III.
III.
1. Mi azonban egyelőre térjünk vissza 1520–21-hez, amikor is a szultán támadása – ellentétben az 1526. vagy 1528. évivel – annyira váratlanul érte Európát. Pedig az oszmán politika nyugati fordulatát már Szülejmán trónra lépése előtt több dolog előkészítette. Először is a keleti 35hadjáratok a közvetlen siita veszély elhárításával és az arab területek elfoglalásával egyelőre elérték céljukat, s a terjeszkedés lassan közeledett a végső határokhoz.32 Másodszor, az oszmán stratégia régi hagyománya, az „egy lépés keleten, egy lépés nyugaton” elve33 mosta nyugati hódításokat tűzte napirendre, ami mögött persze nem csupán elvi, hanem józan gyakorlati megfontolások húzódtak meg – nevezetesen, hogy az éveken át tartó súlyos háborúkban kimerült keleti területeket lélegzetvételhez juttassák. És végül és legfőképpen nyugati fordulatra ösztönzött a társadalom; a hadsereg (elsősorban a janicsárság), sőt az irányító elit tekintélyes részének elégedetlensége a muszlimokkal folytatott szakadatlan hadakozás miatt, ami egyébként már Szelim idejében kezdett lábra kapni.34 Így aztán a hatalmának 36konszolidálására törekvő Szülejmán előtt nemigen nyílt más alternatíva, mint hogy hátat fordít apja politikai „végrendeletének”, aki a perzsa probléma végleges megoldását hagyta örökül fiára.35 Semmi meglepő nincs hát abban, hogy a birodalom következőáldozata Magyarország lett. Mert bármilyen furcsán hangzik, Szülejmán kifejezetten ezen a tájon keresett magának ellenséget, s így esett a választása erre az országra (szándékai mögött már csak ezért is felesleges különleges stratégiai elképzeléseket keresnünk). Ahogy az 1521. évi fethnáméban mondja: „…a hitetlenek ellen indítandó szent hadjáratra határoztam el magamat, s számba 37vevén a tévelygő nemzeteket, a kétségbe esett magyarokra fordítottam figyelmemet, a kiknek húsával és vérével táplálkozott kardunk régi időktől fogva.”36 Az 1526. évi hadjáratról beszámoló győzelmi irat pedig azt a nagy okot is világosan megmondja, hogy miért éppen a magyarokat szemelte ki: „elhatároztam magamat a szent háborúra s győzelmes fejedelmi hadjáratom kantárszárát a feslett életű hitetlen nemzetek közül éppen a szerencsétlen magyarok felé irányoztam, … minthogy ezeknek országa határos az iszlám területével.”37 Más adat is szól amellett, hogy az oszmán stratégia ekkor tájt főként annak eldöntésére korlátozódott, hogy melyik szomszédot kell megtámadni és hogyan. Musztafa pasa másodvezír mesélte el Laskinak 1528 januárjában, hogy Mohács előtt az oszmán vezetők egy Lengyelország elleni akciót is fontolóra vettek, „de aztán úgy tűnt nekünk, hogy előbb Magyarország királyságát támadjuk meg, amely gazdag és hatalmas volt, Lengyelországgal pedig majd azután próbálkozunk.”38 Musztafa egyúttal tanulságos előadásban fejtette ki a követnek, hogy akinek a birodalom ártani tud, annak árt is, s aki náluk gyengébb, az legfeljebb adó ellenében kaphat békét a portán; ha 1526-ban nem Magyarország ellen vonulnak fel, Lengyelország jutott volna annak sorsára; ha a lengyel király vonakodott volna fizetni, fegyverrel kényszerítették volna rá. Ibrahim mindezt megtoldotta azzal, hogy a tatárok felhasználásával tervszerűen pusztítják a lengyel területeket, s ennek igazolására papírokat 38hozatott be, s ezekről olvasta azoknak a helyeknek a nevét, „ahová beütéseket kell eszközölni”.39
32 Lényegében akkor stabilizálódik majd, amikor Szülejmán csapatai 1534-ben elfoglalják Bagdadot és 1538-ban Bászrát. Az Irán elleni háborúk egyébként is korlátozott célokért folytak Szülejmán korszakában, mindenekelőtt az Örményország és a Kurdisztán feletti fennhatóság megteremtését és az Eufrátesz természetes határvonalának elérését és biztosítását szolgálták; vö. A. ALLOUCHE, The Ottoman-Safavid Conflict (906–962/1500–1555), Berlin, 1983, 103. (Islamkundliche Untersuchungen, 91.)
33 Vö. ehhez H. INALCIK, The Ottoman Empire, 14.; Y. YÜCEL, Muhteşem Türk Kanuni ile 46 yil [46 év Nagy Szülejmánnal], Ankara, 1987, VII.
34 H.G. YURDAYDIN, Kanuni’nin cülűsu ve ilk seferleri [Szülejmán trónra lépése és első hadjáratai, Ankara, 1961, 16.; M.T. GOKBILGIN, Kanunî Sultan Süleyman’in Macaristan ve Avrupa siyasetinin sebeb ve amilleri, geçirdigi safhalar [Indítékok, tényezők és szakaszok Szülejmán magyarországi és európai politikájában]. In: Kanunî Armagani, Ankara, 1970, 6.; J: L. BACQUÉGRAMMONT, Les Ottomans, les Safavides et leur voisins. Contribution ŕľhistoire des relations internationales dans ľOrient islamique de 1514 ŕ 1524 , Istanbul, 1987, 231–234., 273., 298., 340–341. Az utóbbi szerző szerint már Szelim 1518. évi Irán elleni hadjáratát is a hadsereg ellenállása hiúsította meg, s Píri pasa nagyvezír a későbbiekben ugyancsak arra próbálta rávenni az uralkodót, hogy a következő hadi vállalkozásra ne keleten kerüljön sor. Jellemzőnek tartom egyébként, hogy az oszmán történetírásban hamarosan egy külön propagandisztikus műfaj, az ún. Szelim-náme irodalom alakult ki azzal a céllal, hogy a hitsorsosok szemében tisztára mossa a sok muszlim vér kiontásáért felelős uralkodót; ld. A. UGUR, The Reign of Sultan Selim I in the Líght of the Selim-name Literature, Berlin, 1985, 1–5. (Islamkundliche Untersuchungen, 109.)
35 J.L. BACQUÉGRAMMONT, i.m., 340. Úgy tűnik, Szelim szinte már megszállottan kergette a „kizilbas eretnekkel” való leszámolás ábrándját, vö. i.m., 234., 273–274 Y. YÜCEL ezzel szemben egy olyan hagyományt említ, amely szerint Szelim a nyugati orientációt ajánlotta volna fiának, s Szülejmán már trónörökösként tudatosan készült a fordulatra, ld. i.m., VII, 15. Akárhogy is volt, a végeredmény ugyanaz lett: a katonai-bürokratikus réteg nyomására úgy döntött, hogy az európai földfoglalásokat részesíti előnyben a keleti és a tengeri-kereskedelini szupremáciáért folytatott harccal szemben, mert rövid távon ez felelt meg a birodalom érdekeinek; ehhez ld. még A.C. HESS, The Evolution of the Ottoman Seaborn Empire in the Age of the Oceanic Discoveries, 1453–1525. In: American Historical Review 75. 7. 1970. 1912–1914, 1916.
36 FERIDUN, Münşe’at, I. 515.; magyarul: THÚRY József, Török történetírók, I. 373–374.
37 FERIDUN, i.m., 547.; magyarul: THÚRY J., i.m., 379.
38 E. HURMUZAKI, Documente, II/1. 57.
39 i.m., 54.
Még ha beszámítjuk is azt, hogy ezek a kijelentések az adóügyében ellenálló követ megpuhítását szolgálták, akkor is nehéz szabadulnia gondolattól, hogy az oszmán államférfiak itt a Magyarországgal szemben (is) alkalmazott politikát fogalmazták meg. És ezen a ponton óhatatlanul beleütközünk az 1521. évi hadjárat két homályos, máig vitatott kérdésébe, nevezetesen a hadjárat okának és céljának problémájába. Ismeretes, hogy a támadás megindítását rendszerint azzal szokták összefüggésbe hozni, hogy Szülejmán követét, az 1520 decemberében Budára érkező Behrám csaust II. Lajos magyar király börtönbe záratta. Az általános felfogás szerint a szultán e sérelem megbosszulására vezette volna hadait az ország ellen. Már az eddigiek alapján erős a gyanúnk, hogy Lajosnak ez a „felelőtlen” cselekedete nem annyira okot, mint inkább kitűnőürügyet szolgáltatott a szultán amúgy is várható fellépéséhez.40 A gyanúból aztán csaknem bizonyosság lesz, ha ismét a többször idézett 1521. évi fethnáméhoz fordulunk felvilágosításért; abból ugyanis világosan kiderül, hogy a magyarországi támadást már Dzsánberdi Gazáli felkelése előtt elhatározták.41 Miután ezzel összhangban egyes történetírók úgy tudják, hogy a lázadás hírére összehívott dívánban, november közepe tájt, a felkelést és a magyar ügyet egyszerre tárgyalták,42 valószínűnek látszik, hogy – ha nem előbb – legkésőbb itt 39döntöttek Behrám elküldéséről (lévén, hogy december 10-én már biztosan Budán tartózkodott).43 Mindebből viszont az következik, hogy Szülejmán feltételezett békeajánlata legalábbis nem volt őszinte, s Lajos és tanácsadói nem alaptalanul gyanakodtak megtévesztő manőverre.44 Lépésük elsőre mégis súlyos hibának látszik, amit az ország katasztrófális helyzete érthetővé tesz ugyan, de nem menthet; bizonytalan információk birtokában, régi beidegződésekre támaszkodva, egy európai összefogás és segítségnyújtás hiú reményében provokálni egy ugrásra kész szomszédos nagyhatalmat – valóban nem vall bölcs politikára. Továbbra is kérdés azonban, hogy nem azért jártak-e el így, mert Szülejmán maga is ezt tette velük; konkrétan: milyen ajánlatokkal érkezhetett a török követ a magyar királyi udvarba?
