Tanulságok két ország számára
Tanulságok két ország számára275
275 Eddigi horvát–szlavón tematikájú kutatásaink és jelen tanulmányunk egészen általános, főként politika- és közigazgatás-történeti tanulságait önálló tanulmányban is összefoglaltuk: Horvátország és Szlavónia a 16–17. századi Magyar Királyságban. Fons (Forráskutatás és Történeti Segédtudományok), 9. (2002) 1–3. sz. Tanulmányok a 60 éves Gecsényi Lajos tiszteletére, 107–121. o.
Noha a budróci Budor család történetéről írott esettanulmányunk – elsősorban János különleges armálisának köszönhetően – egy ez ideig kevéssé ismert és országos szinten igazán jelentős szerepet sohasem játszó szlavóniai köznemesi család több évszázados pályájába kalauzolta az olvasót, mégis kiválóan alkalmas arra, hogy segítségével a korszak és hősünk két országa számos politika-, had- és társadalomtörténeti problémájára felhívjuk a figyelmet; hangsúlyozván természetesen a további alapkutatások fontosságát. Ezekre különösen nagy szükség van, hiszen – miként bevezetőnkben is jeleztük – Magyarország és Horvátország történetírása az elmúlt évtizedekben csak kevéssé működött együtt, és a tudomány területén a Drávánál olyan merev határt húzott, mely jelentős gátjává 967vált a két ország közös történelme kutatásának és megértésének. A kora újkorban azonban – miként a Budorok sorsa sokszorosan bizonyította – a Dráva sohasem jelentett merev határvonalat, sőt ekkor még inkább összekötötte-összekovácsolta, mint elválasztotta a Magyar Királyság és a horvát–szlavón területek sorsát.
A két ország viszonyában a legalapvetőbb változást az oszmánok jelentős előrenyomulása hozta, mind a tengermelléki Horvátországban, mind a középkorban végig a Magyar Királyság részét alkotó, bár (Erdélyhez hasonlóan) gyakran jelentős tartományi különkormányzattal bíró Szlavóniában.276 A török hódítás következtében ugyanis – miként bemutattuk – a középkori Horvátország területe csaknem teljesen idegen megszállás vagy katonai igazgatás alá került, miközben az 1550-es évek közepére a Dráva és a Gvozd-hegység közötti Szlavónia is pusztán egy keskeny, nyugati sávra szűkült: nevezetesen Zágráb megye északabbi területeire és az egykor hatalmas Kőrös megye északkeleti csücskére, valamint a középkorban speciális helyzetű és a XIV. század vége tájáig nem Szlavóniához tartozó Varasd megyére.277 Mindez együtt járt a középkori politikai és földrajzi fogalmak gyökeres megváltozásával. Ennek lényege az volt, hogy a tengermelléki Horvátország területi megszűntével ’Horvátország’ fogalmát egyre gyakrabban kezdték használni a megcsappant Szlavónia előbb déli, majd később északabbi részeire is.
276 További kora középkori irodalommal: Zsoldos, 2001. 275–280. o.; a késő középkorra: Kubinyi, 1998. 353–356. o.
277 Engel, 1996. I. k. 223. o.; Težak–Šimek–Lipljin, 1999. 9. o.; Zsoldos, 2001. 279. o.
Horvátország északra „tolódásával” tehát a két terület egyesült, azaz ténylegesen két ország (regnum), a Horvát Királyság és a Magyar Királyság speciális, szlavóniai része vált hosszú időre eggyé. Ezt a folyamatot jól tükrözte a horvát országgyűlésnek (sabor) és a szlavón rendek fokozatosan kialakult tartományi gyűlésének (conventus/diaeta statuum regni Sclavoniae) 1558. évi végleges egyesülése. Bár a rendkívül fontos, de ez ideig alig kutatott folyamat a jövőben még alapos feltárásra vár, mégis úgy tűnik, hogy a bemutatott területi átrendeződésből adódóan a közös horvát–szlavón országgyűlés igen sok mindent örökített át a középkori szlavón közgyűlés („köztörvényszék”) (generalis congregatio),278 illetve a bán által – eleinte főként különböző kiemelt jelentőségű ügyek és a török elleni védelem megvitatására – összehívott szlavón tartományi gyűlés szervezetéből és működéséből.279 Hasonlóképpen az egyesülést jelezte Zágráb és Kőrös vármegye sorsának részleges egybefonódása, valamint a magyar trónt betöltő Habsburg királyok címei között a rex regni Sclavoniae megjelenése. Végül, de korántsem utolsósorban, ezt a folyamatot alapvetően elősegítette – a horvát nemesség (és alattvalói) tömeges méretekben történő északra menekülésével és megtelepedésével – a horvát és a szlavón nemesi társadalom fokozatos, a XVII. században egyre erőteljesebb összeolvadása, függetlenül attól, hogy annak tagjai horvátul, magyarul, latinul vagy esetleg németül beszéltek és leveleztek.
