IV. | A hódoltság kora. Magyarország törökkori története

IV.

János király pálfordulásával, majd 1540. július 22-én bekövetkezett halálával az oszmán politika utolsóérdemleges támaszát is elvesztette Magyarországon. Ha ezek az események értelmetlenné tették az eddigi taktikázás folytatását, úgy Ferdinánd 1540. őszi hadműveletei egyenesen megkövetelték a magyarországi politika gyors felülvizsgálatát és megváltoztatását.

Szülejmán azonban látszólag továbbra is a régi úton haladt. A János végakaratának megfelelően hozzáérkező magyar követek (Werbőczy István és Eszéki János) kérésére 691540 októberében elfogadta atyja örökösének a csecsemő János Zsigmondot, s évi 25000 aranyforint értékű adó ellenében odaadta neki mindazokat a területeket, amelyeket János király birtokolt. (A szabad királyválasztásra vonatkozó kérelmükre ugyanakkor egyelőre kitérő választ adott.) Egyidejűleg kijelentette – s a Fráter és Petrovics (más forrás szerint a királyné) nevében nem sokkal később érkezőújabb követnek megerősítette –, hogy az új uralkodóérdekeinek védelmére megkezdte hadseregének mozgósítását.111 Szavainak azzal is nyomatékot adott, hogy a magyar urakat szigorú büntetésekkel fenyegette meg arra az esetre, ha nem tartanak ki egységesen mellette és János Zsigmond pártján. 70A lengyel királyt ugyancsak felszólította az ifjú király támogatására.

111 Werbőczy és Eszéki követségére és Szülejmán szövetséglevelére ld. E. CHARRIÈRE, Négociations, I. 453.; G. PRAY, Epistolae procerum regni Hungariae. Pars II. Ab anno 1531–1554, posonii, 1806, 87–88. (Werbőczyék itt kiadott isztambuli levele megtalálható még: LUKINICH Imre, A Podmanini Podmaniczky-család oklevéltára, III. 1538–1548, Budapest, 1841, 158–159.); SZALAY L., Adalékok, 182–197.; uő, Magyarország története, IV. 219–221.; FRAKNÓI Vilmos, Werbőczy István életrajza, Budapest, 1899, 321–324. A második – Horváth Márkó-féle – követségre és a két küldöttség által hozott levelekre: E. CHARRIÈRE, i.m., I. 466–467.; LUKINICH Imre, Erdély területi változásai a török hódítás korában 1541–1711, Budapest, 1918, 30.; IVÁNYI B., Buda és Pest, 62–63. Az utóbbi szerzők nem látszanak tudomással bírni arról, hogy e levelekből kettő megtalálható a HURMUZAKI-féle gyűjteményben (Documente…XV/1. kiad. N. IORGA, Bucuresti, 1911, 394–396.; azóta újabb kiadásuk is van: Elementa ad fontium editiones XXXVI. Documenta ex archivo regiomontano ad Poloniam spectantia. VI pars, H B A. B 2. 1538–42. Carolina LANCKOROŃSKA ed., Romae, 1975, 131–132.), így aztán, sajnos, nem tisztázták, hogy az általuk használt iratok milyen viszonyban vannak emezekkel. – A lengyel királynak írott levelekről és a témáról általában is: M. BERINDEI–G. VEINSTEIN, ĽEmpire ottoman, 27., 42.: 29. j.

A következőév tavaszán azt is bejelentette, hogy személyesen fogja vezetni Magyarországra induló hadseregét, de még ekkor is azt hangoztatta, hogy célja „a néhai János király fiának megtartása”, s hogy „nem csupán megvédeni szándékozik őt, hanem az egész mondott királyságot [Magyarországot] visszaadni neki.”112 Ezek után, mint tudjuk, a felvonulás azzal végződött, hogy 1541. augusztus 29-én Magyarország középső része, benne a fővárossal, az oszmán birodalom egyik tartománya lett.

112 E. CHARRIÈRE, I. 498.; hasonlóképpen nyilatkozik abban a levélben is, melyet elindulásakor – egyfajta hadüzenetként – Ferdinándhoz intézett 1541. június 20-án (A. von GÉVAY, Urkunden und Actenstücke …1540–1541, Wien, 1842, 147–148.); vö. J.W. ZINKEISEN, i.m., II. 843.

Hogy Szülejmán e sokak számára hitszegéssel felérő lépését már Budára érkezése előtt eltervezte, az pusztán az események időrendjéből kikövetkeztethető. Hiszen a táborába hívott (és egy ideig fogságban tartott) magyar vezetőkkel csak akkor kezdett érdemben tárgyalni, miután emberei megjelentették neki Buda elfoglalását. Az első találkozáskor mindösssze közölte velük akaratát, néhány okát is megemlítve a magyar államférfiak számára feltehetőleg döbbenetes elhatározásának. Hivatkozott az urak közötti viszálykodásra, katonai gyengeségükre, s arra, hogy túl sokba kerülne neki gyakran, nagy hadsereggel Magyarország „megvédésére” jönni.113

113 Verancsics Antal …összes munkái, I. 166.: egy hely, dátum és szerző nélküli, latin nyelvű beszámoló Buda elestéről. Már SZALAY Lászlóészrevette (Adalékok, 194.: 2. j.), hogy ennek egy hibás, alaposan átírt, Lippáról keltezett változatát adta ki L. REUSNER (Epistolarum turcicarum variorum et diversorum authorum, Liber IX. Francofvrti ad Moenvm, M.D.XCVIII, 4–11., ld. Országos Széchényi Könyvtár, Régi nyomtatványok tára, Ap. H. 622.). VERESS Endre (Izabella királyné 1519–1559, Budapest, 1901, passim, főleg 193.: 2. j.) a „Verancsics-féle” változatnak egy másik, kéziratos példányát fedezte fel Lengyelországban, s a rajta található aláírásból megállapíthatta, hogy a leírás (a De obsidione Budensi című beszámolóval együtt, ld. Verancsics, I. 173–178.) POREMBSKI Péternek, Izabella titkárának tollából származik. VERESS mutatott rá arra is, hogy POREMBSKI szövegét már ebben az évben (1541-ben) lefordították németre, s több más tudósítással együtt közreadták. Egy, a SZALAY-féle közléshez közel álló, de annál valamivel több hibát tartalmazó szövegváltozatot újabban az Elementa sorozat imént idézett kötetében is olvashatunk (157–162.). Magyar fordítása (a szerzőség tisztázása nélkül): Magyar történeti szöveggyűjtemény, II/1. 1526–1790. Szerk. SINKOVICS István, Budapest, 1968, 33–41. (KENÉZ Győző fordítása.) Úgy látszik, POREMBSKI 1541. szeptember végén, Lippára érkezésük után vetette papírra ezt az összefoglalást a történtekről, ami azután a jelek szerint hamarosan többfelé is eljutott (az eredeti címzett ismeretlen). Mivel a titkár közvetlen szemtanúja volt az eseményeknek (maga is járt a török táborban), s Izabella környezetében fontos hírek jutottak tudomására, az ő leírását tekintem a Budán (és a Buda alatt) történtek leghitelesebb forrásának (megbízhatóságát növeli, hogy bevallja, ha valamiről nincs pontos értesülése). Valószínűnek látszik, hogy a Buda elestéről szóló későbbi tudósítások jó része az ő közléseiből is bőven merített. – POREMBSKI leírásával teljes összhangban áll a Fráter-gyilkosság ügyében (1553-ban) tanúskodó Sárosi János vallomása, aki, szintén az események résztvevőjeként, ugyanezeket a kijelentéseket tulajdonítja a szultánnak (ld. BARTA Gábor, Vajon kié az ország? Budapest, 1988, 96–97.).

71Ha jól megnézzük, a felhozott okok között egyet sem találunk, amelyik kizárólag az adott politikai helyzet követelményeiből fakadna. A belviszályok és a katonai erő elégtelensége János országlásának épp olyan jellemző jegye volt, mint a gyámok kormányzásának, s láttuk, bizonyos körök 72Magyarország kordában tartását a régi módon már korábban is túl költségesnek tartották. Alább azt is látni fogjuk, hogy indítékainak aktuális részét Szülejmán alighanem elhallgatta legújabb áldozatai előtt, érvelése így nem sok újdonsággal szolgálhatott számukra. Hiszen éppen Fráter György és társai voltak azok, akik az elmúlt év végén követük útján azzal próbálták megmagyaráznia portán az ország zavaros helyzetét, hogy úgymond elterjedt a híre annak, hogy a nagyúr János király fia helyett egy „beglerbéget” akart az ország élére helyezni.114 A szultán ismerős, mert az övékével egy tőről fakadóérveit hallgatva rádöbbenhettek arra, hogy olyasvalamiben akartak hinni, aminek lehetetlenségét rajtuk kívül szinte mindenki előre látta.115

114 E. CHARRIÈRE, I. 466.

115 Még a végig János királlyal tartó Frangepán Ferenc egri püspök is azt írta Rómába 1540 őszén, hogy a váradi egyezség félretolása elkerülhetetlenül vezet az ország bukásához, ld. E. CHARRIÈRE, I. 458–459.

Mentségükre legfeljebb azt hozhatjuk fel, hogy a porta ezúttal talán a megszokottnál is hatékonyabban alkalmazta a színlelés, a megtévesztés klasszikus oszmán fegyverét. De mi szüksége volt a szultánnak arra, hogy ha mégoly rövid időre is, elismerje János Zsigmondot egy olyan ország uralkodójának, aminek „elbitorlását”– ekkori szándékainak egyik legjobb európai ismerője szerint – már János király életében elhatározta?116 A korabeli nemzetközi politikai viszonyokat és az oszmán birodalom ebből adódó gondjait 73figyelembe véve a kérdésre azt válaszolhatjuk: nyilvánvalóan időt akart nyerni, mert a körülmények 1540 őszén egyelőre nem kedveztek egy magyarországi vállalkozásnak. Szülejmán és pasái ezért a magyarországi válság kirobbanásakor szívós és jól átgondolt munkába kezdtek, hogy az általános politikai helyzetet a maguk javára változtassák meg.

116 Ez a vélemény A. Rincontól, az isztambuli francia követtől származik, 1540 kora őszéről, ld. E. CHARRIÈRE, I. 447–446.; SZALAY L., Adalékok, 189. V. Károly a János királyhoz induló C. Schepper számára készített követi utasításban (1540 áprilisában azt állította, hogy biztos értesülései szerint a törökök Buda elfoglalására készülődnek, ld. LUKINICH I. Erdély területi változásai, 13–14.

Leghamarabb éppen az egyik fő fronton, Nyugaton értek el számottevő sikert. A birodalom itt, mint ismert, 1538 közepe óta az Európa legfőbb hatalmait tömörítő Szent Szövetséggel állt fegyveres harcban, amiben korábbi szövetségese, Franciaország is helyet foglalt. A sorozatos kudarcok hatására azonban a szövetség hamarosan bomlásnak indult, s a leginkább veszélyeztetett Velence már 1539-ben béketárgyalásokat kezdett a portán. Tovább mélyítette a szövetségesek ellentéteit, hogy Franciaország, amely kezdetben ellenezte Velence próbálkozásait a különbékére, hamarosan maga is támogatni kezdte azokat. Az új, saját érdekeit ismét előtérbe állító francia diplomácia a porta teljes helyeslésével találkozott, s nagyban köszönhető a kialakuló oszmán-francia együttműködésnek, hogy 1540. október 3-án létrejött a béke Szülejmán és a velencei köztársaság között.117

117 A szerződés megkötésének időpontja nem egyértelmű. Ha ugyanis a Velencébe került szultáni ahdnámén szereplő muszlim évszámot átszámítjuk, 1540. október 3. adódik. A baj csak az, hogy az okmány, miközben az ennek megfelelő keresztény évszámot is feltünteti, ezt október 2-nek adja meg. Egy olasz bejegyzés ugyanakkor október 30-ra keltezi. A velencei példányt legutóbb kiadta: M.T. GÖKBILGIN, Venedik devlet arşivindeki vesikalar, 121–128.; L. BONELLI érdekes cikkéből (II trattato turco-veneto del 1540. In: Centenario della nascita di Michele Amari, II. Palermo, 1910, 332–363.) képet kapunk az alkudozásokról, s arról, hogy milyen változásokon ment át a szerződés szövege, míg elnyerte végleges formáját. A redakció fázisait igyekezett tisztázni A. BOMBACI is (Ancora sul trattato turco-veneto del 2 Ottobre 1540. In: Rivista degli Studi Orientali 20. 1943. 373–381.), s eközben bebizonyította, hogy a velencei levéltárban őrzött török verzió a szerződés eredeti török példánya. – A. Rincon szerepére az egyezség tető alá hozatalában: I. SOYSAL, Türk-Fransiz, 83.; V: L. BOURILLY, Les diplomates, 291.skk.

