I.
I.
1541 őszén, Budáról hazatérőben, Szülejmán szultán győzelmi iratot (fethnámét) küldött nagyvezírének, a Közép-Anatóliában állomásozó Szülejmán pasának. Ebben így foglalta össze a legújabb magyarországi hadjárat céljait és eredményeit: „Czélom tulajdonképen az volt, hogy Buda székvárosát az iszlám egyik házává tegyem és Magyarországot birtokomba vegyem győzelmes kardom segélyével.…Buda városát lakosaival és a hozzátartozó országrésszel meghódítván s birtokomba vevén, a nagy templomokat dsámikká alakíttattam át, melyekben az összes harczosok részvételével pénteki istentisztelet tartatott s az imába fejedelmi nevem foglaltatott bele.…Magyarországot összes váraival, tartományaival és lakóival az oszmán birodalom többi tartományaihoz csatolván kádikat, várparancsnokokat és helyőrségeket rendeltem; védelmére és őrizetére Aszaf bölcsességű vezíremet, Szulejmán pasát neveztem ki, melléje adván egy derék csapatot a világhódító hadseregből.”1
1 FERIDUN AHMED BEG, Münşe’atüs-selatin [Szultánok levelezése], I. Istanbul, 1274/18572, 553–554.; magyaru1: THÚRY József, Török történetírók, I. Budapest, 1893, 395.
A győztes nagyúr természetesen maga is jól tudta, hogy – finoman szólva – nem minden szava fedte a valóságot, hiszen Buda és a „hozzátartozó részek” elfoglalása távolról 14sem jelentette egész Magyarország birtokba vételét. Egyik mondatával utalt is arra, hogy lesznek még tennivalói ezen a téren: „Reménylem, hogy nemsokára ismét szerencséltetni fogom e vidéket győzelmes zászlóimmal.”2 Másfelől azt is elfelejtette megmondani, hogy a megszállásra nem kizárólag a legújabb hadi vállalkozás eredményeként kerülhetett sor. A birodalomban éppen olyan jól tudták, mint Európában, hogy a szultán már 1521-től kezdve egyre nagyobb darabokat hasított ki az ország testéből és vont közvetlen uralma alá (Ferdinánd király szerint 1527-ben már Magyarország egy negyedét birtokolta 3). S végül az sem előzmények nélkül való, hogy Magyarországot a magáénak nyilvánította. 1526 után – de különösen az 1530-as években – egyenesen politikai közhelynek számította portával kapcsolatban álló udvarokban, hogy az oszmán uralkodó nemcsak Magyarország megszállt részeit, de az ország egészét sajátjának tekinti. Mindezek ellenére nyilvánvaló, hogy az 1541. évi lépések – közvetlen oszmán uralom létrehozása az ország fővárosában és központi részein, az uralkodó beiktatása a nevére mondott pénteki prédikációval, amely a foglalást jogilag szentesítette és immár visszavonhatatlanná tette – minőségileg különböztek a korábbiaktól. Véglegesen a múltnak adták át azt a magyarországi politikát, amikor az oszmán vezetés beérte egy lazább függő viszony fenntartásával, s kezdetét vette egy nyíltan hódoltatásra törekvő, integráló politika. Ebben az értelemben 1541 nemcsak magyar, de oszmán szempontból is határkőnek tekinthető.
