III. FEJEZET • A „Vatermörder”
III. FEJEZET • A „Vatermörder”
Huszonkét esztendő múlt el azóta: íránk 1853-at.
A világ nagyot változott ezalatt; gyermekekből férfiak lettek, fiatalokból öreg emberek, nagy urakból földönfutók, nemesemberekből adófizető polgárok; Magyarországból is lett Kronland, Kreisokra és Bezirkekre fölosztva. A hivatalnokokat „Bezirker” név alatt tisztelték.
Tisztelték, de csak úgy távolból: nemigen tartatott népszerűnek a hivatalviselés magyar hazafira nézve. Leginkább csehek és morvák lettek alkalmazva. Minden németül ment: közigazgatás, bíráskodás és a többi.
Lenke Simon bárót éppen azért golyózták ki a székvárosi kaszinóból, mert elvállalta a szekretáriusi állást a megyefőnök mellett.
De Lenke Simon nem sokat törődött az aura popularissal. Azt is tudta ő jól, hogy őt senki se hívja Lenke bárónak, hanem mindenki úgy hívja, hogy „Vatermörder”.
S erre a névre igen szépen rászolgált.
Atyja, a derék Lenke Lőrinc tábornok, már tízéves korában, amikor a szilaj fickóval senki sem bírt már az atyai háznál, beadta őt a bécsújhelyi katonai növeldébe; ott volt tizenhét éves koráig. Már hadnagyként kellett volna kilépnie az intézetből, amidőn kicsapták gyáva magaviselet miatt. Hallatlan eset ez! A Lenke-családnak egyik tagja személyes bátorság hiánya miatt megbélyegezve! Valamennyi őse mind derék katona volt! – Ez a gonosz hír egy kis gyenge szélhűdést hozott a tábornokra. Kénytelen volt miatta quietálni.
Ekkor aztán az ifjú bárót a polgári pályára kalauzolták: kiküldték németországi egyetemre tanulni. Ott tanult is valamit, a rigorózumokon úgy-ahogy átgázolt száraz lábbal, de onnan meg elcsapták mint „delator”-t. A legalacsonyabb bűnért! Árulkodásért! Ugyan kitől öröklötte ezt a virtust. Ettől a hírtől halálos gutaütés érte a tábornokot.
Ezért nevezi Simon bárót minden ember Vatermördernek. És ő, mintha öklelőzni akarna a közvéleménnyel, kiszámítottan oly horrendus nagy keményített inggallérokat visel, hogy azoknak a láttára, még aki nem ismeri is, egyszerre azt mondja: „ni, mekkora Vatermörder!”
Tudja jól, hogy őt mindenki kerüli, de maga sem akar szeretetre méltó lenni. Még az anyja iránt sem. Pedig ez az egyetlen lény a világon, aki őt szereti. Bizonyos jellemerőt vél tanúsítani, amidőn kitünteti, hogy még az anyja iránt sem ismer kíméletet.
Az özvegy bárónő első férjének palotaszerű házában lakik. Az a ház jog szerint az idősebb fiáé, Bárdy Zoltán grófé. A gróf azonban gyöngédségből átengedte azt az anyjának, s maga csak egy garzonlakást tartott meg külön lépcsőföljárattal. Soha bérlakó vagy boltos annak a palotának az ablakán ki nem könyökölt. – És Simon báró megtette azt, hogy a Bezirks-Sekretariat bureau-ját ott ütötte föl a grófi házban. Az elöljáróság így kívánta, s az ellen nem lehetett kifogást tenni. A kormányzó vaskezű férfiú volt.
A titkár úr hivatalszobájában tüntetőleg keverve van az elegáns bútorzat a selejtessel. Brokát függönyök az ablakokon, préselt bőrszékek velencei márványasztalok mellett, aztán meg festett iratszekrények nyitott fiókokkal, szalmaszékek, mahagóni íróasztal csúnya, nagy ólomkalamárissal meg egy rézfeszülettel, fonott papírkosár, melyből a begyűrt kacatpapír kilóg, ódon, remek majolika kandalló antik órával s mellette egy kifeszített esernyő, gyöngyházzal kirakott etazser, s alatta egy pár kalucsni. A nagy velencei tükör rámájába beleékelve a kézinaptár.
