ELSŐ KÉP A védelmi rendszer
ELSŐ KÉP
A védelmi rendszer
A védelmi rendszer
A török elleni védelmi rendszer megszervezésének alapjait az ország természetföldrajzi adottságai határozták meg. A kérdés csak az, vajon a kortársak tisztában voltak-e azzal, hogy a török portyákat, betöréseket sem a várak falai, sem a vitézek fegyverei nem akadályozhatták meg olyan hatékonyan, mint egy-egy sűrű erdő, magas hegy, mély folyó vagy átlábolhatatlan mocsár. Nos, úgy tűnik, ezzel éppen annyira tisztában voltak, mint mi, csak éppen 1568-ig, a drinápolyi béke megkötéséig a török hadjáratok miatt sem idő, sem lehetőség nem volt egy átgondolt, jól megszervezett védelmi rendszer kiépítésére. A béke azonban új helyzetet teremtett. A török terjeszkedés lelassult, az ellenfél – kialakítván saját várrendszerét – „beásta magát”. A hadvezetés eleinte úgy gondolta, a béke véget vet az állandó határharcoknak. A betörések azonban folytak tovább, és bár a helyi török erők a kialakult katonai helyzetet igazából nem veszélyeztették, a portyák jelentős károkat okoztak.
Az 1576-ban trónra lépő uralkodó, II. Rudolf és új kormányzata hamarosan a béke átértékelésére kényszerült. A birodalom legfelső katonai és politikai vezetése belátta, hogy a magyarországi végvidéken nem lehetséges valódi fegyvernyugvás: a törökkel szemben – paradox módon – csak az erő alkalmazása biztosíthatja a béke megtartását. A Haditanács megkezdte a védelem új koncepciójának kialakítását. Magas rangú katonákból, mérnökökből, állami tisztségviselőkből álló bizottságok járták a végvidéket. Megszemlélték a terepet, tanulmányozták a várak fekvését, állapotát, felszerelését, anyagi helyzetét. Információkat gyűjtöttek a vizekről, mocsarakról, megerősíthető épületekről, templomokról, a török portyák szokásos útvonalairól stb. Átgondolták, rendszerezték az ellenfél erejéről, fegyverzetéről, taktikai, stratégiai módszereiről szerzett ismereteiket, tapasztalataikat. Terveztek, vitatkoztak. A vitás kérdésekben szakemberek – mérnökök, építőmesterek, vizekhez értő molnárok – véleményét is kikérték. 1577-re – a pénzügyi és katonai lehetőségek és a természeti adottságok összehangolásával – kialakították a határvédelem új koncepcióját. Ennek értelmében a török állandó terjeszkedésének – támadó háború helyett – a természeti akadályokra, elsősorban vizekre, mocsarakra támaszkodó, jól megerősített, összefüggő védelmi vonal létrehozásával kívánták útját állni.
Az ellenséges portyázók számára megkerülhetetlen folyók, mocsarak, hegyvonulatok mentén erődök, palánkok, őrházak sorát kezdték építeni. Minden védelmi vonalnak volt egy-egy sarokpontja. Ezek korszerű olasz bástyákkal megerősített nagy várak vagy erődök voltak, amelyek kiépítettségüknél, őrségük létszámánál, tűzerejüknél fogva háború esetén is dacolhattak a török sereggel. A fegyveres béke idején ezek voltak a határvédelem központjai. Itt helyezték el a főkapitány hivatalát, ide érkeztek a Haditanács parancsai, ide futottak be a helyi hírek, információk, innen látták el a kisebb őrhelyeket élelmiszerrel, lőszerrel. Komolyabb támadás esetén pedig az itt állomásozó nagyobb létszámú katonaság adta a török elen induló csapatok zömét.
