Összegzés
Összegzés
Mint azt eddig is sejtettük, a 15 éves háború időszakának külföldi katonasága viszonylag korszerű fegyverzettel rendelkezett. Az viszont, hogy az idegen gyalogságnak kétharmada, a lovasság pedig teljes egészében lőfegyverrel harcolt, eddig nem feltételezett tűzerőre enged következtetni. Nem kevésbé meglepő, sőt megdöbbentő a királyi zsoldban álló magyar gyalogság fegyverzetének jellege. A már feltárt források alapján is joggal feltételezhetjük, hogy a hajdú- és várkatonaság jóformán teljes egészében lőfegyverekkel volt felszerelve. Bizonyos jelek pedig – mint például a magyarokból álló lovas lövészegységek létrehozása – arra utalnak, hogy a magyar lovasság konvencionális harcmódjának átalakulása is megkezdődött.192 A tizenötéves háborúban a pikások mellett már csak a huszárok harcoltak kopjával, bár legtöbbjük felszereléséhez már hozzátartozott egy-egy pisztoly, vagy rövid puska is. A századforduló császári-királyi hadseregében ennek megfelelően a katonák legalább 75–80%-a tekinthette fő harceszközének a kézi lőfegyvereket. (Ezen időszakban Németalföldön mind a spanyol, mind az orániai gyalogság soraiban hozzávetőleg 50–60%-os a lövészek aránya!)193
192 Istvánffy: 894. o.; Nagy László: Hajdúvitézek. Budapest, 1986. 69–70. o.
193 Parker, 1984: 276 .o.; Cambridge History: III/192. o.; Ghandler, David: The Art of Warfare on Land. Feltham. Midlesex, 1974. 103. o.; l. még a 39. jegyzetet.
Egy kézi lőfegyverekkel ilyen nagy szálasban rendelkező hadsereg megjelenése a magyarországi hadszíntéren természetesen nem volt, nem lehetett előzmények nélküli. S valóban, mint láttuk, a lőfegyverek felhalmozása és a velük való harc gyakorlása már a XVI. század közepén megkezdődött. Ez részben természetes következménye volt a végvári rendszer kiépülésének, hiszen az aktív tűzharc ekkor már mindenütt a várharc alapvető és általánosan jellemző vonásai közé tartozott. Csakhogy a várakkal gazdagon megrakott magyarországi hadszíntéren az általános törvényszerűségeken kívül hatott még két olyan sajátos helyi tényező is, ami jelentősen felgyorsította a kézi lőfegyverek elterjedésének folyamatát.
Az egyik ilyen jellegzetesség a megerősített kőépületek, templomok, apró palánkok, kastélyok, kisebb várak feltűnően nagy száma volt. Ezeket a kicsiny erősségeket, melyek lényegében az őrködést, figyelést szolgáló határőrsök voltak, nem lehetett, de nem is kellett tüzérséggel megrakni. Így e helyeken a védelem súlya szinte teljes egészében a nehéz és könnyű kézi lőfegyverekre nehezedett. A kívánalmaknak azonban ezek is megfeleltek, mivel kezelésük egyszerű, tüzük pedig megsemmisítő erejű volt. Erre pedig felette igen 48rászorultak a végbeliek, mert – s ez a magyarországi végvidék másik fontos jellegzetessége – az ellenfél, a török mindig többszörös túlerőt volt képes felvonultatni. A lőfegyver azonban igen alkalmas eszköznek bizonyult a számbeli fölény lefaragására. S mint jó néhány példa igazolhatja, végvári katonaságunk igyekezett is kihasználni e lehetőséget. Egy-egy lesből megtámadott török csapatnak jelentős veszteségeket okozhatott egy jól sikerült sortűz. S ha a dolgok balul ütöttek ki, a törökök nem estek sem el, sem pánikba, a póruljárt lesvetők – kihasználva, hogy lovas ember erdőben, bozótosban, nádasban gyalogost nem üldözhet – kardcsapás nélkül elillanhattak. Így azután nem meglepő, hogy a XVI. század utolsó harmadában a végvári gyalogság harcmodorának egyik legjellemzőbb vonása már a laza, de szükség esetén zárható rendben folytatott lövészharc volt. A harc megvívásának e szabadabb módja egyébként tökéletes összhangban állt a főleg paraszti eredetű gyalogság mentalitásával is.