40 A különböző oszmán krónikákban olvasható indokok összevetése után ugyanezt a véleményt fogalmazta meg H. YURDAYDIN, i.m., 15–16.
41 FERIDUN, i.m., 515–516; THÚRY J., i.m., 373–374.
42 H. YURDAYDIN, i.m., 8: 33. j.
43 KOSÁRY D., Magyar külpolitika, 50.
44 KUBINYI András (A mohácsi csata és előzményei, 80, 82.) a követ érkezése és a hadjárat megindítása közt eltelt idő rövidségét figyelembe véve elképzelhetőnek tartja, hogy az oszmán vezetés tudatosan próbálta volna elaltatnia magyarok éberségét és késleltetni előkészületeiket. – Emellett szól az is, hogy ezt a fogást később is bevetették.
A követjárásról tudósító források zöme, mint ismert, jóval későbbi, és nem mentes a tendenciózus beállításoktól sem. Ezért utóbb joggal fogalmazódtak meg kételyek azokkal a kombinációkkal szemben, amelyek e forrásokra építve azt hangoztatták, hogy a szultán a béke megújítása fejében vagy adófizetést, vagy a német tartományok feléátvonulási lehetőséget követelt a magyar kormányzattól, amely ezeket a szuverenitását sértőés az ország külkapcsolataival összeegyeztethetetlen igényeket érthető módon nem fogadhatta 40e1.45 Mivel az eseménnyel közel egyidejű, érdemleges forrás mindössze egy van, a megbízhatónak tartott Tubero, raguzai történetíró műve, a tárgyalásokra az ő közléseit szokás mérvadónak tekinteni. Tubero azonban elég szűkszavúan tájékoztat, lényegében annyit mond, hogy a szultán változatlan feltételekkel javasolta az apja által megkötött fegyverszünet megújítását.46 Amennyiben ez az értesülés helytálló, úgy a követ valószínűleg felvetette az átvonulás kérdését, hiszen az 1519. március 28-án létrejött török-magyar fegyverszüneti egyezmény több feltételhez (például a magyar király hozzájárulásához) kötve valóban tartalmazott egy átvonulási klauzulát.47 Hogy ezzel együtt az adóügyét is megpendítette volna, azt az eddig ismertté vált források alapján nem lehet eldönteni. De, anélkül, hogy a bizonyíthatatlan hipotézisek ingoványos talajára kívánnék lépni, ezt nem zárnám ki eleve a lehetőségek köréből. Nem azért, mert utóbb egy-két oszmán történetíró, talán valóban az indokkeresés szándékával, ilyesmiről beszél, hanem azért, mert van néhány, ebbe az irányba mutató, megfontolást érdemlő momentum. Első helyre tenném, hogy egy ilyen követelés teljes összhangban van az oszmán politika fentebb jellemzett módszereivel; mikor az oszmán vezetők valakit „szövetségesnek” (vagyis hűbéresnek) szemeltek ki, vagy támadásukat előkészítve provokálni akartak, 41akkor azt első lépésként rendszerint adófizetésre szólították fel. Csak e szűkebb periódusból néhány példát véve: ezt tették 1523-ban Radu havasalföldi fejedelemmel,48 ezt fontolgatták, mint láttuk, 1525 körül Lengyelországgal (s talán 1526-ban Magyarországgal) szemben,49 ez volt az első követelés, amit János király követének nekiszegeztek 1527–28 fordulóján,50 s 1532-ben egyik levelében Szülejmán azzal ingerelte V. Károlyt, hogy ha nem áll ki ellene, „majd adót fog küldeni”.51 Másodszor hivatkoznék az 1524. évi nevezetes és obskurus oszmán-magyar tárgyalásokra. Ma már valószínűnek látszik, hogy ez év tavaszán a magyar kormány egy török követtel tárgyalt Budán, aki egy megegyezés feltételéül azt szabta, hogy a magyarok fizessenek adót és tegyék lehetővé az oszmán csapatok szabad átvonulását Németország felé.52 Minthogy 1520 után újabb követ érkezését semmiféle adat nem bizonyítja, KOSÁY Domokos 42elképzelhetőnek tartja, hogy a szorult helyzetben lévő magyar vezetés a fogságban tartott Behrám csaust hozatta elő, s az ő révén próbálta meg ismét felvenni a tárgyalások megszakított fonalát.53 Feltevésének helyességét a Laski-féle napló két bejegyzése is igazolja. Ajasz pasa és Ibrahim nagyvezír egymástól függetlenül, egybehangzóan egyetlen Lajoshoz menesztett követről tett említést, s hogy Behrámra gondoltak, az Ajasz szavaiból világosan kiderül: „De mondd csak nekem, a mi urunknak az a szolgája, akit követként Lajos királyhoz küldtünk, s tudjuk róla, hogy Tatán ült börtönben, él-e, vagy kinek a kezében van most?”54 Ha igaz tehát, márpedig minden erre mutat, hogy Szülejmán több küldöttet nem indított útnak Budára 1520 után, akkor Behrám az 1524-es megbeszéléseken csak azokat a feltételeket ismételhette el, amelyekkel 1520-ban ideérkezett, hiszen mind Ibrahimék kijelentései, mind a követ elzáratásának ténye valószínűtlenné teszi, hogy közben újabb utasításokat kapott volna. De akárhogy is volt: akár szándékainak leplezése, akár ellenkezőleg, félreérthetetlen közlése volt Szülejmán célja 1520-ban, mindegyik ugyanazt bizonyítja, mint az 1524. évi elfogadhatatlan „ajánlat”; azt, s itt KUBINYI Andrásnak az utóbbit értékelő szavait idézzük, hogy „… a szultán ezzel lényegében megingathatatlan háborús szándékát adja tudtul”.55
45 A források és a különféle nézetek kritikai értékelése: KOSÁRY D., Magyar külpolátika, 53. skk.
46 i.m., 53, 61.
47 KUBINYI A., A mohácsi csata és előzményei, 69–73. Későbbi adatok állítólagos oszmán átvonulási kérelmekre – vagy azok lehetőségére – Magyarországon és Itáliában: SZALAY L., Adalékok, 24: jegyzet; ÓVÁRY Lipót, A Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottságának oklevélmásolatai, II, Budapest, 1894, 168. sz.
48 KUBINYI A., i.m., 82, 89.
49 Erre még visszatérek.
50 E. HURMUZAKI, Documente, II/1. 41. skk. Vö. BARTA G., A Sztambulba vezetőút, 166. skk. Noha ettől a követeléstől a tárgyalások végén elálltak, lényeges, hogy János adófizetési kötelezettségének fikciójához mindig ragaszkodtak, ld. az 1529. és 1541. évi fethnámékat, vagy a János Zsigmondnak adott szövetséglevelet (FERIDUN, Münşe’at, I. 551; THÚRY J., I. 389, 392; SZALAY L., Adalékok, 195–196.).
51 A. von GÉVAY, Urkunden und Actenstücke … 1531–1532, Wien, 1838, 88. Vö. ACSÁDY L, i.m., 88. A levél magyar fordítása: Kőszeg ostromának emlékezete. Válogatta, szerk., a bevezetőt és a jegyzeteket írta BARISKA István, Budapest, 1982, 170–171.
52 A. LHOTSKY, Das Zeitalter des Hauses Österreich. Die erste Jahre der Regierung Ferdinands I. in Österreich (1520–1527), Wien, 1971, 173; KUBINYI A., A mohácsi csata és előzményei, 36. skk; uő., A magyar állam belpolitikai helyzete, 66–67.
53 KOSÁRY D., Magyar külpolitika, 150.
54 E. HURMUZAKI, Documente, II/1. 43, vö. uo. a 49. oldallal; BARTA G., i.m., 166. Ez a nyilatkozat már csak azért is hitelesebbnek tűnik, mint Ibrahimé 1533-ból, amikor két követről beszélt (vö. KOSÁRY D., i.m., 64.), mivel időben közelebb van az eseményhez.
55 KUBINYI A., A mohácsi csata és előzményei, 90.
43Mindent összevetve, annyi elfogadhatónak látszik, hogy Szülejmán a követküldéssel minimálisan félrevezetni, de az sem kizárt, hogy provokálni próbálta a magyar kormányt 1520-ban, lévén, hogy a jelek szerint a támadást már előtte elhatározta. Ha ebben a „játszmában” a feltételezett követelések elutasítását egy jól kiszámított lépésnek tekintjük, akkor a követtel történt „baleset” az a váratlan ráadás, ami még inkább megadta a nagyhatalmi agressziónak a jogszerűség látszatát. Hogy mindez az ürügyet szolgáltatta, s nem az okot, az abból is kiderül, hogy a szultán az egész ügyre egy szót sem veszteget említett fethnáméjában.