278 A szlavóniai vármegyék késő középkori közgyűlésére (további irodalommal) alapvető: Tringli, 1998., különösen 293–307. o., valamint horvátul vö. még Sabol, 1995. 15–23. o. (a fejezet Josip Kolanović munkája).
279 Ezt eleinte szintén általában generalis congregatiónak, később conventusnak, diaetának nevezték, ami sok esetben csak külön vizsgálat után teszi lehetővé a bíráskodó közgyűléstől való megkülönböztetését. Néhány példa az 1470-es évektől: Kukuljević, I. k. 213–217. o.: No. CXLVI–CXLVII. (1477–1478) és 272–273. o.: No. CLXXXVI. (1525), valamint újabban Pálosfalvi, 2000. 66. o. (1443), 90. o. (1446) és 96. o. (1447)
Ennek ellenére Szlavónia fogalma sem szűnt meg, hiszen a közel félezer éves hagyományok a Dráva–Száva közén élő, – s hangsúlyoznánk – jelentős részben már a középkorban 968is horvát és csak kis részben magyar nyelvű nemesség soraiban igen erősen éltek tovább. Arról volt tehát szó, hogy a latinul Sclavoniának, németül Windischlandnak, magyarul pedig Tótországnak nevezett országrészt280 általában már Horvátországgal együtt emlegették, vagy elsősorban a Dráva folyótól közvetlenül délre eső, Varasd és Kőrös megyei területeket értették rajta. Ezt a szemléletet kiválóan tükrözte Budor János sokat idézett nemeslevele is, amikor az 1580-as évek közepének eseményeit tárgyalva úgy fogalmazott, hogy hősünk Észak-Magyarországról visszatért hazájába, tudniillik Szlavóniába: „in Patriam dehinc tuam, in regnum videlicet Sclavoniae” (Függelék fol. 3r.). De megmaradt a báni széken (tabula banalis) már a későközépkorban is meghatározó szerepet játszó szlavón ítélőmester (prothonotarius regni Sclavoniae) tiszte is, aki kiadványain még a XVII. században is Szlavónia 1496-ban megújított címerét ábrázoló és a következő esztendőben készült pecsétjét használta;281 noha vitathatatlan, hogy feladatköre az egyesült horvát–szlavón területek egészére kiterjedt.
280 A német kifejezésre lásd pl. Keglevics Péter 1534 áprilisában „Waan in Khrabaten und Windischenlannd” (ÖStA HKA Fam.-Akten D–T 138. fol. 18–19.), a magyar szóhasználatra több kiváló példa: Pethő, 1753. 127., 132., 134. o. („Thót és Horvát Ország”)
281 Néhány példa egy-egy horvát–szlavón rendi gyűlés határozatának említése kapcsán: „Lecta per me magistrum Joannem Zakmardj de Diankoucz prothonotarium regni” (pecsétje felirata: „† SIGILLVM NOBIL[I]VM REGNI SCLAVONIE 149V [sic!, azaz 1497]”) MOL P 235 Pethő cs. lt., Com. Varasd., Fasc. 4. No. 306. (1645. máj. 4.) és Uo. No. 325. (1650. máj. 17.); az 1496. évi címermegújításra: Kukuljević, I. k. 234–235. o.: No. CLVIII.; a pecsétre: Bojničić, 1901. 69. o.; az ítélőmesterek tevékenységére (jegyzékükkel): Klaić V., 1982. 632–634. o.; Szakmárdy ítélőmester életrajza: Horvat K., 1905.
Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a tősgyökeres, bár nem csekély részben már a középkorban is horvátul beszélő-tudó szlavóniai (korabeli magyar szóval élve tót) köznemesi családok (pl. Alapy, Fodróczy, Geréczy, Gotal, Gregoriánczy, Gubasóczy, Hásságyi, Herkffy, Kasztellánffy, Kerecsényi, Konszky, Ladányi, Miletinczy, Orahóczy, Pethő, Raveni, Szemcsey, Szerdahelyi, Tahy, Thuróczy, Urnóczy, Zabóky stb.) egy jelentős ideig továbbra is elsősorban szlavóniainak és nem horvát(országi)nak tartották magukat. Ez még inkább érthető annak ismeretében, hogy a szlavón nemesség már a késő középkortól bizonyos külön (peculiaris) „szabadságokkal, szokásokkal és jogokkal” (libertates, consuetudines et iura) rendelkezett (pl. az adózás, az igazságszolgáltatás, az országos kapitányválasztás, a vicebánok kinevezése, az alább még említett vármegyei igazgatás, a sóval való kereskedés, a jobbágyok költözése vagy a vérdíj és a hitbér terén), amelyeket a magyar uralkodók újra meg újra megerősítettek.282 Ennek ellenére persze alapjaiban Szlavóniában is a magyar jog volt érvényben, amit jól mutat (de egyúttal a horvát nyelv erőteljes terjedését is), hogy éppen Budor János ura, Zrínyi György támogatásával, 1574-ben Nedelicen, Rudolf Hoffhalter műhelyében és az erazmista Pergosics János varasdi jegyző horvát fordításában, napvilágot látott Werbőczy István híres Hármaskönyve.283 Nevezetesen az a magyar szokásjog-gyűjtemény, amely már 1517. évi első kiadásában a szlavón nemesi szokásjog legfontosabb jellemzőit – az erdélyiekkel együtt – külön cikkelyekben (III. rész 1–3. cím) rögzítette. Budor János 969armálisának címerképén, a családi címer fölött, éppen e nemesi szabadságokhoz és gyökerekhez való ragaszkodás miatt előzhette meg Szlavónia címere Horvátországét.
282 Számos kiváló példa: Kukuljević, I. k. 179–277. o. és III. 3–20. o., köztük az 1492. évi magyar törvénycikkekhez függelékként csatolt szlavón nemesi kiváltságok (Articuli nobilium regni Sclavoniae: Uo. 11–13. o.)
283 Pergosics munkájára, amelyet a kaj-horvát irodalom első nyomtatott emlékeként tart számon a kutatás, lásd újabban Štefanec, 2001. 229–233. o., vö. még Strohal, 1932. 180. o.
A két tartomány egyesülése ellenére – szintén a több évszázados fejlődés eredményeként – a Dráva–Száva közén továbbra is megmaradtak a helyi közigazgatás jellegzetes magyar (királysági) intézményei, a vármegyék, amelyek a tengermelléki Horvátország területéről a középkorban mindvégig hiányoztak.284 Az északra menekülő horvát nemességnek esze ágában sem volt ezek felszámolása, hiszen jól működő, olajozott és a középkorból (főként Zágráb megyei birtokainak, tisztségeinek és rokonságának köszönhetően) már részben ismert285 struktúrával találta magát szembe, amely ráadásul kiváló lehetőséget kínált az érvényesüléshez és karrierépítéshez. Ezzel a horvát nemesség egy jelentős csoportja a XVI. század közepétől egyre gyakrabban és „otthonosabban” élt – elegendő, ha csak a Budorok új rokonságára és vármegyei tisztviselőtársaira, a Bedekovicsokra, a Dvornicsicsokra, a Malenicsekre, a Patacsicsokra, a Petricsevicsekre, a Radovicsokra és Vragovicsokra vagy a vicebáni és ítélőmesteri, valamint alítélőmesteri tisztséget egyre többször betöltő Beriszlavicsokra, Keglevicsekre, Mernyavcsicsokra, Mikulicsokra, Patacsicsokra és Petricsevicsekre gondolunk.286 Pusztán az egykori horvát jog- és szokásrendszer területén lehetett szükség bizonyos váltásra és a szlavóniai helyi, a magyarországitól részben eltérő gyakorlathoz való alkalmazkodásra, bár ennek részleteit még nagy vonalakban sem ismerjük. Mivel azonban a menekült horvát nemességnek (pl. a Francsicsoknak, a Krusicsoknak, a Horváth-Stancsicsoknak stb.) jóval északabbra, a Magyar Királyság távolabbi vármegyéiben (pl. Zalában, Somogyban, Vasban, Sopronban, de még a messzi Szepesben) sem okozott igazán komoly nehézséget a beilleszkedés, jóval könnyebben mehetett végbe egy részben azért ismert, közelebbi területen, Budor János szűkebb hazájában, Varasd, Zágráb és a megmaradt Kőrös megyében.