Emellett nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a török lovasság – lőfegyverekkel nem rendelkezvén – védtelen volt a tűzhatással szemben. Helyzetük ennek ellenére csak a XVI. század 60-as éveitől válik kritikussá, amikor megkezdődik a tűzerőre építő taktika alkalmazása. Ez az egész Európában érvényesülni próbáló tendencia különös erővel hatott a magyarországi hadszíntéren. Nyugaton az erősödő sortüzekre erősödő sortüzek válaszoltak. Nem így a magyar végvidéken, ahol a török nem tudott (vagy talán nem is akart?) hasonló intézkedésekkel válaszolni. A török lovasságnak tehát egyetlen eszköze maradt a tűz elhallgattatására: belerohanni a tűzbe. Csakhogy minél több lövész görnyedt a puskatus fölé, annál biztosabb volt, hogy a rohamozók megtizedelve, megfélemlítve, lendületüket vesztve torpannak meg céljuk előtt. A lőfegyverek terjedésének folyamata önmagát gerjesztette. Ahogy nőtt a tűzfegyverek száma és hatása, úgy nőtt a tüzet viszonozni képtelen, annak passzív elviselésére kényszerített török katonaság félelme és vesztesége. S minél sikeresebbnek bizonyultak a lőfegyverek, annál bizonyosabban emelték számukat. S minél több jelent meg belőlük, annál biztosabb volt a siker. Így a XVI. század 70–80-as éveire a harcászatban – Magyarországon éppúgy mint Nyugat-Európában – a súlypont lassanként áttevődött a kézi lőfegyverekre.
E jelenség kialakulását akkor is saját, belső fejlődésünk eredményeként tarthatjuk számon, ha tudjuk és elismerjük, hogy a tűzerőre épülő harcászat megteremtésének anyagi-gazdasági, technikai-technológiai feltételei a Magyar Királyság területén valójában nem alakultak ki. Az ugyanis, hogy a hadügyi forradalom ismertető jegyei Európa végvidékein jelentek meg, fejlődtek ki, nem jelenti automatikusan azt is, hagy az újítások gazdasági-anyagi feltételeit is ezek a területek teremtették meg. Magunk elé idézve Parker térképét a hadügyi forradalom kiindulási területeiről, nehezen tudjuk elképzelni, hogy a Pireneusok kopár lejtői, Szicília, Dél-Itália gabonaföldjei, a vallásháborúkban letarolt Észak-Franciaország vagy a Birodalom nyugati várvidéke olyan ipari kapacitást mondhatott volna magáénak, amely képes lett volna ágyúk százainak, muskéták ezreinek, puskák tízezreinek előállítására. A fent említett régiókat talán helyesebb lenne a hadügyi forradalom megjelenési, mint kiindulási területeinek nevezni. Hiszen ezek valójában olyan ütközőzónák voltak, melyeket egy-egy nagyhatalom millió és millió alattvalójának munkája, ereje és aranya tartott fönn.
49Nagyvárad, Eger, Buda, Esztergom, Győr falai alatt is két „világhatalom” csapott össze. A várak az ország megmaradt részeit védelmezték, az ország pedig a Birodalom határait oltalmazta. Ilyen értelemben a Magyar Királyság, sajnos, nem volt más, mint a Német Nemzet Szent Római Birodalmának keleti végvidéke. S mint ilyen, a XVI. század második felében még teljes súlyával támaszkodhatott egy olyan hatalom gazdasági-ipari bázisára. amelynek nem csak módjában és szándékában, hanem érdekében is állt a lőfegyverek iránti tömegigények kielégítése. Annál is inkább, mert mint azt a Haditanács 1577-es határozata kimondta, „…ezen idő szerint a kézi lőfegyver legfőbb előnye Felséged hadi népének ezen ellenséggel (ti. a törökkel) szemben…”194