A másik kérdés, amiben nincs egységes vélemény, a hadjárat eredeti célkitűzésének kérdése. Némelyek szerint, akik hivatkoznak az anatóliai csapatok otthon hagyására, a kései indulásra, az élelemellátás hiányosságaira, a vezetés határozatlanságára stb., ez legfeljebb a magyar délvidék megszerzését foglalhatta magában.56 Az oszmán források ezzel szemben egyöntetűen állítják, hogy a szultán nemcsak kezdetben, hanem még Szabács elfoglalása után is azt tervezte, hogy „Magyarország székhelyéig, Budun városáig megy”.57 (A vita a szófiai haditanácsban sem azon folyt, hogy betörjenek-e vagy sem Magyarországra, hanem azon, hogy ezt melyik vár elfoglalásával, melyik útvonalon 44tegyék.58) De ha az előbb idézett Bosztánnak, vagy a többi, ugyanezt hangoztató krónikásnak59 valamilyen okból nem akarunk hinni, akkor a hadjárati napló vonatkozó bejegyzése,60 vagy az, hogy Szülejmán kétszer is táborába rendelte Píri Mellmed nagyvezírt,61 meg kell győzzön bennünket arról, hogy a szultán valóban Magyarországba kívánt behatolni. Az már egészen más lapra tartozik, hogy a természeti nehézségek miatt (gondoljunk a Száva áradására, amely elsöpörte a ráépített hidat), és a helyzetet reálisan értékelő vezírek rábeszélésére előbb Nándorfehérvár elfoglalását határozta el, azután pedig az elvesztegetett idő, s főleg a magyar sereg felvonulásának híre62 végképp eltérítette eredeti szándékától, s elrendelte a visszavonulást.
56 PERJÉS G., Mohács, 148. skk; SZAKÁLY Ferenc, Nándorfehérvár, 1521: a vég kezdete. In: ZAY Ferenc, Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót és így esött. Sajtó alá rendezte KOVÁCS István, Budapest, 1980, 104. skk.
57 BOSTAN, Süleyman-name; magyarul ld. THÚRY József fordításában: Török történetírók, II.` Budapest, 1896, 49. (FERDI néven).
58 KÁLDY–NAGY Gy., Szulejmán, 44–45; uő., Suleimans Angriff, 165.
59 THÚRY József, A török hódítás kezdete Magyarországon 565; vö. H. YURDAYDIN, Kanunî’nin cülűsu, 26–27, 29.
60 A.C. SCHAENDLINGER, Die Feldzugstagebücher des ersten und zweiten ungarischen Feldzugs Suleymans I., Wien, 1978, 31; magyarul: THÚRY J, Török történetárók, I. 286: ,;S azt is megparancsolta, hogy verjenek hidat a Száván, hogy a győzelmes sereg átkelhessen Magyarországba”.
61 KÁLDY–NAGY Gy., Szulejmán, 45–46. és Suleimans Angriff, 166.
62 KÁLDY–NAGY Gy., Szulejmán, 48–49. és Suleimans Angriff, 168.
Minden arra vall tehát, hogy a rutinszerűen működésbe hozott oszmán hódító gépezet egyszerűen a szomszédság okán fordult Magyarország ellen 1521-ben, s a hadjárat eredendően – a bevált oszmán hódítási taktikának megfelelően – az ország főerejének megtörését és – az 1526. évi lépésekből következtetve – egy átmeneti függő 45viszony megteremtését célozta. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez nem Szülejmán különleges stratégiai elképzeléseinek terméke, hanem egyszerűen természetes velejárója az elődeitől örökölt politikai és katonai módszereknek. Hogy a kortársak maguk is ilyen keretben szemlélhették az 1521. évi tervet, az jól kitűnik Kemálpasazáde krónikájából, aki szerint a szultán azért akart Buda ellen vonulni, mert a főváros leverése utóbb az egész ország megszerzését megkönnyítené.63 Az elképzelés végeredményben a szultán személyén bukott meg, aki határozatlanságával, elhibázott döntéseivel saját magát hozta olyan helyzetbe, hogy lehetetlenné vált a kitűzött cél megvalósítása.64
63 H. YURDAYDIN, Kanunî’nin cülűsu, 26–27.
64 Ide tartozik még, hogy az anatóliai sereg hátrahagyásának oka egyszerűen az volt, hogy a szultán első hadjárata alkalmával minél kevesebb kockázatot akart vállalni, s ezért egy esetleges perzsa támadás megelőzésére Ferhád pasa vezetésével jelentős erőket vont össze – valószínűleg – Kajszeri vidékén. A hadjárat idején végig nagy figyelemmel kísérte a keleti fejleményeket, sőt a perzsa ambíciók leszerelésére egy „félhivatalos” diplomáciai küldetésre is sor került. Ld. H. YURDAYDIN, i.m., 1g–14. (szerinte ezek a csapatok Szíriában állomásoztak), és J.–L. BACQUÉGRAMMONT, Les Ottomans, 300. skk.
2. Miután Szülejmán sikeresen megoldotta a még apja által ráhagyott feladatot, Rodosz elfoglalását, s a birodalom keleti felében is nyugalmat teremtett, újra Magyarország ellen fordulhatott, hogy az 1521-ben félbemaradt vállalkozást befejezze. Konkrét adatok tanúskodnak arról, hogy a Belgrád elfoglalása utáni években komolyan készülődött a nagy leszámolásra. Közülük már ismeretes Iszmail sah 1523-ban II. Lajos magyar királyhoz küldött levele, amelyben a perzsa uralkodó a következőket írja: „Amint tudod, te 46legbölcsebb király, már többször levelet küldtünk Neked és tudósítottunk téged afelől, hogy mi módon írta meg nekünk több ízben is a törökök királya s az ottománok sarjadéka azt, miszerint elhatározta: leigázza egész Magyarországot, mert – mint állítja – ha azt igába dönti, könnyen úrrá lesz a többi keresztény felett is”.65 Ugyanerre a szándékra derül fény egy valószínűleg 1524–25 körüli jelentésből, amelyet Jahjapasa-oglu Báli bég, Bosznia kormányzója terjesztett be a szultáni udvarhoz. Ebben Báli a szultán kérdésére beszámol hadi előkészületeiről és elmondja a véleményét arról, hogy melyik útvonal lenne a legalkalmasabb a Budára való behatoláshoz, mivel – s itt a korábban hozzáérkező parancsot ismétli el – „a felséges padisah indulása az átkozott Magyarország ellen lesz”.66
65 TARDY Lajos, Régi magyar követjárások keleten, Budapest, 1971, 87.
66 Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Arşivi, E. 6146/2. Az iratot egészében ld. a Függelékben az 1. sz. alatt.
Báli egyik kijelentése azt is elárulja, hogy az oszmán vezetés tökéletesen tisztában volt az áldozatul kiszemelt ország belsőállapotával. Magyarországra nézve lesújtó véleményét ugyanis így fogalmazta meg: „A magas trónus előtt ne legyen titok, hogy az átkozott Magyarországnak nincs olyan helyzete és ereje, amit bármi módon figyelembe és tekintetbe kellene venni”. A nemzetközi helyzet szintén úgy alakult, hogy a szultáni udvar annál jobbat már nem is kívánhatott volna. 1524 májusában meghalt Iszmail sah, s vele együtt az iráni politikából hosszú időre eltűnt az aktív oszmán-ellenes fellépés gondolata. A Habsburg-francia konfliktus, a német birodalom belső ellentétei pedig világossá tették a szultán előtt, hogy Magyarország nem 47számíthat hathatós támogatásra Európában.67 De hogy a kockázatot a minimálisra csökkentse, 1525 őszén három évre fegyverszünetet kötött Lengyelországgal.68 Amikor aztán 1525 végén megérkezett hozzá I. Ferenc francia király segélykérése, az uralkodó joggal érezhette úgy, hogy nincs mitől tartania.
67 D.M. VAUGHAN, Europe and the Turk. A pattern of alliances 1350–1700, Liverpool, 1954, 104. skk; KOSÁRY D., Magyar külpolitika.
68 Török szövegét kiadta: M.T. GÖKBILGIN, Venedik devlet arşivindeki vesikalar külliyatinda Kanunî Sultan Süleyman devri belgeleri [Szülejmán korabeli dokumentumok a velencei állami levéltárban]. In: Belgeler I. 2. 1964. 131–132. (október 18-i dátummal); vö. KOSÁRY D., i.m., 156.
Az 1526. augusztus 29-i mohácsi győzelemmel és Buda azt követő megszállásával Szülejmán valóra váltotta az oszmán dinasztia régi álmát, de aztán a siker kiaknázását látszólag elmulasztva, kivonult az országból. Ezt a lépést már a kortársak is furcsállották, s akárcsak az utókor, mindenfélével próbálták magyarázni.
