II. FEJEZET • Az aranymosó kunyhója
II. FEJEZET • Az aranymosó kunyhója
A vízmosás mély vápát szakított a hegyoldalban, s ahol a völgyet elérte, széles területen görgeteg kövekkel teríté be a talajt, melyen az egyedüli növényzetet az a nagy kerek levelű, ernyős virágú bazsamint képezte, mely a tömpölyökben szeret lakni.
A hegyi folyam e helyen nagy kanyarulatot tesz, az ellenkező oldalon mélyen benyúlva a bazaltsziklába, míg az innensőn messze benyúló szürke zátonyt képez.
Ennek a zátonynak a szélét körül szokták állani a gázlómadarak: gólyák, gémek, kócsagok, akik ott úri kedvteléssel űzik a halászatot, nem törődve vele, hogy a zátony túlsó oldalán egy félmeztelen ember meregeti lapáttal az iszapot, s töltögeti teknőbe, lúgozza hosszú vályún keresztül. A cigány meg a vadmadarak megszokták már egymást.
Az aranymosó egy arany évi bért fizet az uraságnak; de azt is visszakapja busásan ajándékokban.
A gunyhója ott van a part szélében; felét az áldott természet, felét a jó szerencse adta. Néhanapján a zátonyon megrekedt faderekakbul került ki a szelemenfája, ahhoz vannak kötözve a nádkévék, a paticsra, az egészet befutotta az iszalag meg a szederinda: tele van virággal, s az emberi indusztriát képviseli a fölfuttatott tök, melynek sárga virágai úgy világítanak, mint a fáklya a zöld sötétség közt. Drága növény! Azok a nagy turbán oldalú kobakok, amik piros pofáikkal a tetőről alámosolyognak, képezik a téli eleségét az egész családnak.
A cigánynak felesége is van.
Akkor bizonyosan porontya is lesz. Fiatalok mind a ketten.
A János hajdú jó emberük volt; sokszor hozott nekik egyet-mást a kastélyból. A bárónő pártfogolta őket.
„Haricská”-nak hívták a jó embert.
Furcsa név biz az! De hát „rizskásának” csak nem híhatták; mert az uraknak való csemege – szegény emberé a haricska. Jó név az a cigánynak! Csak abbul is volna mindig elég!
A kis Zoltán gróf is jól ismerte ezeket az embereket; le szokott ide járni kócsagot lőni, s olyankor összetették a lakomájukat; a cigány halat sütött cserepcsikon, a kis gróf meg szalonnát pirított.
Amint a vízmosásból kijutottak, Zoltán előresietett a gunyhóhoz.
János hajdú lassan tudott haladni az ölében tartott drága teherrel: vigyázni kellett minden lépésre; ki is fáradt, többször kellett pihenőt tartania. – Zoltán segélyül akarta hívni az aranymosót. Két férfi egy hárságyon könnyebben és biztosabban szállíthatná el az eszméletlen bárónőt.
Amint a zátonyhoz érve, a fényes holdvilágnál széttekinte a fiú, megdöbbenté az a látvány, ami útjában állt.
Máskor a zátony szélét lepték el a gázlók, azok holdvilágnál is szeretnek halászni, most pedig szerteszét feküdtek a földön; némelyik a hátán hevert, s a szárnyaival vergődött, hosszú lábait összehúzva.
Mi lelte ezeket?
Hát a fekete asszonynak a lehelete. Ahol a kolera megjelenik, ott szarka, csóka, vízimadár mind elpusztul. Még aminek szárnya van, az sem tud előle menekülni. A kolera még magasabban repül! Annak a rémfeje a felhőkig fölér!
Zoltán sietett a gunyhóhoz.
Az aranymosó ott feküdt az ajtó előtt keresztben egy gyékényen. Ébren volt, a szemei nyitva voltak. És mégsem tápászkodott föl fektéből, mikor a kis grófja előtte termett; pedig az igen szépen köszöntötte.
– Mit csinálsz itt, Haricska?
– Halódom – mondá a cigány. Olyan volt a hangja, mintha pincebolt alul hangzanék föl.
– Csak nem teszed azt?
– Én nem, de teszi a Devla. Megyek már, útban vagyok.
– Mi lelt?
– A „csuma”. Délben megkapott, éjfélre megölt.
– Mid fáj?
– Most már semmim. Mert már kiadtam a lelkemet. Jaj de rossz volt! Még a születésem óráját is megátkoztam. Megvakultam, megsiketültem. – Most megint látok, hallok. – Nem fáj semmi, csak nagyon félek. – A szúnyog akkora előttem, mint egy griffmadár. S azt énekli a fülembe: „Nem látod meg többé a hajnali csillagot, Haricska!” Jól hallom.