194 Geőcze: HK 1894. 658. o.
S bár behatóbb ipartörténeti kutatásokat nem végeztünk, szinte teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy az Ausztriai Ház által igénybe vett és potenciálisan igénybe vehető hadiipari kapacitás nem csak békében, hanem – körültekintő szervezés mellett – háborúban is könnyedén kielégíthette a hadsereg szükségleteinek többszörösét is. Mint láttuk, 1595-ben a hadvezetés 1900 szakállast és 20 000 más kézi lőfegyvert tartott szükségesnek. E mennyiségből egyedül Suhl 1000 szakállas, 4000 muskéta és 2000 puska elkészítésére volt képes.195 Ez az igényelt mennyiségnek csaknem egyharmada. Az 1601-es hadjáratra még beszerzendő 18 480 tűzfegyverből csak Nürnbergben 5000 darabot vásároltak. Emellett szintén itt vettek meg 3000 páncélt a szükséges 3400-ból.196 Mint látjuk, csupán Suhl és Nürnberg kb. 14–15 000 katona – köztük 11 000 lövész – felszereléséhez elegendő fegyvert tudott előállítani. De a Habsburgok számíthattak Hamburg, Lübeck, Bréma, Magdeburg vértkészítőire, Braunschweig pisztolyaira, Lüttich, Köln, Ulm és Augsburg stb. lőfegyvereire, Passau pengéire, Augsburg, Nürnberg, Regensburg, Bécs, Prága, Olmütz, Breslau lőporgyártására, a bajor és stájer vasiparra. Ez a háttér, ami az örökös tartományok, a Cseh Királyság és a Német-Római Birodalom minden jelentősebb ipari centrumát magába foglalta, akkora kapacitást képviselt, amely különösebb erőfeszítés nélkül képes volt biztosítani a magyarországi hadsereg ellátását. Ezt nagymértékben valószínűsíti az is, hogy már a békebeli termelés is jelentős felhalmozásokat tett lehetővé. A grazi Zeughaus 1590-ben 13 800, 1594-ben 19 600 fő felfegyverzéséhez elegendő készlettel rendelkezett.197 1594 februárjában a császári biztosok csak a drezdai hadszertárban 3035 lövész és 1585 páncélos felszerelését vásárolták meg.198
195 AFA 1595/11/4.
196 Bst. 1601/672.
197 Pickler–Meran: I/90. o.
198 AFA 1594/2/16. b.
Az eddigieket összefoglalva elmondhatjuk tehát, hogy a hadügyi forradalom általunk legfontosabbnak tartott jelensége, a lőfegyverek tömegtüzére támaszkodó harcászat, a magyarországi hadszíntéren
– e végvidék egyedi és sajátos jellegzetességeiből fakadó helyi igényként;
– a magyar, illetve magyarországi katonaság harci tapasztalatainak eredményeként;
– az e hadszíntéren tősgyökeres gyalogság harcmodorának megfelelően;
– az ellenfél hiányosságainak, gyengeségeinek maximális kihasználásával;
– a korszerű nyugat-európai harceljárásoknak az itteni viszonyokhoz való részleges átigazítása révén;
50– a Birodalom anyagi-gazdasági erejére, technikai, technológiai bázisára támaszkodva alakult ki.
– a magyar, illetve magyarországi katonaság harci tapasztalatainak eredményeként;
– az e hadszíntéren tősgyökeres gyalogság harcmodorának megfelelően;
– az ellenfél hiányosságainak, gyengeségeinek maximális kihasználásával;
– a korszerű nyugat-európai harceljárásoknak az itteni viszonyokhoz való részleges átigazítása révén;
50– a Birodalom anyagi-gazdasági erejére, technikai, technológiai bázisára támaszkodva alakult ki.
Ilyenképp az, hogy a császári-királyi hadsereg a 15 éves háborúban harcát tűzerejére alapozta, a magyarországi hadszíntér sajátságaiból, nem pedig a legújabb nyugat-európai harceljárások egyszerű átmásolásából, vagy megvásárlásából következik. Ennek megfelelően úgy véljük, hogy Magyarországon a hadügyi forradalom második legfontosabb feltétele, a lőfegyverek tömeges felhasználása a helyi katonai igények következménye, s mint ilyen belső fejlődés eredménye.