Az óra kilencet mutat; Simon már az íróasztalánál ül, s a hivatalos ügyeket osztályozza.
Lehetne ebből a fejből szép mintát is csinálni, ha azt a természettől göndör hajat üstökbe csavarnák, a homlokot kiszabadítva. Olajbarna arcához jól illenék a kunkora bajusz és a körszakáll; ő azonban mintha szándékosan azt keresné, hogy mi rontja az arcának az összhangját, a haját egész a szemöldökig lehúzva viseli, s a bajuszát össze hagyja folyni a pofaszakállával.
Előtte áll egy egész halmaz irat, a plejbászt a szájában keresztben fogja, s az iratokba tekintve, azoknak a sarkára jegyezget: „Ad referendum. – Ad retardandum. – Ad acta ponendum. – Praeferentissime. – Notabene.” – Áh, áh! Ezen meg pláne stempli sincs! – „Befund!” – Passzionátus hivatalnoknak ez olyan élvezet, mint mikor a vadász szalonkát hall húzni a levegőben. Durr! Leesett.
Eközben belép az ajtón a hajdú, a János. Az a régi. – Ezt is asszentálta a báró irodaszolgának. Szürke már a legénynek a haja is, a bajusza is; de azért tartja magát. Odamegy az íróasztalhoz, s katonásan megállva jelenti:
– Méltóságos báró úr, instálom alásan…
– Micsoda parasztság ez! – rivall rá felförmedve Simon. – Egész az orromig jön kend! Mikor tanul már emberséget? – Menjen vissza! – Elébb kopogtasson az ajtón, s ha én azt mondom „herein!”, akkor lépjen be csendesen; egy lépésnyire az ajtótul álljon meg, s ott várjon, amíg kérdem, hogy mit akar?
A hajdú szép csendesen kiment az ajtón, és kopogtatott.
– Herein.
Arra belépett a hajdú, s elkezdés
– Méltóságos báró úr, instálom…
A titkár nem engedi tovább beszélni.
– Arrul az ostoba „instálom” szórul pedig szokjék le kend. – Ha instálni akar, adja be stemplis papiroson. Mondja azt: „Zu Befehl.” Értette kend?
– Igenis – instálom.
– No hát mit akar bejelenteni?
– Itt van a borbély.
– Már elkésett öt perccel. Magam megborotválkoztam. Ezt lehúzom a konvenciójából. Hanem kendet megborotválhatja.
– Instálom, nem instálok. Én már magam elvégeztem.
– Még azt a bajuszt is le kell borotváltatni.
– Méltóságos báró úr! Ez a bajusz együtt őszült meg velem. Soha vas nem érte.
– No, hát most tegye el ereklyetartóba. Az irodaszolgának a Vorschrift szerint bajuszt nem szabad viselni, hanem pofaszakállt. Ha nem tetszik a kondíció, levetheti a libériát, s elmehet. – Megértette? – Hát még ki van az előszobában?
– Méltóságos Kapotnyaki Balambér úr.
– Vezesse be.
A János ajtót tárt a várakozó úr előtt.
Kapotnyaki Balambér úr valódi mintaképe volt az igazi tősgyökeres szittya nemesnek. Széles vállú, egy darabbul öntött alak. Domború előrészén megfeszül a sűrű gombos Zrínyi-dolmány, vállán panyókára vetve az ezüstgombos mente; öblös csizmái sarkán ezüstsarkantyú peng, mikor lép; izmos öklében réz buzogányfejű somfabot segít harmadikat lépni. Arca piros az egészség teljétől; de az orra még azon is túltesz hajnalragyogásban; fénylő homlokát lesimított fekete haj takarja, mely nagyon is elárulja paróka voltát; hanem aztán az a mellet verő szakáll, az már igazi.
Barátságos nevetéssel kezdi (ezzel az arccal nem is lehet egyebet tenni, mint nevetni), nem várja a kínálást, szétnéz, hogy melyik széknek van legerősebb lába; abba letelepedik, az asztrakán süvegét a térdére teszi.
– Pardon. Grácia! Kedves uramöcsém, hogy ilyen korán alkalmatlankodom. De olyan nevezetes titoknak jutottam nyomára, hogy sietnem kellett azt kedves uramöcsémmel közölni. A kaszinóban hallottam.
