MÁSODIK KÉP A végvidék hősei
MÁSODIK KÉP
A végvidék hősei
A végvidék hősei
A 16. század közepén a magyar huszárok török mintára készített, könnyű, a fület és a tarkót egyaránt jól védő hegyes sisakot, combközépig, térdig érő láncinget, széles karkivágással rendelkező mell- és hátvértet viseltek. Fő fegyverük a szablya mellett a 4-4,5 méter hosszú, csúcsa alatt kis zászlócskával díszített kopja volt. A század végére fegyverzetük némileg módosult. A huszárok nyitott sisakot, lábukig érő páncélinget viseltek. A bal oldalukon szablyát, a jobb combjuk alatt egy hegyestőrt hordtak. Kezükben kopját, a nyereg mögött pedig egy tokban pisztolyt is vittek magukkal. A tizenötéves háború (1591–1606) idején a kopjás harcmodor kezdett felbomlani. Az 1596. évi 20. törvénycikk még a törvény szigorával igyekezett megtartani a magyar katonák kezében hagyományos fegyvereiket: „Tartozzék minden lovas, ki négy vagy kevesebb ló után vett zsoldost, lándzsát is magával hordani, és egyszersmind a szolgái is. Ha vonakodnék, a főkapitány veréssel vagy más alkalmas eszközzel kényszerítse reá őt.” 1603-ban azonban Siegfried Kollonitsch már 1000 olyan magyar huszár toborzására kapott megbízást, akiket nem kopjával, hanem két hosszú puskával kellett felszerelnie.
A magyar gyalogosok, amint a kortársak írták, „rövid a karabélynál nem sokkal hosszabb puskát használnak, bal oldalukon szablyát, jobb oldalukon, az övükre erősített gyűrűben pedig egy baltát vagy csákányt hordanak. […] Ha valaki közülük nem elég tehetős, mindaddig lándzsát használ, amíg nem tud puskát venni.” A hivatásszerűen katonáskodó magyar gyalogság a 16. század végére egyébként már teljes egészében puskásokból állt. A magyarországi végvidéken a törökök mindig jelentős erőfölényt tudtak felmutatni, a lőfegyver azonban igen alkalmas eszköznek bizonyult a számbeli fölény ellensúlyozására. A lesből megtámadott török csapatnak ugyanis jelentős veszteségeket okozhatott egy-egy jól sikerült sortűz. Így azután nem meglepő, hogy a végvári gyalogság harcmodorának jellemző vonásává vált a laza rendben folytatott tűzharc. A harc megvívásának e szabadabb módja egyébként tökéletes összhangban állt a paraszti eredetű gyalogság mentalitásával is.
A portyázó harcokban, jóllehet hullottak fejek, mégiscsak volt valami izgalmas, megvolt a helye a ravaszságnak, a vitézségnek és az emberségnek is. A századvég nagy háborújának várharcaiban azonban ezekre már nem volt szükség. Csak a tömeg, a tűzerő és a vakszerencse számított. A falak ellen induló katonákat az első néhány lépés után a várbeli könnyűlövegek tüze fogadta, majd a nagy kaliberű, messze hordó szakállaspuskák tucatjai nyitottak tüzet. A hatalmas erővel kirepülő golyók 2-3 embert is leteríthettek egyszerre. Közben megszólaltak a puskák és muskéták is. A rohamozók megtorpantak, fordultak volna vissza, de a már elindított második hullám, átcsapva az elesettek halmain, tovább taszította az elöl állókat. A fal már-már reményteli közelségbe került, amikor elbődültek a puskagolyókkal, üveg-, vas- és kőtörmelékkel megtöltött nehézlövegek. A falakról pedig hullani kezdtek a kövek, égő gerendák, kézigránátok, apró lőporos hordók, tüzes koszorúk. Mire a füst felszállt, az ostromárkok és a falak közötti területet halottak és haldoklók százai borították. 1594-ben az Esztergom ostrománál harcoló Thurzó György egy ilyen roham után így írt feleségének: „Bizony soha életemben én is nagyobb szerencsén nem voltam, mert ezer puskánál, szakalosnal és taraszknál többet lőttek hozzám. […] mind bal kéz felől, s mind jobb kéz felől sok ember hullott el mellettem…” Balassi Bálintnak nem volt ilyen szerencséje: egy roham során ugyanitt, Esztergom alatt, mindkét combját átlőtték. A vérmérgezés egy hét alatt végzett vele.
Magyar puskás katona