A védelmi rendszer alappilléreit alkotó legnagyobb magyar várak többsége – mint Kanizsa, Tata, Pápa, Győr, Komárom, Érsekújvár – tudatosan vizek, mocsarak közé épült. Ennek és a pénz, illetve az építésre alkalmas kő hiányának köszönhetően váraink nagyobbik része földből és fából épült. A keményre döngölt, lejtős földsáncokat belülről ágakkal befont gerendasor, a palánk tartotta össze. A korszerű németalföldi „technológiától” ez az építési mód mindössze a külső gerendasor alkalmazásában tért el. A magyarországi váraknak azonban volt egy olyan építési sajátossága, amelynek alapján első látásra megkülönböztethetőek voltak a nyugati erődítményektől: nem rendelkeztek előművekkel. A kiterjedt és költséges külső sáncok kiépítését ugyanis a várak mocsaras előtere nélkülözhetővé, sőt feleslegessé tette. A vizek sokkal tovább és sokkal eredményesebben tartották távol az ostromlókat, mint az előművek, amelyeket a törökök, nagy számuknak köszönhetően, amúgy is gyorsan be tudtak venni.
Békeidőben fontos feladat hárult az építési módjukról palánkvárnak nevezett kisebb erősségekre is. Ezeket az ellenség által is gyakran érintett, nagy forgalmú útkereszteződésekben vagy azok közvetlen közelében helyezték el. Az 1570–1590 közötti időszakban az ilyen közepes nagyságú őrhelyek már „típustervek” alapján épültek. Csaknem mindegyikük négyzet alaprajzú, négy sarkán kisméretű olasz bástyákkal erősített, árokkal körülvett építmény volt. A bennük elhelyezett 50–100 fős őrség önállóan is képes volt egy-egy kisebb vagy közepes portyázó csapat megállítására, szétverésére.
Gázlók, átkelőhelyek, hidak, forgalmas utak megfigyelésére, ellenőrzésére gyakran használtak elhagyott kolostorokat, templomokat, kápolnákat vagy egyéb szilárd kőépítményeket. Kisebb ácsmunkával, árkolással ezeket az épületeket gyorsan védhető állapotba lehetett hozni. A 25-30 főnyi őrség legfeljebb önmagát és őrhelyét tudta megvédeni, de feladata nem is a védelem volt, hanem az őrködés, s az ellenség feltűnése esetén a riasztás. Ugyanez, valamint a palánkok, erődített templomok közötti összeköttetés biztosítása volt az őrházak feladata. A lehetőleg kiemelkedő helyeken épített, lőrésekkel ellátott gerendaházakban 5-10 katona teljesített szolgálatot. A védelmi vonal peremén húzódó utakat szakaszonként kivágott fákkal, ferdén földbe vert, kihegyezett cölöpök sorával, árkokkal, földhányásokkal és más mesterséges torlaszokkal zárták el.
1577 után különösen nagy lendületet vett ennek a jól átgondolt, megtervezett védelmi rendszernek a kiépítése. A várak, palánkok, őrházak építési helyét, illetve a meglévők létjogosultságát az ellenőrzendő utak és átkelőhelyek határozták meg. Ha egy-egy már meglévő őrhely messze feküdt a védelmi vonaltól, vagy elkerülhető volt, megszüntették, felrobbantották. Ugyanígy jártak el minden olyan építménnyel, amely lehetőséget adott volna az ellenségnek, hogy befészkelje magát a védelmi övezet közelében. (Rengeteg román és gótikus templomunk esett áldozatul ezeknek a katonailag sajnos indokolt intézkedéseknek.) A védelmi övezet mélységben tagolódott, az előretolt őrhelyek feladata azonban csupán az utak figyelése, ellenőrzése és a riasztás volt. A vizek és mocsarak nyújtotta védelmet malomgátak építésével, mesterséges tavak kialakításával, csatornákkal igyekeztek fokozni.
A 16. század végén az igazi végvidék, az igazi határvonal egy-egy olyan természeti akadály mentén húzódott, amelyet őrházakkal összekötött palánkok, megerősített helyek sora szegélyezett, s kidöntött fákkal, lerombolt hidakkal, eltorlaszolt gázlókkal, útakadályokkal, mesterséges tavakkal próbáltak átjárhatatlanná tenni. A sors furcsa fintoraként azonban a legjobban megerősített határterületek néptelenedtek el a leginkább. Ezek a vidékek ugyanis a törökök állandó próbálkozásai következtében olyan harci övezetekké alakultak, amelyek közeléből a lakosság elmenekült.
Magyar hajdú és huszár a 17. században (ismeretlen mester metszete).