74Bár a magyarországi események világosan belejátszottak abba, hogy a szultáni udvar elszánta magát az addig vontatottan haladó tárgyalások lezárására,118 de ezt mégis sikerült úgy megtennie, hogy lényegében minden téren az ő elképzelései érvényesültek. Nemcsak Velencét sikerült súlyos feltételek elfogadására szorítania, de ami még fontosabb, éket tudott verni a szövetségesek közé, s legalábbis semlegesítette két potenciális ellenfelét. Szülejmán azonban még ennél is többet akart. Többször kifejezte óhaját, hogy nem volna ellenére egy császár-ellenes együttműködés Velencével és Franciaországgal. A köztársaságnak világosan tudomására hozta, hogy egy európai (Habsburg-francia) konfliktus esetén legalább semleges magatartást vár el tőle, a francia királynak pedig egyenesen szövetséget ajánlott. E célból küldte vissza Rincont Ferenc királyhoz 1540 november végén, és ezért várta türelmetlenül visszaérkezését 1541 tavaszán. A követ azonban eléggé megkésve indult útnak Franciaországból, s többé már nem is találkozhatott a szultánnal: útközben a Károly emberei által előkészített és végrehajtott merénylet áldozata lett. Így aztán Paulin de la Garde, Ferenc új megbízottja már csak Budán érte utol 75a szultánt. Szülejmánnak mégsem kellett aggódnia. Még 1541. május 11. körül megkapta ugyanis Ferenc levelét, amelyben a francia király tartós barátságáról biztosította. Ebből Szülejmán megérthette, hogy ha szövetség egyelőre nem is jött létre, „jó testvére és barátja” rokonszenvvel viseltetik tervei iránt, s maga mögött tudhatja Habsburgellenes vállalkozása idején.119

118 Velencében szinte nem is akarták elhinni, ld. E. CHARRIÈRE, I. 451.

119 Az egészhez ld. E. CHARRIÈRE, I. 452–453, 462–463, 468., 495, 495; vő. V.–L. BOURILLY, i.h.

Látszólag rosszabbul mentek a dolgok Keleten, a perzsa határon. Itt előbb néhány szultáni helytartó lázadása, majd ehhez kapcsolódva a perzsa aktivitás növekedése okozott állandó gondot a szultáni udvarnak 1540 őszén és a következőév tavaszán. Szülejmánnak azonban nagyobb erők bevetése nélkül sikerült rendet teremtenie, s azután csak arra vigyázott, nehogy az ellenségeskedések szélesebb méreteket öltsenek. Jelentősebb katonai lépéseket csak 1541 tavaszán tett, azzal a céllal, hogy szilárdan biztosítsa a hátországot arra az időre, amíg Európában lesz elfoglalva. Ennek érdekében április végén-május elején Maniszából Amásziába helyezte át fiát, Musztafát, s megbízta a keleti részek védelmével. Egyidejűleg néhány ezer főnyi, puskákkal és ágyúkkal felszerelt sereggel melléje rendelte Szülejmán pasát, az új nagyvezírt, aki május 23-án el is indult állomáshelyére.120 Ezek az intézkedések aztán tökéletesen elegendőnek bizonyultak az ottani veszély elhárítására.

120 E. CHARRIÈRE, I. passim (a 442–499 oldalak között); Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Arşivi, E. 5221/5; J. von HAMMER, Geschichte des Osmanischen Reiches, II. Pesth, 18342, 169.

Már a józanabb európai megfigyelők is felismerték, hogy az oszmán-perzsa ellenségeskedésekben ebben az időben nem volt benne egy frontális összeütközés lehetősége. Az 76oszmán vezetés tartózkodó magatartása éppúgy kizárta ezt, mint a sah politikai és katonai mozgásterének beszűkülése, különösen azután, hogy tudomást szerzett az oszmán-velencei békéről és a franciákkal történő barátkozásról.121 Annál jellemzőbb, hogy éppen Ferdinánd király volt az, aki az Európában korábban szokásos módon túlzó reményeket fűzött a perzsák mozgolódásához. Ennek a politikai hibának a súlyát érzékelteti, hogy a Habsburg uralkodó egyebek között e reményekre építve küldte csapatait Buda ellen 1541 tavaszán.122

121 Az iráni uralkodó már 1539 őszén kifejezte neheztelését a velencei signoriának amiatt, hogy az európai fejedelmek oszmán-ellenes összefogásra biztatták, ám közben leálltak alkudozni a szultánnal (valószínűleg 1539 szeptemberében kelt levelét kiadta: L. BONELLI, Il trattato, 358–360. – a szerző a levelet eredményező követjárásról is tájékoztat – és L. FEKETE, Einführung in die persische Paläographie. G. HAZAI ed., Budapest, 1977, 383–397.). Bár ugyanakkor azt is kijelentette, hogy a maga részéről a végső győzelemig folytatja a harcot az oszmánok ellen, e hangzatos frázisnak éppen úgy nem lett lényeges gyakorlati következménye, mint ahogy 1541-ben a hagyományoknak megfelelő eredménytelenséggel zárult az a kísérlete, hogy egy aktív iráni-Habsburg szövetséget hozzon létre. A Károlyhoz menesztett követségére ld. I.H. DANIŞMEND, Izahli Osmanli tarihi kronolojisi [Oszmán történeti kronológia magyarázatokkal], c. 2, Istanbul, 1971, 224. Csalódottságára: E. CHARRIÈRE, I. 468.

122 Ld. Ferdinánd 1541. április 22-én kelt, testvéréhez, Mária özvegy királynéhoz írt levelét (HATVANI [HORVÁTH] Mihály, Magyar történelmi okmánytár a brüsszeli országos levéltárból és a burgundi könyvtárból. II. 1538–1553, Pest, 1858, 38. Monumenta Hungariae Historica, Diplomataria II.), melyben kedvező jelnek értékeli Szülejmán visszatérését Isztambulba; úgy gondolja, hogy ez a „szofi” miatt történt, s reméli, hogy a szultán ebben az évben már nem tud személyesen Magyarországba jönni. Vö. IVÁNYI B., Buda és Pest, 67. Ferdinánd félrevezetésében része lehetett a fogságból is sokat írogató Laskinak, aki a perzsa fenyegetést a valóságosnál jóval nagyobbnak ítélte; ld. TÖRÖK P., I. Ferdinánd konstantinápolyi béketárgyalásai, 87.

77Szülejmán viszont, úgy tűnik, valamivel nagyobb realitásérzékkel nyúlt azokhoz a problémákhoz, amelyekkel északnyugaton, a Duna völgyében szembetalálta magát. Minden intézkedése egy célra irányult: lehetőség szerint biztosítani Magyarország egységét, s képessé tenni arra, hogy kitartson mindaddig, amíg az oszmán seregek ideérnek. Ezért, tűnt hasznos megoldásnak János Zsigmond elismerése, hiszen Szülejmán már János király idejében jól megtanulta, hogy Magyarországon milyen fontos összetartó szerepe van egy legitim uralkodónak.123 S hogy a magyarok egysége valóban a törökpártiság alapján jöjjön létre, azt más eszközökkel is igyekezett elősegíteni. Így például nem állt többé szóba Ferdinánddal azután, hogy 1540. november 7-én meghallgatta követét, Laski Jeromost, amiből mindenki megérthette, hogy mit várhatnak tőle a Ferdinánd pártján állók.124 Ám nemcsak így, közvetve, hanem Magyarországra folyamatosan érkező csauszai és levelei által nyíltan is fenyegette a magyar nemességet, így próbálván hűségére szorítani őket. Minden lehetséges módon és fórumon 78hangoztatta, hogy Magyarország az övé, s lakosai teljes engedelmességgel tartoznak neki. E felfogás szellemében utasította vissza az erdélyi szeparatista törekvéseket, amiket korábban oly szívesen látott volna – vagyis mindent egyetlen célnak rendelt alá: annak, hogy az országot felsorakoztassa az oszmán befolyás biztosítékának számító János Zsigmond környezete mögé.

123 Ehhez ld. a könyv második tanulmányát, főleg a 2. pontban foglaltakat, valamint a 29. jegyzetet. A franciák és a törökök Habsburg-ellenes érdekközössége nyilatkozott meg abban, hogy János Zsigmond elfogadását Rincon is melegen pártfogolta; ld. SZALAY L., Adalékok, 194. és FRAKNÓI V., Werbőczy, 322.

124 Módfelett jellemző erre az eltökéltségre az a visszautasítás, amelyben Perényi Péter közvetítési kísérlete részesült. 1541 kora tavaszán az időközben Ferdinándhoz szegődött főúr Isztambulba küldte egyik emberét, s felajánlotta, hogy a béke érdekében kész közvetíteni Ferdinánd és a szultán között. A porta határozott válasza így szólt: „a nagyúr keveset törődik az ő békéjével és háborújával” (E. CHARRIÈRE, I. 473.).

Az oszmán politika mozgásterének bővítésére Szülejmán 1541 elején visszahelyezte a moldvai vajdaságba azt a Pétert (Pertu Rareş), akit négy évvel korábban költséges hadjárattal maga űzött el trónjáról, s aki egy ideje már a szultáni udvar „vendégszeretetét”élvezte. Cserébe a kinevezésért Péter azt a feladatot kapta, hogy keletről fegyveresen támogassa a szultán szövetségeseit, s ő készségesen megígérte, hogy „jó háborút visz a mondott Ferdinánd királyra.”125

125 E. CHARRIÈRE, uo.; N. JORGA, Geschichte des Osmanischen Reiches, III. Gotha, 1910, 8. A Péter visszaállítása előlti moldvai helyzetre ld. még: Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Arşivi, E. 8244.

Az oszmán politikai erőfeszítéseknek az adott igazán nagy súlyt, hogy a vezetés már 1540 őszén óriási méretű katonai készülődésbe (és részleges mozgósításba) kezdett, mégpedig szárazföldön és tengeren egyaránt. Az előkészületek kezdetben egyformán utaltak egy földközi-tengeri és egy magyarországi vállalkozásra. Francia értesülések szerint Szülejmán már novemberben elrendelte 150–200 tengeri gálya, valamint 500 dunai naszád elkészítését, illetve hadrendbe állítását.126 Mindez elég nagy nyugtalanságot 79váltott ki az európai udvarokban, különösen Károly császáréban, de még a magát békével nemrég biztosító Velencében is félelmet keltett. Az aggodalmakat látszott alátámasztani, hogy Szülejmán decemberben kijelentette a velencei követnek: tervezett vállalkozását „éppúgy fogja végrehajtani szárazon és vizen, mint a Dunán, s oly hatalmas és rettenetes lesz, amilyet a mi időnkben még soha nem láttak.”127 Szülejmán katonai intézkedései és imént érintett politikai akciói együttesen valóban arra mutatnak, hogy az uralkodó 1540. végén és 1541. elején egy globális Habsburg-ellenes fellépésben gondolkodott. Ha azonban a katonai mozgósítás irányait nézzük, akkor kitetszik – s az idő előrehaladtával egyre világosabbá válik –, hogy a fő hadszíntérnek kezdettől a magyarországit tarthatta. 1540 novemberében szerdári rangban Buda megsegítésére utasította a szendrői béget, s parancsnoksága alá rendelte tízegynéhány határmenti szandzsák haderejét.128 Ehhez a sereghez, amely a telet Magyarországon töltötte, időről időre kisebb-nagyobb erősítések érkeztek. Közben a hátországban, egyelőre főleg az európai oldalon, szakadatlan folyt a csapatok összegyűjtése, aminek felügyeletével a szultán Hüszrev ruméliai beglerbéget bízta meg, s 1541. február végén (vagy március 80elején) Szófiába küldte 1500 janicsár és 1800 udvari szpáhi kíséretében.129 Még márciusban Szülejmán úgy döntött, hogy a Magyarországon működő haderő hatékonyabb irányítására Szofu Mehmed negyedik vezírt szerdárrá nevezi ki, aki április elején útnak is indult Edirnéből. Miután Szófiában kiegészítette csapatait és felszerelését az ott már javában gyűlő hatalmas készletekből, feltehetőleg legalább tízezer főnyi, janicsárokkal megerősített seregével elindult Belgrádba, majd onnan csaknem egy hónap múlva Budára, ahová július végén meg is érkezett.130 Már a szultán személyes vezetése alatt álló fősereg is javában úton volt, amikor az uralkodó július elején, filibei tartózkodása idején utasítást adott Barbarossza Hajreddinnek, hogy 80 gályát szereljen fel és siessen a fenyegetett Algír védelmére.131

126 E. CHARRIÈRE, I. 462.; figyelemre méltó, hogy BOSZTÁN/FERDI ugyancsak 500 dunai hajó, mégpedig 300 donbaz és 200 sajka felszereléséről tudósít, Id. THÚRY J., Török történetírók, II. 103.

