A TŰZFEGYVEREK TÉRHÓDÍTÁSA
A TŰZFEGYVEREK TÉRHÓDÍTÁSA
Bicocca után a sok háborút megélt katonák döbbenten, de egyre növekvő tisztelettel adták szájról szájra a hírt, hogy az addig csak afféle nagyot pukkanó, füstöt köpő játékszernek tartott lőfegyverekkel hogyan morzsolták fel veszteség nélkül a harcmezőkön verhetetlennek tartott svájci gyalogság legjobb egységeit. A katonák többsége mégsem hitte, hogy a nehézkes lőfegyverek valaha is számottevő tényezők lehetnek a harcmezőn. A kételkedők azonban hamarosan véres és meggyőző leckét kaptak.
1525-ben a paviai csatában ismét lőfegyverekkel került szembe a csataterek közel fél évezrede korlátlan ura, a lovagi módon harcoló nehézlovasság. A francia lovagok 2-3 falu árát érő drága páncéljait úgy lyuggatták át a spanyol muskétások, hogy egy lövedék gyakran két egymás mögött álló lovat vagy katonát is leterített. A legjobb fegyverzettel, legkitűnőbb harci morállal és legnagyobb katonai rutinnal rendelkező lovagság szenvedett itt korszakos jelentőségű vereséget.
A lőfegyverek térhódításának ilyen siker után semmi sem állhatta útját. Bár a korabeli katonai szakértők – különösen a nemesi származásúak – kifejezett ellenérzéssel viseltettek a tűzfegyverek iránt, a század közepére a gyalogoscsapatok közel fele, a század végére pedig legalább 65-70 százaléka harcolt lőfegyverrel. A coutras-i ütközetben a 15-20 méter távolságból eltalált páncélos lovasokat a muskétalövések ereje a szó szoros értelmében kiröpítette a nyeregből. A muskéta „csaknem egy inch [2,54 cm] átmérőjű golyója úgy zúzott szét csontot és húst, ahogy soha semmiféle íj nem volt képes, becsapódásának ereje csaknem biztosan leütötte a lábáról azt, akit eltalált, még akkor is, ha a golyó nem ért csontot”.
A muskétások már 300-350 méter távolságból tüzet nyithattak. A több száz, több ezer fegyverből leadott sortüzek a nagy tömegben haladó, páncélt nem viselő katonák soraiban már ilyen távolságból is képesek voltak jelentős károkat okozni. A hatás szempontjából ugyanis mindegy volt, hogy az ellenséges négyszögön belül egy-egy lövés kit talált el. A távolság csökkenésével viszont egyre pusztítóbbá vált a tüzelés. A találati valószínűség is egyre javult, 100 méteren belül már minden második lövés célba ért.
Akit ilyen távolságon belül muskétalövés ért, az jobban járt, ha azonnal belehalt. A lágy ólomgolyók ugyanis a becsapódáskor szétlapultak, így saját méretüknél jóval nagyobb sebet ütöttek. A sebballisztikai modellkísérletek szerint egy 17,5 mm átmérőjű ólomgolyó 9 méteres távolságból 60 mm átmérőjű, azaz kb. tenyérnyi időleges kimeneti nyílást hagyott maga után. Az ilyen lőtt sebek orvosi ellátása pedig a korban rendelkezésre álló eszközökkel teljesen kilátástalan volt.
A lőfegyverek amúgy is elborzasztó hatását a katonák fortélyai még félelmetesebbé tették. A puskákba és muskétákba gyakran 2-3 golyót vagy durva sörétet töltöttek, ami közelről a páncélt nem viselő katonák között irgalmatlan pusztítást végzett. A nagy erejű muskétákból „láncos” golyót is kilőhettek. Két átfúrt ólomgolyót egy 10-15 cm hosszúságú dróttal összekötve töltöttek a fegyverbe. A drót nem engedte a golyókat egymástól eltávolodni, s a pörgő-forgó lövedék minden útjába eső dolgot elkaszált.
A lőfegyverek gyors és tömeges elterjedéséhez a hatásosság és a sokoldalú felhasználhatóság mellett hozzájárult az is, hogy a 16. század közepére, második felére értek be a nagy földrajzi felfedezésekkel megindult gazdasági-társadalmi változások. Az európai ipari fejlődés eredményei, a technikai, technológiai újítások, a megújuló munkaszervezés megteremtették a gazdasági hátteret az olcsó tűzfegyverek tömeges előállításához. A gazdasági átalakulásokkal egy időben, nem kis részben azok hatására pedig olyan szociális erjedés, illetve demográfiai változások sora indult meg, amelyek a tömeghasználatra alkalmas olcsó fegyverzet mellé megteremtették a zsoldoshadseregek toborzásához szükséges nincstelenek tömegeit.
Ebben az időszakban, ha a zsoldos fegyver nélkül állt szolgálatba, felszerelését a toborzást végző ezredestől kellett meglehetősen borsos – gyakran 2-3 havi zsoldot kitevő – áron megvásárolnia. Aki tehát a katonáskodást választotta hivatásául, sokkal jobban járt, ha fegyverzetét saját maga szerezte be. Mivel a gyalogság általában a legrosszabb anyagi helyzetű rétegekből verbuválódott, érthető, hogy a katonák – ha egyáltalán módjukban állt a vásárlás – az egyre kedvezőbb áron elérhető lőfegyvereket részesítették előnyben.
A jelentkezőket azonban nem kizárólag a drága fegyverzet riasztotta el a pikás szolgálattól. A harcmezőn egy lövész jóval szabadabbnak, aktívabbnak érezhette magát. Mozoghatott, fedezhette magát vagy viszonozhatta a tüzet. Nem így a pikás, akinek előreszegezett fegyverével moccanás nélkül állnia kellett a lovasság rohamait, nem mozdult, ha ágyúgolyók zúgtak a sorok között, s nem hagyhatta el a helyét akkor sem ha az ellenség lövészei „pikája hegye előtt” töltötték fegyverükbe a neki szánt golyót. E veszélyes szolgálatot tehát a magasabb zsold sem tette mindenki számára vonzóvá.