– Ahonnan engem kigolyóztak.
– Hiszen meghozok én onnan minden hírt kedves uramöcsémnek azon melegében. Már megint az urabátyja, a Zoltán gróf csinált valami subscust. Hogy „nulla dies sine linea” elmúljon. Csak hogy valami borsot törhessen a fensőbbség orra alá.
– Az neki már a természetében van.
Balambér úr közelebb húzta a székét Simonhoz, hogy halkabban mondhassa el a veszedelmes titkot.
– Hát tetszik tudni, kedves uramöcsém, a nagyságos gróf úrnak van a havasok közt egy nagy birtoka (ott méltóztatott születni), tízezer hold, csupa őserdő. S ott a gróf úr tizenöt esztendő óta nem engedett hajtóvadászatot tartani. Annál fogva ott falkával kell lenni mindenféle vadnak. A Durchlaucht, a kormányzó úr pedig szenvedélyes vadász. Felszólította a grófot, hogy rendeztessen a kedvéért hajtóvadászatot a birtokán. Tetszik tudni, a Durchlaucht óhajtása parancsolat. Ha a Durchlaucht azt álmodja, hogy velem beszélt, én kötelességemnek tartom ugyanakkor a Durchlauchtról álmodni. – A gróf készségesen felajánlotta a vadászkastélyát, s elrendelte a tiszttartójának, hogy az illusztris társaságot pompás lakomára várja. Innen küldték le a service-t és az ezüstöt. A gróf maga nem vadászik; azt mondja, hogy buddhista: az állatokban emberi lélek lakik. – Denique hát, hogy egyik szót a másikba ne öltsem, a pompás vacsora után kora hajnalban kivonultak a nimródok az erdőbe, s megkezdődött a hajtás. Azonban, ahogy a költő mondja: „De hiába, vad nem tűn ki, És haragban ég az úrfi!” Egész nap nem lőttek összevissza egyebet, mint egy vadmacskát. – No jól van! Másnap a hegy túlsó oldalán hajtottak, akkor pedig lőttek egyesült erővel – egy borzot. – Tovább aztán nem folytatták a mulatságot, hanem visszatértek, re quasi bene gesta nagy bosszúsan. – Este a kaszinóban találkozott a Durchlaucht a gróffal, s nem titkolá el a sikertelen vadászat fölötti legfensőbb kedvetlenségét. – „Nagyon csodálom – mondá a gróf –; hiszen én kiadtam a rendeletet az erdőmesternek, hogy egy hétig mindennap próbahajtást tartasson az erdőben.” – Eszerint a gróf a vadászat előtt egy héttel minden vadat elkergetett az erdejéből a túlsó hemisphaeriumra; a Durchlaucht számára nem maradt ott más, csak a borz meg a vadmacska. A Durchlaucht most dühös, mint egy aszkéta, s egészen terrorizálva van a gróf ellen.
– Hát ez a bátyám baja.
– De nekem is bajom – monda Balambér úr, vékonyra fogva a hangját –, mert éppen most ment fel az instánciám.
– Ahán! Bala bácsi folyamodott valami hivatalért?
– Hát mit csináljon a szegény „romlásnak indult, hajdan erős magyar”? Feleséges ember vagyok. A robotot, dézsmát elvesztettük. Élni csak kell. Az én elvem csak az, hogy ne engedjük át a hivatalokat az idegeneknek. Azt mondja a költő: „Hass, alkoss, gyarapíts! S a haza fényre derül”.
– S aztán mihez ért urambátyám?
No már ez olyan gorombaság volt, hogy Balambér urat felállítá a helyéből. Büszkén ütött az asztrakán süveggel a mellére
– Mindenhez!
– S kész elvállalni akármi hivatalt?
– Ami csak rangom és kapacitásomnak megfelel és quadrál. Azt mondja a költő: „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény”.
– De már mégis melyik pályát tartaná magára nézve legdicsőbbnek, urambátyám?
– A katasztert. A földbecslést. Azt mondja a költő: „Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt. Ez, melyhez annyi szent nevet egy ezredév csatolt!” Hiba, hogy e szent nevek nem lőnek betelekkönyvezve! Most vége az avitikumnak.
