Etnikum, vallás, iszlamizáció

Teljes szövegű keresés

Etnikum, vallás, iszlamizáció
1558-ban a budai vilájet váraiba 184 friss renegát állt be katonának. Egyötödüket tették ki a kényszerből iszlamizált árvák és rabok, népesebb négyötödük önként választotta az érvényesülésnek ezt az útját. Közöttük 114 olyan renegát újonc, akinek a neve mellé az írnok fiútstvért (két esetben fiú unokatestvért) jegyzett legközelebbi hozzátartozóként. Közülük 21 hercegovinai, 56 bosnyák, 21 szerb, 7 albán és 9 magyar. A vizsgálati anyag tehát nem nagy, de azért elégséges alap utánanézni annak, hogy az áttérés személyi vagy családi döntésen alapul-e, az adott fiút vagy egész korosztályát ragadta-e magával.
A Hercegovinából és a klisszai szandzsákból a hódoltságba vetődött 21 renegát újonc közül mindössze két olyan akadt, akinek a testvére még nem tért át. A boszniai szandzsákból útnak eredt 24 fiatalembernek csupa áttért fivérei voltak, a 32 zvorniki származású között hatnak a fivére még tartotta kereszténységét. A Szerbiában felmérhető családok között a homogén muszlim és a vegyes vallású másodgenerációk aránya 8:1-hez, a Dráva–Száva–közén 10:2-höz. Összesítsük a Balkán-félszigetnek ezt a legtöbb katonát adóészaknyugati tömbjét: a 98 családból 87 újonc generációja testületileg iszlamizált, és csak 11-ében élt együtt a két vallás. A kettőnél több tagból álló testvér-bokrok egységesen muszlimok, a „vegyespárosokból” mndig a fiatalabb fiú keresztény, talán még gyerek, aki majd követi bátyját. A szülők a dolog természetéből adódóan keresztények, néhány nagybácsi azonban muszlim, az áttérésnek tehát már az idősebb korosztályban akadtak apostolai.
Az albán és a magyar renegátokról szóló, sajnos kisszámú adat merőben más helyzetet mutat. Hét albán renegát testvérének a neve ismert, csak ketten voltak 249muszlimok, öten megtartották hitüket, ahogy az írnok gondosan odajegyezte: gyaurok (kafir). A rabságból szabadulni igyekvő magyar renegátok fivéreiről általában nem esik szó, csak egyet ismerünk, ő keresztény maradt. Összesen tíz áttért magyar újonc tizennégy fiútestvére szerepel a listán, négyük fivérükkel együtt iszlamizált, heten kitartottak vallásukban. Az nem a családot, hanem csak a személyt érintőáttérés a magyarok esetében természetesnek tetszik: a halálos ellenség vallása nem vonzhatott tömegeket. Az albánoknál azonban meglepő, hiszen kiváltságaikat mentendő az ő elöljáróik már a 14. század utolsóévtizedeitől vállalták az oszmánokkal való együttműködést,42 devsirmével begyűjtött fiaik oszlopaivá váltak az oszmán államvezetésnek és hadseregnek.
42 Az 1385. évi Vjosa menti csata után a délalbán előkelők egy része elfogadta a szultán hűbéruraságát. J. Reuter: i. m. 14. Évtizedekkel Albánia végleges megszállása előtt, 1431-ben az ország déli felében kiosztott tímár-birtokok köel egyötöde albán előkelők, köztük négy főpap kezén volt. Halil Inalcik: 1431 tarihli defterine göre Fatih devrinden önce tiar sistemi. In: IV. Türk Tarih Kongresi, Tebliğler. Ankara, 1952. 132–139.; Uő: Suret-i defter-i sancak-i Arvanid. Ankara, 1954.; II. Mehmed korára: Uő: Faith devri üzerinde tetkikler ve vestikalar. I. Ankara, 1954.
Az eltérést a kereszténység keleti és nyugati rítusa közötti szakadék magyarázza, amely nemcsak az iszlamizálók viselkedését határozza meg, hanem azt a módot is, ahogyan a törökök nézték őket.
Az Oszmán Birodalomban a 19. századig keveset törődtek az etnikai-népi hovatartozással. Ennek teljesen megfelel a zsoldlisták összeállítóinak az észjárása, amely a katonának jelentkezett férfiak azonosító adatai között a népnevet csak elvétve tekintette fontosnak megjelölni. Ha ezeket az eseteket végigbogarásszuk, hamarosan kiderül, hogy eljárásuk következetes volt.