Általánosan elterjedt az a vélemény, hogy félelemből és élelmiszerhiány miatt hagyta ott Budát, de történnek utalások az oszmán hadsereg ember- és állatveszteségeire, az épen maradt magyar csapatok zavaró akcióira stb.69 Az adott szituáció mérlegelésével és az oszmán vezetők idevágó nyilatkozatainak figyelembe vételével azt kell mondanunk, hogy bizonyos pontosításokkal szinte mindegyik tényező belejátszott valamilyen mértékben a szultán elhatározásába. 48Az oszmán vezetés óvatos viselkedése, Frangepán Kristóf és Szapolyai csapatainak támadásai, a helyi ellenállások, az ellátás problémái – mind-mind bizonyítható tény.70 Maguk az oszmán államférfiak utóbb két momentumra hivatkoztak, ami erre a döntésre késztette őket: a „fenyegető télre”és a „hiányos élelemre.”71 Semmi okunk rá, hogy ezt a hadjárati naplóáltal is alátámasztott indoklást kétségbe vonjuk, különösen nem, ha a benne foglalt időtényezőt valódi jelentőségének megfelelően értékeljük. Az a világos felismerés fejeződik ki ugyanis benne, hogy a legközelebbi oszmán váraktól messze, ellenséges terület közepén fekvő Buda biztosítása az idő rövidsége és a hiányos felkészülés miatt már nem volt lehetséges. Igazat kell tehát adnunk ACSÁDY Ignácnak, aki erőteljesen hangsúlyozza a pillanatnyi katonai szempontok szerepét Buda kiürítésében.72
69 E. HURMUZAKI, Documente, II/1. 38.; SZALAY L., Adalékok, 15., 33., 43., 94-, 106.; BARTA Gábor, Egy magyar politikus a középkori Magyarország széthullásának éveiben (Werbőczy István kancellár, 1526–1541). In: Mohács. Tanulmányok, 283–284.
70 BARTA G., A Sztambulba vezetőút, 13. skk; JÁSZAY Pál, A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után, I. Pest, 1846, 28.
71 A. von GÉVAY, Urkunden und Actenstűcke… 1528, Wien, 1837, 7.: „…hyems infesta quae prae foribus erat, et victualium defectus qui nos abire cogebat”. (Magyarul összefoglalja: SZALAY L., Adalékok, 131.) Hasonlóan magyarázza Musztafa pasa 1528-ban: „Ha nem lett volna nyakunkon a tél, megkerestük volna azt a te uradat [ti. Szapolyait] Erdélyben” (E. HURMUZAKI, i.m., 41.: …quodsi non fuisset in dorso nostro hiems, quaesivissemus istum Dominum tuum in Transilvania…).
72 ACSÁDY I., i.m., 69–70.
Nézetem szerint mégsem járnánk el helyesen, ha csupán erre az egy szempontra szűkítenénk le a magyarázatot. Eleve erre int, hogy Ibrahim a kivonulás okait firtató Hoberdanacz osztrák követnek 1528-ban odavetette még a következő mondatot: a szultán egyébként is hátrahagyta Budán a „maga emberét”(spetialem hominem suum), János vajdát, 49„az erdélyi bánt.”73 Ez természetesen nem volt igaz (pontosabban: szándékosan visszavetítette a Jánossal kötött egyezség utáni helyzetet), de tény, hogy a törökök már Budán keresték a „maguk emberét”, aki eltávozásuk után biztosítaná az országban az oszmán befolyást. A durva, de kifejező szóval „szálláscsináló” szerepére elsőként Lajos királyt szemelték ki, akinek balsorsáról csak jó sokára értesültek. Jovius szerint a hír vétele után Szülejmán levélben fordult Mária királynőhöz, s ebben kifejezte, hogy „ha Lajos életben marad vala, ő bizonyos mennyiségű adóval megelégedvén, Magyarországot neki ismét visszaadta volna.”74 Egy másik híradás még pontosabb képet ad a török lépésről és a mögötte meghúzódó elképzelésekről. Ez Brodarics István kancellártól származik, aki 1526. október 3-án kelt levelében arról tájékoztatta Krysztof Szydlowiecki lengyel főkancellárt, hogy a törökök Lajos három fogságba esett kamarását szabadon engedték, és egy üzenettel a királyhoz küldték, akiről azt hitték, hogy életben maradt. Az üzenet úgy szólt, hogy a szultán szövetséget ajánl, az országból csak a Szerémséget, a Dráva és a Száva vidékét kívánja megtartani, s felajánlja, hogy a királyt minden ellenségével szemben megvédi.75 Ezt olvasva az első pillanatban hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy Szülejmán 50talán tényleg őszinte szövetségesi viszony létrehozására törekedett (hiszen ezek szerint még adót sem követelt). A győztes fél egyoldalú kötelezettségvállalási készsége azonban óhatatlanul felkelti a gyanút, hogy nem a nagyhatalmi „védőszárny” kiterjesztéséről van-e inkább szó? Úgy, ahogy a Szapolyaival később pontosan ugyanilyen feltételekkel kötött egyezség esetében, amikor már nyilvánvalóak a taktikai megfontolások. Amikor aztán az egyetlen kikötésre, a délvidék megtartására fordítjuk figyelmünket, máris elveszik a hitünk egy őszinte szövetség lehetőségében. Szülejmán az ország legfontosabb védelmi területének, vagy ahogy Musztafa pasa 1528-ban a velencei követnek mondta: az ország kulcsainak76 megszerzésével lényegében kezébe vette a magyar királyság sorsának intézését, nem beszélve arról, hogy ezzel ténylegesen megkezdte az ország területének bekebelezését. E bázis birtokában (amit azután szisztematikusan szélesítenek) megfelelő ellenőrzést gyakorolhatott a magyar belpolitika fölött,77 s ilyen körülmények között egy budai „szövetséges” csak azt a szerepet tölthette be, amit fentebb a „szálláscsináló” fogalmával jellemeztünk. Vagyis 51megint oda jutottunk vissza, hogy Szülejmán Buda kiürítésével csak a szokásos taktikát követte, a hadjárat egésze pedig sikeresen oldotta meg a soron következő feladatot: az ellenség főerejének szétzúzását, az oszmán befolyás lehetőségének megteremtését. Amikor a szultán Budáról eltávozott, a kelléktárból mindössze egy valami hiányzott még: egy garantáltan lojális szövetséges uralkodó.
73 A. von GÉVAY, i.h.; SZALAY L., i.h.
74 Idézi JASZAY P., A magyar nemzet napjai, 18.; vö. SZALAY László, Magyarország története, IV. Lipcse, 1854, 8.; PERJÉS G., Mohács, 187.; BARTA G., A Sztambulba vezetőút, 100. (ez utóbbi helyen Ibrahim idevágó„előadásai” a velencei követnek).
75 Erről a fontos levélről a J.S. BREWER által kiadott regeszta alapján (ld. Letters and Papers Foreign and Domestic of the Reign of Henry VIII. IV/2-3, London, 1872–1876, No. 2589.) BARTA Gábor ad hírt és ismertetést – mindeddig sajnos kiadatlan – kandidátusi értekezésében (ld. A mohácsi csatától a sztambuli egyezségig, Budapest, 1983). A szerzőnek ezúton mondok köszönetet lekötelező szívességéért, mellyel ezt az információt rendelkezésemre bocsátotta.
76 TÖRÖK Pál, I. Ferdinánd konstantinápolyi béketárgyalásai 1527–1547, Budapest, 1930, 17. (Értekezések a történeti tudományok köréből, XXIV/12.)
77 Ezzel már a józanul gondolkodó kortársak is tisztában voltak, ld. például Ferdinánd római követének, Dal Borgonak 1532. februári véleményét (FRAKNÓI Vilmos, János király és a római Szent-szék. III. In: Századok 36. 10. 1902. 897.), vagy a korábban törökpárti Frangepán Ferenc 1541. június 9-i híres regensburgi beszédét, melyben kijelentette, hogy Nándorfehérvár és a Szerémség elvesztése óta Magyarország tárva-nyitva áll, s a szíve védtelen a törökkel szemben (ld. IVÁNYI B., Buda és Pest sorsdöntőévei, 70.).
Ezzel magyarázható, hogy amikor Lajos haláláról értesültek, szinte nyomban megkörnyékezték a frissiben királlyá koronázott Szapolyai Jánost. Hogy az Ibrahim és vezírtársai nevében érkező követ milyen üzenetet hozott János királynak, az pontosan nem ismert, de Ibrahimnak a velencei követ előtt tett kijelentései szerintem arra utalnak, hogy lényegében a Lajosnak tett ajánlatokat ismételhette el.78 A megegyezésből azonban egyelőre semmi sem lett – valószínűleg János vonakodása miatt –, ezért a porta május végén június elején újabb követeket indított útnak János megdolgozására.79 Ugyanakkor valószínű, hogy a szultáni udvarban nem egyszer s mindenkorra döntöttek mellette, hanem kezdetben másoknak is nyitva hagyták az ajtót. Legalábbis ez olvasható ki abból, hogy amikor 1527 elején Ferdinánd főherceg menlevélért fordul Isztambulhoz 52egy oda küldendő követ részére, a porta urai barátságos hangú levélben nyilvánítják ki készségüket, hogy a békéről tárgyaljanak.80 De éppen ez az eset adott aztán döntő lökést ahhoz, hogy a Ferdinánddal való egyezkedésnek még a lehetősége is végképp elejtődjék. A Habsburg-hatalom megerősödésétől joggal tartó Velence ugyanis, mint ismert, 1527 tavaszától teljes gőzzel azon dolgozott, hogy diplomatái révén meggyőzze a portát: a Habsburgok világuralomra törnek, s Ferdinánd térnyerése Magyarországon a szultán közvetlen érdekeit veszélyezteti.81 A bekövetkező események (a német sereg támadása, János sorozatos vereségei) mindezt beszédesen alátámasztották, s határozottan kezdték veszélybe sodorni az eddigi oszmán eredményeket Magyarórszágon. Ezért a portán már a nyáron elhatározták, hogy csapatokat küldenek János megsegítésére, bár tőle ilyen kérés nem érkezett.82 Októberben pedig Ferdinánd győzelmei nyomán azt fontolgatták, hogy hadjáratot indítanak Magyarországra.83
78 Az egészhez ld. BARTA G., A Sztambulba vezetőút, 98. skk; J. MATUZ, Der Verzicht Süleymans, 40–41.
79 BARTA G., i.m., 103–104., 161. Nem kizárt, hogy ehhez a követjáráshoz kapcsolható az a datálatlan és sok talányt magába foglaló irat, amelyet nemrégiben MATUZ József adott ki (Bericht des Dragomans Qasim über seine Mission beim ungarischen Königshof in Ofen. In: Ural-Altaic Yearbook 60. 1988. 101– 109.), s amelyben arról esik szó, hogy a török küldött teljesítette ura parancsát és tető alá hozta az egyezséget (padişah hazretlerinün emri ve cahdi tamam yirine varub).
80 TÖRÖK P., i.m., 8–9. (április 15-én).
81 ÓVÁRY L., Oklevélmásolatok, II. 31., 32., 33., 36., 43., 44., 45. sz. stb.; vö. ACSÁDY I., i.m., 63.; KÁLDY–NAGY Gy., Szulejmán, 88. és Suleimans Angriff, 178.
82 ÓVÁRY L., i.m., 36.sz.; ACSÁDY I., i.m., 63.; BARTA G., i.m., 161.
83 ÓVÁRY L., i.m., 50. sz.
Ferdinánd színre lépésével alaposan megváltoztak az oszmán politika feltételei Magyarországon. Eddig a képlet meglehetősen egyszerű volt. Az oszmán nagyhatalom a Duna-völgyében a szomszédos, belső válsággal küszködőés magára maradt Magyarországgal állt szemben, melyet előbb jól kimért csapásokkal megroggyantott, majd kezdett 53közvetlen fennhatósága alá vonni. Semmi jele annak, amint azt egyesek állítják, hogy az oszmánok eleve Habsburgellenes célokkal léptek volna Magyarország földjére.84 Bár az európai eseményekről, a Habsburgok térnyeréséről, politikai kapcsolataikról és ambicióikról elég jól értesültek, de ez, úgy tűnik, terveikre egyelőre semmiféle befolyást nem gyakorolt. Ez érthető is, hiszen a Habsburg-erők nyugati lekötöttségéből és politikájuk egész irányvonalából joggal következtethették, hogy Magyarországon számukra nem fognak veszélyt jelenteni. A Habsburg-erőt egyébként is inkább V. Károly nevéhez társították, semmint az egyelőre csak az Ausztria főhercege címmel rendelkező Ferdinándéhoz (Ibrahim később is előszeretettel titulálta „kis bécsi királynak”). Nem kétséges tehát, hogy az oszmánok mindeddig a magyarok ellen politizáltak és hadakoztak Magyarországon.
84 A sokat vitatott átvonulási kérelmekből sem lehet erre következtetni, hiszen azok vagy provokatív célt szolgáltak, vagy – mint a Mátyás-korabeli helyzet igen világosan mutatja – pusztán a zsákmányszerzést próbálták elősegíteni, s nem volt közük semmiféle átfogó stratégiához.
A magyar király halála azonban alapjaiban változtatta meg a helyzetet, mivel mindjárt két ország örökébe juttatta Ferdinándot, aki ekképpen szinte egyik pillanatról a másikra komoly vetélytársként léphetett ki a magyarországi küzdőtérre.85 Úgy tűnik, Velence volt az, amely e változás jelentőségét a leghamarabb felismerte, s véleményem szerint döntő szerepe volt az oszmán politika 1527–28. évi fordulatának létrejöttében. A Signoria sürgető figyelmeztetései 54és a magyarországi események hatására a birodalom vezetőinek be kellett látniuk, hogy Magyarországon ezentúl Ferdinánd lesz az első számú ellenség, s ettől a pillanattól (1527 második fele) válik Magyarország az oszmán-Habsburg vetélkedés egyik (s egyelőre a legfőbb) színterévé. Az új helyzettel való számvetést szinte azonnal követte a rá adandó válasz meghatározása. A Laski-féle naplóból következtetve valószínűleg már 1527 őszén, de 1527–28 telén biztosan megszületett az a koncepció, ami azután Szülejmán magyarországi politikájának sarkpontja lett: úgy oldani meg a magyar kérdést, hogy a döntő csapást Ferdinándra, pontosabban országának központjára: Bécsre mérik. Ezt az elképzelést próbálják meg a gyakorlatba átültetni az 1529. és az 1532. évi hadjáratokkal, s mint látni fogjuk, ugyanezt a politikát elevenítik fel 1541 után, s a nyomai szinte a szülejmáni éra végéig kimutathatók.
85 KÁLDY–NAGY Gyula is úgy véli (Szulejmán, 88.), hogy voltaképpen az oszmán gyözelmek nyitották meg a Habsburgok előtt az utat Magyarországra.
Az új szakasz kezdetén a magyarokkal szembeni magatartás a fő célnak rendelődött alá. Ezért válik látszólag kissé visszafogottabbá– nehogy a két felet (a Ferdinánd-, illetve a János-pártiakat) éppen a készülő oszmán támadás hajtsa egymáshoz. Ha Szülejmán eddig taktikai megfontolásból keresett valakit, aki magyarországi törekvéseinek támasza lehet, akkor az új körülmények egyenesen előírták számára, hogy találjon ilyet. Minthogy János király éppen ez idő tájt került szinte kilátástalan helyzetbe, 1527 őszén az is eldőlt, hogy ő lesz az, kinek révén a szultán megkísérelheti a magyarok leválasztását Ferdinándról.86
86 Ehhez ld. még a Függelékben 3. sz. alatt közölt iratot, amely arra vet fényt, hogy a szultáni udvart a moldvai vajda is hüen tájékoztatta a magyarországi helyzetről.
János követe, Laski Jeromos 1527 decemberében érkezett meg Isztambulba, hogy urának megszerezze a szultán 55szövetségét.87 A kölcsönös egymásrautaltságot fejezi ki, hogy célját elérte anélkül, hogy János formális meghódolásra kényszerült volna. A vezírek követelését, hogy az oszmán támogatás fejében János vállalja rendszeres adó fizetését, Laski valószínűleg azért merte határozottan visszautasítani, mert a tárgyalások folyamán jól ráérzett, hogy az oszmánoknak is érdeke János fölkarolása. Az első támpontot az adhatta, hogy mindjárt az elején felhánytorgatták neki: ura és megbízója túl későn fordult a portához. Gyanúját erősíthette, hogy a pasák feltűnő kíváncsisággal kezdtek érdeklődni Ferdinánd hadereje iránt. Amikor aztán Ibrahim szavaiból világosan kivehette, hogy az oszmánok azt akarják elkerülni, hogy egyszerre kelljen hadakozniuk két király ellen, már nyeregben érezhette magát. A követ taktikája azért is válhatott be tökéletesen, mert a portának nemcsak politikai, de gazdasági szempontból is szüksége volt Magyarországra. Több adat tanúsítja, hogy az oszmán vezetők hadseregük élelemellátásában komolyan számítottak a magyar föld közismert bőségére, s így kívánták kiszélesíteni ellátási bázisukat a Laski távozásakor már elhatározott távoli hadjárathoz.88
87 Az Ibrahimhoz vitt ajánlólevelét ld. a Függelékben a 2. sz. alatt. A tárgyalásokra: E. HURMUZAKI, i.m., 38. skk; SZALAY L., Adalékok, 93. skk; BARTA G., A Sztambulba vezetőút, 165. skk.
88 Hogy a Bécs elleni vállalkozást ekkor eldöndötték, arra a Laski-féle napló fentebb idézett részletéből következtetek, amelyben Ibrahim az „osztrák kipróbálásáról”és a rendkívül nagy hadsereg ellátásában várható nehézségekről beszél (E. HURMUZAKI, i.m., 64.). Ezt nyilván nem teszi, ha az egyszer már megjárt Buda lett volna a cél. – Magyarország mint élelemszállító az oszmán tervekben: ÓVÁRY L., Oklevélmásolatok, II. 88., 89.sz. (Ibrahim és Musztafa pasa kijelentései a velencei követnek 1528 tavaszán arról, hogy a hadjáratot a Magyarországon uralkodóínség késlelteti); ACSÁDY I., i.m., 74. (Szülejmán 1529. április 2-i levele Jánoshoz, melyben bántatlanságot ígér a magyar király híveinek, s így buzdítja őket: „mindenki szabadon jöhet táborába eleséget eladni” ). Érdemes megemlíteni, hogy az 1545. évi isztambuli tárgyalásokon a francia követ, aki kivételesen a Habsburg-oszmán békekötés érdekében dolgozott, egyebek között azzal érvelt a szultánnak a megegyezés mellett, hogy a béke nyomán újra felvirágzó magyarországi termelés igen hasznos lenne számára, mert nagyban enyhítené szállítási és ellátási gondjait, ha legközelebb Bécs ellen vonul (Id. D.M. VAUGHAN, Europe and the Turk, 128.). Újonnan napvilágra került oszmán dokumentumok (1544–45-ből) megerősítik, hogy az oszmán vezetés valóban igényelte a közvetlenül még nem hódoltatott magyar területek élelemszolgáltatását, midőn hadjáratra készülődött (ld. M. BERINDEI – G. VEISTEIN, ĽEmpire ottoman, 23. skk. s az ott hivatkozott rendeleteket).