2 FERIDUN, i.m., 554.; THÚRY J., i.m., 395.
3 SZALAY László, Adalékok a magyar nemzet történetéhez a XVI-ik században, Pest, 1859, 21.
De valóban gyökeres fordulatról van itt szó, vagy csupán valami olyasmiről, ami logikus és várható következménye 15volt 1521 és 1526 török győzelmeinek? Ebben a kérdésben az utókor máig nem tudott dűlőre jutni. Szülejmán, mintha csak elébe akart volna menni a későbbi kérdéseknek, adott bizonyos támpontokat politikájának értelmezéséhez. Az egyik ezek közül jelképes, de legalább egyértelmű; azt hiszem, nem véletlen, hogy éppen augusztus 29-én, a mohácsi ütközet 15. (és a belgrádi győzelem 20.) évfordulóján küldte janicsárjait a magyar főváros megszállására. Szimbolikus formában így adta értésre, hogy lépése Mohács folyománya, s az azóta zajló katonai és politikai küzdelmeket kívánja ily módon lezárni. Annál kevésbé egyértelmű viszont akkor, amikor idézett fethnáméjában kitér addigi magyar politikájára, s pontos felvilágosítás helyett csak tovább növeli az utólagos szemlélő bizonytalanságait. Így ír ugyanis: „A föntebbi években isten kegyelméből és győzelmes kardom segélyével meghódítottam Magyarországot és fővárosát, Budát; de mivel abban az időben nagyon távol esett a moszlim birodalomtól és így nehéz lett volna a kormányzása, János király pedig adófizetésre kötelezte magát érte: ennélfogva Magyarország királyságát a nevezettre ruháztam volt, annak halála után pedig fiának, Isztfan királynak ajándékoztam.”4 Ha e nyilatkozat mellé odaállítjuk az 1541-i célokra vonatkozó, már idézett szavakat, akkor mindebből csupán egyetlen következtetés adódhat: Szülejmán kezdettől Magyarország bekebelezésére törekedett, s bár ezt bizonyos (1541-ben nyilván már nem létező) akadályok miatt elhalasztotta, 1541-ben valóra váltotta az eredeti programot. Igen ám, de ha tovább olvassuk az iratot, olyan kijelentéseket találunk, amelyek szerint Ferdinánd király magyarországi beavatkozása, Buda német megostromlása késztette a szultánt csapatok kiküldésére, majd később 16a személyes hadrakelésre. Ha ezeket a sorokat az irat egyéb részeivel összefüggésben szemléljük, akkor semmivel sem kevésbé jogosult azt állítani, hogy a szultán csupán kényszerből, a Habsburg-fenyegetés miatt döntött úgy, hogy megszállja Magyarországot.
4 FERIDUN, i.m., 551.; THÚRY J., i.m., 392.
A szülejmáni politika és az uralkodó megnyilatkozásainak ellentmondásai nem könnyítették meg a dolgát azoknak, akik lépéseit és döntéseit utólag értelmezni próbálták. Érthető hát, hogy a történeti kutatásban is homlokegyenest ellenkező nézetekkel találkozhatunk, bár a vélekedések érdekes módon alapjában a fenti iratból kifejthető két pólus köré csoportosíthatók. A kutatók egy része azon az állásponton van, hogy Szülejmán eredetileg nem akarta meghódítani Magyarországot, hanem a havaselvi és a moldvai fejedelemségek mintájára vazallusi státust szánt neki, s csak a külső körülmények kényszerítették elképzelésének megváltoztatására. Az e felfogást vallók többsége elsősorban az 1526 utáni eseményekre, mindenekelőtt Buda kétszeri elfoglalására és kiürítésére, János magyar királyságának elismerésére hivatkozik, melynek