284 Zsoldos, 2001. 274–275. o., a horvát nyelvű irodalomból vö. Goldstein, 1996. 21–38. (A fejezetet Borislav Grgin írta.)
285 Ezzel kapcsolatban vö. össze például litvái Horvát Damján bán XV. század közepi magyarországi gyökérverését és horvát báni (1471–1475) pályáját: Karbić, 2002.
286 Az idézett forráskiadványok adatai mellett lásd Strohal, 1932. 178–179. o.; Klaić V., 1982. 600. és 634. o., valamint újabban Lončarić, 1996.
Mindezek következtében – miként azt Budor János kései hivatali pályáján nyomon követhettük – Varasd vagy Zágráb és Kőrös vármegyék szervezete, tisztikara, annak tevékenysége és bíráskodása alapjaiban hasonló volt a Drávától északra fekvő magyarországi megyék, példának okáért Zala, Sopron, Győr vagy a menekült Pest működéséhez.287 Számottevőbb különbségek az említett állami adózás és a nemesi jog mellett a vármegyei közigazgatásban voltak. Zágráb és Kőrös megye közös ispánját ugyanis a bán saját bizalmas emberei közül nevezte ki, aki általában helyettese, a vicebán volt. (Varasd fő-, majd örökös ispánját viszont nem a bán, hanem a magyar király nevezte ki.) Noha e kérdéskör is további gondos vizsgálatra vár, úgy tűnik, Zágráb és Kőrös vármegye ispánjai, szolgabírái és esküdtjei nem játszottak olyan nagy szerepet a megyei igazgatásban és törvénykezésben, mint magyarországi társaik, s a bán, illetve helyettese erős befolyása 970alatt álltak. Ez a helyzet sok tekintetben kísértetiesen hasonlított az erdélyi vármegyék viszonyaihoz.288 Ez azonban korántsem meglepő, hiszen ezek az eltérések mind Szlavóniában,289 mind Erdélyben nagyrészt már a XIV–XV. században is megvoltak,290 és elsősorban a két tartomány gyakori különkormányzásával álltak összefüggésben. Mindez összességében azt jelentette, hogy az évszázados hagyományokkal bíró magyar jogintézmények és a késő középkori szokások a két ország és a két nemesség egyesülése ellenére is megmaradtak és majd minden területen erősen éltek tovább. Olyannyira, hogy a megyék utóbb többszörösen átalakulva és immáron horvát intézményekké válva valójában napjainkig léteznek. Horvátország és Szlavónia egyesülése ellenére tehát nem gyengültek a kapcsolatok, sőt fennmaradtak a hasonló jelenségek a Drávától délre és északra fekvő területek között.
287 A szép számmal közzétett vármegyei regesztakötetek mellett a teljesség igénye nélkül az újabb irodalomból lásd Zalára: ZMA, 2000. 23–46. (a fejezetet Turbuly Éva írta); Sopronra: Turbuly, 2000.; Győrre: Gecsényi, 1988. és Pestre: Szakály, 2001. 439–462. o., vö. még Bónis–Degré–Varga, 1996. 137 o. és Goldstein, 1996., különösen 39–55.
288 Bónis–Degré–Varga, 1996. 125. o. és Mályusz, 1988. 32–33. o.
289 A középkorban azonban a szlavón bánnak többnyire két vicebánja volt, akik általában (de nem mindig) a kőrösi és a zágrábi ispánok voltak. Engel, 1996. I. k. 16., 252. o.; Kubinyi, 1998. 353–354. o. és Tringli, 1998. 299. o., vö. még Kukuljević, I. k. 213–277. passim.
290 Janits, 1940. 13–15. (a XIV. században az alvajdák Fehér megye ispánjai voltak) és 26–29. o.; Mályusz, 1988. 31–33. o.; Engel, 1996. I. k. 11. és 246. o. és Zsoldos, 2001. 279–280. o.
Ez jól megmutatkozott a fentiekben megismert törökellenes határvédelem területén is. Az újabb kutatások feltárták, hogy a Drávától északra és délre a védelmi rendszer felépítése hasonló volt, azaz egyaránt kialakultak a végvárakat irányító végvidéki generalátusok, de a vármegyék hadügyét és a nemesi felkelést vezető kerületi főkapitányi posztok is, mely utóbbiaknak a Drávától délre a horvát–szlavón bán tiszte felelt meg, aki egyúttal a báni végeknek is az irányítója volt.291 S noha a Belső-ausztriai Haditanács 1578. évi felállítása után a horvát és a szlavón végeket központilag már Grácból kormányozták,292 ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy a magyarországi határvédelmi övezetekkel megszűnt volna az együttműködés. Sőt éppen a bajcsavári kapitányi körzet létrehozása (1578) bizonyította, hogy a szoros összefogásra továbbra is égető szükség van, mind a kanizsai és a szlavón főkapitányság, mind a magyar, a horvát–szlavón, de még a stájer rendek között is. Mindez csak az utókor önálló államokban gondolkozó történészeinek jelent gyakorta problémát. A kor vezető horvát és magyar politikusainak, főkapitányainak vagy olyan egyszerű végvári lovas-főlegényeinek, mint amilyen tanulmányunk főhőse is évtizedeken át volt, ez semmiféle nehézséget nem okozott. A Dráva számukra még a két ország egyesülése ellenére sem jelentett, de nem is jelenthetett valódi országhatárt.
291 Pálffy, 1996. 192–199. o. A báni végekre alapvető: Kruhek, 1984., 1994. és 1995. 303–323. o., valamint Kaser, 1997. 278–281. o.
292 Erre lásd (további irodalommal) a 76. jegyzetben idézett munkák megfelelő részeit.
Mindezt jól szemléltette Budor Vid és János katonai pályája, akik gyakorta „ingáztak” Szigetvár és Kapronca vagy Kanizsa és Varasd között. Nem voltak azonban másként ezzel nagyhatalmú uraik, az egykori bán, a szigetvári hős Zrínyi Miklós és többször említett utódai (id. és ifj. György vagy a költő és hadvezér Zrínyi Miklós) sem. De nem pusztán ők jártak keltek horvát–szlavón és magyar hazájuk között. Mivel a Magyar Királyságnak és az egyesült Szlavón- és Horvátországnak egyetlen politikai elitje volt – függetlenül attól, hogy családjában vagy alattvalóival magyarul, horvátul vagy akár németül beszélt –, ennek köszönhetően az Alapyak, Bánffyak, Draskovicsok, Erdődyek, 971Keglevicsek, Pethők és Tahyak mind politikusként, mind végvári főtisztként problémamentesen mozogtak a Drávától északra és délre egyaránt; miközben mindkét országban rendelkeztek birtokokkal, viseltek életük során azokban különféle tisztségeket és beszélték azok nyelvét. De a köznemesek (pl. a Geréczy, Gregoróczy, Konszky, Malakóczy, Patacsics stb. családok) soraiban sem számított egyedi jelenségnek, hogy valaki a törökök ellen előbb a Dél-Dunántúlon, majd a szlavón vagy a báni végeken (avagy fordítva és többször is) teljesítsen szolgálatot, nem ritkán éppen az említett nagyurak pártfogásával vagy ajánlására.