Az 1543-as listán két népnévvel találkozunk, az albánnal és a magyarral. 1558-ban is ez a kettő fordul elő legtöbbször, de mellettük négyszer a horvát, egyszer-egyszer a szlovén, a cseh, a „tót” (=szlovák), a görög és a szerb is szerepel. A sorból két népnév lóg ki, a görög és a szerb, ez utóbbi különösen. Mert e két, majd az egy évvel későbbi listában szereplő egyetlen esettől43 eltekintve nem találkoztam azzal, hogy ortodox keresztényből áttért katonához odaírták volna annak a népnek a nevét, amelyből eredt. Az 1558. évi, különösen rendhagyó szerb újonc, aki Pozsegában élő keresztény anyját hagyta el a pécsi lovasokért, és áttérése után Hudádverdi Abdullahhá lett, az egyetlen olyan szerb, aki a török írnoktól megkapta a népi hovatartozást és az iszlamizálást megörökítő szabvány mondatocskát: „szerb fiú, szabad akaratából áttért az iszlámra”(szirfcse oglani iken ihtijarile iszlama gelip) – a mondat rajta kívül kizárólag nyugati keresztények személyi anyagaiban fordul elő. Esete oly mértékben elüt a következetes gyakorlattól, hogy magyarázatot kíván. A fiú anyjának diakritikus pontok nélkül leírt neve mindenekelőtt Katának olvasható, így nem kizárt, hogy emberünk magyar volt, és népnevében az írnok tévedett, ahogy az sem, hogy szerb apától és magyar anyától született, és az utóbbi vallását követte – az etnikumoknak és a vallásoknak a családokon belüli keveredése a hódoltság délkeleti végein is mindennapos. Bárhogy volt is, ezt a három esetet nyugodt lélekkel 250szabályt erősítő kivételnek tekinthetjük. A szabály pedig abban foglalhatóössze, hogy az ortodoxiát elhagyó sok száz renegát iszlamizálását a török szemlélet természeesnek vette, nem érdemesítette külön megjegyzésre. S ha a vallásváltás nem kapott hangsúlyt, az etnikai hovatartozás végleg nem volt érdekes. A szemlélet érthető: a bizánci határvárakból a 13. század végén elsőként átálló várurak példáját görögök és délszlávok ezrei követték, a hódítások, a telepítések és a tömeges áttérés nyomán megváltozott a Bizánctól elragadott tartományok etnikai és vallási képe. A folyamat kétszázötven éve tartott, és természetessé vált. A tartós együttélés a mindennapi élet sok pontján összebékítette az ortodoxiát és az iszlámot.
43 Az említés sorrendjében ÖNB Mxt 614., 159., 189., Mxt 633., 96.
A törököknek ez a szemlélete a görögök, szerbek, bolgárok esetében nem okoz gondot, felmerül viszont a kérdés: hogyan számoltak el a bosnyákokkal? Az ő renegátjaiknak sem népi, sem vallási hovatartozását nem említik soha; ez valamilyen más szemléletet mutat, vagy pedig az, hogy a katonának álló bosnyák renegátok között egyetlen katokikus sem akadt,
A bosnyákok tömeges iszlamizálását mindenekelőtt és leggyakrabban bogumil múltjukkal magyarázzák, a szakmunkákban a múlt század hatvanas éveitől mindmáig ez a vélemény uralkodik.44 A régebbi szakirodalomban elvétve, úajbban egyre gyakrabban merülnek fel ellenvélemények. Van, aki a bosnyák keresztény dogmák elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy ezeknek semmi közük a bulgáriai bogumil, annál több a franciaországi kathar eretnekséghez,45 mások határozottan állítják, hogy a bosnyák egyház minden különcsége ellenére katolikus volt.46
44 Ema Miljaković: Muslimanstvo i bogumilstvo u istoriografiji. In. Bosna i Hercegovina od srednjeg veka do novijeg vremena i. m. 285–295. Még az oszmanisztika nagy klasszikusa, Franz Babinger is élete végéig ragaszkodott a bogumilizmus és az iszlamizáció oksági kapcsolatához, pl. Der Islam in Südosteuropa. In. Völker und kulturen Südosteuropas. Kulturhistorische Beitrage. Red. Balduin Saria. München, 1959. 212.