hátterében a legkülönfélébb indítékokat véli felfedezni. SALAMON Ferenc például úgy látta, hogy a törökök azért nem törekedtek közvetlen uralom létrehozására, mert annak alapvető feltétele hiányzott: nem állt rendelkezésre kellő számú török telepes, s a helyi lakosság áttérését sem remélhették. Magyarország szerepe így a balkáni törzsbirtokok biztosítása lett volna.5 E gondolatmenet első felét átvette THÚRY József is,6 HORVÁTH 17Mihály viszont SALAMON érvelésének második részét tette magáévá. Szerinte Szülejmán a Dunát és a Szávát képzelte el birodalma határaként, „melyeken túl nem szándékozott terjeszkedni.”7 Megint más érvekkel operál kitűnő könyvében BÁRDOSSY László. A „lagymatag” oszmán politikát Magyarországgal szemben azzal magyarázza, hogy az oszmán birodalom „tudatosan ázsiai hatalom maradt”, s az európai hadszínteret másodlagosnak tekintette. Az európai hódításokat ugyanakkor eleve korlátok közé szorította az a tény, hogy az ellenséges területek túl messze feküdtek a fő bázisoktól.8 IVÁNYI Béla viszont úgy gondolta, hogy Szülejmán Ferdinándot tekintette fő ellenfelének, ezért Magyarországot sem leigázni, sem bekebelezni nem óhajtotta, csupán átvonulási területként felhasználni.9 A korábbi szakirodalomban felbukkant nézeteket saját elgondolásaival egyesítve nagyívű koncepciót épített fel PERJÉS Géza, szinte ad absurdum (egy Magyarországon védekező oszmán birodalom gondolatáig) tágítva a vazallus Magyarországról szóló alapelképzelést. PERJÉS abból a feltételezésből indul ki, hogy az oszmán vezetést a legnagyobb mérvű racionalitás jellemezte, és pontosan felismerte stratégiai érdekeit és erőinek korlátait. Ennélfogva Magyarországot nem akarta, de nem is tudta volna meghódítani, mivel egyrészt tudatában volt annak, hogy gazdasági érdekei elsősorban a Mediterráneumhoz kötik, másrészt világosan látta, hogy 18Magyarország már túl van azon a határon, ameddig az oszmán hadsereg tartósan és eredményesen képes működni, s egy ilyen terület megtartása nagy ráfizetéssel járna. Ennek az ún. akciórádiusznak, illetve a belőle fakadó problémáknak a felismerése és a növekvő Habsburg-fenyegetés indította Szülejmánt arra, hogy Magyarországot ütközőállamként próbálja felhasználni a Habsburgokkal szemben. Ezért a magyaroknak több ízben szövetséget ajánlott olyan feltétellel, hogy amennyiben törökbarát politikát folytatnak és nem választanak Habsburg-párti királyt, kész tiszteletben tartani az ország önállóságát, és területi egységét. Hadjáratai tulajdonképpen azt a célt szolgálták, hogy Magyarországot rákényszerítsék erre a szerepvállalásra, mivel a magyar vezetők sorra elutasították ajánlatait. Végül azonban pontosan az késztette Szülejmánt eredeti koncepciójának feladására, vagyis Buda kényszerű megszállására, ami korábban a tervet megérlelte benne: a hadsereg akciórádiuszának korlátozottsága.10 – Végül említsük meg, hogy a korszak 19politikai eseményeinek elemzéséből a nemzetközi szakirodalomban is többen – így például H. INALCIK, vagy újabban M. BERINDEI és G. VEINSTEIN – vonták le azt a következtetést, hogy Szülejmán eredetileg vazallus állammá akarta tenni Magyarországot.11
