„Két ország – egy haza”: Budor Vid sikeres kiútkeresése
„Két ország – egy haza”: Budor Vid sikeres kiútkeresése
Az 1552. esztendő alapvető változásokat hozott egész Szlavónia, de különösen Kőrös megye és így a Budor család életében is. Miután az oszmánok 1543-ban elfoglalták a kulcsfontosságú Valpót, sőt már az előző esztendőben az Ilova folyótól keletre fekvő Raholcát és Darnócot is, Kőrös megye keleti–délkeleti része nagyrészt fennhatóságuk alá került. Ezt követően – eddigi ismereteink szerint – 1544-ben megszállták az üresen hagyott Pekrecet, Fejérkőt, majd Nádasdy Tamás birtokát, Velikát és a Batthyányak régi várát, Kristallócot is. Sőt, a következő esztendőben már az Ilovától nyugatra fekvő Monoszlót is bevették. Ezzel Kőrös megye fele már a birtokukban volt. A valódi tragédia – a Temesközhöz és az alföldi területekhez hasonlóan – azonban Szlavóniában is 1552-ben következett be, noha erre ez ideig a magyar hadtörténetírás (ellentétben a horváttal) vajmi kevéssé figyelt fel. Verőce, Csázma, Dombró és a Sziszek előterében fekvő Usztilónya bevételével a Csázma folyóig, sőt azon kissé túl is, Kőrös megye idegen megszállás alá került; miközben augusztus elején előbb a menekülő várvédők, majd azután a hódítók, felégették a gorbonoki várkastélyt is.75
75 Ezzel együtt persze a kis Verőce megyét tüstént „elnyelték” a hódítók. Minderre mind a mai napig jól használható Mažuran, 1958., különösen 115–128. o. (Gorbonokra:. 123. o., továbbá Barabás I. k. 164–168.: No. CXII–CXIII. [1552. aug. 6.]), valamint újabban Feletar, 1988. 76–78. o.; Cvekan, 1990. 23. és 37. o.; Mažuran, 1991. 28–32. o.; Kruhek, 1992. 5–9. o.; Pavličević, 2002. 85–87. o., ill. a területek török uralmára Moačanin, 2001.
Mindez azt jelentette, hogy Kőrös megyéből pusztán egy nagyon kis északnyugati sáv, a Szentgyörgyvártól Kaproncán át Ludbregig, valamint Kőrösig és dél felé Cirkvenáig terjedő terület maradt királyi fennhatóság alatt. (Ezzel egyúttal a Batthyányak és a Nádasdyak csaknem minden fontos szlavóniai birtokukat elvesztették.) Egyáltalán nem véletlen, hogy a bécsi hadvezetés ezt követően az 1550-es évek végére éppen az említett települések váraira építve hozta létre a megmaradt területek védelmét biztosító szlavón, másként vend végvidéki főkapitányságot.76
76 A témára vonatkozó tekintélyes számú feldolgozásból lásd újabban Kruhek, 1992. 3–38. o.; Kruhek, 1995b. 141–159. o.; Pálffy, 1996. 185. és 190. o.; Kaser, 1997. 99–109. o. és Kruhek, 2000.; a régebbi irodalomból (további bibliográfiai adatokkal): Rothenberg, 1970.; Klaić N., 1973. és Vojna krajina, 1984. (megfelelő fejezetek).
Csakhogy Szlavóniában és Horvátországban lassan már alig volt mit védeni, különösen, hogy az oszmánok néhány esztendő múlva, 1556-ban az Una menti Kosztajnica bevételével77 Zágráb megyét és az 1530-as évektől fokozatosan kiépülő horvát végvidéket is óriási veszélybe hozták.78 Mindezek következtében tehát Szlavónia az egyre fogyó Zágráb megyére és Kőrös említett északnyugati csücskére, valamint a középkorban speciális helyzetű és a XIV. század vége tájáig nem Szlavóniához tartozó79 Varasd megyére 938apadt össze. Mindeközben a régiesen Gvozd (ma Kapela-hegység) és az Adriai-partvidék között fekvő, középkori tengermelléki Horvátország területe is vészterhesen megcsappant, s pusztán a Bihács–Zengg vonaltól északra fekvő, elenyészően szűk sávra szorult össze.
