A magyarországi könyvjegyzékekben található hadtudományi nyomtatványok értékelése
A magyarországi könyvjegyzékekben található hadtudományi nyomtatványok értékelése
Az átnézett mintegy 600 könyv- és könyvtárjegyzék, a több mint 2000, könyv birtoklására vonatkozó adat összesen 309 hadtudományi témájú könyvet tartalmaz. Pontosabban 305 könyvet és 4 kéziratot. Ezekből egyelőre 209-et (67,6%) sikerült bizonyosan vagy csaknem bizonyosan azonosítani; 23 esetben (7,4%) bizonytalan az azonosítás, míg a maradék 77 tétel (25%) azonosítatlan maradt, a rendelkezésünkre álló címleírás általánossága és/vagy hiányosság miatt.
A 309 tétel legkevesebb 134 címet takar, ami azt jelenti, hogy legkevesebb ennyi, a hadviselést elméleti szinten tárgyaló mű ismeretével lehet számolni a 16–17. században Magyarországon, Erdélyt is beleértve. A könyvjegyzékek arról tanúskodnak, hogy az európai hadtudományi szakirodalom legjelesebb alkotásai rendre megjelentek a magyarországi gyűjteményekben, és nálunk is figyelemmel kísérték a hadügyi fejlődés eredményeit. A történelmi körülmények, a Bécsben székelő császári-királyi udvar, a magyar arisztokrata udvarok kis száma, a Birodalmon belüli súlytalanságuk, az egyetemi és főiskolai 44rendszer hiánya a hazai kiadású, illetve a magyar nyelvű hadtudományi nyomtatványok számára túlságosan kis piac, mind közrejátszottak abban, hogy az ilyen irányú magyarországi igényt a külföldön nyomtatott kiadványok behozatala révén elégítették ki.
A művek keletkezési ideje alapján korszakba sorolható tételek döntő többsége az újkori hadtudományi irodalom képviselője: a 16. századból való 63 tétel, a 17. századból 128 tétel, végül a 18. századból 5 tétel. A könyvjegyzékekben 9 ókori auktor hadtudományi műve szerepel 40 előfordulással, a középkort viszont mindössze Bölcs Leó bizánci császár Taktikája képviseli, igaz ez öt könyvtárban is megvolt. A könyvjegyzékekben leggyakrabban előforduló szerzők: Hugo Grotius (21 tétel), Vegetius (18 tétel), Justus Lipsius (15 tétel), Georg Andreas Böckler (8 tétel), Joseph Furtenbach (8 tétel).
A könyvanyag nyelvi megoszlása a hazai kulturális viszonyokat tükrözi. A latin széles körű használatának megfelelően a legtöbb hadtudományi munkát ezen a nyelven szerezték be (96 tétel). A városok etnikai összetételének is köszönhetően a legnagyobb kereslet ezt követően a német nyelvű nyomtatványok iránt nyilvánult meg (76 tétel), míg a jelentősebb arisztokrata, illetve vagyonosabb nemes gyűjteménytulajdonosok a latin mellett az olasz (50 tétel) vagy francia (13 tétel) nyelvűeket is megvásárolták. E helyzet gyökeresen különbözött például a lengyelországitól, ahol a lengyel szerzők a hadtudományi szakmunkák sorát írták, illetve fordították nyugati nyelvekről.
A magyarországi könyvjegyzékekben található hadtudományi munkák tematikai megoszlása elgondolkodtató arányokat mutat. A művek három csoportra oszthatók: az elsőbe a legnagyobb számban előforduló erődítéstani, ostromtechnikai és tüzérségi-pirotechnikai (134 tétel), a másodikba az elméleti kérdésekkel (pl. taktika, hadseregszervezés) foglalkozó munkák (68 tétel), a harmadikba pedig a hadviselés legkülönfélébb területeihez kapcsolódó jogi művek és szabályzatok tartoznak (54 tétel). Ezeken kívül néhány kötet a gyalogos és a lovas fegyvernemekről, a fegyverzet kezeléséről, a hadi orvoslásról, a katonai matematikáról stb. szól. Nézetünk szerint az első csoportban említett munkák túlsúlya az európai hadügyi fejlődésből és Magyarország sajátos helyzetéből fakad.
Az ilyen jellegű szakkönyvek nagyobb előfordulási arányát az is magyarázza, hogy az erődépítészet-ostromtechnika-tüzérség hármassága kívánta a katonáktól a legnagyobb szakértelmet, a legtöbb és legszerteágazóbb ismeretet, együttesen és külön-külön is. Mindezen ismeretek jelentős részét – a mindenkor szükséges gyakorlat mellett – a szakkönyvekből lehetett a leghatékonyabban és a leggyorsabban megszerezni. Továbbá ezek a területek képviselték a korban a „csúcstechnológiát”, s mint ilyenek, nyilván fokozottabb érdeklődésre tarthattak számot.
A magyarországi helyzet alapján azt várhatnánk, hogy az eddig áttekintett könyvlistákban azonosított erődépítészeti szakmunkák többsége a 16. századi olasz mesterektől származik, s csak néhány a 17. századból. Pedig éppen fordított a helyzet. A Magyarországra bekerült, Magyarországon ismertté vált csekély számú olasz mű közül a legkorábbi Jacopo Castriotto és Girolamo Maggi közös műve, amely Velencében, 1564-ben jelent meg. Időben a következő Girolamo Cataneo, akinek két különböző munkája is megtalálható a magyarországi könyvlistákban. Cataneot már az olasz rendszer későbbi, fejlettebb, ún. újolasz változata képviselőjének tartják, aki több ponton módosította az erődök alapformáját, jelentősen javítva védelmi képességüket.