45 Franjo Şanjek: Les chrétiens bosniaques et le mouvement cathare, XIIe–XVe siècles. Bruxelles–Paris–Louvain, 1976.
46 Ennek a véleménynek korai megfogalmazása Krunoslav Draganović: Katolička crkva u Bosni i Hercegovini nekad i danas. Zagreb, 1934. A kortárs irodalomban ennek az álláspontnak a képviselője John V. A. Fine. A bosnyák egyháznak szentelt kötetét (The Bosnian Church: A New Interpretation. New Zork, 1975.) sajnos nem ismerem. Felfogását nagy Balkán-monográfiájában is összefoglalta: The Late Medieval Balkans. A Critical Survey from the Late Twelfth Century to the Ottoman Conquest. Ann Arbor, 1987. 143–149., 481–488., 577–590.
Szerencsére ahhoz, hogy a témánk szempontjából érdekes kérdésekre választ adjunk, nem kell állást foglalnunk a bogumil, kathar vagy katolikus hittételek túlsúlyának megítélésében. A Balkánt és azon belül Boszniát kiválóan ismerő John Fine érvelése meggyőző. Eszerint a bosnyák egyház egy olyan katolikus szerzetesrendből nőtt ki, amely valamikor a 13. század közepén szakított Rómával. Semmi jele annak, hogy egyházzá nőve a katolikus (vagy legalábbis a keresztény) dogmákkal is szakított volna: elismerte a mindenható Istent, a szentháromságot, a keresztet, a szentek kultuszát stb., ami merőben ellentétes a dualista bogumil tanokkal. Higgyük el neki, hogy a hittételek katolikusak, de azt is, hogy az egyház szervezete és gyakorlata egyáltalán nem az, s témánk és a bosnyákok tömeges iszlamizálása 251szempontjából ez a döntő. Fine kifejezését idézve „kissé félrevezető egyháznak nevezni” a szervezetet, amly egy „apónak”(djed) nevezett püspök vezetése alatt szétszórt kolostorokból állt. A kolostorok többsége kicsi volt, néhány gyatrán képzett szerzetes állt bennük a hívek és az utazók szolgálatára. A kolostorok hálózata csak a központi területen volt sűrűbb, az ország több részére nem jutott belőle. Világi papság hiányában a vallásgyakorlat a kolostorokban folyt szláv nyelven. Nemcsak a rendszer, hanem a külsőségek (a kolostorok képe, belső díszítése, az írásbeliség) is erősen emlékeztettek az ortodoxiára.47
47 J. V. A. Fine: The Late Medieval Balkans i. m. 481–483.
A bosnyák egyház kiszorult a világi hatalomból, már csak azért is, mert osztozni kényszerült a Dél-Boszniában és Hercegovinában uralkodó ortodoxokkal és a katolikusokkal. A római katolicizmust és egyházát nem ő, hanem kizárólag az 1340 óta terjeszkedő ferencesek képviselték, akik a helyhez alkalmazkodva szintén kolostori hálózatot építettek fel. Kis számuk ellenére – a 15. században egész Boszniában vagy száz ferences működött – befolyásukat hiba lenne lebecsülnünk. Témánk szempontjából azonban a lényeg abban áll, hogy ez a befolyás a bosnyák királyokra, a nemesség kisebb-nagyobb részére, a tengermelléki kereskedőkre és a bányavárosok német lakosságára korlátozódott, a kisvárosi és paraszti népességet – ahonnan a budai vilájet török várkatonái származtak –nemigen érintette.48
48 I. m. 484.; Simg Ćirković: Istorija srednjovekovne bosanske države. Beograd, 1964. 109–112.
Boszniában a törökök sem a hitélet külső jegyeiben, sem a hívők viselkedésében nemigen tapasztaltak újat. Nyilvánvaló, hogy a bosnyákokat nem tekintették katolikusoknak, a szó nyugat-európai értelmében nem is voltak azok. Maguk a bosnyákok pedig erős, ellenállni képes egyházi szervezet és összetartó, kisebb vallási közösségek hiányában, a hatalom politikai érdekektől és szükségektől irányított vallásváltásai49 iránt közömbösen, három kolostori rendszer hatása alatt is – vagy éppen emiatt – szilárd vallásos meggyőződés nélkül fogadták az ozmán hódítást, és tértek át a Balkán-félsziget minden népe közül a leggyorsabban az iszlámra.50 Lehetséges, hogy az oszmán katonai szolgálat kínálta társadalmi felemelkedés is erre sarkallta őket. A törökök mindezt természetesnek vették.
