NEGYEDIK KÉP Higiénia, betegségek
NEGYEDIK KÉP
Higiénia, betegségek
Higiénia, betegségek
A gyalogosoknak, mivel a tisztek kivételével általában a nincstelen társadalmi rétegekből kerültek ki, alig volt poggyászuk. Volt viszont kísérőjük. A tapasztaltabb, néhány hadjáratot már megjárt katonák, ha csak tehették, nem vonultak egyedül táborba. Magukkal vitték feleségüket, barátnőjüket, fiaikat. A táborban ők főztek, mostak a katonára, és ami a legfontosabb, ápolták, gondozták, ha megsebesült vagy megbetegedett. A keresztény hadaknál ugyanis korántsem volt fejlett a tábori egészségügyi ellátás. Voltak ugyan tábori kórházak, ispotályok, de a „szakértő” gondoskodás következtében a sebesült vagy beteg katona ott gyakran hamarabb meghalt, mint ha a sátrában maradt volna. Ennek elsődleges oka az volt, hogy bár az orvostudomány a sebészet terén figyelemreméltó eredményeket ért el, teljességgel hiányoztak a biokémiai ismeretek. Megfelelő gyógyszerek híján pedig az orvosok a legenyhébb fertőzésekkel szemben is tehetetlenek voltak.
Súlyos problémát jelentett, hogy a higiénés viszonyok – amelyek a korban amúgy sem álltak valami magas színvonalon – a tábori körülmények között katasztrófálissá váltak. Mivel nem voltak előírások, a táborban a rend és a tisztaság a parancsnok igényességétől függött. Ha művelt, ha olvasott, lelkiismeretes ember volt, sok életet megmenthetett. Ha ugyanis megpróbáltak ügyelni a tábor tisztaságára, elkülönítették a mészárszék helyét, elásatták a vágásból származó állati hulladékot, elkobozták a romlott sört, penészes kenyeret, kukacos sózott húst, számos fertőzésnek, vérhasjárványnak vehették elejét. Ezt azonban így sem lehetett kizárni, hiszen tudomásunk szerint – a törökökkel ellentétben – a keresztény hadaknál nem volt kijelölt helye a tábori latrinának. Ha a tábor csak egyetlen éjszakát töltött egy helyen, ez nem okozott gondot. (A környékbeli gazdák egy-egy ilyen táborozás után aligha panaszkodtak földjük terméketlensége miatt.)
Tisztálkodásra a hadjáratban nem sok lehetőség nyílt. Ha a sereg mozgott, és nem volt folyó a közelben, 20-30 ezer ember számára nem hogy a fürdéshez, de gyakran még a főzéshez, iváshoz szükséges vizet sem tudták előteremteni.
A katonák szervezetének természetes védekezőképessége a fokozott fizikai és pszichikai igénybevétel, de leginkább az elégtelen és helytelen táplálkozás miatt igen gyorsan a minimálisra csökkent. A kiéhezett emberek rengeteg éretlen gyümölcsöt, dinnyét, tököt, uborkát fogyasztottak – mégpedig mosatlanul. A húst rögtön az állatok levágása után, félig nyers állapotban tömték magukba, a kenyérbe a romlott, penészes gabonától kezdve a fakéregig minden szemetet belesütöttek. A bor általában vagy túl öreg, vagy még kiforratlan volt. A katonák rengeteg halat fogtak, de nem tudták megfelelő módon megtisztítani és elkészíteni. A nyári hőségben pedig, ha nem ismerték a helyi víznyerési lehetőségeket és helyeket, gyakran megitták az enyhén zavaros vizet is. Mivel nem volt módjuk tisztálkodásra, hamarosan ellepték őket a sokféle kórokozót hordozó bolhák, tetvek. Emellett, mivel a korabeli Magyarországon rengeteg mocsár és állóvíz volt, hatalmas felhőkben zümmögtek a maláriát terjesztő szúnyogok. Az összecsípett katonák véresre vakarták magukat, s a táborban hamarosan felütötte a fejét a rettegett morbus hungaricus, a magyar betegségnek nevezett járvány. (Nevével ellentétben a magyarok igen ritkán kapták meg, de az itt meghalt német katonák 60-70%-ával ez a kór végzett.) A rettegett és titokzatos betegség nem volt más, mint a kiütéses tífusz egy sajátos fajtája. A gyorsan felszökő, gyakran eszméletvesztést okozó lázzal, a nyirokmirigyek megduzzadásával, az egész testet beborító kiütésekkel és megállíthatatlan hasmenéssel járó betegség, mivel az orvosok semmiféle antibiotikummal nem rendelkeztek, 3-4 nap alatt elkerülhetetlenül végzett azzal, aki megkapta. A helyzetet súlyosbította, hogy a kór meglehetősen ragájos volt, de a táborban nem nyílt lehetőség a betegek elkülönítésére.
Egyik-másik korabeli orvos felismerte, hogy bár a betegséget gyógyítani nem tudják, megjelenése és terjedése megelőzhető. Megfigyelték ugyanis, hogy sem a török, sem a magyar katonák között nem pusztít ez a kór. Elismeréssel említik, hogy a magyarok nagyon kényesek az ivóvizükre, inkább naphosszat nem isznak, de zavaros vizet nem vesznek magukhoz. Martin Ruland német orvos pedig – szinte hihetetlen megérzéssel – annak a véleményének adott hangot, hogy a magyar katonák tisztasága és „mértéktelen” fokhagymafogyasztása fontos szerepet játszjat egészségük megőrzésében. S valóban, a 20. század biokémiai kutatásai azóta bizonyították, hogy a fokhagyma olyan anyagokat tartalmaz, amelyek serkentik a szervezet természetes immunreakcióit.
