A KANÓC ÉS A KERÉKLAKAT
A KANÓC ÉS A KERÉKLAKAT
Az automata fegyverek korában élő ember számára talán érthetetlen, hogy a katonák miért ragaszkodtak közel két évszázadon keresztül a kanócos gyújtású fegyverekhez. Hiszen a kanóc túlságosan érzékeny volt: nemcsak az eső vagy a hó, hanem a párás, ködös levegő is átnedvesítette, nyirkossá tette, szélben viszont túl hevesen izzott, szinte szórta a szikrát. Emellett a lövésznek harc közben állandóan ügyelnie kellett, hogy a kezében tartott izzó kanóc töltés közben fel ne lobbantsa a lőport. Tüzeléskor pedig előfordulhatott, hogy a túl rövid kanóc nem ért bele a serpenyőbe, vagy a fellobbanó lőpor elfújta, illetve letépte a kanóc izzó végét.
Mivel egy óra alatt – a minőségtől függően – 30–60 cm kanóc is elégett, ez a gyújtási mód nem volt éppen gazdaságosnak nevezhető. A felsorolt nehézségek ellenére végtelen egyszerűségük, megbízhatóságuk és olcsóságuk miatt a kanócos lakattal felszerelt fegyverek a világ eleddig leghuzamosabban használt, legáltalánosabban elterjedt lőfegyverei. Az első példányok a 15. század utolsó harmadában jelentek meg, de Japánban még a 19. század második felében is készítettek kanócos gyújtású fegyvereket.
A korszak másik elterjedt, de bonyolultabb és jóval drágább lakattípusa az ún. keréklakat volt. Ennek lelke egy acélból készült, finoman fogazott vagy barázdált forgó kerék volt, amely a kakas pofái közé szorított piritből csiholta a gyújtáshoz szükséges szikrákat. A meglehetősen összetett szerkezet számos hibalehetőséget rejtett magában. A korai konstrukciók például oly érzékenyek voltak, hogy felhúzott állapotban egy-egy nagyobb ütésre, rázkódásra is elsültek. Ezt a problémát egy biztosító mechanizmus beépítésével hamarosan megoldották, de a kerék gyors kopásán és piszkolódásán nem tudtak segíteni. Mivel e szerkezetet elvileg korlátlan ideig tűzkész állapotban lehetett tartani, és így előkészítés nélkül bármikor használható volt, lehetővé vált a lovasság tűzfegyverekkel történő felszerelése is.
A 90–120 cm hosszúságú, keréklakatos puska lett a lovas lövészek fő fegyvere. A katona a vállán keresztbe vetett széles szíjon vagy a nyeregkápára akasztva viselte a fegyvert. Általában a vállszíjhoz vagy az övhöz rögzítették a lőportartót és a felporzószarut, a golyókat tartalmazó zacskót, illetve a keréklakat felhúzására szolgáló kulcsot. A 16. század utolsó harmadától gyorsan terjedt a töltést meggyorsító, előre elkészített töltések, korabeli kifejezéssel patronok használata.
A nyeregkápa előtti tokokban elhelyezett 1-2 vagy több pisztoly részben a tűzerő fokozására, részben a lovas önvédelmére szolgált. Harcban a lövészek soronként előrelovagoltak, tüzeltek, majd az egység utolsó sora mögött újratöltötték fegyvereiket. A tüzelési és töltési fogásokat természetesen a ló mindenféle járásmódja mellett – tehát vágtában is – végre tudták hajtani. Különösen a lassan mozgó vagy harcrendben álló gyalogos egységek voltak ily módon hatásosan támadhatóak. A keréklakatos pisztoly tette képessé a lovasságot az addig áttörhetetlen pikás harcrendek megbontására, illetve a gyalogsági tűz viszonzására. A német lovasok fegyverzetét a kardon kívül 2-3, olykor 5-6 keréklakatos pisztoly alkotta.
A muskétások felszereléséhez két lőporos flaska tartozott. A nagyobbikban a töltethez, a kisebbikben a felporzáshoz szükséges lőport tartották. Mivel a 16. század végi katonai lőportartók adagoló szerkezetének nagysága általában a fegyver fajtájához igazodott, fontos volt, hogy a fegyvereket a hozzájuk tartozó palackból töltsék. A flaska egy kúpos, mindkét végén lezárható fémcsövecskében végződött, amelyben pontosan az adott fegyver egy töltetnyi lőporadagja fért el. A lövész fejjel lefelé fordította a palackot, a cső alsó végén lévő rugós tolózárat elhúzta, így az megtelt lőporral. Az elengedett alsó retesz zárta a palackot. A felső, szintén rugós csappantyú kinyitásával a lőport máris a fegyverbe lehetett tölteni (a gyakorlatban mindez másodpercek alatt lezajlott). Ezután következett a golyó, majd fojtásként kóc vagy egy-egy kisebb darab filc, esetleg vászon. Néhány erőteljes ütés a töltővesszővel tömörítette a töltést, illetve a csőbe szorította a lágy ólomgolyót. A fegyver serpenyőjébe finom gyújtólőport szórtak, majd a kakas pofái közé szorították a kanócot, s máris lehetett tüzelni.
Az ún. bandolierek néhány másodperccel rövidebbé tették a töltési időt. Ezeken a 3-4 ujjnyi széles bőr vállszíjakon 10-11 bőr bevonatú, fedeles fatokocska lógott, mindegyik pontosan egy-egy lövésnyi lőporral töltve. A golyókat tartalmazó zacskó, a tisztítóeszközök és a gyújtólőporral teli kis palack a vállszíj alján, a katona jobb csípőjének magasságában függött.
Keréklakatos pisztoly.