49 Szerbia bukása (1459) után Ştefan Tomaş király a pápától kért segítséget a törökök ellen, aki a bosnyák egyház felszámolását szabta feltételül. A király a papságot választás eléállította: vagy katolizál, vagy száműzetésbe megy. II. Pius állítása szerint kétezren tértek át, a száműzetést negyvenen választották. Közvetlenül a bukás előtt a bosnyák egyház elhagyta híveit, addig sem nagy tekintélye összeomlott. J. V. A. Fine: The Late Medieval Balkans i. m. 581–582.
50 A bosnyákok sokáig muszlimnak sem voltak tudatosabbak és szilárdabbak, mint kereszténynek Boszniában járt pápai vititátorok és utazók írták le, hogy a felületesen iszlamizált falusi lakosság sokat megőrzött a keresztény hagyományból, pl. számon tartotta az elhagyott vallás ünnepeit. Sokan törökül sem tudtak. Tóth István György: Raguzai Bonifác, a hódoltság első pápai vizitátora (1581–1582). Történelmi Szemle 1997. 467–469.; Uő: Athanasio Georgiceo álruhás császári megbízott útleírása a magyarországi török hódoltságról, 1626-ból. Századok 1998. 842.
Visszatérve az elhagyott gondolatmenethez: az oszmánok érdeklődése nép és vallás iránt akkor élénkül meg, amikor Velence és Magyarorság befolyási zónájába majd területére, ezzel a nyugati kereszténység hívei közéérkeztek. Ezúttal nem 252tapasztaltak tömeges, legfeljebb egyedüli áttérést, a vallások összeszokása pedig számba sem jöhetett, hiszen a 16–17. század európai háborúiban az oszmánok ellenfelei kivétel nélkül nyugati keresztények voltak. A török nyelvnek azonban az ortodoxokon elkoptatott gyaur szón kívül nem volt külön szava erre a másként viselkedőés másként szemlélt kereszténységre, elkezdte hát használni a népneveket. De nem kétséges, hogy ezekkel inkább a vallást akarta kifejezni. Erre mutat az, hogy listáink mintegy kétezernyi bejegyzésében csak a fent emlegetett három kivételes esetben álló népnév ortodox eredetűújoncok személyi anyagaiban, a népnévvel jelölt többi renegát biztosan vagy joggal feltételezhetően mind nyugati kereszténynek született. A vallási tartalom további egyértelmű mutatója, hogy az iszlamizálást csak római keresztények esetében emlegették fel.
A török szemlélet és szóhasználat a legfiatalabb tartományban, a hódítókkal és vallásukkal még csak ismerkedő magyar hódoltságban fogható meg legjobban. Az innen katonának állók között mindenféle nép és vallás előfordul. Van közöttük kilenc törzsökös muszlim fiú, aki a török központokba betelepített csalások fiatal generációjából jelentkezett szolgálatra.51 A másik egyértelmű csoportot tizenkét rác alkotja.52 Többségük, hét ember a Tiszántúl – leginkább a temesvári vilájet – elrácosodott területeiről származott; ötük családja falun élt, egynek-egynek Temesvárott és Pancsován. A maradék öt rácból négyen délen fekvő török központokból, Titelből és Bácsról érkeztek, egy ember pedig Fehérvárról. Két érdekesebb eset érdemel említést. Egyik emberünk a szolnoki szandzsákban fekvő Kengyel falut53 hagyta el, benne egy nem akármilyen testvért, akiről az írnok ezt jegyezte fel: „Kalugyer nevű (így!) szerzetes testvére van”.54 A másik eset írnoki tévedés. Temesvár városából egy Radu Gyuradin nevó, neve után román-szerb keverék állt katonának, őt az írnok magyarnak állítja.55 Elírása megerősíti azt a feltételezést, amellyel a pozsegai szerb renegát etnikumának és iszlamizálásának rendhagyó bejegyzését fentebb magyaráztam. Ez a két kis csoport, a muszlim és a rác családok fiai tiszta esetek, az írnok hozzájuk nem is fűzött magyarázatokat. Nem kommentálta azt a két szál magyart sem, aki nevét és hitét megtartva állt martalócnak. Egyikük, petri Balázs Ráckevéről szegődött el Fehérvárra, a másik Ládás(?) Mihály a Pécs nyugati előterében fekvő Cserkútról Pécsre.56 Nem tértek át, ezért az írnok a magyarságukat sem emlegette.