– Hát ért urambátyám a földkóstoláshoz?
Balambér úr igazán haszontalan szószaporításnak tartotta az ilyen kérdést.
– Kérem. Én az elnökségért folyamodtam.
– Igazság! Hisz az elnöknek nem kell hozzá érteni.
– Azért jöttem, kedves uramöcsémnek a jóakaratát biztosítani magamnak. Tekintse, hogy ágrul-végről atyafiak vagyunk.
– De urambátyám a forradalmi kormánytól is sok megbízatást elvállalt.
– Elvállaltam; de semmit sem hajtottam végre. Ez a folyamodásomban is benn van az érdemeim felsorolása között.
– De hisz én nem tehetek semmit. Én nem vagyok a helytartóságnál.
– Jobban tudom én ennek a sorját, kedves öcsémuram. A Durchlaucht leküldi a folyamodást információ végett a megyefőnökhöz. A megyefőnök maga nem ismer senkit, átadja véleményadás végett a szekretáriusának. Minden kedves uramöcsémnek a véleményadásán fordul meg.
– A legjobbat fogom véleményezni.
– Eszerint számíthatok kedves uramöcsémre?
– Balambér úr odaszorítá a mellét takaró szakallához Simon kezét.
– Azonban egyre figyelmeztetem urambátyámat. – Ez a nagy szakáll akadályozni fogja ám a földkóstolásban.
– Hiszen ha csak ez a szakáll van útban! Azt simpliciter levágjuk, és áldozatul hozzuk a közügyeknek. Ahogy a költő mondja: „Oh te nagy szakáll! Rajtad nagy szerencse és nagy átok áll; Kitéplek és szemétre doblak, ha muszáj!” Így mondatja azt Toldi Miklóssal Vörösmarty Mihály. – Ajánlom magam kegyes gráciájába.
Azzal eltávozott a jeles hazafi nagy sarkantyúpengés és buzogánykopogás közt.
– S ezért kellett nekem egy hosszú vadászmesét végighallgatnom! –dörmögé bosszúsan a titkár, visszaülve a hivatalos irataihoz.
Az antik óra szép haranghangjával két negyedet ütött kilenc után. Ez figyelmezteté valamire.
– Fél tízre? Vajon otthon van-e „még”? Vagy otthon van-e „már”?
Az íróasztal kisebb fiókját kihúzva, levélpapírt és borítékot vett elő. Mind a kettő rózsaszínű volt. Levelet írt. Ilyen papírra aligha írnak hivatalos információt.
Annyira el volt merülve a levélírásban, hogy nem vette észre, hogy a szoba oldalajtaja felnyílik, s azon egy hölgyalak lép be.
Az édesanyja volt. A saját szobáiból jött ide.
Szép matróna arc, ezüstfehér haja elöl régi divatú csigafürtökbe fodorítva; azok fölött fekete csipkefőkötő. Öltözete egyszerű, babos kék ruha, csipkés köténnyel.
Olyan csendesen jött, hogy Simon csak akkor vette észre a jelenlétét, mikor megszólalt.
– Kedves fiam!
Simon zavarodottan ugrott fel, s a borítékba zárt rózsaszín levélkét hirtelen a hivatalos iratok közé keverte el, s durván kiáltá:
– De grófnő! Bejelentetlenül!
– Én? Édes fiam!
– Itt, ebben a szobában én nem vagyok a grófnőnek fia, hanem megyefőnöki titkár. Rám országos titkok vannak bízva, amiket az anyámnak sem szabad meglesni. – Megmondtam már határozottan a grófnőnek, minden órában szívesen látom, amikor más látogató nincs nálam; de elébb izenjen be az irodaszolga által.
– A szolga eltávozott.
– Hová? Én nem küldtem.
– A világba. Azt mondta, hogy te bocsátottad el. A livrée-jét levetette, és itt hagyta.
– Akkor vason hozatom vissza! Hogy mert odábbállni elbocsátólevél nélkül?
– Én adtam neki elbocsátólevelet.
– Az én irodaszolgámnak?
– Huszonöt évig volt az én hűséges cselédem. Ő joggal kívánhatta, s én joggal adhattam ki azt a szolgának.