– Hát a feleséged hol van?
– Odabenn a kunyhóban.
– Hát mért nincs melletted, hogy ápoljon?
– Mert annak meg eltörött a kereke.
Ezt a virágos mondást nem értette meg az úrfi. Parasztok szokták magukat így kifejezni.
Be akart nyitni a kunyhóajtón, hogy a cigányasszonyt kiszólítsa.
De odabenn egyszerre csak kisgyermek nyivákolását hallá, s attól visszariadt.
– Gyermek van odabenn?
– Az ám.
– Hogyan?
– Hát az a gólya hozta, aki ott vergődik a nád között. Azt is megölte a csuma. Még a madarak is megdöglenek, ha a csuma rájuk fúj; varjúk, gémek, mind lepotyognak az égből. A csivasz duhajok azt kiabálják, hogy az uraság rontja meg őket! Hát a repülő madarakat is az uraság rontja meg? – Jaj! A csuma szuflája az. Érzem én azt az ujjam hegyével. Nem hideg, nem forró; nem csikland, nem is fáj; mégis érzem: érzem a szagát, nem füst, nem bűz, mégis érzem; – a nyelvem érzi az ízét: nem édes, nem keserű, hanem halálos… Fogd be a szádat, kis gróf, be ne leheld.
Eközben megérkezett a János hajdú. Úgy sietett, hogy az arcán csurgott a veríték kétfelül.
– Gyorsan! Gyorsan! Nyissa ki az ajtót, úrfi! – kiabált Zoltánra.
– Nézze! Haldoklik a Haricska! – rebegé Zoltán.
– Bánom is én most, hogy mi történik a Haricskával! A báróné dolga az első. Tudtam, hogy veszedelem lesz!
Azzal átlépett a haldoklón, s berúgva a kunyhó ajtaját, bevitte magával az ölében tartott úrnőt, akinek a feje hátra volt szegve, ajkai, szemei nyitva; hosszú haja a földet seperte.
Odabenn a cigányasszony „Jézus Mária” sikoltása hangzott. Azután a hajdú halk dödörgése, vegyülve az asszony sápítozásával.
Néhány perc múlva kilépett az ajtón a hajdú.
– Siessünk, úrfi! Siessünk! Míg ránk nem virrad.
– Hát az anyám?
– Annak itt kell maradni, nem jöhet tovább.
– Akkor én is itt maradok az anyámat megvédelmezni.
– Jobban megvédelmezi azt ez a haldokló cigány itt az ajtóban. Ha azt meglátják az üldözők, világgá szaladnak ijedtükben.
– Hogyan hagyjam itt az anyámat? Egyedül, elájulva?
– Azon az úrfi nem segíthet. A kunyhóban semmi helye most. Nem érti? Siessünk! Mentől hamarább odatalálunk a katonasághoz, annál elébb visszajöhetünk a segítséggel. Elébb itt lehetünk a katonákkal, mint a lázadók.
Ez a magyarázat győzött. Zoltán fogta a puskáját, s követte a hajdút.
A part szélén volt kikötve a Haricska lélekvesztője: egy fűzfaderékből kivájt ladik; azon ketten átvádoltak a túlsó partra, s aztán siettek az erdős ösvényen fölfelé a hegynek.
A haldokló cigány dideregve motyogott magában.
– Az elébb semmit se láttam, se hallottam; most meg kettőt is látok, kettőt is hallok. Egy denevér röpked előttem, s két denevért látok. A kunyhóban két gyermeksírást hallok. – Hallod-e, Manga?
Öklével bezörgetett az ajtón.
Arra félig kinyílt az ajtó, s egy buglyos fő tekintett ki rajta: barna cigányasszony képe.
– Mi kell, drágám? – suttogá az asszony.
– Hagyd nyitva az ajtót – nyögé fogvacogva a haldokló.
– Nem lehet, mert belátnak.
– Ki látna már be?
– Az ott ni! – szólt az asszony egy fényes csillagra mutatva. – A „Devla szeme”.
– A „Devla szeme”. Hát mit lát meg? Mit csinálsz odabenn?
A porontyokat fürösztöm.
– Mi a? Mit mondasz? Az is kettő?
– Egy purdé van – meg egy báró.
– Ne mondd?
– A haldokló arc mosolyogni próbált. Olyan furcsa volt ez, hogy nevetni lehetett volna rajta. Milyen tréfák vannak e világon!
– Fiú? – suttogá kérdezve.