56Szülejmán tehát védelmet ígért Jánosnak, sőt visszaadta neki a sajátjaként tekintett Magyarország „királyságát” (s nem magát az országot,89 mint tévesen állítani szokták). 57Sem ez, sem az ünnepélyes mohácsi találkozó nem feledtetheti azonban, hogy a szultán mindezt csupán átmeneti megoldásnak szánta arra az időre, míg megtörténik a Ferdinánddal való leszámolás.90 Az oszmán koncepció gyakorlati próbái (1529, 1532) azonban minden erőfeszítés dacára látványos kudarccal végződtek, s ennek köszönhető, hogy János ideiglenesnek indult országlását maga az oszmán fél kényszerült meghosszabítani. Hogy ezt az események hatására, szándékai meghiúsulása miatt tette, azt beszédesen bizonyítja, hogy a szultán akkor határozta el János megkoronázását, amikor sikertelen bécsi vállalkozásáról visszavonulva már Budát is maga mögött hagyta.91 Vagyis akkor, amikor az eddigieknél is fontosabbá vált a magyarok lojalitása a szultán „szövetségeséhez”.
89 Ezt a különbséget azért fontos hangsúlyozni, mert a Magyarországra vonatkozó oszmán álláspont lényegére világít rá. Szülejmán török nyelvű okirataiban mindig Ungurus kralligi (Magyarország királysága) szerepel, de ezt a formulát a korabeli latin fordításokban gyakran pontatlanul fordították vagy értelmezték, s valószínűleg ezért beszéltek sokan mind akkoriban, mind a mai kutatásban Magyarország, az ország visszaadásáról. Szülejmán azonban mindvégig azt hangoztatta, amit Ferdinándhoz intézett 1541. június 20-i levelének latin fordításában is olvashatunk: Magyarország az ő tulajdona (ipsum regnum est meum proprium), de János király hűsége és engedelmessége miatt saját kegyelméből átengedte neki a királyi méltóságot és az ország igazgatását (concesseram illi ex mea clementia Regiam dignitatem et administrationem dicti Regni Hungariae). Ez azonban nem jogosította fel arra, hogy az országgal rendelkezzék (non habuit authoritatem iustam disponendi, et testandi de rebus dicti Regni); ld. A. von GÉVAY, Urkunden und Actenstücke …1540–1541, Wien, 1842, 148.
90 Ez a gondolkodás a retorikában is tükröződik. Jellemzőnek tartom, hogy míg a Jánosnak adott szövetséglevélben „hites testvérének” nevezi és mindenkivel szemben védelméről biztosítja a magyar királyt (ld. SZALAY L., Adalékok, 125.), addig a Báli béghez ugyanez idő tájt (1528 elején) küldött rendeletében saját rabszolgájának mondja összes alattvalójával együtt, s kijelenti, hogy következő lépése Ferdinánd kizavarása lesz Budáról (ld. TÖRÖK P., I. Ferdinánd, 23.). A tapintat aztán hamarosan Jánossal szemben is megszűnik, s ország-világ előtt a szultán szolgájának nevezik. – Egyesek szerint Ibrahim Bécs eleste után szandzsákként kérte volna magának Magyarországot, ld. SZALAY L., Magyarország története, IV. 118.
91 FERIDUN, Münşe’at, I. 576.; magyarul: THÚRY J., Török történetírók, I. 344.; vö. IVÁNYI B., Buda és Pest, 41.
3. 1532-ben eldőlt, hogy a magyarországi probléma a rövidebb úton, Bécs kiiktatásával egyelőre nem oldható meg. Az oszmán udvarban ugyanakkor előtérbe kerültek a perzsa ügyek, s egyre nagyobb befolyásra tettek szert az aktívabb 58földközi-tengeri politika hívei.92 Ezért a magyarországi front átmenetileg hátrább szorult az érdekek rangsorában, de a porta továbbra is mindent elkövetett, hogy itteni pozícióit megőrizze, és a lehetséges mértékben kiterjessze. Ezt háromféle módon próbálta elérni.
92 BÁRDOSSY L., Magyar politika, 136. skk; D.M. VAUGHAN, Europe and the Turk, 118. skk. A fordulathoz hozzájárult a francia diplomácia is, amely nem mulasztotta el felhívni a szultáni udvar figyelmét arra, hogy az Ausztria elleni támadások a birodalmi rendek összefogását, végső soron a Habsburgok pozícióit erősítik. I. SOYSAL (Türk-Fransiz, 69. skk.) okkal hangsúlyozza Barbarossza Hajreddin szerepét a váltásban.
A politikában elővette a müdara, a színlelés jól bevált eszközét, s legfőbb ellenségét, Ferdinándot elsősorban ezen az úton-módon kívánta semlegesíteni. 1533-ban békét kötött vele, de úgy, hogy formálisan nem került sor a kihirdetésére, s a hosszas procedúra, a sok csűrés-csavarás csak arra szolgált, hogy semmit se kelljen adnia Ferdinánd békés magatartásáért cserébe.93 Ezt a felemás békét szokás fordulópontnak tekinteni a magyarországi oszmán politikában, mivel úgymond a szultán itt hozzájárult Magyarország megosztásához, amit, az előzőévben Ibrahim még kereken elutasított azzal, hogy „két király egy országban nem lehet.”94 A valóság ezzel szemben az, hogy a szultán elvben 59soha nem mondott le a Magyarország egészére formált igényéről. Ha végigtekintünk Ferdinánd 1530-as évekbeli isztambuli béketárgyalásainak történetén, azt látjuk, hogy szinte mindig ugyanaz történt; az oszmán államférfiak egy-egy elejtett megjegyzéssel, sokatmondó célzással, sőt olykor „nyílt” beszéddel folyton élesztgették a Habsburg uralkodó reményeit, de amikor a követek ezen felbuzdulva Ferdinánd uralmának elismerését kérték, menetrendszerűen jött a válasz: Magyarország a szultáné, s ő János királynak adta. Ezért azt hiszem, helyesebb azt mondani, hogy Szülejmán a gyakorlatban rákényszerült ugyan arra, hogy osztozkodjék Ferdinánddal a magyar területeken, de ezt jogilag soha nem fogadta el, s újra és újra megkísérelte, egyre kevesebb sikerrel, hogy erővel állítsa vissza a Ferdinánd előtti hatalmi viszonyokat Magyarországon. Ha lehet elhibázott vagy irracionális magyarországi oszmán politikáról beszélni, akkor az innen, az 1530-as évektől datálódik, mert ide nyúlnak vissza a gyökerei annak a makacs hadakozási kedvnek, amely már nem vet számot reálisan a megváltozott erőviszonyokkal.
93 Kiválóösszefoglalása BÁRDOSSYnál, i.m., 113. skk; vö. TÖRÖK P., i.m., 67. skk.
94 ACSÁDY I., i.m., 90. Ibrahim szavait némiképp eltérően idézi J.W. ZINKEISEN, bár a kijelentés lényegét mindez nem érinti (Geschichte des Osmanischen Reiches in Europa. 2. Teil, Gotha, 1854, 728.): „ganz Ungarn könne ebensowenig abgetreten werden, als der Sultan eine Theilung dieses Königreichs zugeben dürfe; was solle denn dabei herauskommen, wenn zwei Könige in einem Königreiche `haufen’ würden, der eine zu Ofen, der andere zu Gran?”.
A másik módszer az volt, s ezt elsősorban János és hívei irányában gyakorolták, hogy kísérleteket tettek a magyar belpolitika közvetlen befolyásolására. A kelléktárból itt sem hiányoztak a fenyegetések és az ígérgetések; az utóbbit kivált akkor alkalmazták, amikor fokozottabban volt szükségük a magyarok hűségére, s ilyenkor kerültek elő az olyan mézesmadzagok, minta Szerémség visszaadása vagy a szabad királyválasztás ajánlgatása (amiből Ferdinánd természetesen ki volt rekesztve).95 Ha pedig Szülejmán haragja 60időnként felgerjedt „szövetségese” ellen, azt hamar lecsillapította annak biztos tudata, hogy a magyar király az ő számára készíti elő a terepet. Ahogy Ajasz pasa a Kassa elfoglalása (1536. december) miatt panaszkodó osztrák követnek szemléletesen kifejezte 1537-ben: „Sem embereink, sem János király nem követnek el jogtalanságot, ha parancsunkra iparkodnak visszaszerezni azt, ami a birodalmunkhoz tartozik. Aki János, a mi szolgánk ellen … hadat visel, az velünk háborúskodik.”96 János támogatása ugyanakkor nem gátolta meg őket abban, hogy egyidejűleg más oszmán exponensek felléptetésével megpróbálják még szorosabban az oszmán érdekek járszalagjára fűzni az országot. Ilyen kísérletnek tekinthető Lodovico Gritti beépülése a magyar hatalmi szervezetbe (aki minden fennhéjázása ellenére „csak azt tehette, amit Ibrahim parancsolt neki, s nem mást”97), vagy Perényi Péter magyar főúr hatalmi ambícióinak bátorítása. Ezek a próbálkozások azonban eredménytelenül végződtek, mert részben egymást gyengítették (Perényit a féltékeny Gritti gáncsolta el Ibrahimnál), részben a magyar vezető réteg ellenállása egyelőre meghiúsította őket.98 61Mindezek következtében az oszmán befolyás legfőbb biztosítékának maradt a közvetlen katonai jelenlét megőrzése, illetve fokozása. Ennek megfelelően tovább folytatták a magyarországi hadműveletekhez szükséges előtér kiépítését. Csak a legfontosabb lépéseket megemlítve,99 a kezdetek 1521-re nyúlnak vissza, amikor Szabács, Zimony és Belgrád megszerzésével beszakították, 1524-re pedig lényegében szétverték az első magyar-horvát védelmi vonalat. A belőle megmaradt néhány erődítmény közül Jajcát (és vele együtt a főbb boszniai várakat) 1527–28 telén foglalták el, amikor János követével éppen a török-magyar szövetségről tárgyaltak Isztambulban. Közben 1526-ban megszállták a Szerémséget, 1529-ben pedig támaszponttáépítették ki Eszéket. Ugyanezen évben Bács és Félegyháza elfoglalásával a török előrenyomulás átlépett a Duna vonalán. 1536-ban oszmán kézre került Szlavónia jelentős része, 1537-ben pedig Pozsega. Nemsokára a magára maradt Klissza is kapitulált. Az 1538-as moldvai hadjárat eredményeképpen (sőt, nem kevésbé az előzményei miatt) keletről is nőtt a Magyarországra 62nehezedő nyomás (mégha e hadi vállalat kihirdetett célja az engedetlen vajda megbüntetése volt is100).
95 FRAKNÓI V., János király és a római Szent-szék. III. 895. (1531–32-ből); Magyar országgyűlési emlékek, I. 1516–1536. Szerk. FRAKNÓI Vilmos, Budapest, 1874, 351 (1532-ből); KÁROLYI Á., Adalék a nagyváradi béke s az 1536–38. évek történetéhez. III. 796., 806., 813–814. (1537-ből); F.B. von BUCHOLTZ, Geschichte der Regierung Ferdinand des Ersten. Urkundenband, Wien, 1838, 279. ( 1538-ból) .
96 BÁRDOSSY László fordítása (i.m., 185.; vö. uo. 357.: 64. jegyzettel), amit GÉVAY latin szövege alapján kissé módosítottam.
97 A. von GÉVAY, Urkunden und Actenstücke …1532–1533, Wien, 1838, 44. (Ibrahim közlése Hieronymus de Zara-nak 1533. június 24-én.)
98 Ezeknek az eseményeknek a szerepét és a jelentőségét az oszmán politikában kitűnően megvilágítja SZAKÁLY Ferenc, Gritti, passim, főleg a III. és IV. fejezetben. Ld. még a Függelék 4. sz. iratát, amely mintaszerűen mutatja fel az oszmán politikai nyomás eszköztárát, s azt a törekvést, hogy támogatókra leljenek a magyar nemesség körében.
99 Az alábbiakhoz ld. F. SZAKÁLY, Phases of Turco-Hungarian Warfare before the Battle of Mohács (1365–1526). In: Acta Orientatia A. S. Hungaricae 33. 1. 1979. 65–111., főleg 105–106. (időközben megjelent magyarul is: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526). In: Mohács. Tanulmányok, 11–57., főleg 51–52.); THALLÓCZY Lajos, Jajcza (bánság, vár, város) története 1450–1527, Budapest, 1925, 256–263.; ACSÁDY I., i.m., 120–121., PERJÉS G., Mohács, 201.; ACSÁDY I., i.m., 74., TÖRÖK P., i.m., 26.; M. BERINDEI – G. VEINSTEIN, i.m., 19.; SZALAY L., Magyarország története, IV. 173.
100 Az utóbbbit hangsúlyozza Szülejmán fethnáméja (ennek két változatát is kiadták: A. DECEI, Un ’fetih-name-i Karabogdan’ (1538) de Matrakçi Nasuh. In: 60. dogum yili münasebetiyle Fuad Köprülü Armagani. Mélanges Fuad Köprülü, Istanbul, 1953, 113–124. és T. GÖKBILGIN, Kanuni Sultan Süleyman devri müesseseler ve teşkilatina işik tutan Bursa şer’iye sicillerinden örnekler [A szülejmán-kori intézményeket és szervezetet megvilágító példák a burszai kádi-regesztrumokból]. In: Ismail Hakki Uzunçarşili’ya Armagan, Ankara, 1976, 108–109.). A hadjárat irányának megválasztásában közrejátszó egyéb megfontolásokhoz ld. még J. URSU, Die auswärtige Politik des Peter Rareş, Fürst von Moldau (1527–1538). I. Wien, 1908, 149. skk. és M. GUBOGLU, Kanuni Sultan Süleyman’in Bogdan seferi ve zaferi (1538 M. = 945 H.) (Szülejmán moldvai hadjárata és győzelme 1538-ban). In: Belleten 50. 198. 1986(1987). 757. skk.
Ezt a bázist, amelynek határait az itt állomásozó erők napról napra tágították,101 a szultán már az 1520-as évek második felében alkalmasnak tartotta arra, hogy általa ellenőrizze a magyarországi helyzetet.102 A későbbi események tökéletesen igazolták az elképzelés helyességét, hiszen az 1530., 1537., 1540. és 1541. évi harcokban az innen kiinduló oszmán csapatok sikerrel működtek közre a főváros megvédésében és a budai út biztosításában, sőt még Ferdinánd északi országrésze elleni portyákra is tellett erejükből. (Ezzel kapcsolatban egy pillanatra érdemes visszatérnünk 63az akciórádiusz problémájára. Bár az oszmán vezetők nyilatkozatai és a hadsereg tevékenysége azt mutatja, nem nagyon vettek tudomást a számukra utóbb kijelölt távolsági határokról, mégsem tagadható, hogy több tényező erősen befolyásolta a távolsági teljesítményeket. A magyarországi események azonban inkább arról tanúskodnak, hogy a valódi korlátot nem a távolság, hanem az élelemellátás nehézségei jelentették. Az erre vonatkozóan közzétett adatok azt bizonyítják, hogy szinte közvetlen összefüggés állt fenn a begyűjtött élelem mennyisége és egy-egy hadjárat eredményessége között.103 Alighanem éppen itt rejlik a magyarországi oszmán hódítás szakaszosságának egyik magyarázata is. Az oszmán vezetésnek előbb nyilvánvalóan létre kellett hoznia azokat az ellátási bázisokat, amelyek nélkül a magyarországi hadjáratok vagy akár a későbbi megszállás kockázatos lett volna. Ennek megfelelően ekkoriban kapja meg Belgrád és környéke azt a szerepet, amit azután a 17. század végéig sikeresen betölt: itt alakul ki a nyugati hadszíntér ellátási központja, amely biztosítja, hogy a 16–17. századi hadjáratok során az élelmezésben megoldhatatlan gondok nem adódnak. Igazat kell adnunk annak a véleménynek, hogy számos vonatkozásban innen, Belgrádtól kell számítani a nyugati oszmán hadjáratok kiindulási pontját.104
101 Jellemző a boszniai szandzsákbég válasza az 1530-as évek második feléből arra a kérdésre, hogy felelős-e a béke megtartásáért: öt a végek őrzésével és kiterjesztésével bízták meg, Id. SZALAY L., i.m., 186.
102 Mindezt Szülejmán meghagyásaiból következtetem, melyekkel a hatásszéli szandzsákbégeket János megsegítésére utasítja, ld. ÓVÁRY L., Oklevélmásolatok, II. 152., 154., 188. sz.
103 KÁLDY–NAGY Gyula, The First Centuries of the Ottoman Military Organization. In: Acta Orientalia A. S. Hungaricae 31. 2. 1977– 173–174.; magyarul: A török állam hadseregének kialakulása I. Szulejmán korára. In: Mohács. Tanulmányok, 192–193.
104 C.B. FINKEL, The Provisioning of the Ottoman Army during the Campaignes of 1593–1606. In: Habsburgisch-osmanische Beziehungen. Hrsg. von A. TIETZE, Wien, 1985, 107–123., főleg 119. (Beihefte zur WZKM, Bd. 13.)
64Visszakanyarodva a katonai jelenlét kérdéséhez, további biztosítékul szolgáltak az ország néhány belső pontján (Pesten, Székesfehérvárott) állomásoztatott oszmán csapatkontingensek.105 Ezek létszámáról nincs pontos adatunk, mindenesetre Gritti 1534-ben hatezernél többnek mondotta azt Cornelius Schepper osztrák követ előtt.106 Nyilvánvaló azonban, hogy ebbe a délvidéki helyőrségeket is beleértette, noha ez a terület ekkor ténylegesen már töröknek számított. Ennél a számnál érdemes egy kicsit elidőznünk. Schepper beszámolójából ismert, hogy ezen a május végi tárgyaláson Gritti azt állította, hogy a törökök Budából szandzsákot akartak csinálni, őt pedig magyarországi beglerbégnek kívánták megtenni, de az előbbit sikerült megakadályoznia, az utóbbit pedig nem fogadta el. Nem szokták azonban felidézni azt, amit Gritti e kétségkívül célzatos fejtegetés indokaként adott elő, s ami nem feltétlenül tekintendő légből kapottnak. Ezt mondta: „A törökök császára ugyanis több mint hatezer embert tart zsoldjában abban az országban. És azokra elkölt több mint kétszáz ezer dukátot, s a császárnak abból az országból egyetlen fillér jövedelme sincs. Ezért gyakran javasolják a basák, hogy vigyék a szandzsákot Budára értsd: tűzzék ki a zászlót Budára ...”.107 Bár 65felelőtlenség lenne mindebből kész megszállási terv (vagy tervek) létére következtetni, az azért elgondolkoztató, hogy 1541-ben ugyancsak találkozunk olyan indoklással, amely a hódítás szükségességét az „önálló” Magyarország fenntartásának költségeivel támasztja alá. Kikívánkozik a kérdés: lehet, hogy a birodalomnak olcsóbb volta megszállás, mint az állandó fegyveres jelenléttel biztosított vazallusi állapot?