51 Lakóhelyeik Buda, Siklós, Szeged, Pest, Szekszárd, Bács, Ráckeve és Pécs. Az említés sorrendjében ÖNB Mxt 614., 5., 95., 128., 140., 176., 183., 185. és 190. Nem kizárt, hogy a Ráckevéről származó fiú renegát volt, második neve ugyanis Díváne, ami néha (eldönthetetlen, hogy mikor) az Abdullahnak felelt meg.
52 ÖNB Mxt 614., 49., 90., 119., 137., 138., 166., 195., 212., 216.
53 A falu teljes lakossága rác volt. Ágoston Gábor: A szolnoki szandzsák 1591–92. évi összeírása. Zounuk 1988. 267.
54 ÖNB Mxt 614., 137.
55 Uo. 49.
56 Uo. 163., 195.
253Mindjárt más a helyzet a huszonöt magyar eredetű renegátnál.57 Egyetlen embertől eltekintve vagy a magyarságukat vagy az iszlamizálásukat, többségüknél mindkettőt feltüntették: az elsőt a „magyar fiú”(madzsar oglani), a másodikat az „áttért az iszlámra”(iszlama gelip/gelmis, müszlüman olmus) kifejezéssel jegyezték fel, utóbbihoz néha hozzáfűzték, hogy ezt önként tette (ihtijarile vagy kendi rej). Az egyetlen kivétel egy renegát arácsi fiú, akinek nemzetiségét faluja színmagyar lakossága58 és anyjának Katalina neve teszi biztossá, az írnok azonban sem a magyarságát, sem az áttérését nem jegyezte fel.
57 Előfordulásuk sorrendjében ÖNB Mxt 614., 28., 31., 43., 63., 77., 82., 94., 97., 109., 113., 114., 118., 123., 140.,1 146., 148., 152., 156., 169., 171., 173., 190., 199., 209. Származási helyeik: Fehérvárról 4, Földvárról 2, Pécsről 2, Pestről, Vácról, Szekszárdról, Válról, Szécsényből, Bujákról, Tolnáról és Kámáncsáról egy-egy ember, valamint a következő falvakból szintén egy-egy újonc: az Esztergomhoz tartozóÖlvedről és Anyaláról, a Fehérvár alá tartozó Arácsról, a koppányi szandzsákban fekvő Bánról, a Veszprém melletti Kajárból, a Szolnokhoz tartozó Ványáról, a Gömör megyei Bátkáról, ill. két meg nem nevezett faluból Pápa és Tolna vidékéről.
58 Josef Matuz: Die Steuerkonskription des Sandschaks Stuhlweissenburg aus den Jahren 1563 bis 1565. Berlin, 1986. 281.
A hódoltságban beállók között még három hasonló renegátunk van, az ő nevük mellett is csak a lakhelyük szerepel. Bennük nem hanyagul adminisztrált magyarokat, hanem szabályosan bejegyzett, renegát délszlávokat sejtek. Egyikük Esztergomból állt be, a másik Budáról, a harmadik Vácról.59 Az első rokonairól nem tudunk meg semmit, a másodiknak két, a harmadiknak egy muszlim fivére volt. Ha a feltételezést csak ezek a testvérek valószínűsítenék, ugyancsak gyenge lábakon állna. A szerencse azonban perdöntő bizonyítékokról gondoskodott.