127 E. CHARRIÈRE, I. 463. 1540. december 5-i levelében Laski is úgy vélekedik, hogy a szultán a császár és Ferdinánd ellen fog menni (mea tamen opinio est Turcam recta contram Caesarem et Maiestatem Vestram iturum), Id. A. von GÉVAY, i.m., 1540–1541, Wien, 1842, 104.

128 BOSZTÁN/FERDI: THÚRY J., II. 100., 102.; A. von GÉVAY, i.m., 104.; Elementa ad fontium editiones, XXXVI/6. 132.; E. HURMUZAKI, XV/1. 394–395; E. CHARRIÈRE, I. 466.

129 BOSZTÁN/FERDI: THÚRY J., II. 102.; E. CHARRIÈRE, I. 471.; vö. I.H. DANIŞMEND, Izahli, 223–224.

130 BOSZTÁN/FERDI: THÚRY J., II. 101., 103.; E. CHARRIÈRE, I. 473.; G. PRAY, Eyistolae procerum, II. 105–106.; POREMBSKI: Verancsics, I. 163.

131 J. von HAMMER, II. 170.: BOSZTÁN/FERDI alapján 80 hajóról ír. Vö. E. CHARRIÈRE, I. 504.: a francia követ még csak 60 gálya elkészültéről tud.

Az események ilyetén alakulása nemigen hagy kétséget afelől, hogy a hosszadalmas készülődés idején a magyarországi front elsőbbséget élvezett. Még akkor is, ha ezzel összefüggésben néhány lényeges mozzanat egyelőre tisztázásra vár. Ilyen például a szultán váratlan visszatérése Isztambulba 1541. április legelején. Hogy ez a perzsa fenyegetéssel állna kapcsolatban, miként már idézett levelében Ferdinánd király vélte, nem valószínű. Inkább a velencei francia követ járhatott közel az igazsághoz, aki úgy tájékozódott, hogy a flotta ügyei szólították 81vissza Szülejmánt a fővárosba, s az uralkodó ráadásul Barbarosszával sem volt megelégedve.132 De bizonyos jelek alapján az sem elképzelhetetlen, hogy az oszmán vezetésen belül folyó politikai vitákkal függött össze. Ismert tény, hogy e visszatérés után körülbelül egy hónappal, május elején Szülejmán elbocsátotta addigi nagyvezírét, Lutfi pasát. Ennek oka a híradások szerint az volt, hogy a nagyvezír rosszul bánt feleségével, Szülejmán nővéréve1.133 A velencei francia követ azonban mindezt megtoldja egy újabb, figyelemre méltó magyarázattal is: Lutfi azzal vívta volna ki a szultán haragját, hogy igyekezett lebeszélni egy magyarországi vállalkozásró1.134 Miután tudjuk, hogy Lutfi pasa meggyőződéses híve volt egy aktívabb földközi-tengeri politikának,135 Pellicier püspök Isztambulból származó hírét alighanem komolyan kell vennünk. Hogy ekkoriban, tehát áprilisban és május legelején viták lehettek és fontos döntések születtek, azt más forrás is valószínűsíti. Valamikor április 27. és május 6. között kelt Szülejmánnak az a fermánja, amely jelenleg a legkorábbi hiteles híradás arról, hogy az uralkodó személyesen indul a magyarországi 82hadjáratra.136 Már említettem, hogy ugyanekkor rendelte ki fiát és az új nagyvezírt a keleti részek védelmére, s ugyanebből az időből származik az a francia értesülés, hogy utasítást adott a tengeri szandzsákok mozgósítására.137 Mindebből természetesen a szultán Magyarországra indulásának elhatározása a legfontosabb esemény, mert ezzel végleg és egyértelműen tisztázódtak az oszmán politika prioritásai az elkövetkező időszakra.

132 E. CHARRIÈRE, 1. 467–468., 470., 473.

133 i.m., 496–497; az egész ügy hátterére: IH. DANIŞMEND, i.m., 220–222.

134 E. CHARRIÈRE, I. 497.

135 Das Aşafnâme des Lutfi Pascha. Hrg. von R. TSCHUDI, Leipzig, 1910, 31–34.; A. UGUR, Âsaf-nâme-i vezír Lütfi Paşa [Lutfi pasa vezir Aszaf-náme című müve]. In: Islam Ilimleri Enstitüsü Dergisi 4. 1980. 249–250. Felfogásának tömör summázata: „Bármennyire fontos is a szárazföldi ügyek intézése, a tengeri ügyek annál sokkal fontosabbak.” (31–32., illetve 249.

136 Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Arşivi, E. 5221/5: „Az Allah útján végzendő szent háborúérdekében ebben az áldott évben szerény személyemben a tévelygésben élő hitetlenek országa (vilayet-i küffar) felé gyözélmes nagyúri hadjáratra fogok indulni erős igyekezettel …”. Elhatározását Velencében is hamar megsejtették, de csak júniusban tudták meg bizonyossággal, ld. E. CHARRIÈRE, I. 473., 494, 496, 498.

137 E. CHARRIÈRE, I. 494., nyilvánvalóan szintén a védelem ellátására.

Az elmondottak alapján kevés kétség maradhat aziránt, hogy a János Zsigmond jogara alatti „független” Magyarország sorsa jóval 1541. augusztus 29. előtt megpecsételődött. A végeredmény szempontjából közömbös, hogy az erre vonatkozó döntés 1540 őszén született meg (ahogy például Laski állítja, s magam is hiszem), avagy 1541. április-májusban (mint például Bosztán/Ferdi tudni véli).138 Sokkal lényegesebb kérdés, hogy mit sejthettek meg ebből az 83érintettek a Habsburg-birodalomban és Magyarországon, vagy milyen következtetésekre jutottak a hozzájuk érkező információkból. Ferdinánd király, ellentétben a magyarok egy részével, sosem táplált illúziókat az oszmánok végső szándékait illetően, mégha időnként hagyta is magát megcsalatni bizonyos események és állandó optimizmusa által. Mint 1540. december 12-én kelt, Zsigmond lengyel királyhoz írt levelében kifejtette, szerinte Szülejmán taktikai okokból fogadta el János Zsigmond királyságát, hogy így még könnyebben vethesse uralma alá Magyarországot.139 Bár 1541 tavaszán egy ideig bizakodott, hogy Szülejmán hadjárata talán mégis elmarad, velencei követének június 18-i jelentése ebből is kiábrándította. Ekkor kapta tőle a hírt, hogy a szultán Buda ellen fog vonulni. Így egy héttel később, június 25-én a regensburgi birodalmi gyűlésen pontos helyzetértékeléssel szolgált, amikor előterjesztésében tudtul adta: a szultán azzal a szándékkal jön, hogy megszállja Budát és birodalmához csatolja Magyarországot.140

138 Laski november végi vagy december eleji jelentését ld. A. von GÉVAY, i.m., 102.; vö. J. von HAMMER, II. 168–169.; SZALAY L., Adalékok, 193.; M.T. GÖKBILGIN, Kanunî Sultan Süleyman’in, 29.; BOSZTÁN/FERDI: THÚRY J., II. 104. PERJÉS Géza egy helyen (Mohács, 257.) azt írja, hogy a velencei francia követ hírei szerint a szultán már 1540 őszén három részre osztotta Magyarországot. Ez az állítás azonban félreértésen alapul, mivel a PERJÉS által idézett szeptember 25-i jelentésben arról van szó, hogy francia értesülés szerint Magyarországon háromféle politikai irányzat létezik (E. CHARRIÈRE, I. 442–443.: „Ľon a icy nouvelles que le royaulme de Hongrye est divisé en troyz partz: ľune veult le roy des Rommains en toute façon… ; la seconde veult la conservacion de ľestat pour le filz desja né roy [ti. János Zsigmondnak]… , et la tierce veult le Turcq …”. Vö. még a 449. oldallal, ahol ugyancsak a magyarországi erők hármas tagozódásáról tudósít).

139 ÓVÁRY L., Oklevélmásolatok, II. 363. sz.

140 IVÁNYI B., Buda és Pest, 71–72.

Ez a hír, amely Velencébe június közepén érkezett meg és francia források is megerősítették, egy csapásra igazolta azoknak a magyar politikusoknak a véleményét, akik már egy évvel korábban a váradi béke végrehajtását szorgalmazták, s megjósolták, hogy ellenkező esetben valószínűleg 84bekövetkezik az ország török meghódítása.141 A világosabb elmék azt is tisztán látták – s ebben osztozott velük a francia és a velencei politikai közvélemény –, hogy Ferdinánd erőtlen, de szűnni nem akaró katonai akciói egyenesen parancsoló szükséggé teszik a szultán számára az oszmán fennhatóság kiterjesztését Magyarországra.142 Első pillanatban ezért érthetetlen a törökpárt rendíthetetlen kitartása Szülejmán, illetve saját korábbi irányvonala mellett, annál is inkább, mivel az oszmán uralkodó az elmúlt télen megírta a párt vezetőinek, hogy amennyiben Ferdinánd nem hagy fel kísérleteivel, személyesen jön Magyarországra óriási hadsereggel.143 Ha feltesszük, hogy Fráterék a bizonyára hozzájuk is eljutóúj híreket e megnyilatkozás fényében is mérlegre tették (ami minimálisan elvárható), akkor már-már hajlamosak vagyunk politikai dilettantizmust látni abban, hogy továbbra sem érezték szükségesnek felfogásuk megváltoztatását. Mi lehet a magyarázata annak, hogy még egy olyan formátumú politikus is végig hitelt adott Szülejmán szavainak, mint Fráter György? Nehéz erre bizonyossággal felelni, de nézetem szerint két dolgot érdemes megfontolni és a jövőben alaposan megvizsgálni.

141 PERJES G., Mohács, 251–252.; ld. még fentebb a 115. jegyzetet.

142 G. PRAY, II. 95.; E. CHARRIÈRE, I. 450., 503.

143 E. HURMUZAKI, Documente, XV/1. 395.; Elementa ad fontium editiones, XXXVI/6. 132. Jellemző, hogy ez az ígéret Fráteréket is erősen nyugtalanította, mert megpróbálták lebeszélni Szülejmánt arról, hogy beváltsa, ld. BESSENYEI J., A Héttorony foglya. Török Bálint, Budapest, 1986, 88.

Az egyik az, hogy Szülejmán valószínűleg bőséges ígérgetésekkel halmozta el a magyar államférfiakat, s ez hatásosan ellensúlyozott minden új hírt és józan megfontolást. 85Legalábbis erre lehet következtetni a Buda elestéről tudósító magyar nyelvű kompiláció néhány sorából, s ugyanezt látszik alátámasztani a Fráter-gyilkosság ügyében felvett vallomások némelyike is. Szülejmán állítólag Fráter és Török Bálint hiúságára épített elsősorban, akiket külön-külön megbíztatott volna a kormányzói poszt elnyerésével.144 A másik dolog, ami magyarázatként szóba jöhet, hogy Szülejmán sikeresen elhitette a budaiakkal, hogy támadása nem is a magyar főváros, hanem egyenesen Bécs ellen irányul. Erről tanúskodik a János-párti főemberek egy 1541. július 15-én, Budán kelt levele, s erre vall a velencei francia követ szeptember 6-i (kb. egy hónappal korábbi híreket összefoglaló) beszámolója, mely szerint a szultán közeleg Budához, ahol az a hiedelem tartja magát, hogy Bécs alá igyekszik.145 A Memoria rerum vonatkozó részének írója még azt is tudni véli, hogy Szülejmán, miután augusztus 28-án felütötte táborát Óbudán, németül tudó kalauzokat kért a magyaroktól, akik Pesthy Ferencet, Fráter egyik írnokát jelölték ki erre a feladatra.146 Szülejmán azonban – folytatja forrásunk –, noha még Bécset is odaígérte a 86csecsemőnek, az osztrák követek érkezése és békeajánlatai miatt végül elállt eredeti szándékától.147 Ezeket az állításokat egyelőre nem tudjuk ellenőrizni. A dolog azonban ott válik különössé, hogy a többször idézett, megbízhatónak látszó francia jelentésekben más összefüggésben is felbukkannak a Bécs elleni támadásról szóló hírek. A Velencében rezidáló montpellier-i püspök 1541. június 20-án továbbította Ferenc királynak isztambuli informátora tudósítását, mely szerint „a nagyúr biztosan Magyarországra fog menni és átmegy majd Bécsig.”148 A püspök a továbbiakban még kétszer közölt olyan értesüléseket, amelyek közvetve vagy közvetlenül ugyanerre utaltak. Július 4-én azt írta, hogy a hírek szerint a szultán célja Bécs, de az idő előrehaladottságára tekintettel ezt sokan kétlik.149 Július 12-én pedig ekképpen foglalta össze legújabb információit a „nagyúr” szándékairól: „…azzal az elhatározással megy, hogy legyőzi és kiveri Ferdinándot nemcsak a magyar királyságból, de összes többi országából is.”150

144 1504–1566 Memoria rerum. Kiad. BESSENYEI József, Budapest, 1981, 88.: „… a császár… meghagyá, hogy az passák mindeniknél remínsíget nevelnínek, de ugy hogy titkon, és kölenkípen. Anyira is e csalárdság lőn (annyira lőn e csalárdság), hogy immár nyilván is e gubernatorságot imez is amaz is [ti. Török és Fráter] várta …”; vö. BESSENYEI J., A Héttorony foglya, 93.; BARTA G., Vajon kié az ország?, 95., 98–99.