Emellett – tekintettel a tényekre és a témával foglalkozó szakirodalom eredményeire – biztosak lehetünk abban is, hogy a hadügyi forradalom elsőként említett alapfeltétele, a bástyás erődítési rendszer is megjelent e hadszíntéren. Egy új dolgozat kereteit megtöltő további kutatásokat igényel viszont a harmadik tényező, a létszámok emelkedésének kimutatása. A nehézségeket egyrészt az okozza, hogy a 15 éves háborút megelőző időszakból csak nagyon kevés valóban megbízható létszámadat áll rendelkezésünkre. Másrészt az összehasonlítások értékét erősen kérdésessé teszi majd, hogy a 15 éves háború „méreteihez” viszonyítható összecsapás korábban nem volt.
Ha e feltétel meglétének bizonyításával egyelőre adósok maradunk is, felsorolhatunk viszont más jelenségeket, melyek a hadügyi forradalmat jellemzik, s a XVI. század végi Magyarországon is fellelhetőek. Így például, akárcsak a hadügyi forradalom időszakának minden klasszikus konfliktusa, a 15 éves háború is igen hosszan elhúzódó küzdelem volt. Olyan háború, amely már jóval inkább a pénzügyi, a gazdasági, mint a katonai erő fokmérője volt.199
199 Parker, Geoffrey: The Military Revolution. Military Innovation and the Rise of the West, 1500–1800. Cambridge, 1988: 43. o. illetve 61–62. o.
Emellett az 1590-es években a magyarországi hadszíntéren a hadvezetés megpróbálkozott mindazon lényeges hadügyi reformok bevezetésével, amelyek a Németalföldön az Egyesült Tartományok csapatait Európa legjobban szervezett hadseregévé tették. Szinte évenként születtek az előterjesztések, emlékiratok, kimutatások, amelyek mind az állandó hadsereg megteremtése mellett érveltek.200 A katonák és gazdasági szakemberek javaslatokat tettek a fegyvergyártás ellenőrzésére, a fegyverek egységesítésére, az egységek központi raktárakból történő felfegyverzésére.201 Elvben a legtöbb problémát okozó ellátás-élelmezés kérdésére is megtalálták a megoldást. Állandóan működő sütőházak és folyamatosan feltöltött raktárak hálózatát tervezték létrehozni a felvonulási és megközelítési útvonalak mentén.202 De gondoltak a sebesült és beteg katonákról gondoskodó állandó és tábori ispotályok felállítására is.203 Csakhogy míg ezek és az ezekhez hasonló újítások a Németalföldön végbementek, nálunk, a szükséges anyagi eszközök hiánya miatt, lényegében nem, vagy csak felemás módon valósulhattak meg.
200 Az előterjesztéseket l. Heischmann, Eugen: Die Anfänge des stehenden Heeres in Österreich. Wien, 1925. 11–52. o.
201 AFA 1595/13/5.
202 AFA 1598/8/ad.9.
203 AFA 1597/2/1.
A logisztikai reformok részleges kudarca ellenére a hadvezetés konok következetességgel ragaszkodott a harcászat megújításához. E törekvések lényege az volt, hogy a rendszerint legalább kétszeres túlerővel szembenéző hadsereg 51az ellenfélnél jóval nagyobb tűzerejére támaszkodva vívja ki a győzelmet. Ez magyarázza azt a tényt, hogy – a hugenotta csapatoktól eltekintve – a 90-es évek Európájában a császári-királyi hadseregben volt a legmagasabb a kézi lőfegyverek aránya.
A század végén a császári-királyi hadsereg harcászatában az orániai reformok elemei mellett, azokon részben túlmutatva, megjelentek olyan vonások is, melyekkel csak jó 20–25 évvel később, Gusztáv Adolf hadseregében találkozunk. A legtöbb szakmunka az előre elkészített töltések használatát, a muskéták könnyítését, a lövészek számának erőteljes növekedését, a pikások nélküli lövészezredek megjelenését, a vágtában rohamozó lovasságot és a tábori tüzérség nagymérvű megerősödését tartja a svéd reformok leglényegesebb elemeinek.204 Márpedig, eltekintve a gyalogsági lövegek alkalmazásától, ezen jelenségek mindegyike feltűnik a 15 éves háborúban. Mindezek alapján talán joggal sorolhatjuk a hadügyi forradalom kiindulási, megjelenési területei közé a fejlődés élvonalától ekkor még el nem maradó magyarországi hadszínteret is.
204 Parker, 1988: 23. o.; Beaufort-Spontin, Christian: Harnisch und Waffe Europas. München, 1982. 28–29. o., illetve 127. o.