59 A felsorolás sorrendjében: ÖNB Mxt 614., 18., 33., 137.
Az 1570-es évek elején, listánknál legfeljebb tizenöt évvel később részletes leírás készült a váci ingatlanokról. A forrás unikum, fennmaradása különleges szerencse: egy török katonai, igazgatási és kereskedelmi központ társadalmát, épületeit, életét örökítette meg.60 Összeállítója minden ingatlant részletesen leírt, és éppen aktuális tulajdonosán kívül gyakran harmad-negyedízig felsorolta az előzőket. Közöttük két váci renegátunkat, a biztos magyart és a feltételezett rácot is megtaláljuk. A zsoldlista szerint a magyar fiú egy bizonyos Memi bég felszabadított rabjaként iszlamizált, a török „keresztségben” a Perváne Abdullah nevet kapta, és a drégelyi müsztahfizok negyedik tizedébe osztották be. A váci házak leírásából megtudjuk, hogy apját Csiszár Jánosnak hívták. A Haszan vojvoda mecsetjéről elnevezett városrészben álló családi ház az apa „halála után az iszlám hitre tért Pervánéra szállt”, aki azután eladta. Pervánénak közvetlen közelben egy másik háza is volt, ezt már drégelyi várkatonaként vette két töröktől, később azonban ezen is túladott.61 Délszlávnak feltételezett emberünk Hamza Abdullah Szolnokra szegődött azabnak. A zsoldlista annyit közölt róla, hogy „Vác városából való, később az agánál jelentkezett; Musztafa nevű várkatona öccse van”.62 Vácott a Zsidó utca elsőés negyedik 254házát egy Abdullah-fi Hamza és Musztafa nevű testvérpár birtokolta, akik az 1570-es évek elején – feltehetően később is – ott laktak. (1569-ben Hamza nincs a szolnoki azabok között,63 nyilván hazaköltözött Vácra; Musztafa 1573-ban lovasként szolgált Vácott.64) Mindkét Zsidó utcai házukat Musztafa vette. Az elsőt a kincstártól, ezt eladta bátyjának, a másikat egy helyi magyar családtól. Semmi kétség, hogy Hamza és Musztafa nem váci magyarok, hanem az őrség betelepített balkáni katonái voltak.
60 Kiadta Fekete Lajos: A törökkori Vác egy XVI. századi összeírás alapján. Bp. 1942.
61 ÖNB Mxt 614., 97.; Fekete L.: A törökkori Vác i. m. 110., 276. és 278. sz.
62 ÖNB Mxt 614., 137.; Fekete L.: A törökkori Vác i. m. 36., 37. és 40. sz.
63 ÖNB Mxt 642., 203–205.
64 Uo. 626., 72.
A török zsoldlistába a magyarokhoz hasonlóan jegyezték be a többi nyugati keresztényből lett renegátot is. A füleki azabok között szolgált Ahmed abdullah, akinek neve fölé az írnok ezt jegyezte: „a füleki náhijében fekvő Rimaszombat nevű vár városából való tót (törökül is így!) fiú, áttért az iszlámra, kalauz”.65 Népnévvel jegyezték be a szlovén és a cseh származású két újoncot,66 és ugyanez járt ki a négy horvátnak is. Egyikük esete különösen érdekes. Perváne Haszannak hívták, bátyját Alinak, tehát apja is, fiútestvére is muszlim, a család legalább egy generációval korábban iszlamizált. Az írnoktól mégis megkapta a szokásos mondatocskát: „horvát fiú, áttért az iszlámra”.67 Már muszlimnak született, horvát eredetét mégis számon tartották. Sajnos nem tudjuk, hogy a török szemlélet a magyar renegátok magyarságát is észben tartotta-e több emberöltőn át, mert az idő rövidsége miatt 1558-ban ilyen esetek még nem lehettek, később pedig a források hiányoznak. Csak annyi bizonyos, hogy az albánoknál megtette.
65 Uo. 614., 118.
66 Uo. 16., 116.
67 Uo. 107., a másik három horvát 43., 110., 125.
1543-ban 23 fehérvári müsztahfiz neve alatt áll az albán (arnaut) népnév, tizenkétszer Abdullah-fi új áttérteket, tizenegyszer olyan embereket jelölve meg, akik már muszlim apától születtek. Az írnok nagy szolgálatot tett volna, ha származási helyüket is megjelöli. Nem tette meg, így ez a lista csak azt engedi megállapítani, hogy egyes albánok származását valamilyen ismeretlen rend szerint több generáción át számon tartották. A megoldásban a bőbeszédű 1558-ban zsoldlajstrom segít, ennek viszont – minthogy ekkor kevés albán került Magyarországra – kicsiny, mindössze kilenc fős a vizsgálat bázisa.68
68 Uo., előfordulásuk sorrendjében 58., 123., 129., 139., 170., 204., 205., 210.
Nyolcan albán területről származtak, egy ember a messzi Móreából keveredett elő. Hatan népnévvel jelölték, háromnak csak a származási helye albániai. Az „albán fiúk” közül ketten Skodra (a török Iszkenderije) körzetéből, ketten a tőle keletre elterülő Dukagin hegyvidékéről származtak, az ötödik az ország déli felében, az elbaszani kerületben született, a hatodik a móreai. Többségük nem Abdullah-fi, nevük Ali albán, Haszan albán stb. A három maradék ember Abdullah-fi, nevük mellett nem áll népnév, de albán területről, Ohrid és Tepelena körzeteiből valók.