A Dráva partvidékek szoros katonai együttműködésére említhetünk egy beszédes konkrét példát is, amelyet Budor János kor- és pályatársa, az előbb vicebánként, majd babócsai főkapitányként, végül varasdi alispánként szolgáló, azaz ugyancsak gyakran „ingázó” Pethő Gergely örökített ránk az 1579. esztendőről magyar nyelvű krónikájában: „Malakóczy Miklós, Zrínyi Györgynek főhadnagya, Tótországban a Dráva mellett, Dernyénél a berzencei törököket igen megveré, mely harcon sok fő törökök hullának el.”293 E sorok kiválóan árulkodnak a szomszédos területek szinte „együttes lélegzéséről”. A szlavón végvidékhez tartozó, de a Murától északra, Kanizsa közvetlen közelében fekvő Bajcsavár főkapitánya ugyanis a Drávától északra található berzencei török végvár portyázóit nem másutt, mint a folyó déli partján fekvő Dernyénél294 páholta el. De ne feledjük azt sem, hogy mind az említett Malakóczy Miklós, mind a vend és a horvát főkapitányság többi nem német anyanyelvű végvári katonája ebben az időben annak a hadiszabályzatnak az 1578-ban készült, horvát szövegű változatára tett fogadalmat, amelyet 1566-ban még Felső-Magyarországon dolgoztak ki a Lazarus Freiherr von Schwendi generális táborában szolgáló, valamint az erdélyi fejedelemtől, János Zsigmondtól visszafoglalt várak magyar lovas és gyalogos katonái számára. A legkorábbi horvát hadiszabályzatok ekként ugyancsak fontos, szoros kapcsolatról tanúskodtak a két ország között.295
293 Pethő, 1753. 127. o.
294 Az 1570-es évektől végvárként is szolgáló település új monográfiája: Petrić, 2000., különösen 68–71. o.
295 Pálffy, 1995. 72–77. o. és újabban Pálffy, 2003.
A „polgári” és katonai közigazgatás mellett igen sok rokon vonás figyelhető meg a nemesi társadalmak összetételében, életében és karrierlehetőségeiben is.296 Ez a középkori hagyományok továbbélése mellett adódott egyrészt a vármegyék hasonló szervezetéből és közös jellegzetességeiből, másrészt a határ menti magyarországi megyékbe szép számmal érkező (hódoltsági) menekült nemes következtében is. Miként a Budorok sorsán megismerhettük, a békésebb hátországban való megtelepedéshez és birtokszerzéshez lehetőség nyílhatott sikeres végvári katonáskodással, egy vagy több nagyúr mellett hosszabb időn át végzett familiárisi szolgálattal, a frontvonal vidéki megyék vagy az egész országrész igazgatásában való aktív részvétellel, kedvező házasságkötésekkel, tanulással, jogismerettel vagy gyakorlati jogi tapasztalatokkal, illetve mindezek különböző időkben és szinteken történő együttesével. E tekintetben viszont a horvát és a szlavón nemesekre szinte ugyanazok a kihívások és nehézségek vártak, mint nyugat-dunántúli vagy Nógrád megyei társaikra;297 noha természetesen azért bizonyosan voltak a jövőben újabb esettanulmányokban feltárandó helyi sajátságok.
296 Az eddigi horvát kutatásokból lásd főként Josip Adamček munkáit és Klaić V., 1982. 625–628. o.
297 Lásd a historiográfiai bevezetőben idézett munkákat, mindenekelőtt Iványi E., 1984.; Gecsényi, 1993.; Dominkovits, 1995., 2000., 2002a. és 2002b.
972Ehelyütt is hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy az eltérő nyelvűség vagy akár az eltérő (horvát, szlavón és magyar) nemesi – és ekkor még nem nemzeti – identitástudat csak ritkán okozott nehézséget a nemesség együttélésében; a kora újkor ugyanis még pusztán csíráiban ismerte az etnikai jellegű konfliktusok problémáját. A nemesség nagy része többnyelvű volt, noha vitathatatlan, hogy a XVII. században legtöbben – már pusztán a hatalmas számban érkező horvát nemes és különféle délszláv–vlah menekült miatt is – egyértelműen a horvát nyelv valamelyik dialektusát (kajkavski, štokavski, čakavski) beszélték. Ennek a furcsa többnyelvűségnek kiváló példáját szolgáltatja Budor Ferenc 1626 áprilisában kelt szerződése testvérével, ifj. Jánossal egyik jobbágyukról. Ez teljes terjedelmében horvát nyelven íródott, de nem tévedés „Ja Budor Ferencz” szavakkal kezdődött, miközben alján az aláírás latinos formában, „Franciscus Budor” alakban szerepelt.298 Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy holmi kuriózummal van dolgunk, szükséges megjegyezni, hogy teljesen hasonló formában keletkezett kezeslevelek és elismervények más családok, így például a gersei Pethők levéltárában is szép számmal maradtak fenn.299
298 HDA Arhiv Budor, 1626. ápr. 7., hely nélkül, vö. még Strohal, 1932. 183–184. o.
299 Pl. „Jaz Plenar [sic!] Mihaly, Vicezudacz Varasdynzke Graczke megye” kezeslevele horvát nyelven, „Idem, qui supra Michal Prenar vicejudlium comitatus Varasdiensis manu propria” aláírással. MOL P 235 Pethő cs. lt., Com. Varasd., Fasc. 4. No. 281. (1626. máj. 23., Béla), ill. Uo. passim.
Horvátország és Szlavónia egyesülése, majd együttélése tehát a XVI–XVII. században minden nehézség és megpróbáltatás ellenére nagyjából sikeresen és harmonikusan ment végbe. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szoros horvát–magyar együttélés ellenére ne jelentek volna meg már e korszakban is bizonyos politikai, közjogi, egyházszervezeti ellentétek és sérelmek (korabeli szóval injuriák) vagy akár kulturális–nyelvi konfliktusok gyökerei, amelyek a későbbi évszázadokban tovább erősödve majd heves politikai, nemzeti és történeti viták alapját szolgáltatták.300 A Magyar Királyságtól való elszakadási törekvésről azonban nem tudunk, bár ennek keretein belül a XVII. század közepétől egyre többen voltak hívei a szélesebb körű politikai autonómiának, az önálló rendi reprezentációnak és egyenjogúságnak, valamint egy kezdődő, horvát nyelvű művelődési programnak.301 A nagy közös ellenséggel szembeni összefogásra azonban ekkor még a középkorinál is sokkal nagyobb mértékben volt szükség, hiszen – mint a Budor család esetében is láthattuk – sokak számára a puszta fennmaradás is kérdésessé vált. Valójában más út nem létezett. Úgy tűnik, ezt a horvát és a szlavón nemességnek a „közössé váló hazában, a közössé vált két országban” maradó minden rétege felismerte, és képes volt ragaszkodni a régi hagyományokhoz és a békés együttléthez, valamint alkalmazkodni a kényszerek diktálta és gyakran kiúttalannak tűnő lehetőségekhez. Mindeközben pedig, részben nagyuraik vezetésével, részben saját kapcsolataik révén, szorosan együtt tudott működni a Drávától északra fekvő magyar területekkel is. Budor János két hazájában tett szolgálatai és egész pályája mindezeket tökéletesen igazolták.
300 Ezen konfliktusok érzelmektől mentes, gondos feltárása a későbbi kutatások feladata; néhány elemükre lásd a fentiekben idézett legfontosabb magyar és horvát összefoglalókat, újabban pedig elsősorban Bene, 2000. 127–128. és 177–179. o., valamint Várkonyi, 2002.: benne a magyar és horvát történészeknek (pl. Thaly Kálmán, Pauler Gyula, ill. Franjo Rački) a Wesselényi–Zrínyi–Frangepán-féle összeesküvés kapcsán a XIX. század második felében folytatott vitájával.
301 Lásd újabban Ráttkay György és Draskovics János nádor (1646–1648) kapcsán: Bene, 2000. 12., 121–123., 128., 139–141. és 166–180. o. Egyúttal itt szeretnénk köszönetet mondani Bene Sándor kollégánknak tanulmányunkat gazdagító tanácsaiért.