Simon mérgesen dobbantott.
– Most nincsenek jogok, csak rendeletek! – Aztán mégiscsak türtőztette magát. – No de a grófnővel nem perelhetek. – Most csak az a baj, hogy amíg más szolgát fogadok, nincs, aki az ügyfeleket bejelentse.
– Hát hisz azt végzem én éppen a szolga helyett. Bejelenteni jövök hozzád egy ügyes-bajos felet. A Manga kíván színed elé jutni.
– Az a vén cigányasszony? Hát mégsem égették meg? Talán hatósági engedély kell neki szabad kártyavetésre?
– Ne haragudjál erre az asszonyra, édes fiam. Ő neked hűséges dajkád volt.
– Elég hiba volt cigány dajkát fogadni mellém.
– Nem az én hibám volt. Tudod, fiam, midőn másodszor férjhez mentem atyádhoz, Lenke tábornokhoz…
– Bizony okosabb választást tehettél volna.
– Ő igen derék ember volt.
– De szegény ördög.
– S a mi népünket nagyon szerette.
– Hát’sz én is szeretem a mi népünket; de csak hidegre téve.
– A kolerajárvány alatt, a népzendülés idején…
– Tudom jól az egész históriát! Hallottam már elégszer. Az anyámat üldözőbe vették; menekült az erdőbe, s én ott születtem egy aranymosó cigánynak a kunyhójában. Rendkívüli eset, de én nem dicsekszem vele.
– Én az életemet köszönhetem annak a szegény cigányasszonynak. Ő téged is igen hűségesen ápolt. Te, mint kisgyermek, igen rossz voltál.
– Mint nagy gyermek még rosszabb.
– S ő eltűrte a te kínzásaidat.
– Szegény mártír! – Hát mivel tartozom érte?
– Nem magáért jött kérni, hanem a fiáért, a tejtestvéredért.
– Tehát tejtestvérem is van? Egy cigánylegény! Igazán előkelő atyafiság. Hát annak mi kell? Kiszabadítsam a katonaságból?
– Nem vihetik el katonának, mert egyik lábára biccent. Az is a te emléked. Mikor gyermekek voltatok, te letaszítottad őt a lépcsőről, s akkor eltörte a lábát.
– Hát még keresztfiam is? S ugyan mi kell neki tőlem?
– Nagyon kevés. Csak a hivatalos pecséted és aláírásod az útlevelére.
– Hát ehhez kell annyi protekció? Milyen nagy teketória!
– Ő maga is itt van.
– Nincs rá szükségem. Tudom könyv nélkül a személyleírását. Ismertetőjel: a bal pofáján egy harapás helye. Az is az én fogam nyoma. No hát mindjárt megkapja a pakszust.
(Héj, okos idők voltak ám azok! Útlevél nélkül a szomszéd faluba sem lehetett utazni.)*
Ma is őrzöm azt a saját útlevelemet, melyben a kiállító rendőrhivatalnok a bediktált polgári állásomat „Schriftsteller” ezzel a szóval jegyzé be: „Schäftställer” (juhaklos). Komáromig utazhattam vele.
– De a felesége is vele akar utazni. Az is itt van.
Erre a szóra egyszerre átváltozott Simon arca. A két szájszöglete szatír mosolyra húzódott fölfelé, a szempillái összevigyorultak. Valóságos faunarc lett belőle.
– Ah! A Citera is itt van? A Citerácska! Hát mért nem ezen kezdted mindjárt? Ereszd be őket. Ennivaló kis cigánymenyecske! Igazi csokoládé bonbon!
Ezt már nem hallgatta a bárónő,* kiment, s nemsokára visszatért az instans felekkel.
Hol, bárónő”, hol „grófnő”. Megszólítva mindig azon rangfokot adják a családanyának, amely őt születésénél fogva megilleti; de írva a férje rangja szerint címezik. És így címezve „báróné”, szólítva „grófnő”.
J. M.
Hárman voltak: Manga, az anyjuk, Pali, a fiú és Citera, az asszony. Ebben a sorrendben lépegetének is be a szobába. Az ifjasszonynak leghátul a helye.