77 Kosztajnica szerepére és XVI. századi történetére újabban Kruhek, 2001., különösen 76–80. o.
78 A 76. lábjegyzetben idézett munkák megfelelő fejezetei mellett lásd még Lopašic, 1890. és Simoniti, 1991.
79 Engel, 1996. I. 223. o.; Težak–Šimek–Lipljin, 1999. 9. o.; Zsoldos, 2001. 279. o.
Ezen alapvető változások következtében a középkori földrajzi és politikai területi fogalmak az elkövetkező évtizedekben fokozatosan új tartalmat nyertek. Bár Varasd, Kőrös és Zágráb vármegyék – jogilag – továbbra is Szlavónia részét képezték, valójában e területekre (elsőként Zágráb megye déli, Kulpán túli részére80) egyre gyakrabban kezdték használni a ’horvát’ jelzőt, hiszen a középkori Horvátországból szinte semmi sem maradt („reliquiae reliquiarum” – mint a korabeli források írták).81 Jelképesen úgy is fogalmazhatnánk, hogy a XVI. század második felében Horvátország az oszmán előrenyomulás miatt „feltolódott” a megfogyatkozott Szlavóniára, azaz a két terület jó időre úgymond egyesült. Ezt a különleges helyzetet jól szemléltette, hogy a század közepe tájától a magyar királyok címei között feltűnt Szlavónia (regnum Sclavoniae, ill. rex regni Sclavoniae) is,82 ami a középkorban teljességgel elképzelhetetlen volt, hiszen akkor a Dráva–Száva köze beletartozott a Magyar Királyság (regnum Hungariae) fogalmába.83
80 Lásd pl. 1577-ből Rudolf király parancslevelét: „in… comitatu Zagrabiensi ultra Colapim, illa scilicet parte comitatus, quae hoc tempore Croatia dicitur” Barabás, I. k. 559. o.: No. CXCIII.
81 Erre mind a mai napig alapvető és a horvát történeti köztudat számára meghatározó Klaić N., 1973., különösen 255–261. o.; a magyar nyelvű irodalomból ritka példaként használható Bónis–Degré–Varga, 1996. 136–137. o. és Bak, 1997. 63. o.
82 A probléma részletes feltárása és pontos időbeli meghatározása további kutatásokat kíván.
83 Zsoldos, 2001.
A rohamosan fogyatkozó horvát és szlavón területek egyesülési folyamatát nagy mértékben elősegítette, hogy a horvát rendek utolsó önálló országgyűlésüket (sabor) 1558-ban tartották a Zágráb megyei Sztenicsnyákon.84 Ettől kezdve a XVI–XVII. században a horvát és a szlavón rendek már majd mindig együtt üléseztek (főként Zágrábban vagy Varasdon) és hoztak határozatokat közössé vált „hazájuk” védelméről. A horvát sabor és a Mohács utáni években kialakuló szlavón tartományi (rendi) gyűlés tehát egyesült, méghozzá a területi átrendeződésből adódóan – úgy tűnik – sok mindent örökítvén át az utóbbi szervezetéből és hagyományaiból.85 De hasonlóképpen részben az egyesülést jelezte Zágráb és Kőrös vármegye sorsának részleges egybefonódása, hiszen 1558-ban Gregoriánczy Ambrus deák vicebán személyében a két vármegyének már közös ispánja („comes comitatuum Zagrabiensis et Crisiensis”) volt;86 ami azután fokozatosan bevett gyakorlattá vált. Az egyesülési folyamathoz emellett az is döntően hozzájárult, hogy a horvát nemesség túlnyomó része – hasonlóan szlavóniai társai egy csoportjához – a török előrenyomulás miatt északabbra, azaz főként a védettebb Zágráb 939és Varasd megyékbe (vagy akár még tovább Magyarországra87) költözött. Mindezek következtében a középkorban a Magyar Királyság részét képező Szlavónia megfogyatkozott területe egyesült a rá „feltolódott” Horvát Királyságéval. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a török hódítás következtében a Drávától a Száváig terjedő területeken „két ország vált eggyé”, azaz a horvátországi és szlavóniai nemesség „közös hazájává”.
