A latin barbata (szakállas), amely egykor a tűzfegyverek összefoglaló elnevezése volt, az általunk vizsgált időszakban már csak egyes, elszórt, kivételesnek tekinthető esetekben jelölt a valódi szakállasokon kívül más fegyvereket.
A magyar anyanyelvű leltárkészítők által használt barbata és pixis barbata kifejezések szinte minden esetben a valódi szakállasok megnevezésére szolgálnak. A kifejezés ettől eltérő értelemben csak az idegen eredetű, vagy ismeretlen fegyverek esetében és a németből fordított leltárakban fordul elő.
Az a múlt század végén, e század elején kialakult romantikus elképzelés, mely szerint „Az igazi végbeli vitéz a maga erejében és ügyességében bízott s nem tartá magához méltónak, hogy ellenfelére puskát emeljen.” talán még napjaink történetírására is hatással van.
Ennek oka feltehetőleg a magyarországi fegyvergyártásra, a lőfegyverek számára és használatára vonatkozó adatok, források feltáratlansága.
Talán ez magyarázza azt is, hogy a váraink fegyverkészletének legjelentősebb hányadát kitevő szakállasokat korszerűtlen, jelentéktelen vagy használhatatlan fegyvereknek tartották, tartják.
A tanulmányunk elkészítéséhez felhasznált mintegy 150–200 várleltár csak töredékét képezi a korszak inventáriumainak. De mindegyikben, a legeldugottabb kis palánkban, a püspöki székhelyen, a nemesi famíliák váraiban, és a „korszerű”, hadászati fontosságú királyi erődítményekben egyaránt megtalálhatók a szakállasok.
Gyakoriságuk alapján a várvédelem alapvető fegyvereinek kell tekintenünk őket.
Nagy számukat nem magyarázhatjuk csak az ország szűkös anyagi lehetőségeivel, hiszen a két birodalmi „székváros”, Prága és Bécs védelmére – az erős tüzérség mellett – 800, illetve 900 szakállas sorakozott fel. De a német városok fegyvertáraiban is több százas tételekben írták össze a szakállasok különböző típusait.
A királyi Magyarország területére vonatkozó, összesítő jellegű jelentés 1577-ben a felsorolt 46 fontosabb királyi végvárban összesen mintegy 4500 szakállast és kb. 4100 különféle puskát említ. E rendkívül becses dokumentum alapján képet alkothatunk nem csak a fegyverzet mennyiségéről, hanem annak jellegéről is.
A tűzfegyverek közül – szinte kivétel nélkül minden várban – a szakállasok száma a legmagasabb.
A várrendszer fontos, de másodrendű tagjait képező kisebb várakban pedig a néhány könnyű lövegből álló tüzérség mellett a védelem fő erejét a szakállasok képezték.
De úgy tűnik, hogy a kor képzett katonái is nélkülözhetetlennek tartották ezeket a fegyvereket. Erre utalnak a várkapitányok pénzt és felszerelést sürgető levelei is.
1553-ban Henyey István gyulai várnagy Castaldótól kér segítséget. Levelének mellékletében felsorolja azokat a fegyvereket, amelyekre feltétlenül szüksége lenne, többek között 100 prágai szakállast.
5101554-ben Kerecsényi László Szigetvárba 1000 szakállast és 500 puskát tart még szükségesnek.
Amikor 1554-ben a török elfoglalta a füleki felső várat, Keresztúry Kristóf kér segítséget Korponáról, mert „…az magyarok chak az keeth alsso bastyaba, es az fold warba zarwltak, de az torokok kezebe vagyon mynd a Por, s mynd az zakalos……myndenth el lovek ith alat, mynd a avarosba s mynd az alsso warba.”
A fonyódi várkapitány, Trombitás Balázs is felettébb sürgősnek tartja megrongálódott szakállasainak pótlását.
De vajon miért voltak a várakban olyan fontosak és nélkülözhetetlenek ezek a fegyverek? Hiszen „Az ágyúgolyónál fontos a nagy tömeg, … a puskagolyó akármilyen kicsiny, egyes embernek mégis elég, és nem megokolt a kettő közti szakállasgolyó használata, amely fal ellen semmi, embernek meg túlságosan sok.”
Mint tudjuk, a szakállasok csövének fala általában jóval vastagabb volt, mint a puskáké. Ennek megfelelően egy átlagos puska töltetének többszörösét bírták el.
A nagyobb lőporadag és az ólom helyett a könnyebb vas- és ólommal körülöntött vasgolyók alkalmazása jelentősen megemelte a lőtávolságot. Ez a fegyver típusától és a töltettől függően 250–450 m között, esetenként pedig e fölött is mozoghatott.
A többi kézi lőfegyvernél jóval nagyobb lőtávolság és átütőerő a szakállasok elterjedtségének egyik fő oka.
Többek közt Eger és Szigetvár példája alapján úgy tűnik, hogy a török ostromtüzérség a XVI. században 250–300 m távolságból nyitott tüzet a legeredményesebben. Ez pedig azt jelentette, hogy a lövegek kezelő személyzetét a várbeli szakállasok tűz alá vehették.
De zavarták, veszélyeztették a szakállasok az árkokban és egyéb ostromműveken dolgozókat is. Istvánffy szerint szakállas lövése okozta például a szigeti falak előtt szorgoskodó Ali Portug halálát is.
Kitűnően felhasználhatták a szakállasokat a puskák lőtávolságán kívül elhelyezkedő vagy mozgó kisebb egységek ellen is, amelyekre ágyúval lőni bajos és felesleges lett volna.
Mivel a támadók nem ismerhették pontosan a várbeliek fegyvereit, feltehető, hogy gyakran bekerültek az adott körülmények között meghatározhatatlan lőtávolságú szakállasok hatósugarába. Ez történhetett Somoskő 1576-os ostromakor is. Ali székesfehérvári bég Musztafa budai pasa parancsára megtámadja a várat. „… midőn annak fekvését szemügyre veendő, néhány török és segéde Hasszán kíséretében a várhoz közeledett, egy szakállas segédét szétszakgatá, úgy, hogy annak vére, széthulló ízei…őt is bemocskolták.”
A rohamok elhárításában a szakállasok különösen fontos szerepet játszottak. Egyrészt, ha erre lehetőség nyílt, a szakállasok már jóval a könnyebb puskák és muskéták előtt tüzet nyithattak a rohamoszlopokra. Másrészt ők zárhatták a kézi lőfegyverek tűzcsapását. Nagyobb űrméretük és erős töltetük révén ugyanis e fegyverek alkalmasak voltak több kisebb golyó, illetve sörét nagyerejű kilövésére is.
Apróbb golyókat és sörétet a magyarországi harcokban is használtak a szakállasokhoz, 511mint azt Sáros 1557-es és 1606-os inventáriumai is tanúsítják: „Ein fasslen schrot zum Toppelhacken 1”, illetve „Schrott zum Toppelhackhem halb Thunen”.
A szakállasokat a sokrétű alkalmazási lehetőségük mellett olcsóságuk, egyszerűségük tette igazán elterjedt, kedvelt fegyverré.
Jóllehet tanulmányunkban mindvégig elismeréssel szóltunk a szakállasokról, nem feledkeztünk meg arról, hogy ezek a fegyverek jobbára már csak a várak, erődítések védelmében játszottak igazán fontos szerepet. Ott viszont, a mozgékonyságot és a tűzerőt egyesítve, jól megfeleltek az igényeknek, akkor is, ha legnagyobb részük, korszerűség tekintetében, nem állt éppen „világszínvonalon”.