145 Székely oklevéltár. II. Szerk. SZABÓ Károly, Kolozsvártt, 1876, 67.: Quem quidem Bassam [ti. szendrői Mehmedet] Cesare-aquoqe Maiestas personaliter Innumerabili multigenarum Nacionum non post multos hos dies sequetur Viennam expugnandam transitura; VERESS E., Izabella királyné, 168.; E. CHARRIÈRE, I. 511.

146 Memoria rerum, 61–62.; VERESS E., i.m., 180.

147 Memoria rerum, 62–63.

148 E. CHARRIÈRE, I. 497.

149 CHARRIÈRE, I. 498.

150 CHARRIÈRE, I. 503. Akár egy Bécs elleni vállalkozás tervére is gondolhatunk abból, amit Laskinak mondtak a portán 1540. november 23-án: a szultán hajlandó akár Regensburgnál felkeresni a Habsburg-testvéreket, ld. F.B. von BUCHOLTZ, Geschichte der Regierung Ferdinand des Ersten, V. Wien, 1834, 145. Buda megszállása idején Bécs török támadástól tart: J.W. ZINKEISEN, II. 845 és IVÁNYI B., Buda és Pest, 74–75.

Bár ezek az idézetek meglehetős egyértelműséggel látszanak tanúskodni egy Bécs-ellenes elgondolás mellett, a magam részéről mégis hajlok arra, hogy inkább a magyarok megtévesztésére szolgálóálhíreszteléseket lássak bennük 150 87(amelyek azonban, mint látni fogjuk, szimptomatikusak voltak). Emellett szól a Pellicier püspök által említett tény, a fősereg kései indulása. De közvetve ugyanezt támasztja alá az a mindeddig kiadatlan oszmán dokumentum is, amit az alábbiakban fogok közreadni. Ez az irat más tekintetben is nagy segítséget nyújt az oszmán elképzelések jobb megértéséhez, s az teszi igazán érdekessé, hogy minden valószínűség szerint éppen abban a kritikus időszakban keletkezett, amikor a szultáni had már néhány állomásnyira megközelítette Budát. Íme a szöveg, előbb átírásban (mai török helyesírással), majd magyar fordításban:

[Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Arşivi, E. 11769.]

Török Balinďin kaleleridir

Vilayet-i Erdeľde Hunyat nam kale ve ana tabi bazi kaştel ve nice memleket dahi vardir ki adi malum degildir Kadimden Budin’e tabidir kralindira

a nyilvánvalóan utólagos bejegyzés;

Tisa ile Tuna arasinda Tokay canibinde Vebris nam bir muazzam şehir

Budin ile Istuni Belgrad arasinda Gezgeş nam kale nice pare köyleri ile

Şomogvar nam bir azim şehir nice pare köyler ile

Drava kurbinde Çirgovab nam kale nice köyleri ile

b a név előtti felesleges vav-ot elhagytam;

Ve atasindan kendisine intikal edip oturdugu Seketvar nam kale Ösek’e karibdir nice pare köyleri vardir

Ve bunlardan gayri nice pare kaleleri ve bi-nihaye şehirleri ve köyleri vardir

88Az 1541. évi törők „haditerv”; TSMA, E. 11769 (1)

89Papas’in Erdel vilayetinde olan kaleleridir ki zikr olunur

Vilayet-i Erdeľde Varat nam kale defaatla nice krallara ve yarar beylere taht olmuştur bu kale elde olmayinca vilayet-i Erdel zapt olunmaz

Ve Kaş nam kale ki Leh canibindedir Budin’e tabidira nice kaştelleri ve bi-nihaye köyleri ve şehirleri vardir ve binihaye altin ve gümüş madenleri vardir bu alindiktan sonra Leh vilayetine varinca zapt olunup ve Perin Petre memleketi ve Bedik ve Şeregi Gaşpar nam banlarin :nemleketler[i] zapt olunur

Ve Mohaç’in öte yaninda Becvar nam kale Papasindir

Ve bundan gayri nice pare kaleleri ve kaştelleri şehirleri ve köyleri va[rdir]c

c felvételen letakart rész értelemszerűen így pótlandó;

Petrovik’in elinde olan kalelerdir

Kale-i Libova ve Dimişkar ve Beşkerek ve Beçil nam kaleler alinmayinca Sirem vilayetind haramisi eksik olmaz ve nice kaleleri şehirleri ve köyderi vardir asil Sirf vilayetidir Semendire’den ve Sirem’den kaçan ve sair bizim vilayetimizde fesad ve şenaat edenlerin gelip sigincagidir

d helyesen vilayetinin kellene;

Istanbul’da elçilige gelen Koca’nin elinde olan kaleler bunlardir

Mohaç’tan kalkildigi gün bir kale ki padişah saadet ile yanindan geçmiştir

Ve Tisa’dan beri Çeklet nam şehir

Tisa ve Budin canibinde nice pare kaleler ve şehirlere vardir

e helyesen ,şehirleri kellene;

90Az 1541. évi törők „haditerv”; TSMA, E. 11769 (2)

91Ve Bokani Orban’in [şehir ve kaleleridir]f

f a nyilvánvaló hiányt pótoltam ily módon;

Osek karşisinda Laşkova nam şehir on beş pare köyü vardir Ve Pokani nam kale Pojega canibindedir muhkem hisardir

Şöyle ki bu zikr olunan kaleler [ve]g girü ellerinde olan Budin’in zapti müşkül olur zira sabika olan krallar bu kalelere mutasarrif olmuştur kral gittikten sonra memleketi bunlar yagma etmiştirh

g az értelmezésem által megkívánt kiegészítés;

h şöyle ki …etmiştir: az egész szövegre vonatkozó utólagos bejegyzés.

92Az 1541. évi török „haditerv”; TSMA, E. 11769 (3)

93Az 1541. évi török „haditerv”; TSMA, E. 11769 (4)

95Török Bálint151 várai: Erdélyországban a Hunyad nevű vár; néhány kastély és kiterjedt területek tartoznak hozzá, melyeknek neve nem ismeretes; régóta Budához tartozik, a királyé; ,

151 Enyingi Török Bálint (1504?–1550): Török Imre nándorfehérvári bán fia. A mohácsi csatában a király egyik őre. . 1526-ban János melléáll, aki temesi ispánná nevezi ki. 1527-ben viszont már Ferdinánd oldalán találjuk, aki 1528-ban szintén neki adja a temesi ispánságot. 1530-tól Ferdinánd erdélyi vajdája. Birtokolja Somogy megye főispáni tisztét. 1536-ban nagy adományok fejében visszatér János király pártjára; Hunyad örökös főispánja és dunántúli főkapitány lesz. .1540-ben, János halála után, Fráter Györggyel és Petrovics Péterrel az ország kormányzója, s egyúttal viseli a főkapitányi (cayitaneus generalis) címet. 1541. augusztus 29-én Szülejmán fogságba veti, s a Héttorony foglyaként fejezi be életét (ld. BESSSENYEI J., A Héttorony foglya.).

A Tisza és a Duna között Tokaj vidékén egy Debrecen nevű nagy város;

Buda és Székesfehérvár között a Gesztes nevű vár számos falujával;

Egy Somogyvár nevű nagy város számos falujával;

A Dráva közelében a Csurgó nevű vár számos falujával;

És az atyjától örökölt Szigetvár nevű vár, amelyben lakik;

Eszékhez közel fekszik, számos faluja van;

És mindezeken kívül számos vára és rengeteg városa és falva van.152

152 1. Hunyad (Vajdahunyad) [ma: Hunedoara, Románia]: 1536-ban kapja János királytól. 2. Debrecen: ugyancsak János 1536. évi adománya. 3. Gesztes: 1517-es adat szerint apja, Török Imre birtokában van, így nyilván családi örökség révén jut hozzá; 1540 vége felé elfoglalják Ferdinánd csapatai. 4. Somogyvár: valamikor az 1520-as években szerzi meg, tisztázatlan körülmények között. 5. Csurgó: 1534-ben fegyverrel veszi el a Zrínyiektől; 1537-ben visszaszolgáltatja, de két év múlva újra elfoglalja. 6. Szigetvár: nagyapja, Török Ambrus szerzi 1473-ban.

96A Barát153 Erdélyországban lévő várai következnek: Erdélyországban a [Nagy]várad nevű vár, amely számos királynak és vitéz úrnak volt több ízben a székhelye; amíg ez a vár nincs kézben, Erdélyországot megszállni nem lehet; És a Kassa nevű vár, amely Lengyelország felé esik; Budához tartozik; számos kastélya, rengeteg falva és városa van és nagyszámú arany- és ezüstbányája; ennek bevétele után a Lengyelországig terjedő részek, valamint a Perényi Péter és a Bebek és Serédy Gáspár nevű bánok területei kerülnek megszállás alá;

153 Utyesenovics [Utiešenović, vagy többnyire Martinuzzi-ra „ferdített” anyai nevén: Martinušević] György, szerzetes korától Frater Georgius [magyarosan: Fráter György, a törököknél előbb Papasz (pap, barát), majd Brata (szerzetes, barát) néven] (1484 körül–1551): horvát nemesi család szülötte. Korvin János, majd a Szapolyai család szolgálatában áll, később belép a pálosok rendjébe. 1527-ben kerül kapcsolatba János királlyal. Kormányzója, L. Gritti jóvoltából a budai vár udvarbírája lesz. Pályája Gritti halála után ível magasra: 1534-ben megkapja a váradi püspökséget és Bihar megye örökös főispánságát, emellett János megteszi kincstartójának. Fontos szerepet játszik a váradi egyezség létrehozásában, s abban, hogy János házasságot köt Izabellával. Halálos ágyán a király felkéri fia gyámjának, s Fráter a váradi békét felrúgva királlyá választatja a csecsemőt. 1541–42-től János Zsigmond nevében Erdély és Kelet-Magyarország kormányzója. Két ízben is egyezséget hoz létre Ferdinánddal Erdély átadásáról (1541, 1549), de a kedvezőtlenül alakuló nagyhatalmi erőviszonyok folytán rendre visszatáncol a megvalósítástól. 1551 decemberében Ferdinánd zsoldosai – uruk parancsára – meggyilkolják (ld. HORVÁTH M., Utyeszenich Frater György; BARTA G., Vajon kié az ország?).

És Mohácson túl a Pécsvárad nevű vár a Baráté;

97És ezenkívül számos vára, kastélya, városa és falvai vannak.154

154 1. Nagyvárad [ma: Oradea, Románia]: 1534-től van a birtokában. 2. Kassa [ma: Košice, Csehszlovákia]: 1536 decemberében foglalja el Fráter megbízottja, Czeczey Lénárt. 3. Pécsvárad: a legkorábbi adat, ami az itteni apátság birtokosaként mutatja, 1542-ből maradt fenn; iratunk tanúsága szerint tehát legkésőbb 1541 első felében meg kellett szereznie. – A szövegben említett többi főúrról: a. Perényi Péter (1502–1548): Perényi Imre nádor fia. Mohács előtt koronaőr, temesi ispán, Abaúj megye örökös főispánja és az Alföld hadnagya. A katasztrófa után Jánoshoz csatlakozik, aki erdélyi vajdává nevezi ki. 1527-ben átáll Ferdinánd oldalára. 1529-ben és 1530-ban török fogságba esik, de Szülejmán mindkétszer kiszolgáltatja Jánosnak (másodjára túszul kell adnia fiát). 1531–32-ben a török orientáció gondolatának egyik vezéralakja. Kudarcai nyomán Ferdinándhoz közeledik, de 1537-ben megint nyíltan János melléáll. 1540-ben szorgalmazza a váradi béke végrehajtását, s végleg szakítva a Szapolyai-párttal, Ferdinánd hívévé szegődik, aki kinevezi kancellárjának. Részt vesz Buda 1540–41. és Pest 1542. évi ostromában, utóbbiban mint a magyar sereg főkapitánya. Ferdinánd 1542-ben letartóztatja és börtönbe veti. Halálos betegen, 1548 elején szabadul fogságából (ld. SZTÁRAY Mihály, História Perényi Ferenc kiszabadulásáról – Perényi Péter élete és halála. Kiadja TÉGLÁSY Imre, Budapest,1985; JÁSZAY P., A magyar nemzet napjai, 51; SZAKÁLY F., Vesztőhely az út porában, 131–134; KÁROLYI Árpád, Okiratok és levelek a nagyváradi béke történetéhez 1536–1538, In: Történelmi Tár 1878. 734, 779.). b. Bebek néven nyilvánvalóan a két Bebek testvérről, Imréről (?–?) és Ferencről (?–1558) van szó. Pelsőczi Bebek Imre a papi pályát választja, előbb gyulafehérvári, majd székesfehérvári prépost lesz. Testvérével együtt gömöri főispán. 1532-től végig kitart a Szapolyaiak pártján; 1540 őszén és 1541 elején Izabella megbízottja az erdélyiekkel, illetve a Ferdinánddal folytatott tárgyalásokon. Az utóbbi során Ferdinánd letartóztatja. Politikailag jelentősebb szerepet játszik Bebek Ferenc. 1526-ban János, 1527-ben Ferdinánd oldalán találjuk, az utóbbi felső-magyarországi főkapitánnyá nevezi ki. 1532-ben visszatér Jánoshoz, 1534-ben megint Ferdinándhoz áll. 1537-ben Perényivel együtt újfent pártot változtat, s ővele tart akkor is, amikor amaz 1540-ben hátat fordít a Szapolyai-pártnak. 1542-ben ott van a Buda ostromára induló Habsburg seregben. Újabb fordulattal 1554-től a Szapolyai-ház erdélyi uralmának visszaállítását kezdi támogatni. 1557-től török pártfogással fellép Izabellával szemben, de a királyné az ellenzék két másik vezetőjével együtt a következőévben megöleti (ld. BUDAI Ferencz polgári lexicona, I. Pest, 18662, 198–202; KÁROLYI Á., i.h.; Podmaniczky oklevéltár, II. 508; III. LII; Szepességi avagy lőcsei krónika és évkönyv a kedves utókor számára. Összeállította HAIN Gáspár. Kiadja WÉBER Károly, Budapest, 1988, 52.). c. Serédy Gáspár (a török szövegben nyilvánvaló elírás folytán Seregi Gáspár, ?–1553): Mohács előtt kisebb rangú egyházi tisztségviselő. 1526-ban váci őrkanonok, majd Mária királyné titkára. A kettős királyválasztás után Ferdinándhoz csatlakozik (az uralkodó ezt a szent-gotthárdi apátság adományozásával honorálja) és végig kitart mellette. Több megszakítással felső-magyarországi főkapitány, ezenkívül tokaji várnagy és kassai főkapitány. Fokozatosan a legnagyobb birtokosok közé emelkedik, s fontos politikai megbízatásokat kap. Így Ferdinánd nevében őírja alá a gyalui egyezményt 1541 decemberében. 1542-ben egyik vezére a Pestet ostromló magyar csapatoknak (ld. BUDAI F., i.m., III. 138–140; BUNYITAY Vince, A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig, I. Nagyvárad, 1883, 375; Liber Regius Hungariae, Országos Széchényi Könyvtár kézirattára, Fol. Lat. 3648/1. 85; ÓVÁRY L., Oklevélmásolatok, II. 222. sz.; SZALAY L., Magyarország története, IV. 186; G. PRAY, II. 119–120; KÁROLYI Á., i.m., 255–256.).

98A Petrovics [Péter]155 kezében lévő várak: amíg a Lippa, Temesvár, Becskerek és Becse nevű várakat el nem foglaljuk, addig a szerémi tartomány nem lesz híján a gonosztevőknek; 99és számos vára, városa és falva van; valódi szerb tartomány; a Szendrőből és Szerémségből megszökőés más tartományainkban garázdálkodóés zavart keltő elemek menedékhelye.156

155 Petrovics Péter (1485 körül–1557): szerb származású, ismeretlen fokon a Szapolyai család rokona. Szapolyai János vajda oldalán részt vesz a Dózsa-felkelés leverésében. Mohács után János király tántoríthatatlan híve. 1531-ben lippai kapitány, 1534-ben temesi ispán lesz. 1541-ben a gyermekkirály egyik gyámja, 1542-től Magyarország alsó részeinek kapitánya. Politikai magatartásának vezérfonala a török szövetséghez való hűség, ami birtokainak fekvéséből könnyen megérthető. 1551-ben távoznia kell Erdélyből, de 1553-ban már kísérletet tesz elfoglalására. 1556-ban rövid ideig az országrész helytartója, előkészíti János Zsigmond és Izabella visszatérését (ld. VERESS E., Izabella királyné, passim; M. BERINDEI- G. VEINSTEIN, i.m., 33. skk. – Petrovics temesi ispánságának kezdetét 1538-ra teszik – és 45: 47. j.; Temes vármegye. Szerk. BOROVSZKY Samu, Budapest, é.n., 324; Erdélyi történelmi adatok. II. Szerk. és kiadja Gróf MIKÓ Imre, Kolozsvártt, 1856, 357–358.).

156 1. Lippa [ma: Lipova, Románia]: valójában a király birtoka, János 1540 elején hozományként Izabellára íratja. Az irat összeállítói feltehetőleg azért vélték Petrovics várának, mert a délvidék parancsnokaként katonai hatásköre alá tartozott (akárcsak az alábbi erősségek). 2. Temesvár [ma: Timişoara, Románia]: 1534-töl mint temesi grófnak hivatali székhelye. 3. Becskerek [ma: Zrenjanin, Jugoszlávia]: ez is János királyé, valószínűleg őépíttette 1527–1528 körül. 1528 végén a törökök szerzik vissza neki Ferdinánd híveitől. 4. Becse [ma: Novi Bečej, Jugoszlávia]: szintén királyi vár, 1541 júliusában vagy augusztusában a törökök elfoglalják, de 1542 elején visszadják János Zsigmondnak.

Az Isztambulba követségbe érkező Werbőczy István157 kezén lévő várak ezek: az a vár, amelyik mellett a Mohácsról való elindulás napján a padisah boldogságosan elvonult;

157 Kerepeci Werbőczy István (1458–1541; azonosításához ld. a 161. jegyzetet): kisnemesi család sarja. Mohács előlt különféle közjogi méltóságokba emelkedik, 1525–26-ban nem egészen egy évig nádor. A Tripartitum opus, az első rendszeres magyar jogkönyv szerzője. Mohács után János hívévé szegődik, jelentős szerepet visz királlyá választásában. Jutalmul megkapja a kancellári posztot, majd 1527-ben Torna megye főispánságát. Kezdetben a Habsburgokkal való megegyezés híve, de hamarosan a török szövetség egyik fő szószólójává válik. 1527-ben fő- és titkos kancellár lesz, ezt a címet azonban 1530-ban átmenetileg kénytelen visszaadni az ismét Jánost pártoló esztergomi érseknek. Gyakran vesz részt diplomáciai akciókban, 1533-ban Isztambulban is megfordul. 1536-ban Nógrád megyei főispánként tűnik fel, 1539-től Tolnában is viseli ezt a címet. 1540-ben János helyettese Budán, annak erdélyi hadjárata idején. A király halála után a Szapolyai-párt követe Isztambulban, ahol megszerzi a szultán jóváhagyását János Zsigmond királyságához. 1541-ben Szülejmán a budai keresztények bírájává teszi, de – valószínűleg mérgezés következtében – hamarosan meghal (ld. FRAKNÓI V., Werbőczy István életrajza; BARTA G., Egy magyar politikus).

És a Tiszán innen a Cegléd nevű város;

100A Tisza és Buda környékén számos vár[a] és város[a] van.158 És Batthyány Orbán159 [városai és várai]: Eszékkel szemben a Laskó nevű város; tizenöt falva van;

158 1. A Mohács után elhagyott várat sajnos nem sikerült azonosítani. Eddigi ismereteink szerint Werbőczy várai közül Kőszeg volt az, amely ezen a tájon többé-kevésbéútba eshetett Budára menet – csakhogy nem Mohács után, hanem még jócskán a város előtt. Több okkal gondolhatnánk Szekcsőre vagy még inkább Kesztölcre, de egyelőre semmilyen adat nincs birtokunkban arra nézve, hogy bármelyik Werbőczy kezén lett volna. 2. Cegléd: ennél is hiányoznak a magyar adatok, viszont a név említése éppen ezért forrásértékűvé avatja az iratnak ezt a helyét. Bizonytalan hitelű helyi hagyományok szerint Mohács után Török Bálint ragadta el erővel a várost addigi birtokosaitól, az óbudai apácáktól. Mivel tudunk arról, hogy Török és Werbőczy között folytak bizonyos birtokügyletek a 30-as években, nem kizárt, hogy egy ilyesfajta tranzakció keretében juthatott hozzá Werbőczy. Egy másik eshetőség, hogy azután tette rá a kezét a városra, miután 1537-ben Jánostól megkapta Szolnokot és vele együtt több falut.

159 Batthyány Orbán (?–1547): Batthyány Benedek budai várnagy és kincstartó fia. Olaszországi egyetemre jár, hazatérése után királyi titkár. A mohácsi ütközet előtt ő viszi meg Szapolyainak azt a királyi parancsot, melynek értelmében a vajda távolmarad az összecsapástól. Az új helyzetben előbb Ferdinánd híve, de hamarosan János pártjára áll. L. Gritti kormányzósága idején annak egyik bizalmi embere, 1534-ben vezető szerepet vállal Czibak Imre váradi püspök meggyilkolásában (a kemény büntetéstől csak a gyors átállás menti meg). A következő időkben János és Fráter hű támasza. Bár az államhatalmi szervezetben semmiféle méltóságot nem visel, a János-párt vezérkarához tartozik, minden jelentős politikai döntésnél és akciónál jelen van. 1541-ben a budai védősereg parancsnoka, a bukás után Izabellával Erdélybe megy. A fejedelmi tanács tagja, állítólag Fráter mérgezteti meg a protestantizmus iránti vonzalma miatt. Irodalmi tevékenységet is folytat (ld. SZAKÁLY F., Vesztőhely az út porában, passim; BUDAI F., i.m., I. 181–182.).

101És az Atyina nevű vár Pozsega vidékén fekszik; erős vár.160

160 1. Laskó [ma: Lug, Jugoszlávia]: nem találtam adatot arra, hogy mióta birtokolta. 2. Atyina [ma: Voćin, Jugoszlávia]: a nyilvánvalóan téves (és nem létező) Pokáni nevű várat azon az alapon azonosítottam Atyinával, hogy a szöveg szerint Pozsegához közel található. Miután tudjuk, hogy a törökök 1543-ban elfoglalják Batthyány Orbán Kőrösudvarhely és Pozsega közt fekvő, Atyina nevű várát, nem lehet kétséges, hogy itt is erről van szó.

Úgyhogy az itt említett várak [és] az újra kezükben lévő Buda elfoglalása nehéz lesz, mivel a régebbi királyok is ezeket a várakat birtokolták; miután a király eltávozott [meghalt?], az országot ezek dúlták fel.

Mielőtt iratunk kommentálásához fognánk, röviden jeleznünk kell azt a hiányosságát, hogy megírásának időpontját – számos korabeli oszmán dokumentuméhoz hasonlóan – nem tüntették fel. Szerencsére azonban a szöveg elegendő támpontot kínál ahhoz, hogy nagyobb tévedés kockázata 102nélkül állíthassuk: közvetlenül a Buda elestét megelőző napokban íródott.161 Ez a körülmény eleve sejteti azt, ami azután az irat tartalmának elemzéséből teljesen egyértelművé 103válik: egy olyan „felméréssel”állunk szemben, amelyből az oszmán vezetés hadicéljait és néhány lényeges stratégiai elképzelését ismerhetjük meg. Sőt, az utolsó mondatai alapján úgy is fogalmazhatunk, hogy Magyarország megszállásának terve áll előttünk.

161 Az alsó időhatár a felsorolt birtokok megszerzésének időpontjaiból adódik. Ezekből – mindenekelőtt Hunyad és Kassa világos esetei alapján – egyértelműen megállapítható, hogy 1536 előlti nem lehet. Ennek ismeretében az a mondat: „az Isztambulba követségbe érkező Kodzsa [öreg, hatalmas] kezén lévő várak”, csakis a valóban idős Werbőczy Istvánra vonatkozhat, aki 1540 októberében járt a szultán fővárosában. (A Kodzsa = Werbőczy azonosítást másfelől szinte kikényszeríti az a körülmény, hogy csak így válik teljessé a János-párt prominens vezetőinek névsora.) Mindebből értelemszerűen következik újabb terminus post quem-ként 1540 októbere. De a szöveg tartalmaz egy további fogódzót is, melynek segítségével az időhatár még mintegy tíz hónappal kitolható. Ezt a fogódzót abban a mondatban találjuk, amely szerint a szultán már elhagyta Mohácsot. Mivel a török krónikásoktól tudjuk, hogy Szülejmán az 1541. augusztus 21–22-i heves budai ütközetek idején tartózkodott a város környékén (BOSZTÁN/FERDI: THÚRY J., II. 107–108.), még közelebbi időpontként 1541. augusztus 22. adódik. Miután a szövegben azt is világosan megmondják, hogy Buda az itt említett magyar urak kezén van, a terminus ante quem 1541. augusztus 29-ében határozható meg. Ezek után nem nehéz levonni a következtetést, hogy az iratot a Buda elfoglalása előlti héten szerkesztették. Azt viszont már csak találgatni lehet, hogy kinek (vagy kiknek) az információi alapján sikerült viszonylag pontosan elkészíteni ezt a „kimutatást”. Különböző forrásokból ismeretes, hogy a törökök sosem szűkölködtek olyan önkéntes segítőkben, akik megfelelő adatokkal látták el őket a magyarországi birtokviszonyokról vagy várakról (ld. pl. A. von GÉVAY, i.m., 102; Hans DERNSCHWAM, Erdély, Besztercebánya, törökországi útinapló. Közreadja TARDY Lajos, Budapest, 1984, 213–214.). Jelen esetben persze – konkrét fogódzók hiányában nehéz volna bárkit is alappal gyanúba fogni, ám mégis van egy momentum, amely mintha Werbőczy közreműködésére látszanék utalni. Nevezetesen az, hogy amíg a többi főúr birtokai – ha nem is teljességgel, de – meglehetős pontossággal vétetnek számba, addig az őt érintő bejegyzések feltűnően hiányosak – hogy azt ne mondjuk, homályosak. Ebből arra is gondolhatunk, hogy az alapinformációk talán Werbőczy isztambuli tartózkodásának idejéből származnak, amikor a politikust bizonyára kifaggatták a király-jelölt csecsemő támogatóiról, s a naiv és hiszékeny természetű ember készséggel megadta a kért felvilágosításokat (ösztönösen vigyázva arra, nehogy közben túl sokat eláruljon magáról). Az általa elmondottakat talán más hírforrásokból is kiegészítették, s végül így foglalták írásba az összegyűlt ismereteket és az elképzeléseiket.

A fentebb elmondottakhoz kapcsolódva ez a terv mindjárt két vonatkozásban is tiszta képet teremt. Egyrészt igazolja azokat az előzetes jóslatokat, melyek szerint Szülejmán eleve az ország meghódításának szándékával lépett az ország földjére. Másrészt a szultánnak a német fenyegetésre és a Ferdinánd elleni fellépésre történő mindennemű célozgatása ellenére világosan elárulja, hogy a török had nem a római király, hanem a „jánosista” Magyarország leverésére vonult be 1541-ben. Így realizálódott az a veszély, ami – s erről rendszerint meg szoktak feledkezni a vazallus Magyarország gondolatának hívei – 1532 után, ha lehet, még inkább fenyegette az országot. Az 1532-es vállalkozás kudarca után ugyanis az oszmán vezetés szükségképpen tolódott el abba az irányba, hogy amennyiben céljait egy csapásra elérni nem tudja, úgy első lépésként a magyarországi küzdőtér szereplői közül a leggyengébb ellen fordul, s annak legyűrése után teljes erejével és immár szomszédos hatalomként szállhat szembe fő riválisával. 104

Ez az elképzelés ölt testet ebben a tervben s annak stratégiai célkitűzéseiben. Fel kell figyelnünk arra, hogy megfogalmazói egyszerre gondolkodtak területben és személyekben. Egyrészt azokat a várakat vették sorra, melyeknek birtoklása az ország megszállásához nélkülözhetetlen (biztosítják a budai utat, elvágják Erdélyt és a keleti részeket a Habsburgoktól stb.162), másrészt azokat a személyeket, akik „János királyságában” ezekre támaszkodva a legfőbb hatalmi pozíciókkal rendelkeztek. Az egyébként is periférikusan említett Perényit, Bebeket és Serédyt leszámítva azoknak a főembereknek a nevét találjuk itt, akik János halála óta ténylegesen a kezükben tartották az állam irányítását. Bizonyára nem véletlen egybeesés, hogy éppen ezek az urak vezették azt a fényes küldöttséget, amelyik Szülejmán óhajára 1541. augusztus 29-én az óbudai török táborba vitte a kis királyt.163 Sőt, a nevek megfelelése révén iratunk újabb bizonyítéka annak, hogy a szultán nevezetes csele a főváros birtokba vételén túl a magyar vezetők 105elfogását is előkészítette. Az eddig ismertté vált források közül szó szerint ezt állította a Memoria rerum, amit ezek után véleményem szerint hitelesnek kell elfogadnunk: „Azonnal is igin kezdínek kíszülni [ti. a tanácsurak, hogy az császárhoz hamarább nagy pompasággal, kevílysíggel, és úgy mennínek, mintűl jobban, íkesben is mindeniktűl lehetne. Anyira, hogy terekek között sokan vótanak, kik a szigín Magyarországnak szánták és tudták veszedelmit, titkon több embernek montták, hogy az császár megfogja őket, és az Budát tőlek elviszi. De ők ezzel semmit nem gondolval, csak hogy az ő akaratjok megteljík, az nímet királyon bosszut tehessík, vígezík köztek, hogy elmenjenek”.164 Hogy a szultán valóban ezzel a kettős, előzetes elgondolással érkezett ide, azt a Porembski-féle beszámoló is alátámasztja. Ebből arról értesülünk, hogy Fráter Györgyöt, Törököt, Petrovicsot, Werbőczyt és Batthyány Orbánt a szultán hét napig fogságban tartotta, s ezalatt nemcsak a szabadságukat vette el, de az életük is komoly veszélyben forgott. A királyné titkára megtudta ugyanis, hogy az oszmán vezetésen belül, illetve a török és a magyar államférfiak között hosszas tárgyalások folytak, melyeken a következő kérdéseken vitatkoztak (bevallva, hogy a részleteket nem ismeri): „Egyebek között ez volt az egyik: vajon őfelségét fiával együtt vigyék-e Konstantinápolyba? Erről változatosan vélekedtek. A másik: le kell-e fejezni az urakat? Ez volt a fő kérdés. A harmadik: vajon őfelségét a fiával együtt elengedjék-e, s az urak közül némelyeket adjanak-e mellé, másokat tartsanak-e vissza? Ezt végre is hosszasan meghányták, 106megtárgyalták és Isten kegyelméből határoztak és döntöttek”.165

162 Olyan célkitűzések ezek, amelyek a magyarországi török uralom egész időszakára szóló programot jelentenek majd; vö. R. VÁRKONYI Ágnes, Erdélyi változások, Budapest, 1984, 15.

163 A különböző források eltérő részletességgel adják meg a kivonuló főurak névsorát, de abban mind megegyeznek, hogy a tisztelgők krémjét az itt említettek alkották. Közülük egyedül Podmaniczky János kerülte el a törökök figyelmét, akiről BRUTUS szerint azt hitték, „hogy ennek nemessége nem ér fel a többiekével” (lásd Humanista történetírók, Budapest, 1977, 435, ford. KULCSÁR Péter), bár ebben az időben nyilvánvalóan a János-pást legszűkebb vezérkarához tartozott (ld. LUKINICH I., Podmaniczky oklevéltár, III. LXI.). Így érte az a szerencse, hogy a szultán 29-én este öt is hazaengedte a királyi gyermekkel. E látogatás élménye annyira megviselte, hogy visszatérése után azonnal álruhát öltött és elszökött dunántúli birtokaira (Memoria rerum, 68.).

164 Memoria rerum, 63.

165 Verancsics, I. 168–169. Vö. ISTVÁNFFY Miklós hasonló, de jóval részletesebb (éppen ezért nem feltétlenül hiteles) leírásával: A magyarok történetéből. Ford. JUHÁSZ László, Budapest, 1962, 175–176. A Mehmed pasának tulajdonított véleményt (amely szerint azért kell Magyarországot leigázni, „hogy ne kelljen nekik minden évben nemcsak Európából, hanem a tengerentúlról, Ázsiának és Egyiptomnak messzi vidékeiről is nagy fáradsággal és hosszú meneteléssel járó hadjáratot kezdeni és háborút viselni”) lehet, mint PERJÉS Géza teszi (Mohács, 270.), az „akciórádiusz” problémájának felismeréseként értelmezni; a lényeg mégis talán az, hogy ha a pasa itt valamiféle hatósugárral érvelt is, abból nem az ország feladásának, hanem megszállásának szükségességére lyukadt ki, ettől várva a költségek csökkenését. Vagyis egy ilyen feltételezett felismerés éppen nem a vazallusi állapot létrehozására, hanem ellenkezőleg, a terjeszkedésre ösztönző tényező lett volna a törökök magyarországi politikájában. – Arra, hogy egyes források állításaival szemben a magyar vezetők valóban le voltak tartóztatva: ACSÁDY I., i.m., 223: 4. jegyzet.

A döntés, mint jól tudjuk, a harmadik változat javára született meg, s ezzel a magyar vezetők, Török Bálint kivételével, megmenekültek. Ez egyúttal azt jelentette, hogy a szultán eredeti tervének egy részét feladta, noha minden feltétel adva volt annak megvalósításához: Budát birtokába vette, a János-párt vezetőit a markában tartotta. A rendelkezésre álló források nem adnak kielégítő magyarázatot arra, hogy mi késztette Szülejmánt Fráterék elengedésére és a hódításra kiszemelt területek átengedésére. Elsőre mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy az augusztus 29-e utáni kritikus egy hét alatt valószínűleg többször módosult az álláspontja. Erre utal Porembski leírásának az a részlete, amely szerint augusztus 31-én egy csausz érkezett a királynéhoz a budai várba, s miután biztosította őt a szultán jóakaratáról, ura nevében felajánlotta fiának a Tiszántúlt 107és Erdélyt. Másnap viszont a janicsár aga révén Szülejmát arról tájékoztatta Izabellát, hogy Erdélyt fogja a gyermeknek adni, a Tiszántúlt azonban nem (egyúttal felszólította hogy készüljön fel a vár elhagyására). Az a tény, hogy tanácsosait csak három nap múlva, szeptember 4-én bocsátotta el, ugyancsak arra mutat, hogy lassan alakult ki a véglege: megoldás, s talán a tanácsurak sorsa dőlt el legkésőbb.166

166 Verancsics, I. 170–172.

Visszakanyarodva a szultán motívációinak kérdéséhez, ezeket feltehetőleg akkor érthetjük meg legjobban, ha magukból az óbudai döntésekből indulunk ki. Csakhogy ebben az esetben először meg kell próbálnunk rekonstruálni ezeket a döntéseket, mert forrásaink nem jelentéktelen eltérésekkel ismertetik őket. A megbízhatónak látszó Porembski tudósítása alapján úgy tűnik, a szultán az Izabellának tett utolsóígéretéhez tartotta magát, mert szeptember 4–én felküldte a várba „az olasz tolmácsot, aki őfelsége fiának zászlót hozott az erdélyi szandzsákságra”.167 Egyúttal kifejezte azt az óhaját, hogy „a kincstartó [Fráter György] legyen őfelsége fiának nevelője és kormányzója, és szedje a jövedelmeket”.168 Másnap, miután már a szabadon, engedett urak is csatlakoztak a távozó királynőhöz, s az útra kelt magyarok a pesti oldalon tartózkodtak, „meghozták a zászlót Petrovics úrnak a temesi szandzsákságra”.169

167 Verancsics, I. 171.

168 Verancsics, I. 171–172.

169 Verancsics, I. 172; vö.J. von HAMMER, II. 173–174. és M. BERINDEI – G. VEINSTEIN, i.m., 28, 34.

Porembski értesüléseit megerősíti és néhány pontban kiegészíti Izabella 1541. október 17. vagy 18-i, Lippáról kelt levele, amelyben elmondja, hogy mindössze Lippa és Solymos 108vára maradt a birtokában, Csicsót és Küküllővárt Szülejmán rendeletére Petru vajdának kell visszaadnia. A fia és saját helyzetéről pedig egyebek között ezeket írja: „A császár – minket meg sem említve –, úgy látszik, legkedvesebb fiúnknak adományozta Erdélyt, s levelet adott amit nekünk nem volt alkalmunk látni. Azt mondják, hogy ránk és fiúnkra nézve elfogadhatatlan feltételek szerepelnek benne. Annyit tudunk, hogy őt [János Zsigmondot] az erdélyi szandzsák névvel és címmel tisztelte meg”.170

170 „Hoc scimus, quod eum nomine et titulo Sandiaci Transsilvanensis onoraverit”, ld. Elementa ad fontium, XXXVI/6. 165. (az itt közölt levél október 17-én kelt és Laski Jeromosnak címezték; ÓVÁRY L. példányán – ő az irat regesztáját közli, Oklevélmásolatok, II. 390.sz. – a kelet napja október 18., a címzett pedig Tarnovszky János krakkói várnagy).