5 SALAMON Ferenc, Magyarország a török hódítás korában, Budapest, 18862, 81–82.
6 THÚRY József, A török hódítás kezdete Magyarországon. In: Századok 27. 1893. 587.
7 HORVÁTH Mihály, Utyeszenich Fráter György (Martinuzzi bíbornok élete), Pest, 18723, 19.
8 BÁRDOSSY László, Magyar politika a mohácsi vész után, Budapest, 1943, 13.; vö. uo. a 83. oldallal.
9 IVÁNYI Béla, Buda és Pest sorsdöntőévei. In: Tanulmányok Budapest Múltjából, IX. Budapest, 1941, 32–34.
10 PERJÉS Géza először Az országút szélére vetett ország című tanulmányában fejtette ki elgondolásait (könyvalakban megjelent: Budapest, 1975, a Gyorsuló idő sorozatban), majd még átfogóbban és részletesebben Mohács című könyvében (Budapest, 1979). A török politika racionalitásának újabb, lényegében már érvek nélküli bizonygatása: PERJÉS Géza, Szulejmán koncepciója és Erdély. In: Tanulmányok Erdély történetéről. Szakmai konferencia Debrecenben 1987. október 9–10. Szerk. RÁCZ István, Debrecen, 1988, 84–91. – PERJÉS Géza írásai Magyarországon heves vitákat váltottak ki, sőt külföldön is felfigyeltek rájuk. Törökországban például Ismail SOSYAL meleg hangú cikkben méltatta a szerző nézeteit, szakszerűségét és elfogulatlan szemléletmódját (ld. Mohaç sonrasi Türk-Macar siyasal ilişkileri üzerinde Macar tarihçisi Géza Perjés’ in bir degerlendirmesi [Perjés Géza magyar történész értékelése a mohács utáni török-magyar politikai kapcsolatokról]. In: Belleten 40. 157. 1876. 127–138.). Újabban Mohács c. könyvének rövidített török változatát is kiadták (Mohaç meydan muharebeai. Çeviren, özetleyen ve tanitan Şerif BAŞTAV, Ankara, 1988). Hatása egyes nyugat-európai szerzőknél is nyilvánvaló (például az alább még említendő Gilles VEINSTEINnél, ld. 1986-ban Budapesten és a pécsi CIÉPO-konferencián tartott előadását: La politique hongroise de Sultan Suleyman et ďIbrahim pacha ŕ travers deux lettres de 1534 au roi Sigismond de Pologne). Külföldön viszont szinte semmit sem tudnak arról, hogy Magyarországon épp azt rótták fel a kritikusai PERJÉSnek, hogy bizonyíthatatlan és főleg ellentmondásos prekoncepciókkal dolgozik, s szakmai szempontból is komoly kifogásokat emeltek forráskezelésével szemben. Így PERJÉS érvelésének arra az alapvető ellentmondására sem figyel(het)tek fel, hogy egy olyan politikai konstrukció előnyeit bizonygatja (és ítéli el annak elvetése miatt a korabeli magyar vezetőket), amiről ő maga mutatja ki, hogy semmiféle realitása nem volt (ezt az észrevételt BARTA Gábor fogalmazta meg, ld. a 16. jegyzetben idézett helyeket).
11 H. INALCIK, The Ottomán Empire. The Classical Age 1300–1600, London, 1873, 35. (INALCIK ezt azzal magyarázza, hogy túl nehéz és költséges lett volna közvetlen uralmat kiépíteni egy idegen, távoli országban. Ehhez csatlakozva mondja RÁZSÓ Gyula, hogy a török érdekeknek jobban megfelelt a vazallusi függés, hiszen a közvetlen hódítástól kevés gyakorlati hasznot remélhettek; ld. A Habsburg-birodalom politikai és katonai törekvései Magyarországon Mohács időszakában. In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Szerk. RÚZSÁS Lajos és SZAKÁLY Ferenc, Budapest, 1986, 148.). – M. BERINDEI – G. VEINSTEIN, ĽEmpíre ottoman et les pays roumains 1544–1545. Ètude et documents, Paris-Cambridge, 1987, 27. skk. (Documents et recherches sur le monde byzantin, néohellenique et balkanique, 14.). A későbbi magyarországi török uralom deficites pénzügyi mérlege alapján jutott KÁLDY– NAGY Gyula arra a következtetésre, hogy az oszmán vezetők valószínűleg előre látták ezt a helyzetet, s kezdetben ezért tartózkodtak Magyarország közvetlen bekebelezésétől (ld. Szulejmán, Budapest, 1974, 170., 178.).
20Ezzel szemben mások azt a véleményt fogalmazták meg, hogy Szülejmán idejében az oszmán birodalom határozott céljai közé tartozott Magyarország elfoglalása, s ennek elhúzódása taktikai okokkal magyarázható. ACSÁDY Ignác szemében az első győzelmeket követőóvatos lépések, barátinak tűnő gesztusok nem mások, mint részei egy jól kiszámított politikának, mellyel a szultán Magyarország leigázásának „tervét lépésről lépésre, fokozatosan és kockázat nélkül igyekezett valósítani”.12 Minden, beleértve a Szapolyai Jánossal kötött szövetséget, csak eszköz volt ahhoz, hogy „Magyarország birtokba vételét akkor és oly módon hajtsa végre, mikor és mi módon maga akarja s a siker reményében teheti”.13 Tökéletesen megegyezik ezzel SZAKÁLY Ferenc álláspontja, aki szerint az oszmánok Magyarországon is a hódítás jól bevált szakaszos vagy lépcsőzetes módszerét alkalmazták, pontosan úgy, ahogy korábban a balkáni államok esetében tették. Az első, több mint egy évszázadig tartóés az ország „megpuhítását” célzó szakasz 1526-tal zárult, amikor életbe lépett a hódítás második fázisa, amelyben az oszmánok döntőütközet kiprovokálásával végleg megtörték a magyar királyság ellenállóképességét. A harmadik lépcsőben következtek azok a lépések, amelyek az ország feletti – egyelőre laza – ellenőrzés megteremtését és a későbbi, immár végleges hódítás előkészítését szolgálták. Kiemelkedő fontosságú ezek közül a Szerémség megszállása, 21amely egyszerre fosztotta meg Magyarországot utolsó jelentős védelmi vonalától és juttatta olyan bázis birtokába az oszmánokat, ahonnan – a később Pestre és Székesfehérvárra telepített garnizonokkal együtt – könnyedén kontroll alatt tarthatták a magyar fővárost, s ahonnan hatásos elrettentést, illetve védelmet nyújthattak a török politikát kiszolgáló erőknek. Az utóbbiak élén Szapolyai Jánosnak szánta az oszmán vezetés azt a szerepet, hogy legalizálja (vagy elfedje) magyarországi törekvéseit. A választás azért esett őrá, mert a törökök jól tudták, hogy támogatásuk nélkül nem tarthatja magát. De mellette más törökpárti urak fellépését is bátorították (így például Perényi Péterét és Maylád Istvánét), akiktől részben a magyar társadalom megosztását, részben a török orientáció gondolatának elültetését remélték. Gritti magyarországi tevékenységét is úgy kell értékelni, mint a szultáni udvar kísérletét arra, hogy még szorosabban irányítása alá vonja a magyar belpolitikát, amelyben a szultán egyébként is igyekezett döntőbíróként fellépni. Az oszmán vezetés minden erőfeszítése kevésnek bizonyult azonban ahhoz, hogy a balkáninál fejlettebb magyar társadalom bármely rétegét maga melléállítsa, így az 1541 után berendezkedő oszmán hatalom lényegében semmiféle helyi erőre nem támaszkodhatott Magyarországon. SZAKÁLY Ferenc vetette fel azt a gondolatot is, hogy az oszmán vezetés 1529-ben és 1532-ben Magyarország pacifikálásának problémáját kívánta megoldani a Bécs elleni hadjáratokkal.14
12 ACSÁDY Ignác, Magyarország három részre oszlásának története 1526–1608, Budapest, 1897, 70. (A magyar nemzet története, V.)
13 Uo.
14 SZAKÁLY Ferenc, A mohácai csata, Budapest, 1975, 123–124.; uő., Vesztőhely az út porában. Gritti Magyarországon 1529–1534, Budapest, 1986, 109–147.
SZAKÁLYhoz közeli, vagy vele azonos nézeteket vall KOSÁRY Domokos, aki erőteljesen hangsúlyozza – az oszmán 22birodalom terjeszkedő szándékát Magyarországgal szemben,15 BARTA Gábor,16 KUBINYI András – aki ugyancsak több tényt sorakoztat fel a török támadó szándékának bizonyítására17 –, vagy a külföldi szerzők közül Cr. FENEŞAN – ő kifejezetten a szakaszos stratégia mellett hoz fel újabb bizonyítékokat.18
15 KOSÁRY Domokos, Magyar külpolitika Mohács előtt, Budapest, 1978, 65–68.; vö. 184–185.: 103. jegyzettel; uő., Módszertan vagy bűvészkedés? In: Valóság 21. 10. 1978. 94–96.
16 BARTA Gábor, Az országút szélére vetett vita. In: Magyar Tudomány 87(25). 2. 1980. 113–121; uő., Viszontválasz in: Magyar Tudomány 87(25). 8–9. 1980. 635–639.; uő., A Sztambulba vezetőút (1526–1528), Budapest, 1983, 80–81., 86., 220.: 91.j.