– Hát mi volna?
– Hadd lássam.
– Csak várj. Elébb bepólálom.
– De nem várok ám soká. Visznek!
– Dehogy nem vársz! Mit adjak, drágaságom?
– Ajh, ha én még egyszer uborkalével jóllakhatnám.
– Hozom, édes. Hogyne adnék, ha kívánod.
Azzal kihozta az egész fazék savanyított uborkát, s letérdelve a haldokló mellé, odavette annak a fejét az ölébe, s a szájához tartva a fazék szélét, megitatta az uborkalével.
– Jajh! De jól esett – nyögé a beteg. – Egész emberré lettem tőle. – No már eredj dolgodra.
A cigányasszony betette maga után az ajtót. Mit csinált odabenn hosszú ideig? Az az ő dolga. Neki kellett helytállni kettőért. Az a másik folyvást eszméleten kívül volt.
A Haricska azalatt alkudozott a feje fölött röpködő denevérrel.
– Jaj, csak addig ne vigy el, amíg meg nem látom – a purdét. Az én kis angyalkámat. Aztán vihetsz már. Olyan könnyű vagyok, mint egy falevél. Héj Manga! Manga!
Nem tudott már az ajtón dörömbölni, nem volt se keze, se lába.
Megnyílt az ajtó, a cigányasszony kihajolt rajta. Egy kis újszülött volt a két kezében, pólyába burkolva, főkötőcskével a fején. Mind egyformák azok, cigánypurdé, báróúrfi – az első napján az életnek. Hanem a pólya hímzett patyolat volt s a főkötőcske selyemből.
– Nézz rá! De hozzá ne érj! – Suttogá a nő, a haldokló feje fölé tartva a csecsemőt.
A Haricska arca gyönyörre torzult: szemei ezüstfényben ragyogtak, az ajkai szét voltak nyílva. Elkezdett imádkozni cigányul
…Amáró dáde…
Elvitte az ámenig.
Aztán nagyot fohászkodott.
– Ki viseli majd gondodat, szegény féreg, ha én meghaltam?
Az anya ravaszul mosolygott, s odasúgott neki
– Nézd, milyen szép selyem főkötője van! Hát ez a gyolcs pólya! Hé!
A haldoklónak nagyot villant még egyszer az elméjében. A repülni készülő lélek még szünetet tartott. Azon a mélyből jövő hangon kérdezé:
– Hol vetted azt?
Erre a szóra a cigányasszony mind a két kezével fölemelé a feje fölé a csecsemőt.
– Hohó! A te fiadból úr lesz! Méltóságos, excellenciás úr! Nem lesz ennek semmiben fogyatkozása.
A haldokló nagyot vonaglott, a szemei fölfelé forogtak.
– Manga! Te! – hörgé.
– Egy szót se szólj! – dörmögé a nő, tenyerével letakarva a férje száját. – Ha kérdezi odafönn Szent Péter apostol, el ne mondd, amit tudsz.
Az még egyet hörgött, azzal összehúzódott görcsösen, mint egy téli álomra készülő marmota. Az volt a halál.
Az asszony bement a gyermekkel a kunyhóba; aztán visszajött, lefogta a halott szemeit, mindegyik szemére egy kétgarasost tett nyomtatóul, az állát felkötötte. Azután a görcsösen összehúzódott karjait, lábait kinyújtóztatá. Megmosdatta, lepedőbe betakargatta. A két kezét a mellén összekötötte, egy kis rézkeresztet téve a kettő közé.
Azután visszament a kunyhóba, mind a két síró gyermeket lecsillapítani. Azok már az első táplálék után kiabáltak.
Más asszony ilyenkor maga is megfekszi az ágyat.
Neki csak egy ágya volt, s azt az úri hölgy foglalta el. Az pedig a halál révén volt. Neki azt is kellett ápolnia. Szürkülni kezdett már. Manga kiment az erdőre gyógyító erejű füveket keresni, vérelállító fekete nadálytőt, tejoszlató bürköt, halálélesztő nárdusgyökeret. Ismerik azokat a cigányasszonyok. Nem felejtett el egy garabót teleszedni málnával, üdítő italul a fölocsúdó betegnek.
Mire visszatért, az úri nőnél az ájulást fölváltotta a delírium. Addig kötözgeté áldott jó füvekkel, amíg elcsillapult, megitatta málnavízzel, elaltatá.
Azután a tűzhelyhez látott; készített magának málélisztből mamaligát. Jóllakott vele. Aki két csecsemőt táplál, annak magának is táplálkoznia kell. Volt egy fazék uborka is. De ahhoz nem nyúlt. Ezt el fogja vinni magával a Haricska az útra egész fazekastul. Ahogy az ősemberek szokták.
Akkor aztán előjött a fűrésszel és a baltával, s két szál deszkából készített az urának koporsót.
Azzal megint bement a kunyhóba, megszoptatta a két fiúcskát, az úrnőnek megdörzsölgette a karjait, lábszárait, amitől az mélyen elaludt.
Mikor ismét előkerült a kunyhóból, már a nap kezdett kibukkanni a hegyek közül. Az ég állhatatosan sárga volt, mint az egész kolerajárvány alatt.
Eszébe jutott valami.
Két üres kobak tököt keresett elő, amik erős kócmadzaggal voltak összekötve.
Azzal lement a zátonyra, ahol az aranymosó turzások voltak.
A puha, nedves porondban meglátszottak az elmenekültek lábnyomai, egész világosan. A kis gróf finom topánkáinak a nyoma; meg a hajdúé. Ennek még a sarkantyúbevágása is ott volt.
A cigányasszony nagy pontossággal lépkedett bele a hajdú lábnyomaiba, s eltaposta azokat a maga mezítlábas ellenjegyeivel.
A partra érve levetette a ruháit, derekára kötötte a két kobakot, s azoknak a segélyével átúszott a túlsó partra. Ott meglelte az elvitt lélekvesztőt, visszaevezett rajta, s ismét kikötötte a szokott helyére.
Ott ismét felöltötte a ruháit, s visszasietett megint, a Zoltán lábnyomait taposta el a saját lépteivel. Nem tudhatta ki senki, hogy ott járt még más is.
S nagyon jó volt ez a furfang.
Alig pihente ki magát a kunyhóban, midőn zűrzavaros lármától kezdett visszhangzani a rengeteg. A zendülők, akik hajnalban megrohanták a kastélyt, s ott nem találták a bárónét és a fiát, minden irányban szétrohantak az üldözésükre. Ide is eljutott egy csapat.
A cigányasszony, amint a lármájukat meghallotta, kijött a kunyhóból. Karján hozta az egyik gyermeket. Azt, amelyik rongyokba volt bugyolálva. S aztán letérdepelve a holt ember koporsója mellé, elkezdett hangosan sivalkodni.
A zendülők visszatorpantak a láttára. Egy holt ember meg egy sirató asszony!
Addig takarékoskodott a könnyzáporával. Kellett az akkorra, amikor az üldözők megérkeznek. A jajgatásával sem alkalmatlankodott addig az erdőknek. Most aztán nekiereszté. Jajgatott, és tépte a haját.
A zendülők közel sem jöttek hozzá. A csuma tiszteletet tud parancsolni.
A cigányasszony kiabált nekik, hogy segítsenek neki az urát eltemetni. Ő maga nem bírja elvontatni a koporsót. Sírverem van. Az aranyásó gödre.
Dehogy mentek oda! Bekerített várnál erősebbé tette azt a kunyhót az eléje tett ravatal.
Csak nagy távolból kérdezősködtek tőle az elfutott báróné és a fia meg hajdúja felől. Megátkozta a két szemét, ha látta őket valaha.
A nyomokat sem találták sehol.
S hogy végképpen elriassza őket, utoljára oda akarta nekik adni a porontyát. Vigyék el, ha már az apját elvitte a devla. Erről meg éppen nem akartak hallani. Kilövöldözték a puskáikat. Káromkodtak, fenyegetőztek, s aztán visszamentek az erdőbe.
Azzal a Manga is visszament a kunyhóba, s ringatta a két gyermeket az egyetlen bölcsőben.
Estefelé érkezett meg egy csapat huszár az átelleni hegy felől, átúsztattak a folyamon. Velük volt János huszár meg a kis gróf.
Anna még akkor is hagymázos lázban volt, senkit sem ismert.
Hordágyra tették, s így szállíták gyermekével együtt vissza a kastélyba, ahonnan már akkor a vadász-katonaság kiverte a lázadókat.
A Haricskát segítettek eltemetni: cigány szokás szerint kedves szerszámait, tányérját, kését melléje fektetve.
A Mangát a tábornok háladatosságból felfogadta az újszülötte mellé szoptatós dajkának, s megígérte, hogy az ő purdéjáról is gondoskodni fog, mint a magáéról.
A Manga ott maradt az úri kastélyban, s fölváltva a városi palotában, amíg csak a fia annyira fel nem nőtt, hogy maga kereshette a kenyerét, ami cigányfiúnál hat-hét éves korában bekövetkezik.