Csak ennek a sovány anyagnak az alapján légből kapott ötlet lenne a nyugati és keleti kereszténység eltérő megítélését feltételezni. A magyar, horvát és egyéb példák után azonban érdemes egy pillantást vetni Albánia vallási viszonyaira is a 25515–16. század fordulóján.69
69 J. Reuter: i. m. 16.; J. V. A. Fine: The Late Medieval Balkans i. m., főleg 595–602.; Selami Pulaha: Les Albanais et leurs territoires du Nord-Est durant les XVe et XVIe siècles. In: Problèmes de la formation de peuple albanais, de sa langue et de sa culture. (Choix de documents.) Tirana, 1985. 334–345.; Ohrid i Ohridszko niz isztorijata. II. Red. Mihailo Apostolski et al. Szkopje, 1978. 75–76.; Antonina Zseljazkova: Razprosztranenie na iszlama v zapadnobalkanszkite zemi pod oszmanszka vlaszt XV–XVIII. vek. Szófia, 1990. 86–87.; Halil Inalcik: Les régions de Kruje et de la Dibra autour de 1467 (d’après les documents ottomans). In: Deuxième conférence des études albanologiques. I. Réd. Androkli Kostallari et al. Tirana, 1969. 231–232.
Velence tartós és a 16. századba átnyúló befolyásának köszönhetően az ország tengerparti és északi részein erős – nem bosnyák típusú, hanem igazi – katolikus hagyományok éltek, amelyeknek ereje a népesség tömegeit sarkallta arra, hogy az oszmán hódítók elől több hullámban Velence még megmaradt birtokaira és Itáliába meneküljön. E terület keresztény népességében a katolikus túlsúly még a 18. század elején is csaknem kizárólagos: 1703-ben öt északi tengerparti kerület (Skodra, Pulaj, Zadima, Lezhe, Durres) 371 falvában 5349 katolikus háztartással szemben mindössze 37 paroszláv család élt.70 Az ország déli felében az ortodoxia volt meghatározó. Albánia bukása után az iszlám eleinte inkább csak a törzsi vezető réteget ragadta magával, a 16. században a népesség nagyobb része makacsul őrizte a két keresztény hitet.
70 F. Duka: XV–XVII. yüzyillarda Arnavut nüfusunun islamlaşmasi süreci üzerine gözlemler. OTAM 1991. 70–71.
Kicsinyke anyagunkban erre az utóbbi megállapításra rímel az, hogy albán renegátjaink többnyire magukban tértek át, fivéreik „gyaurok” maradtak. S ha a vizsgálati anyag korlátozott is, tanulságai megfelelnek a török szemléletnek és szóhasználatnak. Azok, akik népnévvel kerültek a listába, az elbaszáni renegát kivételével mind katolikus vidékeknek, Skodra körzetének és Dukaginnak (meg a szintén Velencétől elragadott Móreának), míg az Abdullah-fiak az ország ortodox, déli felének a szülöttei.
*
Minden fenti tanulság a hódoltságra nézve röviden abban összegezhető, hogy a budai vilájet várkatonaságának, vele „törökségének” zöme balkáni, elsősorban bosnyák, másodsorban szerb (egy részük vlah); elhagyott – a martalócok esetében megtartott – vallását tekintve ortodox. Források hiányában lehetetlen megmondani, mi volt a helyzet a temesvári vilájetben, mnt ahogy azt is, változott-e mindez a 17. században. Nem lenne meglepő, ha – forrást találva – egy hasonló temesvári vizsgálat szerb és al-dunai túlsúlyt mutatna ki: ha a vilájet kipusztuló falvainak népessége ebből az irányból kapott utánpótlást, valószínűleg a várkatonasága is innen táplálkozott. Ez azonban puszta feltételezés. Mint ahogy nem több az a költői kérdés sem, hogy ugyan mi és miért változott volna meg a 17. században. Emlékeztek arra, hogy Németh Gyula boszniai török dialektust talált a Magyarországon 1668-ban készült nyelvtankönyvben. Ugyanebben az időben Evila Cselebi ezt írta Budáról: „Buda egész lakossága boszniai bosnyák”.71
71 Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660–1664. Előszó, szómagyarázatok, a jegyzeteket átdolg. Fodor Pál. Bp. 1985. 288.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages