Azóta, hogy Mátyás király és II. Bajezid szultán 1483-ban békét kötött egymással, a két állam – rövid, néhány éves időszakokat leszámítva – hivatalosan békeviszonyban élt. A béke- vagy fegyverszüneti szerződéseket (valójában inkább az utóbbiakról volt szó, amint azt a korabeli treuga vagy treuga pacis kifejezések mutatják) rendszerint még idejekorán, a lejárat előtt megújították, de ha ez nem sikerült, akkor sem sokáig váratott magára az újabb egyezmény aláírása. A szerződések eleinte általában három évre szóltak, de 1503-ban a szultán és a király már hét évre terjesztette ki a két ország közötti békét. Amikor utóbb ez az egyezmény is lejárt, egy átmeneti, egy évre szóló fegyverszünet után, 1511-ben újabb öt évre meghosszabbították a fegyverszünet hatályát.
195A béke- vagy fegyverszüneti állapot dacára a harcok sohasem szüneteltek. A török–magyar küzdelmeknek ezt a szakaszát Szakály Ferenc találóan az „állóháború” korának nevezte, amelyben a mérkőzés nem a két ország főerői, hanem határvédelmi egységei és szervezetei között folyt. Ebben a furcsa háborúban egyre inkább Magyarország húzta a rövidebbet, mert mind kevésbé bírta el a folyamatos hadakozás gazdasági terheit. A századforduló körüli évtizedekben a Mátyás idején kialakított ütközőövezetek jelentős része török kézre került, s a határvidéki bégek lépésről lépésre hatoltak előre Horvátországban, Dalmáciában és Boszniában. Magyarország – sokkal inkább, mint eddigi történetében bármikor – külső segítségre szorult, mégpedig olyan időszakban, amikor a külső segítség kilátásai rohamosan romlottak.
Az európai politikát a felszínen a törökellenes jelszavak és tervezgetések jellemezték, a mélyben azonban már azok az erők munkáltak, amelyeket a következő századokban nemzeti vagy államérdeknek fognak nevezni. A századforduló körüli évtizedekben az európai nagyhatalmak zöme az itáliai terjeszkedéssel és az ottani területi osztozkodással volt elfoglalva, s ennek érdekében sorra kötötték színleg törökellenes, valójában egymás kiszorítására irányuló szövetségeiket. Az egyik legjelentősebbet 1508. december 10-én kovácsolta össze I. Miksa német–római császár, XII. Lajos francia és Ferdinánd spanyol király, akikhez a következőév márciusában II. Gyula pápa is csatlakozott. A szövetségesek természetesen a török veszélyre hivatkoztak, de ennek elhárításához mindenekelőtt Velence „uralomvágyának” (dominandi libido) megtörését tartották szükségesnek. A szövetség azonban hamarosan bomlásnak indult, s az egyházfő 1511. október 4-én már korábbi fegyvertársai: Lajos és Miksa ellen hirdetett Szent Szövetséget Velencével, Angliával és Spanyolországgal. 1512 novemberében a pápát újfent Miksa oldalán találjuk, így hát természetes, hogy Velence a következő év tavaszán korábbi legfőbb ellenségével, Franciaországgal lépett szövetségre, noha előzőleg egy évig fegyverszünetben állott Miksával. Ebben a kiszámíthatatlan körforgásban a török elleni fellépés komolyan soha nem jött szóba, még akkor sem, ha Gyula pápa 1511. december 3-i bullájában új keresztes háborút helyezett kilátásba.
Sőt, rosszabb történt: a harcoló felek időnként már magához a szultánhoz fordultak segítségért. A sokfelől szorongatott Velence éveken keresztül kacérkodott török segédcsapatok szerződtetésének gondolatával, sőt, mint látni 196fogjuk, 1513–14-ben Szelim szultántól kért fegyveres támogatást. Hasonlóképpen járt el 1510-ben Miksa császár: ő arra bíztatta az oszmán uralkodót, hogy Velence nyugati lekötöttségét kihasználva foglalja el annak „tengerentúli” birtokait, hiszen úgymond a Köztársaság folyton törökellenes hadjáratra buzdítja a keresztény fejedelmeket. Hiába teregette ki az ügyes velencei diplomácia Miksa kísérletét, s lett az ügyből európai botrány, a politikai tendencián ez mit sem változtatott; az Oszmán Birodalom lassanként az európai politikai rendszer állandó szereplőjévé vált, amellyel már nem kizárólag gyűlölt, legyőzendő ellenségként, hanem potenciális szövetségesként is számoltak. Ez volt az első súlyos fejlemény Magyarországra nézve.