84 Šišić III. k. 21–26. o.: No. 14. (1558. júl. 18.) és Klaić V., 1982. 602. o., valamint a sabor történetére vö. még: Horvat R., 1942. és Sabol, 1995. (az 1848-ig terjedő részt [9–60. o.] Josip Kolanović írta).
85 A horvát sabor, ill. a későközépkori szlavón közgyűlés (törvénykezési gyűlés, „köztörvényszék”) (generalis congregatio) és tartományi gyűlés (eleinte szintén generalis congregatio, később conventus/diaeta [statuum] regni Sclavoniae) fokozatos egyesülésének feltárása a horvát–magyar kutatások alapvető adóssága. A késő középkori Szlavóniára és a kevéssé ismert szlavón köztörvényszékekre és tartományi gyűlésekre az eddigi kutatásokból alapvető: Tringli, 1998., különösen 293–307. o., vö. még számos kiváló példa Kukuljević, I. k. 213–277. passim, valamint újabban Kubinyi, 1994. 295. o.
86 Šišić III. k. 41. o.: No. 24. és Buturac, 1991. 12. o., vö. még Klaić V., 1982. 613. o. és Bak, 1997. 110. o.
87 Mint például a Francsicsok (lásd a család genealógiáját: MOL P 1313 Batthyány cs. lt., Genealógiák, Karton 149. fol. 151–152., s egy részének kiadása Pálffy–Pandžić–Tobler, 1999. 259–261. o.: No. 170.) vagy a Krusicsok (vö. Perojević, 1931. és Matunák, 2001. 5–20. o.), valamint a később Magyarországon Horvát(h)-előnévvel említett családok (pl. a Horváth-Stancsics família, vö. Iványi B., 1918. és Szakály, 1987.). E családokkal újabban Ivan Jurković, a Rijekai Egyetem pulai történelem tanszékének munkatársa foglalkozik.
Budor Videt ezek a gyökeres változások súlyosan érintették. Egyrészt örökre elvesztette számos Kőrös megyei birtokát, másrészt, ami megmaradt, az is majd minden a frontvonalra vagy közvetlen közelébe került; a családi fészek és sírhely, Gorbonok pedig – miként említettük – a pusztulás sorsára jutott.88 Vid így két dolog közül választhatott: vagy követi mostohabátyját, azaz áttelepül Nyugat-Magyarországra, de ezzel Szlavóniában fel-, illetve úgymond „átad” mindent a szép számmal érkező szerencsétlen délszláv (főként vlah) menekülteknek – mint sok sorstársa tette –,89 vagy továbbra is fegyverben maradva próbálja oltalmazni megmaradt birtokait, illetve egyidejűleg nyugatabbra, Varasd megyében kísérel meg néhány biztosabb menedéket szerezni. Vid az utóbbi, bár sokkal nehezebb választás mellett döntött.
88 Martin Stier XVII. századi térképén Gorbonok már a legnyugatibb török őrhelyként szerepelt („Closter”). Krompotic, 1997. 43. o.: No. 21., vö. Cvekan, 1990. 23. és 36. o.
89 Erre a problémára lásd elsősorban a 76. jegyzetben idézett munkákat.
1556-ban Vid újra derekasan kivette részét a törökök elleni küzdelemből, nevezetesen (még mindig vagy újra) Nádasdy Tamás nádor (1554–1562) parancsnoksága alatt és ismét a Drávától északra. Miután Hádim Ali budai pasa (1556–1557) júniusban Szigetvár ostrom alá fogásával igyekezett befejezni a Dél-Dunántúlnak az előző esztendőben nagy sikerrel – Kaposvár, Korotna és Babócsa bevételével – tovább folytatott megszállását, a bécsi hadvezetés jelentős erőt toborzott ennek megakadályozására. A Ferdinánd tiroli főherceg névleges és Nádasdy Tamás nádor, valamint Sforza Pallavicini főhadbiztos tényleges vezetése alatt álló osztrák, morva, magyar, horvát és szlavóniai hadak Babócsa visszavételével sikerrel vonták el Szigetvár alól az ostromlókat, majd győzedelmeskedtek a Rinya folyó menti harcokban.90 A mohácsi csata utáni első komolyabb keresztény katonai sikerben Budor Vid is említésre méltó szerepet vállalt, persze a maga szintjén, egyszerű lovaskatonaként, azaz huszárként. Amikor ugyanis egy a harcból visszatérő csapatot a törökök üldözőbe vettek, akkor ezt – állítólag – ő vette elsőként észre, és oly vitézül szállt velük szembe, hogy miközben Iszkender agát megsebesítette, maga is kisebb sebet kapott. Ennek ellenére továbbra is aktív maradt, hiszen a Szigetvártól keletre fekvő Szentlőrinc közelében egy újabb akcióban dárdájával döfött halálra egy törököt. Sőt Szigetvár alatt hasonlóképpen végzett egy másikkal, majd egy Tahy Ferenc – ekkor lovaskapitány91 – vezette csatározásban dárdájával egy bizonyos Kunovics béget is megsebesített. Végül Görösgál alatt – ismét címerében szereplő fegyverével – további négy törökkel végzett.92
90 A páratlanul gazdag (bécsi, gráci, budapesti és prágai) levéltári anyag által dokumentált, de még mindig nagyrészt feldolgozatlan 1556. évi hadjáratra lásd Bende, 1968.