Ugyancsak a szultán levelére hivatkozott Fráter György. amikor a székely(maros)vásárhelyi országgyűlésben 1542. január 26-án ismertette Szülejmán rendelkezéseit, ám egy-két részletben jócskán eltért attól, amit Porembski és Izabella állított. Szerinte a szultán nemcsak Erdélyt, hanem négy helyet kivéve „Magyarország Tiszántúl elterülő vidékeit és részeit” is János király fiának adta. A négy helyből hármat: Váradot, Kassát és Fogarast összes tartozékaival együtt Fráter Györgynek engedte át, Temesvárt pedig a hozzá tartozó részekkel „szancsaksággol” (szandzsákságul=szandzsákként) Petrovics Péter birtokába adta. Arra az időre, amíg a gyermek király felnő, „mindkét területet, azaz: Magyarországot és Erdélyt Fráter György birtokolja (possideat)”. A két országrész a szultánnak évente tízezer aranyat tartozik fizetni, ezt Fráter kezéhez kell beszolgáltatni, ros109s ő gondoskodik róla, hogy hiánytalanul eljusson a portára.171

171 Erdélyi országgyűlési emlékek. I. Szerk. SZILÁGYI Sándor, Budapest, 1875, 33–34, 77– 78. A szultán rendelkezéseire vonatkozó egyéb, ellentmondásokkal teli híradásokat újabban összefoglalta: Cr. FENEŞAN, Începutul dominaţiei, 41–42. Az oszmán berendezkedéssel kapcsolatos intézkedésekkel (például Werbőczy bírói kinevezésével stb.) most nem foglalkozunk.

A szultáni akarat s az azt megtestesítő levél kétféle tálalásában több ellentmondás feszül. Így először is a Tiszántúl ügyében. Ha Izabella és Fráter ugyanarról a levélről beszéltek, akkor kettőjük közül valaki vagy rosszul volt informálva, vagy nem mondott igazat.172 Látszólag Fráter ellen vallanak a török források, hiszen az 1541. évi fethnáme és Dzselálzáde Musztafa egyaránt csak Erdélyt említi János Zsigmond adományaként.173 Ehhez azonban fontos tudni; hogy az oszmán vezetés számára az 1541-et követőévekben Erdély fogalma felölelte a török megszállás alá nem került kelet-magyarországi részeket is.174 Az sem valószínű, hogy Fráter ilyen horderejű kérdésben nagy nyilvánosság előtt mert volna nem-létező szultáni rendeletre hivatkozni. Ugyanakkor Porembski tudósításának logikája, a Tiszántúlra tett szülejmáni ígéret visszavonásának hangsúlyos említése sem söpörhető félre fenntartás nélkül. Mi hát az igazság? Alighanem az a furcsa helyzet áll elő, hogy a 110fent említett két eshetőség közül mindegyik igaz: Porembski és Izabella valamiről nem tudtak, és Fráter sem mondott el mindent. Hogy ez miképpen történhetett, arra kínál magyarázatot Szalánczy Jánosnak, Izabella portai követének a Fráter-gyilkosság kapcsán tett vallomása, amit BARTA Gábor összefoglalása nyomán idézünk: „a szultán – a barát tanácsára – szandzsákbéggé tette ez utóbbit [Frátert] Váradon, Kassán és Nagybányán, Petrovics Pétert pedig Temesvárott. Minderről a kincstartó pecsétje alatt készült az oklevél, amit Orudzs csausz az erdélyi rendek előtt ki is hirdetett. A barát azonban elérte, hogy ezeket az okleveleket Sztambulban őrizzék, a tanú maga is ott látta őket, midőn Erdély első adójával a szultán fővárosába ment”.175

172 Fráter határozottan állította, hogy Budán kapta a hivatkozott okiratot (Erdélyi országgyűlési emlékek, I. 77.).

173 FERIDUN, Műnşe’at, I. 553; THÚRY J., I. 395; Geschichte Sultan Süleyman Kanunis von l520 bis 1557 oder Tabakat ül-Memalik ve Derecat ül-Mesalik von Celalzade Mustafa genannt Koca Nişanci. Hrsg. von P. KAPPERT, Wiesbaden, 1981, 344b; THÚRY J., II. 231.

174 M. BERINDEI – G. VEINSTEIN, i.m., 29. skk.

175 BARTA G., Vajon kié az ország, 100–101.

Szalánczy nem kevesebbet állít ezzel, mint hogy Fráter egyfajta „különalkut” kötött a szultánnal, amit – legalábbis az erdélyieknek való bejelentésig – titokban tartottak. Ha ez beigazolódna, mindjárt érthetővé válna Porembski és Izabella tájékozatlansága, hiszen ők csakis arról tudtak, amit a szultán szeptember 4-én és 5-én nyilvánosan a tudomásukra hozott. Sajátos módon éppen Porembski szállítja azt az információt, amely hitelesítheti szemünkben Szalánczy vallomását; a királynői titkár ugyanis, miután beszámol Petrovics „zászlajának” meghozataláról (szeptember 5-én), a következő megjegyzést teszi: „Csak ekkor tért vissza belé [ti. Petrovicsba] a lélek, ami [korábban] elhagyta. Félt, nehogy visszahívják a császárhoz, ahogy a kincstartó urat visszahívták”.176 Mindez azt jelenti, hogy szabadon engedésük (szeptember 4.) után Fráter egyedül is tárgyalt az 111oszmán vezetéssel (ahogyan ezzel később többen is megvádolták). Ha valamikor, hát ekkor kötött vele egyezséget a szultán a Székelyvásárhelyen előadott feltételek szerint, átengedve neki a fent említett területeket, s kiterjesztve János Zsigmond (a valóságban Fráter) fennhatóságát az eredeti határozatban nem szereplő Tiszántúlra is.

176 Verancsics, I. 172. és Elementa ad jontium, i.k., 162: „Timebat, ne revocaretur ad caesarem, sicut dominus Thesaurarius erat revocatus” . Fráter ezek szerint már legalább harmadszor fordult meg a török táborban – ha hihetünk SZERÉMI György (Magyarország romlásáról. Ford. JUHÁSZ László, Budapest, 1979, 321–322.) és Kamorai András (F.B. von BUCHOLTZ, Urkundenband, 318.) állításának, amely szerint a kincstartó negyven nemes kíséretében augusztus 27-én és/vagy 28-án is meglátogatta a szultánt.

De miért kellett ezt eltitkolni? Fráternek minden oka megvolt erre. Tisztában lehetett vele, hogy Buda elestéért viselnie kell a felelősséget, s ha ezt megtetézi azzal, hogy nyilvános megbízást kap a szultán érdekeinek képviseletére, elkerülhetetlenül magára vonja az árulás vádját (ezt egyébként így sem kerülhette el). Nem véletlen, hogy Fráter csak bizonyos nyomásra, akkor tárta a nyilvánosság elé a szultán „új” határozatait, amikor az erdélyi rendek kíváncsiskodni kezdtek, hogy Fráter milyen alapon óhajtja kormányozni őket. S ugyanez az oka annak, hogy amit ezen a székelyvásárhelyi gyűlésen Petroviccsal kapcsolatban szükségesnek tartott hangsúlyozni, azt János Zsigmonddal (s talán önmagával) kapcsolatban szemérmesen elhallgatta: nevezetesen azt, hogy a szultán neki (nekik) is „szandzsákként” adta a kormányzásra átengedett területeket.

Az utóbbi megint egy olyan pont, amelyben Porembski és Izabella állításának igazát a források sora bizonyítja. Szülejmánnak egy sereg 1552 elején kiadott rendeletében olvashatók ezek a világos formulák: „Erdélyország a régi módon szolgámnak, a király fiának szandzsákja”; „Erdélyországot 112 szandzsákként adományoztam [neki]”.177 Láthatóan a kortárs magyar közvélemény ugyanígy értelmezte a dolgot, s a szandzsák szót korabeli török értelmének megfelelően fogta fel, mert a szultán és a nagyvezír leveleinek fordításakor híven megörízték ezt a terminust. Példaként említsük meg Szülejmán 1551 augusztusából származó parancsát: „… itaque Transsilvania filio regis in Sanziakatum concessa fuerit”.178

177 „Erdel vilayeti uslub-i kadim üzere kiral ogli kulumun sancagidur”és „Erdel vilayetin sancak tarikiyle inayet idüb”; ezen irományok egy részét kiadta: A.C. SCHAENDLINGER, Die Schreiben Süleymans des Prächtigen an Vasallen, Militärbeamte, Beamte und Richter. Transkriptionen und Übersetzungen. Unter Mitarbeit von. C. RÖMER, Wien, 1986, 20–27. (Osmanisch-türkische Dokumente aus dem Haus-, Hof- und Staatsarchiv zu Wien, Teil 2.) Az idézetek: i.m.,20, 23, 24, 25, 27. (vö. a fakszimilékkel, Urkunden 10–14.). A többit (a moldvai és a havaselvi vajdákhoz intézett parancsokat, illetve a SCHAENDLINGER által kiadottak eredeti fogalmazványát) ld. Topkapi Sarayi Müzesi Kütüphanesi, Koguşlar 888, 22a–25a. Valamennyi irat első változata 1552. január 23-án készült, de csak február második felében küldték el őket. – Ld. még CELALZADE, i.m., 344b: szintén szandzsákról beszél.

178 G. PRAY, II. 285 („…így Erdélyt a király fiának szandzsákként adományoztuk”); hasonló kitételek még: u:o., 269, 283, 302. Közülük több magyarul: BARTA G., Vajon kié az ország, 130, 134, 136.

Az államjog nyelvére lefordítva mindez azt jelentette, hogy Szülejmán 1541-ben már nem a magyar király jogutódaként, hanem a sikeres hódító pozíciójából engedett át kormányzásra olyan területeket, amiket a sajátjának tekintett. Más szavakkal: amikor a Kelet-Magyarország feletti uralmat a fent leírt módon átruházta, akkor a birodalom „szandzsákjait” adományozta a birodalom érdekeinek védelmével megbízott „szandzsákbégeknek”, János 113Zsigmondnak (Fráternek) és Petrovics Péternek. Mindezt egyértelműen kifejezésre juttatta azzal, hogy új „helytartóit” már az oszmán jogszokásoknak megfelelően iktatta be posztjukra: zászlót küldött nekik és nagyúri diplomában rögzítette adományait, mint bármilyen más szandzsákbég kinevezése esetén. Egy valami különböztette meg ezeket a szandzsákokat a többitől, bár ez a különbség nagyon lényeges volt. Nem olvasztották őket közvetlenül a birodalomba, s ennélfogva a belső birtokviszonyokat (azok minden következményével együtt) érintetlenül hagyták.179

179 A zászló adományozásához POREMBSKI idézett tudósításán túl ld. Szülejmánnak Miksa királyhoz intézett 1565. évi levelét (FERIDUN, Münşe’at, II. 75; THÚRY J., II. 401; A.C. SCHAENDLINGER, i.m., 68.): „Tudomásod van arról, hogy Erdel vilájetje felséges személyem által ajándékoztatván a nevezett király fiának [ti. János Zsigmondnak], ő is a császári zászlónkkal megtisztelt szolgáim közé tartozik…”. A gyermek részére kiállított adománylevélhez: CELALZADE, i.m.,.344b; THÚRY J., i.m, 230–231; Izabella idézett levele (ld. a 170. jegyzetben) stb. THÚRY J. kifogásai (i.h.: 1. j.) a szultáni adománylevél létével szemben valószínűleg alaptalanok, már csak azért is, mert jelen esetben nem ahdnáméról, hanem inkább berátról lehetett szó, mint az Petrovics esetében be is bizonyosodott. A Petrovics Péternek adott „nagyúri adománylevél”-ről (berat-i hümayun) abból a szultáni utasításból értesülünk, amelyet Fráternek küldtek 1545 február elején. Ezt-franciafordítás kíséretében – kiadta M. BERINDEI – G. VEINSTEIN, i.m., 177, 244; ugyancsak közölte – átírással és román fordítással együtt – Cr. FENEŞAN, i.m., 43–45, ám tévesen adta meg az irat lelőhelyét, és néhány ponton az olvasata sem tűnik megnyugtatónak. Ezt azért kell szóvá tennem, mert ha például a sancak tarikiyle (szandzsákként) kifejezést helyesen olvasta volna, nem kellene feleslegesen bizonygatnia, hogy Petrovics nem szandzsákként kapta Temesvárt és vidékét. Ezzel kapcsolatban még egy félreértésére kell felhívnom a figyelmet. A székelyvásárhelyi végzésekben szereplő„szancsaksággol” kifejezést a magyar kutatás egyöntetűen úgy értelmezi, hogy annak jelentése: szandzsákságul → szandzsákságként → szandzsákként, és nem szandzsákkal (zászlóval -cu steag), mint FENEŞAN gondolja (i.m., 42; vö. ACSÁDY I., i.m., 225; VERESS E., Izabella királyné, 189, 191.). – Egyébként a határszéleken másutt is voltak ilyen tartományok.

114E jogi-virtuális szandzsákok létrehozásában jelentkező sajátos félig-hódítás, s az a tény, hogy Kelet-Magyarország kormányzását megosztották két ambíciózus vezető között, erősen emlékeztet azokra a fentebb részletesen bemutatott módszerekre, amelyeket az oszmán politika Magyarország alávetése érdekében korábban alkalmazott. Teljes mértékben egyetérthetünk azzal a véleménnyel, mely szerint Erdély és a Temesköz bukását éppúgy invesztitúrával és függőségi viszonyok kiépítésével készítették elő, mint Magyarországét 1526 után.180 Vagyis Szülejmán a keleti részek hódoltatásában visszatért az ország egészét tekintve csődöt mondott szakaszos taktikához, s ez egyet jelentett az eredeti terv részleges feladásával. E látszólag kevés bölcsességre valló húzás mögött bizonyára ott húzódott az a felismerés, hogy a tervbe vett hódításokat egy időben végrehajtani nem lehet. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a Kelet-Magyarországgal szembeni engedékenyebb politika nyugaton a leghatározottabb fellépéssel párosult. Szülejmán már Buda alatt erélyesen visszakövetelte Ferdinándtól azokat az erősségeket, melyeket a német csapatok az elmúlt évben vettek el János híveitől, s alighanem Török Bálint sorsát is az pecsételte meg, hogy jelentős várai és birtokai feküdtek a Dunántúlon.181 Mindez arra enged következtetni, 115hogy a Kelet-Magyarországnak adott haladék, a szakaszos taktika ottani alkalmazása egy aktívabb nyugati politikával állhatott összefüggésben. S az elkövetkezőévek eseményei valóban azt bizonyították, hogy János Zsigmond és Petrovics szandzsákjai azért jöhettek létre, mert kiestek abból a fő irányból, amerre Szülejmán a magyarországi helyzet megoldását kereste.

180 Cr. FENEŞAN, i.m., 43.

181 LUKINICH I., Erdély területi változásai, 35; BESSENYEI J., A Héttorony foglya, 99; vö. E.D. PETRITSCH, Der habsburgisch-osmanische Friedensvertrag des Jahres 1547. In: Mitteilungen des Osterreichischen Staatsarchiv 38. 1985. 53-54

Az uralkodó már a Buda elfoglalását hírül adó fethnáméjában tudtul adta, hogy nemsokára várható visszatérése erre a tájra. S hogy milyen céllal, azt oszmán udvari emberek így világították meg a szultán budai táborában megforduló lengyel követnek: „Ti lengyel urak át akartátok adni Magyarországot, mely jogosan a mienk, a németeknek. De császárunk még ez évben hatalmába kerítendi az egész országot, jövőévben Ausztriára és Morvaországra kerül sor, azután készüljetek ti, hogy velünk együtt indulhassatok”.182 A túlzásokat leszámítva, ez a jóslat helyesen jövendölte meg az elkövetkezőévek oszmán politikáját. Mind a vezetőállamférfiak kijelentései, mind a valóságos lépések arról tanúskodnak, hogy a szultán 1541 után visszatért az 1529–1532 között követett elgondoláshoz, Bécs elfoglalásának és a Habsburgok megtörésének szándékához. Rüsztem nagyvezír szavai Ferdinánd követéhez 1542-ben – függetlenül attól, hogy akár hatásvadásznak is tekinthetjük őket – szemléletesen fejezték ki a kontinuitást: „Ibrahim csak az ujjával érintette meg Bécset, én viszont mindkét kezemmel meg akarom ragadni”.183 Ismeretes, hogy az 1543. 116évi hadjáratot Szülejmán eredetileg Bécs ellen tervezte.184 Újonnan kiadott oszmán dokumentumokból kiderült, hogy 1544–45-ben ismét hatalmas Bécs elleni vállalkozást készítettek elő.185 1551–52-ben minden jel szerint hasonló előkészületek folytak.186

182 ÓVÁRY L., Oklevélmásolatok, II. 389. sz.

183 J. von HAMMER, II. 183; vö. TÖRÖK P., I. Ferdinánd, 92. Hogy ez már 1541-ben az oszmán vezetők fejében foroghatott, azt a székelyvásárhelyi határozatok egyik cikkelye is sejteni engedi. Eszerint (vagyis Fráter szerint) a szultán még Budán kijelentette volna: „Quod Frater Georgius ita nostrae Caesareae Majestati servire poterit, ut etiam Viennnam ipsam Nobilissimam Civitatem Ei conferemus”(Erdélyi országgyűlési emlékek, I. 77.). Ez az ígéret óhatatlanul eszünkbe juttatja azt a 142 évvel későbbi eseményt, amikor a Habsburgok fővárosa ellen igyekvő Kara Musztafa nagyvezír eszéki találkozójukon ugyancsak a bécsi királysággal kecsegtette magyar szövetségesét, Thököly Imrét (ld. Silahtar tarihi. II, Istanbul, 1928, 23.).

184 Gy. KÁLDY–NAGY, Suleimans Angriff, 194.

185 M. BERINDEI – G. VEINSTEIN, i.m., 17. skk.

186 Erre utaló, közvetett adtok: BARTA G., Vajon kié az ország, 53, 113, 135–136, s főleg 177–178. Közvetlen bizonyíték: Szülejmán imént (a 177. jegyzetben) említett levelei, melyekben ezt írja: „evvel baharda Beçüzerine teveccüh-i hümayunum mukarrer bilüb” (bizonyosra vegyétek, hogy kora tavasszal felséges személyem Bécs ellen indul), ld. A.C. SCHAENDLINGER, i.m., 21, 23, 24, 26, 27. A szultán szándékainak bizonytalansága látszik abból, hogy e levelek első fogalmazványaiban az idézett mondat még így festett: „evvel baharda ol tarafa teveccüh-i hümayunum mukarrer bilüb” (bizonyosra vegyétek, hogy kora tavasszal felséges személyem arra a vidékre [valószínüleg Erdély irányába] indul), ld. Topkapi Sarayi Müzesi Ktp., K. 888, 22a, 236, 24a, 24b.

Ez a katonai-politikai koncepció adja tehát azt a keretet, amelyben az 1541. évi megszállás és a további döntések értelmezhetők. Mivel Szülejmánnak ekkor tájt, sokkal inkább mint valaha, a Habsburgokkal kellett megküzdenie Magyarország birtoklásáért, a körülmények rosszabbodása folytán fordított egyet a dolgon. Mielőtt végrehajtotta volna Bécs elfoglalásának és ezáltal egész Magyarország bekebelezésének 117teljes programját, egy minimális program jegyében birtokba vette mindazt, amit az adott pillanatban a legkisebb erőfeszítéssel megszerezhetett, így nyújtva ki ellátási vonalait az elkövetkezendő nagy vállalkozáshoz.187 Ez a politika azonban még a korábbinál is súlyosabb kudarcot vallott, mert nem vetett reálisan számot a megváltozott erőviszonyokkal és a Habsburg katonai adminisztráció fejlődésével. Így nemhogy Bécset nem érte el többé Szülejmán hadserege, de hatalmas áldozatokkal kényszerült elfoglalni olyan várakat, amiket a szultán korábban könnyelműen kiengedett a kezéből.188 Mindez azt is jelenti, hogy Kelet-Magyarország, s a belőle kialakuló vazallus erdélyi fejedelemség nem egy politikai akaratnak, hanem egy politikai kényszernek köszönheti létét. Ahogy az 1529. és 1532. évi oszmán balsikerek meghosszabbították Szapolyai János rövidre tervezett királyságát, úgy teremtette meg az oszmán elképzelések bukása a keleti részek „megmenekülésének”és fokozatos „önállósulásának” lehetőségét 1544 után. Szülejmán igénye egyértelműen a teljes Magyarországra szólt, s hogy eredendően eszébe sem jutott egy vazallus Kelet-Magyarország vagy Erdély gondolata, azt azzal bizonyította, hogy 1540 őszén mereven elutasította Majláth 118István ilyen értelmű ajánlatát (de utalhatunk az imént közölt okmányra is, amely Magyarország többi részével együtt helyezi kilátásba Erdély elfoglalását).189 Szülejmánnak az adott pillanatban helyesnek látszó, de aztán fölöttéb hibásnak bizonyuló„tervmódosítása” kellett ahhoz, hogy a későbbiekben egy ilyen államalakulat csírái kifejlődhessenek. Megjegyzendő, hogy ez idő tájt a másik oldal döntő többsége sem gondolt még arra, hogy Erdélyben valamiféle önálló entitást hozzon létre. Ferdinánd makacs kísérletei Erdély meghódítására pontosan abból a meggyőződéséből fakadtak, hogy magyar királyként jogszerűen megilleti őt annak területe. A magyar rendek pedig egészen a 16. század végéig egységes országban gondolkodtak, s csak akkor kezdték hangoztatni az önálló Erdély létének szükségességét, miután rájöttek, hogy ellensúlyként tudják felhasználni a Habsburg központosító törekvésekkel szemben.190 Az 119„ész cselének” tipikus esete, hogy ezek az egy irányba mutató szándékok mégis pontosan ellentétes végeredményhez vezettek, mert az egyesítés művének bevégzéséhez minden rivális gyengének bizonyult, ám elég erősnek ahhoz, hogy a másikat abban megakadályozza. A senki által nem óhajtott eredmény felé vezetőúton az első lépést mindenesetre a szultán tette meg azzal, hogy 1541-ben lemondott Erdély megszállásáról.

187 E mondat első része mintegy ellentétes értelmű parafrázisa annak, ahogyan PERJÉS Géza Szülejmán feltételezett ajánlatának lényegét megfogalmazta: „…Magyarország teljes bekebelezésének maximális programja helyett, a hűbéres és szövetségi viszony minimális programját tüz[te] ki célul”(Mohács, 249.).

188 SZAKÁLY F., Vesztőhely az út porában, 146. Magyarország Bécsen keresztül történő meghódításának vágya mindazonáltal nem szűnt meg, sőt, annál jobban erősödött, minél inkább távolodott gyakorlati kivitelezésének lehetősége. Ehhez lásd a kötet második tanulmányát.

189 A „Majláth-ügy” számos részletét még ma is homály fedi, ám egy nemrégiben előkerült oszmán dokumentum (ld. A.C. SCHAENDLINGER, i.m., 3–4.) segítségével néhány fontos kérdést tisztázni lehet. Mivel a témát egy külön cikkben szeretném kifejteni, itt csupán az eredmények rövid summázatát nyújtom: 1. Majláth valóban felajánlkozott a portának, s kérte, hogy adófizetés ellenében fogadják el Erdély vajdájának – de csak János halála után; 2. a berethalmi országgyűlésen (1541. szeptember 21-én) szinte biztosan csalással „iktatták be”; 3. 1540 októberében végérvényesen ejtették a szultáni udvarban; 4. próbálkozásainak egyik legnagyobb kára az volt, hogy portai elismerésének álhíre a szultán kegyének elnyerésére törekvő Ferdinándot is felbátorította, s így Majláthnak része lett abban, hogy a Habsburg király 1540–1541-ben erejét meghaladó vállalkozásba fogott Magyarországon.

190 SZAKÁLY Ferenc, Amikor a bárány a farkassal társalgott (Bocskai István és Lalla Mehmed nagyvezír rákosmezei találkozójának hátteréről). In: Bocskai kíséretében a Rákosmezőn. Emlékiratok és iratok Bocskai István fejedelem és Lalla Mehmed nagyvezír találkozójáról 1605, november 11. Közreadja CSONKA Ferenc és SZAKÁLY Ferenc, Budapest, 1988, 44, skk.

Az oszmán törekvések tehát végül azért buktak meg Magyarországon, mert a vezetők a birodalom erőit meghaladó célokat tűztek maguk elé. De Szülejmán – aki nem ismerte fel, vagy nem akarta felismerni erőinek korlátait – rossz politikájának is köszönheti, hogy azt sem érte el, amire pedig képes lett volna.191

191 Az elszalasztott lehetőségek következményeit aztán Szülejmán utódai viselték, akik szinte a magyarországi török uralom végéig az általa kitűzött célok megvalósításával bajlódtak.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem