rengeteg kárt okozott az ott állomásozó bajoroknak és szászoknak. A Gellért-hegyen felállított bajor ütegből július elején három ostromágyút lőttek ki a törökök, a Nap-hegyen elhelyezett 10 ágyús ütegből pedig július 6-án, egyetlen nap alatt újabb kettőt.
A réstörés meghatározott módszer szerint folyt. A Vár viszonylag vékony, középkori falai ellen nagyon hatásosnak bizonyult, hogy a résnek kiszemelt helyen a fal alját szétlőtték, s a támaszát vesztett felső rész magától leomlott. Mindez eleinte még messziről, több száz méter távolságról történt. Az ostromárkok rendszerének kiépülése után azonban az északi részen egy 9 ostromágyúból álló üteg már mindössze 30 méterről törte az Esztergomi rondellát, illetve a déli oldalon lévő Nagyrondella falát is ugyanilyen közelről ágyúzták az ostromlók. Július végére egyébként több mint másfél száz keresztény löveg ontotta tüzét a falakra, és ezek majdnem fele nehéz ostromágyú volt.
Az ágyúkhoz csatlakoztak a bombákat vető mozsarak is. A mozsarakkal ekkor még csak nagyon pontatlanul tudtak célozni, viszont a fedezékekben megbúvó ellenséget egyedül a mozsarak magas röppályát leíró bombáival és gránátjaival lehetett támadni. A várbeli várost bombázó császári mozsarak között 400 fontos (kb. 225 kg) kaliberű is akadt. A bombákat üreges vasgömbökből készítették, amelyet lőporral és más éghető anyagokkal (kén, gyanta, szurok) töltöttek meg. Ezek az óriási lövedékek becsapódáskor áttörték az épületek tetejét, és a pincékben robbantak, már amennyiben a robbanás időzítésére szolgáló gyújtókanóc hosszát sikerült eltalálni. A mozsárbombák a Várból kiszökött foglyok szerint sok emberéletet követeltek és rengeteg kárt okoztak. De némely bomba oly mélyen fúródott a földbe, hogy a kanóca kialudt.
Az ágyú használata: töltés, irányzás, lövés.
A déli oldalon is megszólaltak a nagy öblű, 60, 140, 200 fontos bombákat vető mozsarak, amelyek pokollá tették a védők életét. Feltehetően egy ilyen mozsárbomba csapódott be július 22-én Mátyás király egykori palotájának lőportoronnyá alakított részébe, ahol állítólag 8000 mázsa lőport tartottak. A robbanás elsöpörte a Dunára néző palotaszárnyat, 60 méteres darabon kiszakította a várfalat, megölt 1500 török katonát és polgári lakost. A leírások szerint a füstfelleg két órára eltakarta a napot. A pesti oldalra hatalmas szikladarabok repültek át, ahol néhány katonát agyonütöttek. Az ostromlók között is zűrzavar támadt, a robbanás dörejétől megsüketült, a légnyomástól sokkos katonák menekülés közben egymást, sőt tisztjeiket is összetaposták. A kiszakított résnek azonban a keresztények semmi hasznát nem vették, mert az a szinte támadhatatlan dunai oldalon feküdt.
Természetesen a törökök is alkalmaztak fedett célok ellen mozsarakat, amelyek kőlövedékeket és bombákat vetettek az ostromlók árkaira, ütegeire, és forrásaink megállapítják, hogy ezek bizony naponta tucatjával szedték áldozataikat.
Mivel a törökök a keresztény ostromágyúk által tört réseket kitűnően megszerkesztett karósorokkal, ún. paliszádokkal zárták el, ezeket és a város házait a brandenburgiak huszonkét háromfontos ágyújából tüzes és láncos golyókkal lőtték. A lánccal összekapcsolt két félgömbből álló golyók kiszaggatták a cölöpöket, a szurokkal, kénnel körülöntött kőmagból készített tüzes golyóbisok pedig sok kis tüzet okoztak. Emellett használtak ágyúból kilőhető, a mozsárbombákhoz hasonló szerkezetű gránátokat is. Ezeket – ahogy akkor mondták – „egy vagy két tűzzel” lőtték ki, ami azt jelenti, hogy az előbbinél a lőportöltet robbanása gyújtotta be a gránát kanócát, az utóbbinál pedig égő kanóccal tették a gránátot az ágyúcsőbe. Elképzelhető, hogy ez mekkora veszélyt jelentett az ágyúk kezelőire.
A felsorolt lövedékfajták a nagy tömegben rohamozó ellenség ellen valójában nem sokat értek. Erre a célra sokkal jobban megfelelt a kartács, melynek töltete kő-, vas- és üvegdarabokból állt. Kis hatótávolsága miatt csak a közvetlen közelbe jutott ellenség ellen lehetett használni, hatása viszont rettenetes volt.