91 Barabás, II. k. 327–344. o.: No. CII.
92 Laszowski, 1898. 140. o.
940Az 1550-es évek második felében Budor Vid újból „visszatért” Szlavóniába. Ekkor Székely Lukács kaproncai, szentgyörgyvári és prodavizi kapitány (1554-től93) alatt újabb törökellenes akciókban vett részt. Az egyik Kőrös megyei Szentmiklósnál94 például egy portyában megölt egy törököt, majd Varasd környékén vette fel a harcot a vidéket pusztító és már hazafelé vonuló Ulema pozsegai béggel. Állítólag ekkor még magával a béggel is megvívott, s a küzdelemben három kopját tört el. Végül egy másik akcióban Verőcénél hősiesen végzett egy törökkel, aki korábban megölte Gojko nevű horvát katonatársát.95
93 Bestallung Székely részére a tisztségről, 1554. szept. 1. ÖStA HKA HFU rote Nr. 6. 1556. Febr. fol. 6–9. és egy másik példányról való kiadása MH III. k. 485–488. o.: No. 431., vö. még Horvat R., 1995. 158–159. o.
94 Mivel Engel Pál szerint (Engel, 2001.) Kőrös megyében öt Szentmiklós nevű falu feküdt, a portya helyszínét sajnos szinte lehetetlen pontosan megállapítanunk.
95 Laszowski, 1898. 140. o., vö. ezen eseményekkel kapcsolatban Lopašić, 1885b. 220–231. o. és Horvat R., 1940. 10–11. o.
Ezt követően valamikor 1560 táján Budor Vid új urat talált magának, a korábbi bán (1542–1556), Zrínyi Miklós személyében, aki báni tisztéből való távozását követően az Udvari Haditanács megbízásából 1557-től mindig több száz könnyűlovast és gyalogost tartott a horvát–szlavón végeken.96 Szinte bizonyosan vele került azután, Zrínyi 1561. novemberi tisztségbe léptét97 követően, egykori szolgálata színhelyére, Szigetvárra, ahol egy-két esztendeig tartózkodhatott. Bár az eddig előkerült várszámadások nem említik nevét,98 azt tudjuk, hogy egy alkalommal, amikor éppen 100 szigetvári lovassal Siklós alatt portyázott, az ottani csatározásban dárdájával két törököt szúrt halálra. Sőt, amikor egy bizonyos Dervis bég99 haramiáit Csurgó és Babócsa alá küldte rabolni, akkor Budor – maga Zrínyi és lovaskapitánya, Bocskay Ferenc jelenlétében – igen vitézül harcolt, elfogván egy előkelő törököt és lovát.100
96 Zrínyi 1557. május 18-tól a Haditanács megbízásából 400 könnyűlovast és 100 magyar gyalogost tartott (ÖStA KA Best. No. 40.), 1560. március 28-tól ugyanakkor 100 lovassal és 100 gyalogossal növelték a horvát végeken addig szolgáló katonáinak számát. ÖStA KA HKR Prot. Reg. Bd. 141. fol. 16.