17 KUBINYI András, A mohácsi csata és előzményei. In: Századok 115. 1. 1981. 66–107., főleg 90.
18 Cr. FENEŞAN, Începutul dominaţiei otomane asupra Banatului la 1541. In: Revista Arhivelor 64. 49. 1. 1987. 38–45 – Bizonyos értelemben különálló véleményt képvisel MATUZ József, aki jogi aspektusból értelmezi Szülejmán lépéseit. Szerinte államjogilag Magyarország már 1526 vagy 1529 óta az oszmán birodalom része volt, s Szülejmán 1541-ben csupán a gyakorlatban realizálta ezt az elvet; ld. Der Verzidit Süleymans des Prächtigen auf die Annexion Ungarns. In: Ungarn Jahrbuch 6. 1974–1975 (1976). 38–46. Ehhez két megjegyzés: i. Szülejmán és vezírei 1526 után valóban számtalanszor jelentik ki, hogy Magyarország az övék, de – legalábbis az európaiak felé– jobbára nem egyfajta iszlám államjogi fikcióra, hanem a „szablya jogára” vagy a „hadijogra” hivatkozva; 2. ezzel teljes összhangban Magyarország „végleges” bekebelezése iszlám jogi szempontból csak 1541-ben történik meg, a budai pénteki istentisztelet és hutbe megtartásával. Több példát lehetne felsorakoztatni arra, hogy nemcsak a törökök, hanem még a korabeli magyarok is a hutbe, a pénteki prédikáció elhangzását tekintették olyan aktusnak, ami a török foglalásokat jogilag szentesítette és visszavonhatatlanná tette a törökök szemében (ld. például éppen Buda elestével kapcsolatban: Verancsics Antal …összes munkái. I. Történelmi dolgozatok deák nyelven. Közli SZALAY László, Pest, 1857, 222.: Ferunt hoc genti sacrificium esse, idque ea lege a Mahometto institutum, ut quibuscunque in locis atque urbibus fuerit celebratum, iis ess ipsas urbes, locaque, quibus sunt adempta, nefas sit unquam restituere, nec eo a lii, quam bellorum ductores, ac nationum, rerumque domini defunguntur). Erre pedig sem 1526-ban, sem 1529-ben nem került sor Budán.
23Többen felhívták már a figyelmet arra – s ezt magam is teljes mértékben osztom –, hogy a kutatásnak az eddigiekben jellemzett megosztottsága főleg a török oldal nem kielégítő ismeretére vezethető vissza. Míg az európai uralkodók, politikusok szándékaiba és törekvéseibe a dokumentumok garmadája révén tekinthetünk be, addig az oszmán politika mozgatórugóira és a konkrét tervekre legtöbb esetben csak következtetni lehet. Az isztambuli udvarban megforduló európai diplomaták tudósításai, tárgyalási beszámolói ugyan sok hasznos és nélkülözhetetlen információt közvetítenek, de érthető módon ezek sem helyettesíthetik mindenben az olyan belső oszmán forrásokat, amelyek hitelesebben tárnák fel a birodalom vezetőinek elképzeléseit. Ilyenekből azonban, mint ismeretes, kevés van, vagy legalábbis keveset publikáltak. Mivel a magyar történetírásban oly sokat vitatott Mohács-korszak vizsgálatában éppen az oszmán anyag bővülésétől várhatunk elmozdulást, az alábbiakban néhány, eddig ismeretlen török irat közlésével és már kiadott, de a kutatásban még nem hasznosított dokumentum bevonásával szeretnék új adatokat szolgáltatni az oszmánok magyarországi politikájához, ezen belül pedig főleg az 1541. évi török magatartás jobb megvilágításához. Előre jelzem, hogy következtetéseim a fentebb másodikként jellemzett álláspontot fogják támogatni, vagyis azt, hogy a szultán és tanácsadói a szakaszos stratégia alkalmazásával 24kívánták Magyarországot a birodalom részévé tenni. Mielőtt azonban tulajdonképpeni tárgyamra térnék, néhány megjegyzést kell tennem; észrevételeim első része az oszmán politika természetére próbál fényt vetni, második része pedig a magyarországi politika főbb csomópontjait érinti a szülejmáni éra első időszakában.