A másik, Magyarország szempontjából talán még kedvezőtlenebb változást a velencei és a lengyel politika fordulata idézte elő. A 15. század végéig a törökkel szemben mindkét hatalom határozott magatartást tanúsított, s ha érdekei úgy kívánták, kész volt azokat fegyveres erővel megvédeni. A legutóbbi összecsapásokban azonban mind Lengyelország (1496–98), mind Velence (1499–1503) vereséget szenvedett az Oszmán Birodalomtól, s ez arra késztette a két országot, hogy a továbbiakban jóval óvatosabb politikát folytassanak. Miután Velence és Lengyelország vezetői azt is megtanulták, hogy a török elleni harcukhoz keresztény oldalról számottevő segítséget nem remélhetnek, minden erejükkel arra törekedtek, hogy békés viszonyt tartsanak fenn az Oszmán Birodalommal. Ezek a megfontolások vezették őket akkor is, amikor rendre elutasítóan vagy kitérően válaszoltak a török elleni harcra buzdító pápai felhívásokra. Lengyelország erejét ezenkívül egyre nagyobb mértékben kötötte le az orosz terjeszkedés, valamint az országot gyűrűbe fogó Habsburg–német lovagrend–orosz koalíció mind agresszívebb fellépése. A lengyel királyi udvar ugyan éppen az 1500-as évek elején kezdte erőteljesen propagálni a királyság „antemurale” szerepét, de valójában lassanként Magyarország maradt az egyetlen valamirevaló hatalom, amelyik némi joggal tekinthette magát a „kereszténység védőbástyájának”. Bár Magyarország a török ügyekben időnként jelentős diplomáciai támogatást kapott Velencétől és Lengyelországtól (sőt, az előbbitől némi pénzt is a közös dalmáciai védelemre), nagy török támadás esetén aligha számíthatott volna tényleges segítségükre.
197A harmadik baljóslatú fejlemény az volt, hogy az Oszmán Birodalom láthatólag kezdte kiismerni és a maga javára kiaknázni a keresztény hatalmak közötti ádáz vetélkedést. Nagyjából a 15. század utolsó harmadáig a törökök az európai politikai rendszerhez csak áttételesen: a velük közvetlen háborús vagy kereskedelmi kapcsolatban álló itáliai városállamok, Magyarország és Lengyelország révén illeszkedtek. Ezek a közvetítők, így Magyarország is, rendszerint az egész kereszténység nevében háborúztak vagy léptek egyezségre az Oszmán Birodalommal, s ez magyarázza, hogy a magyar–török fegyverszüneti egyezményekbe szinte minden számottevő európai országot belefoglaltak. Az 1480-as évektől kezdve azonban az isztambuli udvar egyre több állammal létesített kétoldalú kapcsolatokat. Ekkor tájt jelentek meg az első török követek Franciaországban; 1495-ben a moszkvai nagyfejedelemmel, 1496–97-ben Miksával (akkor még német-római király) történt meg az első közvetlen kapcsolatfelvétel. Ekkoriban már a Porta egy sor itáliai hatalommal (köztük a pápasággal) állt beszélő vagy szerződéses viszonyban. Az európai államok és az Oszmán Birodalom kölcsönös érdekeltsége oda vezetett, hogy a korábbi közvetítők szerepe csökkent, s ezzel egyenes arányban nőtt a Porta mozgástere velük szemben. Ez a folyamat jól nyomon követhető a török–magyar viszonyban is. A szultán már az 1480-as évek második felének tárgyalásain megkísérelte keresztülvinni, hogy a moldvai és a havaselvei fejedelemségek, melyeket mindkét fél saját hűbérének tekintett, ne kerüljenek bele a szerződésekbe. Az 1503. évi fegyverszünetet II. Bajezid csak úgy volt hajlandó ratifikálni, hogy a két oláh fejedelmet kihagyták belőle. Az 1510-es évek tárgyalásai még határozottabban mutatták meg a szultáni udvarnak azt a törekvését, hogy Magyarországot leválassza a keresztény államok közösségéről, s így, bilaterális kapcsolatok keretében, könnyebben rákényszerítse saját elképzeléseit. A magyar kormány láthatólag tisztában volt az elszigetelődés és a növekvő kiszolgáltatottság veszélyeivel, de tenni ellene keveset tudott; főként azért, mert Velence, amelyen ebben az ügyben sok múlott, saját jól felfogott érdekében kész volt ejteni a közös képviseletet és belemenni török 198kapcsolatainak kétoldalú szabályozásába. A szultán kívánságára már 1502-ben gyorsan lemondott arról, hogy az előkészületben lévő békeszerződés hatályát automatikusan kiterjesszék Magyarországra, s ezért kellett utóbb Ulászlónak külön egyezményt kötnie.
A magyar királyi udvar mindazonáltal töretlenül próbálkozott azzal, hogy a maga részéről minél több keresztény uralkodót vonjon be a törökkel kötött szerződésekbe. 1503-ban sikerült elfogadtatnia a szultánnal, hogy ha a pápa, a római, a francia, a spanyol, az angol, a lengyel és a portugál király, továbbá Velence, egész Itália, Nápoly, Szicilia, a rodoszi nagymester és a chioszi genovaiak közül bárki egy éven belül „pecsétes levelet” és követet küld hozzá, az csatlakozhat a szerződő felekhez. A felhívást a jelek szerint nem követte nagy tolongás a szultán fővárosában. Ha eltekintünk Velencétől és Lengyelországtól, amelyek létrehozták a maguk önálló fegyverszünetét, úgy tűnik, egyedül Miksa király élt a lehetőséggel, aki Isztambulba érkező követe útján 1504 őszén jelentette be csatlakozását a magyarok békéjéhez.