Tűzmesterek tudománya
Tűzmesterek tudománya
Az emberiség haditechnikai ismeretei a 16. században – csakúgy, mint ma – jócskán megelőzték korukat. Az 1500-as évek hadmérnökei, tűzmesterei, hosszú évek tapasztalataival a hátuk mögött, sokkal több matematikai, fizikai, kémiai ismerettel rendelkeztek, mint azt gondolnánk. E tudományterületek legfrissebb felfedezéseit már akkor is a katonák hasznosították elsőként. De a hadügy igényei is serkentőleg hatottak a tudományra. A temérdek erődépítés a statikai ismereteket gyarapította. A tüzérségnek a geometriára volt szüksége. A jobb minőségű lőpor és gyújtóanyagok kifejlesztéséért folytatott kísérletek a kémia eredményeit gazdagították. De a fémfeldolgozás legújabb eljárásainak kidolgozását is inkább az ágyú-, mint a harangöntés inspirálta.
A várak védelmében nagy keletje volt a pirotechnikai ismereteknek. Se szeri, se száma a különféle ördöngös tüzes szerszámoknak. A korban megjelenő tüzérségi szakmunkák tucatjával írták le ezek elkészítésének módját. A legegyszerűbb robbanóeszköz a kézigránát volt. Egy üreges vas- vagy üveggolyót lőporral töltöttek meg, s egy szintén Iőporral teli kis fa- vagy vascsövet ütöttek bele. Ez szolgált gyújtásként. A falak elleni rohamnál kosárszám szórták a katonák közé, a gránát mégis a „humánus” fegyverek közé tartozott, hiszen a felrobbanó golyónak csak a szilánkjai sebezték meg a közelben állókat. Voltak ennél sokkal kegyetlenebb eszközök, amelyek kifejezetten megfélemlíteni, elrettenteni akarták a katonákat. Ilyen volt a következő módon elkészített gyújtóbomba is. Egy nagyobb, üreges vasgolyót lenolaj és olvasztott szurok keverékébe mártottak. Mielőtt a szurok megdermedt volna, kisebb puskagolyókat nyomkodtak bele. Ezután az egészet olyan vastagon bevonták szurokkal, hogy a golyók ne látsszanak ki. A belső golyót megtöltötték jó minőségű, erős lőporral, majd, hogy ne ragadjon, az egészet lenvászonnal vonták be és zsineggel hálószerűen körülkötötték. Rohamnál ezt a golyót is kézzel dobták az ellenség közé. A töltet felrobbanásakor nemcsak a belső golyó szilánkjai és a puskagolyók vágtak rendet a rohamozó katonák között, hanem – s ez volt a legszörnyűbb – ragadós, égő szurok fröccsent az emberek bőrére, ruhájára.
A gyalogsági támadások alatt az ágyúk, különösen a nagyobb űrméretű faltörők, nem a megszokott tömör vasgolyókkal, hanem kartáccsal lőttek. Ez azt jelentette, hogy egy vászonból készült zsákocskába 50-100 puskagolyót tömtek. A kilövésnél a zsák szétszakadt, s a golyók 200 lépésnyi (140 m) távolságban 15 lépés (kb. 10,5 m) széles sávot terítettek be, mindent és mindenkit lekaszálva maguk előtt.
Sokan talán úgy gondolják, hogy ezeknek a lövegeknek nagy volt ugyan a tűzereje, de mivel elöltöltős fegyverek voltak nem lévén idő újratöltésre – csupán egyet lehetett lőni velük. Nos, bármilyen meglepő is, ez nem így volt. A 16. század egyik legjelesebb német várépítő mérnöke, Daniel Sheckle attól a pillanattól kezdve, amint az ellenség kilép árkaiból, addig a percig, amíg eléri a várfalakba lőtt réseket, ágyúnként legkevesebb hat lövés leadásának lehetőségével számolt. „Először is arra kell figyelni – írta –, hogy az első általános sortűz minden lövése arra a helyre irányuljon, ahonnan az ellenség a rohamra előjön [...J A második sortűznek, az ágyúkat gyorsan újratöltve, akkor kell megtörténnie mikor az ellenség a rohumhoz feláll [...] a legközelebb felállított és legnagyobb lövegek kartáccsal Iőjjenek [...] a harmadik sortűz akkor történik amikor az ellenség a vár árkába jön [... ] a negyedik az árokban éri [...] az ötödik akkor dördül el amikor a védművekhez ér [...] a hutadik lövés a faluk megmászásakor esik meg, mikor az ellenség .szétbontakozott rendben rohamoz.” Ha megfelelően képzett tüzérek és elegendő gyakorlott segítő állt az ágyúk mellett, valószínűleg tényleg le tudtak adni hat lövést, mielőtt az ellenség elözönlötte volna az állásokat. (Már ha a hat sortűz után élt még valaki a rohamoszlopból.) A töltést ugyanis számos okos megoldással gyorsították. Ezek közé tartozott, hogy az egy-egy lövéshez szükséges lőport előre kimérve papírba csomagolták. Kisebb ágyúk esetében a lőporral együtt a golyó, a nagyobbaknál pedig a kartácsot tartalmazó vászonzacskó is azonnal a papírba került. Az első segítő a tüzelésnél hátragurult löveg elé perdülve, egy mozdulattal betolta és már húzta is ki a nedves csőkefét. (Ezzel egyrészt megtisztította a cső belsejét, másrészt eloltotta az esetleg bennmaradt és még izzó lőporszemcséket.) A második segítő a csőbe tolta az előrecsomagolt töltényt, az első a megfordított töltőrúddal a helyére tolta, majd egy üléssel tömörítette, rögzítette. A harmadik segítő eközben lőport szórt a gyújtólyukba. Az ágyazatba és a kerekekbe kapaszkodó 4-5 ember egyetlen nekirugaszkodással az előre kijelölt helyére tolta a löveget. A tűzmester gyors pillantást vetett a csövön keresztül a célra, kézjelére az ágyazatot markoló emberek jobbra vagy balra mozdították a löveget, a mester hátráugrott, és ő maga vagy a negyedik segítő elsütötte az ágyút.
Ha nagyon gyorsan akartak tüzelni, az ágyúkat belőtték, vagyis előre kimérték és megjelölték, hogy az első, második, harmadik stb. lövésnél az ellenség meghatározott irányú mozgása esetén hogyan, milyen szögben kell állnia az ágyúnak. Ilyenkor a célzási fázis kimaradt, a segítők azonnal a megjelölt első, második, harmadik stb. helyre tolták és elsütötték az ágyút. Ilyen módon egy jól összeszokott csapat akár 35-40 másodperc alatt újratölthetett. A tűzgyorsaságnak igazából nem is a töltés sebessége, hanem a cső felmelegedése szabott határt. Bizonyos számú lövés leadása után ugyanis a cső annyira felforrósodott, hogy a lőpor a betöltés pillanatában felrobbant. Speckle szerint hűtés nélkül 12 percenként lehetett leadni egy-egy lövést. De mivel ő maga hat, egymást szünet nélkül követő lövésről beszél, úgy látszik, hogy a csövekre terített, ecetes vízzel átitatott birkabőrök segítségével a jó minőségű csövek kibírtak ennyit.
A 16. században a tűzmesterek javarészt külföldről érkeztek. Weidenfelder Miksa Kassa város hadszertárosa volt a század végén.