105 Működésükről ld. SZAKÁLY F., Gritti, 130–131.
106 A. von GÉVAY, Urkunden und Actenstücke… 1534,, Wien, 1839, 48.
107 A. von GÉVAY, i.h.; vö. SZALAY L., Magyarország története, IV. 143.; TÖRÖK P., I. Ferdinánd, 76.; SZAKÁLY F., Gritti, 82. Gritti számadatát hitelesítheti szemünkben egy 1541. április végéről fennmaradt zsoldkimutatás, amely a korábbi magyar délvidéken kialakított oszmán végvárrendszer tizennégy (többségében az egykori Szerém és Valkó vármegyékbe eső) várában és két városában állomásozó katonai alakulatok zsoldelszámolását tartalrnazza (ld. Wien, Österreichische Nationalbibliothek, Türkische Handschriften, Mxt. 567; Flügel 1322.). Eszerint a Galambóctól Szendrőn, Belgrádon, Szalánkeménen, Titelen, Péterváradon, Újlakon, Vukováron és Erdődön keresztül Eszékig húzódó első vonalban és annak közvetlen hátotszágában ez idő tájt kerekítve 5000 katona állt fegyverben. Ez a létszám azonban nem tekinthető teljesnek, mert egyes alakulatok elszámolása nyilvánvalóan hiányzik (mint például a belgrádi müsztahfizoké). Ezenkívül nem vettem figyelembe azt a mintegy 200 főnyi kontingenst, amelyik csak egy hat évvel korábbi, de a szóban forgó defterhez csatolt kimutatásban szerepel. Ha ehhez a Magyarország belsejében tartózkodó csapatokat is hozzászámítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy Gritti talán még alá is becsülte az itteni katonaság összlétszámát. A költségekre vonatkozóállításának hitelességét pedig az húzza alá, hogy jól összevág Ibrahim 1528. évi közlésével, ld. fentebb a 30. jegyzetben.
A török szándékokról egyébként hasonló híresztelések az 1530-as évek második felében széltében elterjedtek, ami ha mást nem, azt jól mutatja, hogy egyre többen érezték reális veszélynek az oszmán bevonulást Magyarországra. Az oszmán államférfiak nem egy kijelentése ugyancsak tápot adott az ilyen találgatásoknak, s nem kizárt, hogy ezek valódi portai politikai véleményeket jeleztek.108
108 Hírek és isztambuli kijelentések: SZALAY L., i.m., 172., 181.; TÖRÖK P., i.m., 84.; IVÁNYI B., i.m., 46. skk; BÁRDOSSY L., i.m., 183.
A magyarországi helyzet ugyanis lassanként valóban döntést kívánt az oszmán vezetéstől. Ha az 1530-as évek 66második felében számba vette magyarországi politikájának eredményeit, csupán egy dologgal lehetett maradéktalanul elégedett: katonailag biztosítva volt az út Budára. Nem tölthette el azonban megnyugvással, hogy azon túl Ferdinánd szilárdan megvetette a lábát, s bármennyire támogatták is a portán János törekvéseit, be kellett látniuk: szövetségesük (vagy oszmán szóhasználattal: szolgájuk) nem alkalmas arra, hogy az oszmán erőket kímélve, általa nyerjék vissza az egyszer már megszerzett területeket. Hiába hangoztatták, hogy Magyarország a szultáné, amíg Ferdinánddal el nem bántak, mindez csak elvi igény maradhatott. Az eddigi taktikázástól tehát – amit Ferdinánd fellépése óta egyébként is inkább kényszerből folytattak – sokat már nem várhattak. De adós maradt az eredményekkel a szakaszos stratégia más tekintetben is. A magyar társadalom megdolgozásához fűzött remények szertefoszlottak; Grittit maguk a magyar urak ölték meg, a magyar nemesség törökbarát megnyilvánulásai egy rövid, bíztató periódust követően teljesen megszűntek, s azzal is tisztában kellett lenniük, hogy Jánost és híveit csak az érdekkényszer tartja oldalukon. Csalódniuk kellett abbéli várakozásukban is, hogy Magyarország erőforrásait majd a javukra fogják felhasználni. Már 1529-ben láthatták, hogy a magyarok nem nagyon siettek a nélkülöző oszmán hadsereg segítségére109 (pedig erre külön felszólítást kaptak), s ezt a vonakodást később is tapasztalniuk kellett. Ahogy távolodott annak lehetősége, hogy az adok-kapok rovatot egyensúlyba hozzák 67Magyarországon, úgy nőtt a kísértés, hogy a kezükben lévő adut kijátszva legalább részben birtokba vegyék azt, amiért annyi áldozatot hoztak. Talán nem túlzás a fentiekből arra következtetni, hogy az oszmán vezetésben már 1541 előtt megerősödtek azok a hangok, amelyek a megszállást sürgették. Ha igazak a vazallus Magyarország fenntartásának költségeiről idézett vélemények, akkor bárki könnyen juthatott arra a következtetésre, hogy a fennhatóság kiterjesztése csak javulást hozhat; hiszen a költségek, a pénzügyi mérleg akárhogy is alakul, már önmagában nyereség, hogy az új területen számtalan timár-birtokot lehet szétosztani.110 68Így aztán nagyon valószínű, hogy a váradi béke beárulása (1539 vége) és az 1540–41. évi magyarországi zavarok csak a döntő lökést adták meg egy amúgy is érlelődő elhatározáshoz.
109 KÁLDY–NAGY Gy., Szulejmán, 94. és Suleimans Angriff, 180–181. A „törökösségre”: BARTA G., A törökös ideológia kezdetei Magyarországon. In: Keletkutatás 1987 tavasz, 8–19.
110 Egy későbbi, már a megszállás idejéből származó dokumentum igazolhatja, hogy ezek a várakozások nem voltak hiábavalóak. 1568 márciusában a szultáni udvarból utasítást küldtek a budai beglerbégnek (ld. Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Mühimme defteri No. VII. 387–388/1 112.), amelyben leírták, hogy milyen teendők várnak rá a ziámet- és timár-birtokokra szóló adománylevelek immár másfél éve folyó megújítási kampányában. Mivel a rendelet egy-egy másolatát 12 további beglerbégnek megküldték, azt is feljegyezték, hogy eddig hány tezkerét (feljegyzést) váltottak át berátra (adománylevélre) az egyes tartományokban. E felsorolásból kitűnik, hogy a 13 vilájet közül (a nagyon fontos ruméliai például, sajnos, hiányzik) a budai beglerbégség a maga 1300 „törvényesített” timárjával a második helyet foglalta el, a temesvári pedig 509-cel az ötödiket (az első helyen Anadolu állt 2056-tal, a további sorrend: 3. Karamán 1249; 4. Rum 560; 6. Damaszkusz 466; 7. Zülkadir 312; 8. Erzurum 123; 9. Aleppo 104; 10. Diarbekir 65; 11. Bagdad 30; 12. Sehrizol 28; 13. Van 25). A két magyar tartomány együttesen mintegy 26%-kal részesedett a birtokjogában megerősített szolgálati birtokokból. Noha ezek a számok a ruméliai és a görögországi adatok hiánya miatt (a timár-rendszer szempontjából ezek a legfontosabbak a rendeletben nem említett tartományok közül, vö. M. KUNT, Sancaktan eyalete. 1550–1650 arasinda Osmanli ümerasi ve il idaresi [A szandzsáktól a vilájetig. Az oszmán kormányzók és a tartományi igazgatás 1550–1650 között], Istanbul, 1978, 13–149.) nem fejezik ki hitelesen a valóságos megoszlást (és még ettől eltekintve sem teljesek, hiszen a timárok tényleges száma ennél jóval nagyobb kellett legyen, az arányok mégis jól szemléltetik a magyar területek súlyát az oszmán birodalom földbirtok-rendszerében. S ez még akkor is így van, ha nem feledkezünk meg arról, hogy a budai beglerbégség délen túlnyúlt az egykori Magyarország területén. – Ibrahim nagyvezír és Gritti fentebb idézett, összecsengőállításai egyébként önmagukban is hatásosan cáfolják azt az érvet, hogy a várható költségek riasztották volna el a szultánt és környezetét az ország megszállásától. Ha az általuk közölt adatokat összevetjük az 1560. körüli évek mintegy 300000 aranyat kitevőéves deficitjével, azt találjuk, hogy az évi ráfizetés mindössze kb. 75000 arannyal nőtt, noha a határt közben több száz kilométerrel északabbra tolták el. Ez egyrészt igazolja, hogy a veszteség nem a távolság növekedéséből, hanem mindenekelőtt e területek határvidék jellegéből fakadt, másrészt bizonyítja azt, hogy egy feltételesett kalkuláció eredménye nem túlságosan aggaszthatta azt a szultáni udvart, amelyik a Szerémség 224000-es deficitjét tudatosan és habozás nélkül vállalta.