97 1561. szept. 22. előtt kinevezés Zrínyi számára: Barabás, I. k. 571–574. o.: No. CCCLXXVII., okt. 3. Utasítás Zrínyi számára: ÖStA HKA HFU rote Nr. 10. 1561. Okt. fol. 158–166.; okt. 20. engedelmességre intő levél a szigetvári katonasághoz és polgársághoz: ÖStA KA Best. No. 100., végül nov. 2-án Zrínyi már ténylegesen Szigetváron volt. Timár, 1989. 16., 341. és 348. o.
98 Uo.
99 Sajnos jelenlegi ismereteink alapján nem tudjuk megállapítani, hogy ez a Dervis azonos lehet-e a korábbi neves mohácsi–pécsi (1547–1557), majd később szegedi (1557–1560) béggel, hiszen az utóbbi 1560-ban eltűnik szemünk elől (Dávid, 1999a. és Dávid, 1999b. 65–68. o.), Emilij Laszowski többször idézett, népszerűsítő jellegű közleményében viszont nem adja meg forrását; így azt sajnos nem tudtuk ellenőrizni.
100 Laszowski, 1898. 140. o.
Az 1566. évi nagy török hadjáratot már nem Szigetváron, hanem Kapronca várának katonájaként élte meg, amely élén ekkor már két esztendeje a stájer főnemes, Achacius von Herberstein állt.101 Budor hazatérését elsősorban a kényszer, azaz mindenekelőtt birtokai védelme indokolhatta, hiszen ezt Kaproncáról jóval könnyebben tehette meg, mint a Drávától északra fekvő Szigetvárról. Ezzel azonban Zrínyitől is örök búcsúra kényszerült, ő ugyanis hamarosan hősi halált halt a gondjaira bízott dél-dunántúli kulcsvár 941védelmében. A nagy ostrom idején Budor Vid sem tétlenkedett. Mindent megtett azért, hogy kaproncai huszárai élén, egykori szászországi lovaskapitánya, a bán Erdődy Péter irányítása alatt a lehetőségek szerint megoltalmazza Varasd megyét a környéket sáskajárásszerűen elárasztó török könnyűlovas csapatokkal szemben. Sőt 1566 után sem vonult még nyugalomba, hiszen hamarosan, valamikor még 1567 késő tavasza előtt, amikor a törökök három szandzsákbég vezetésével újra Monoszló táján raboltak, Erdődy Péterrel és Keglevics Mátyással küzdött ellenük. S noha ekkor a lábán ismét sebesülést szenvedett, az ezt okozó törököt végül sikerült levágnia.102
101 1564. jan. 20. Herberstein kinevezése: ÖStA KA HKR Prot. Reg. Bd. 143. fol. 9., máj. 17. engedelmességre intő levél Kapronca városához: Uo. fol. 59., jún. 1-jén elődje, Kaspar Raab távozásakor lépett Herberstein tisztébe: Uo. fol. 66. A végvár történetére lásd Horvat R., 1995., főként 5–8. o.
102 Laszowski, 1898. 140. o.
Budor Vid ezt követően – immáron közel 50 éves lévén – visszavonult a tényleges hadakozástól és uradalmi szolgálatba lépett. 1567 tájától egészen 1569 márciusáig a Thuróczyak trakostyáni várnagya (castellanus arcis Trakostyan) volt, mígnem – Koscsevics Péter deákkal együtt – átadta a várat és uradalmát azon királyi biztosoknak, akik azt az új tulajdonosnak, Draskovics György zágrábi püspöknek és horvát–szlavón bánnak (1568–1575) adták tovább.103 A hátországi Trakostyánban vállalt nyugalmasabb, csak kis részben katonai, inkább uradalmi-igazgatási jellegű szolgálatával egyidejűleg Vid családja gyors gyarapításába kezdett. Feltehetően valamikor az 1550-es évek közepén104 vehette el katonatársa, a régi, neves horvát családból származó, majd Szigetvárnál hősi halált halt105 zajezdai Patacsics Péter rokonát, zajezdai Herkffy (horvátosan Herkovics) Annát.106
103 Šišić III. k. 240. o.: No. 179. és HBL 3. k. 443. o.
104 De bizonyosan 1561 előtt, hiszen ekkor már „Vidócz, az én házamban” keltezéssel intézett magyar nyelvű levelet Batthyány Kristófhoz, melynek birtokába viszont felesége révén jutott. MOL P 1314 Batthyány cs. lt., Iványi-jegyzék (sajnos a levél – feltételezhetően a II. világháború alatt – elveszett).
105 Pethő, 1753. 121. o.; Bojničić, 1908. 89. o. és Matasović, 1930. 411. o.
106 Herkffy Annára lásd HDA Arhiv Budor, Kut 1. passim, ill. Gulin, 1995. 73. o.: No. 52.
A házasság számos előnnyel járt a Budorok számára. Egyrészt a Herkffyek a szlavóniai köznemesség előkelőbb csoportjába tartoztak, mint a Budorok (több családtagjuk volt például vicebán a késő középkorban), amit az olyan rokonok, mint a nagy múltú Patacsicsok csak tovább erősítettek.107 Másrészt a Herkffy-rokonság révén a család Varasd megyében, azaz a végvárak oltalmában lévő hátországban, mindenekelőtt Zajezdán és Vidócon (másként Vidovcon),108 valamint az egykori grebeni uradalom területén fekvő Szentillyén (másként Obresen) stb.109 kisebb birtokrészekhez jutott, amelyek legalább részben pótolták a fent számba vett, Kőrös megyei birtokok elvesztését, és lehetővé tették a nyugalmasabb területen való megkapaszkodást. Sőt a vidóci kúria ezt követően egészen a család kihaltáig a família egyik meghatározó központjává, mondhatnánk családi törzshelyévé vált. 1573. október 11-én például már itt tartották Budor Magdolna esküvőjét Laczkovics Gergellyel, a Zrínyi grófok titkárával (secretarius dominorum 942comitum de Zrynyo);110 ami egyúttal jól jelezte, hogy Budor Vid a szigetvári hős halála után is szoros kapcsolatban maradt Muraköz nagyhatalmú uraival. A házasság ugyanakkor elismerését jelenthette Vid sikeres katonai pályájának, valamint – apjához hasonlóan – szélesebb körű szlavóniai megbecsültségének. Erre utal Vid egyik késői (1579) említése is, amikor a Pethő család egyik peres ügyében tartandó tanúkihallgatásban mint lehetséges báni ember szerepelt.111
107 A család genealógiájára lásd Matasović, 1930.
108 A családi levéltár töredékének iratai (HDA, Arhiv Budor, Kut. 1. passim) mellett lásd még Adamček–Kampuš, 1976. 194. és 196. o.: No. 63. (1566), 203–204. o.: No. 66. (1567), 219–220. o.: No. 72. (1568), 236. o.: No. 78. (1570), 291–292. o.: No. 96. (1576), 323–324. o.: No. 105. (1582) mindegyik Zajezda és Vidóc.
109 Mindezekre lásd Budor János és Zsuzsanna – Istvánffy Miklós nádori helytartó által kiállított – osztálylevelét az 1590-es évek közepe tájáról a Herkffy örökségről. HDA Arhiv Budor, 1590–1600 körül (az év az iratról leszakadt) szept. 10., Vinice.
110 MOL E 185 MKA Nádasdy cs. lt., Missiles, Budor Vid esküvői meghívója Nádasdy Ferenchez. 1573. szept. 6., Vidóc.
111 MOL P 235 Pethő cs. lt., Com. Varasd., Fasc. 2. No. 102. (1579. febr. 21., Zágráb) és ugyanez átiratban Uo. No. 116.
Az 1592. május 15. előtti napokban elhunyt112 Herkffy Anna végül egy évtizeddel élte túl férjét, Vid ugyanis valamikor 1581-ben távozott az élők sorából.113 A Varasd megyei nemesasszony végül három fiú- (János, Mihály, Mátyás) és hat leánygyermekkel (Magdolna, Borbála, Zsuzsanna, Katalin, Margit és Izabella) örvendeztette meg hitvestársát (lásd a 2. családfát). A fiúk közül azonban Mihály 1576-ban már nem élt, Mátyásnak pedig eddigi ismereteink szerint nem születtek utódai.114 A hat leányt ugyanakkor viszonylag jól sikerült kiházasítani, hiszen mindnyájan a Budorokkal hasonló vagy náluk előkelőbb szlavón–horvát köznemesek közül választottak maguknak férjet. Míg Magdolna az említett Laczkovics Gergely révén a Zrínyi-kapcsolatot erősítette, addig Katalint komori Bedekovics István, Zsuzsannát Gubasóczy Gergely, Margitot Radovics Gáspár, Izabellát Balogh István, végül Borbálát Akács Jeromos vezette oltár elé, és erősítette ezzel a család Varasd megyei pozícióit. E köznemesi famíliák tagjai a XVI–XVII. században ugyanis több alispánt és szolgabírát adtak a legnyugatibb szlavón vármegyének.115
112 HDA Arhiv Budor, Dátum nélkül, az 1590-es évekből: A Budor család tagjainak adott kölcsönökről készült magyar nyelvű kimutatás.
113 HDA, Zbirke, Zbirka rodoslovlja, Kut. 1. Budor, ill. vö. az 1582. évi adóösszeírás már özvegyét említi: Adamček–Kampuš, 1976. 323. o.: No. 105.
114 „nobilis quondam Michael” HDA Arhiv Budor, 1576. szept. 16., Varasd. (1570-ben még élt. Uo.)
115 A tanulmány végén részletesen idézett forráskiadványok adatai mellett a Bedekovics családra lásd még Noršić, 1931. és újabban HBL 1. k. 576–577. o., valamint több kiváló adat a Bedekovics és Gubasóczy stb. családra: MOL P 235 Pethő cs. lt., Com. Varasd., Fasc. 1–4. [Csomó 1–2.] passim. Lásd még a historiográfiai bevezetőben említett családi levéltárak (Erdődy, Nádasdy, Batthyány stb.) anyagát, továbbá az irodalomból Bojničić, 1899. és újabban több érdekes adat Lončarić, 1996. Varasd vármegye (bár töredékes) archontológiája: Strohal, 1932. 178–179. o.
Budor Vid gyermekei közül a legelőkelőbb feleség Jánosnak jutott. Gersei Pethő Erzsébet kezének elnyerésével egy olyan családdal került szoros kapcsolatba, amely Szlavóniában, de különösen Varasd vármegyében, az egész kora újkorban igen meghatározó szerepet játszott, ugyanakkor kiterjedt, méghozzá bárói rokonsággal rendelkezett a Drávától északra fekvő magyar területeken is.116 Ráadásul anyósa, kányaföldi Kerecsényi Fruzsina révén János előkelő és Magyarországon hasonlóan jó kapcsolatokkal rendelkező rokonokra tett szert.117 Fruzsina apjának, Andrásnak az egyik testvére, László neves 943szigetvári (1554–1556), majd gyulai főkapitány (1561–1566), másik fivére, Mihály pedig előbb horvát–szlavón vicebán (1557–1558), majd Nádasdy Tamás mellett alnádor (vicepalatinus) volt;118 akiket szolgálataikért a bécsi udvarban is elismertek. Mindezt kiválóan bizonyítja, hogy a Kerecsényi család 1561 szeptemberében I. Ferdinánd királytól „bárói címet” kapott.119 Budor János pályája azonban méltó volt az előkelő rokonsághoz.
116 Nagy I., 257–266. o. és Bojničić, 1899. 145. o.
117 Érdekességként megjegyezhetjük, hogy Kerecsényi András révén a Budorok még azzal az Illyevölgyi (Illyavölgyi) családdal is szoros rokonságba kerültek, amelyből Katalin (†1589. ápr. 29.) Miskolczy Ambrus diósgyőri várnagy felesége volt, és sírköve a miskolci Avasi templomban látható, de még sírjából 1941-ben előkerült halotti viselete is fennmaradt az utókorra. Gyulai, 1994. 189–194. o., valamint vö. még HDA Arhiv Kerecheni, 1576. márc. 13. és MOL E 201 MKA Coll. Kukuljevics Fasc. VII. No. 53. (1584)
118 László életrajzi vázlata Ákosfy, 1937.; Mihály vicebánságára: Klaić V., 1982. 600. o., alnádorságára lásd alább említett bárói diplomáját.
119 Arhiv HAZU, Armales, D CLXXXVII: A 10. 1561. szept. 15., Bécs, eredeti példány.