A 16. századból származó szakmunkákat két német mű foglalja keretbe. A század elején a híres festőt, Albrecht Dürert találjuk, aki, bár 1527-ben adta ki traktátusát, mégis az olasz rendszer előtti, kerek rondellás stílust képviselte. Ennek az lehetett az oka, hogy ekkor az olasz mesterek még csak tesztelték az új módszereket, de nem írtak róluk, így a külföld keveset tudott azokról. A századot pedig a strassburgi születésű Daniel Speckle zárja.
A 17. században, ahogy már említettük, az olaszok mellett más nemzetiségű hadmérnökök is megjelennek. Így van ez az általunk azonosított munkák esetében is. Mindössze három olasszal találkozunk: időrendben Pietro Sardival, Francesco Tensinivel és Pietro Paolo 45Florianival. Meg kell állapítanunk, hogy ők hárman, elődeikhez képest kevés nyomot hagytak az erődépítészet korabeli arculatán, s elképzeléseiken erős németalföldi hatás érződik.
A németalföldi erődépítészet, mint említettük, a spanyolok ellen vívott hosszú függetlenségi háború alatt alakult ki. Legfontosabb jellemzőjeként a helyi adottságok, a föld és a víz kiterjedt használatát kell megemlíteni. Könyvlistáinkban a következő mesterek műveit találtuk: Adam Freitag, Menno van Coehoorn, Simon Stevin, Gerhard Melder, Andreas Cellarius és Hendrik Ruse. Közülük az első kettőt kell feltétlenül kiemelnünk.
A fentebb már említett Freitag az ó-németalföldi rendszer utolsó nagyszabású képviselője. Rendkívül népszerű művében az addig elért eredményeket összegezte, s ezzel a szélesebb közönség számára is megismerhetővé tette azokat, különösen a német nyelvterületen. A Freitag által képviselt módszerek azonban a 17. század végi, a franciákkal vívott sorozatos háborúkban már nem feleltek meg az elvárásoknak. Ekkor lépett színre Coehoorn, aki felismerte a változtatások lehetséges útját, és a németalföldi rendszert a hagyományok megőrzése mellett az általa is kiválónak ítélt francia mintához (Vauban) közelítette, miközben sokat merített Speckle elgondolásaiból is.
Annál számosabbak a német várépítők. A már említett Speckle mellett a 17. századnak és a 18. század elejének számos jeles alakjának neve bukkant fel könyvlistáinkban: Ernst Friedrich Baron von Borgsdorfé, Georg Andreas Böckleré, Wilhelm Diliché, Matthias Dögené, Joseph Furtenbaché, Johann Sebastian Gruberé, Christoph Heidemané, Christoph Nottnagelé, Johann Georg Pascháé, Johann Bernhard Scheiteré, Wendelin Schildknechté, Leonhard Christoph Sturmé. Hogy ilyen nagy számban fordulnak elő, az részben a Habsburg-uralommal és a Magyarországot folyamatosan érő német politikai, gazdasági, kulturális és katonai befolyással magyarázható. A felsorolt személyek természetesen nem egyformán jelentősek a maguk szakterületén belül.
Amit az itáliai mesterek jelentettek a várépítészet területén, ugyanolyan hatást gyakoroltak a tüzérségre a németek, illetve később a franciák. Az olaszok e területen inkább csak követték az európai fejlődést. Ugyanakkor érdekes, hogy az azonosított kötetek szerzői közt viszonylag kevés a német, viszont két spanyol, egy lengyel, egy olasz és két francia is szerepel, persze nem ok nélkül.
Az általunk azonosított szakmunkák közül 25 foglalkozik elméleti, illetve általános jellegű katonai kérdésekkel. Magyar szempontból a legfontosabbak Lazarus von Schwendi hadi diskurzusai. Ezekben több évtizedes tapasztalatai alapján a háború jogos avagy jogtalan voltának filozófiai kérdését kezdve számos hadügyi, hadvezetési és taktikai-stratégiai problémával foglakozott. A magyarországi harctereket is megjárt Giorgio Basta gyakorlati tapasztalatai alapján ír a „maestro di campo generale”, azaz a „General Feldoberst” feladatairól, az általa irányított sereg minden tevékenységéről.
Kevesebb munka – 36 tétel – található listáinkban a kiképzésről, fegyverzetről, harcászatról. Ennek oka igen egyszerű. Magyarországon a török jelenléte miatt a nyugati hadseregektől és az ott kifejlődött harcmodortól teljesen eltérő szokások alakultak ki. Míg Nyugat-Európában mind nagyobb szerepet kapott a rendszeres kiképzés és a drill, addig nálunk a folytonos készenlét, az állandósult hadiállapot miatt a katonák sokszor a gyakorlatban, 46harc közben sajátították el a tudnivalókat. A parancsnokokat sem a tiszti iskolákban képezték, hanem néhány, a hadviselésben főszerepet játszó főúr udvarában. A parancsnoki posztra a katonák sokszor maguk közül választottak olyanokat, akik naponta bizonyították rátermettségüket, bátorságukat, katonai erényeiket.
A gyalogságról mindösszesen öt, a Harmincéves háború előtt megjelent traktátus szól. A lovasságról mindössze hét művet találunk, közöttük azonban igen jelentőseket. A harmadik nagy csoportba pedig a jogi művek és szabályzatok tartoznak. Ezek együttes száma 48, de ennek csaknem a felét Hugo Grotiusnak a háború- és a békejogról írott korszakalkotó munkája, a De jure belli et pacis és az ennek nyomában kibontakozó kommentár- és apologétikairodalom alkotja.