Manga már tizenkét év óta nem látta Simont. Amióta azt a bécsújhelyi akadémiába elvitték. Csak annyit tudott felőle, hogy most hivatalos úr.
S a cigánynak senki előtt sincs respektusa: egyedül a hivatalnok az, akit nagyra tart. Gróf, báró, földesúr neki mindegy, de a szolgabíró maga a császár, a vicispán maga a „kis Isten”. Hát még a „szekretárius”! Ennek a címnek valami olyan szentséges hatása van.
A huszonkét év bizony nagyon megviselte a Mangát. Egész vénasszony lett belőle. Pedig legalább hat évvel fiatalabb volt a bárónénál. S míg az most is délceg amazoni alak, redőtlen, telt piros arccal, sima homlokkal, ragyogó szemekkel, a cigánynő arca csupa redő, a homloka is az, s mikor mosolyog, még több ránc támad az arcán. Ezeket mind a szükség támasztotta, ahogy a sor következett: van ott hízelkedés ránca, rimánkodás ránca. Most éppen tele van örömredőkkel, a szeme is könnybe lábad. – Tizenkét év múltán ismét láthatja Simont. Úrnak láthatja: előkelő úrnak, aki már a méltóságos tituláig felvitte, bársony hálókabát van rajta, selyemzsinórral átkötve. Manga odamegy hozzá meggörbedve, és kezet csókol neki, s a tenyerével végigsimítja a bársony kabát ujját, hízelkedő, lepcses hangon üdvözölve:
– Csókolom az aranyos kezedet, kegyelmes, méltóságos szekrementárius uram! A mennybéli Zebaóth Isten tegye azt a te ragyogó orcádat olyan gömbölyűvé, mint a párizsalma!
Simon mérgesen tolta el magától a hízelkedő asszonyt, letörülve zsebkendőjével a csókja nyomát a kezéről.
– Eredj! Ne nyalj engem! Nem vagyok én mézesbáb!
A tejtestvérével még régebben nem találkozott a báró. A cigányfiút már hatéves korában elvitte a híres Barkó Pista, a székvárosi banda prímása magához; már gyerekkorában nagy tehetsége volt a zenéhez; később a báróné bőkezűségéből Budapestre jutott. Ott tanulta ki alaposan a zeneművészetet. Már tizennégy éves korában hangversenyekben lépett fel. Akik hallották, azt mondták, hogy hét országra szóló művész lesz egykor belőle.
Az kellett volna neki csak, hogy külföldre kimenjen, s ott tökéletesítse magát.
Hanem aztán csak itt ragadt. Megházasodott fiatalon, elvette a nevelőapjának a leányát, Citerát.
Barkó Pali arca valódi fizionómiai talány volt, vonásaiban és egész kifejezésében egy barna Krisztus-fő; olyan búskomoly, mint akinek a homlokára van írva, hogy ő szenvedni, tűrni született. Szép metszésű ajkai körülfolyva göndör bajusszal és két ágra váló szakállal, finom, hajlott orra, sűrű, egyenes szemöldei, nagy, dióbarna, mély tüzű szemei s kétfelül leomló, acélfényű, langos haja. Termete karcsú volt, de izmos, csak jártában lehetett észrevenni valami kevés biccentést, de az is egész előkelő negédet kölcsönzött neki. Nem volt benne semmi affektáncia.
A felesége ellenben tökéletes cigányszépség volt, indus karcsúságú bajadértermettel, keze, lába finom, vékony, arca tojásdad, bronzzal zománcozott olajbarna, mély inkarnát pírral, mely szerelemgödröcskéket vesz körül, a haja pedig az az aranyosbarna, aminő az ázsiai oroszlánnak a sörénye. Abból különben csak a huncutkája látszik, a többit takarja a piros selyemkendő, s hozzá kökénysötét kék szemek, amiket a hosszú, fekete pillák félig eltakarnak. Egész tekintetében, minden mozdulatában az eltanulhatatlan cigányos dévajság.
A szekretárius úr akarta mutatni az uraságát. Cigány volt az ügyes-bajos. Megtöltötte a csibukját, s rágyújtott a kandallónál, s aztán pöfékelve ült le az íróasztalához.
– Nohát, Barkó Palya! Mi dologban jársz itt?
– Kérem alázattal méltóságos szekretárius urat, utazni akarok külföldre.
– Külföldre? Ohó! Ez gyanús dolog! Az emigrációhoz talán?
– Nem, méltóságos úr. Muzsikálni megyek.
– Értem. Itthon nem szabad a Rákóczit húzni, ugye? Olyan helyre igyekezel, ahol szabad lesz.
– Alig hinném. Oroszországba vagyok meghíva, Szentpétervárra. Maga Konstantin nagyherceg hítt meg, akinek már itt jártában többször muzsikáltam.
– Hohó fráter! Ekkorát még egy cigánynak sem szabad hazudni.
Barkó Pali e goromba szóra nagy nyugodtan húzta elő zsebéből iratait.
– Itt van az igazságom. Bécsből küldték. A külügyminisztérium által kiállított útlevél az orosz nagykövet által láttamozva. Ugyanazon nagykövet által hitelesített másolata a nagyherceg megbízásának. Ez pedig itt az orosz impresszárió szerződése háromhavi idényre.
Simon báró végignézte az iratokat fejcsóválva.
– Hm! S ez a mese mind igaz! Mire nem viszi egy cigány egy hegedűvel! – De hát akkor minek jössz hozzánk, ha már megkaptad Bécsből az útlevelet?
– Mert a feleségem is velem akar jönni, s annak a nevét és személyleírását itt kell beleírni az útlevelembe, ahol született.
– Ah! A kis Citerácska is vele akar menni az urával? Ugyan hová gondolsz, te Palkó? Asszonyt vinni olyan hosszú útra! Hagyd itthon! Ne búsulj, majd gondját viseljük.
Ez a szó a menyecskének is feloldotta a nyelvét.
– De köszönöm alásan a gondviselést. Már csak úgy illik az, hogy amerre az uram jár, én is arra járjak. Mindig azt hallottam, hogy ha a férj meg a feleség különválva élnek, az egyiket elkapja az ördög.
– Még énelőttem senki sem tett panaszt az ördög ellen.
– Nem ám, mert tudja, hogy egyik varjú nem vájja ki a másik szemét.
– Ejh, de hegyes nyelvecskéd van, Citerácska.
– Hát amilyen a mosdó, olyan a törülköző.
– No hát állj ide elém, hadd írjam be a személyleírásodat az urad útlevelébe. Vedd le a kendődet a fejedről, hadd látom a hajad.
Citerának le kellett venni a piros kendőt a fejéről.
Simon nem állhatta meg, hogy meg ne simogassa a haját.
– Nono! Meg ne tépássza.
Simon beírta az útlevélbe: „haja rőtbarna, sűrű, göndör, elöl huncutkákba csavarva”.
– Nyisd fel szemedet, és nézz rám.
„Szemei sötétkékek, nagyok, tüzesek, szemöldökei vékonyak, félhold alakúak. Arca tojásdad, arcszíne aranyosbarna, piros zománccal.”
Itt egy ütést kapott a kezére.
– Azért nem szükség azt megcsípni.
Simon tovább folytatta az oculátát.
„Szája korallpiros, fogsora ép, fehér.”
– Mutasd a kezedet!
„Kezei finomak, keskenyek.”
– Nem kell azért úgy megszorongatni.
Még tovább is írt.
„Termete karcsú. Két arasszal átérhető.”
– No azt ne írja bele! Ne írja bele!
– Miért?
Az asszony még pirosabb lett e szóra.
– Hát csak azért, hogy no…
„Lábai?”
Ekkor meg aztán egyszerre leguggolt, hogy a viganója elrejtse a lábait.
– Ahhoz meg már senkinek semmi köze.
A szekretárius úr nagyot nevetett. Szép asszonyok előtt félre kell tenni a hivatalos méltóságot.
(„Óh milyen áldott jó ember! Milyen nyájas hozzánk!” – rebegé Manga a bárónéhoz fordulva.)
– No ez megvan – mondá Simon. – De hát ezért nekem fizetség jár.
– Hát mit fizetünk?
– Egy csókot.
– Akár kettőt – mondá nevetve a menyecske.
Simon azután szaván akarta fogni, de Citera kisiklott az ölelése alól, s a napát tolta előre.
– Anyámasszonynál áll a kasszám. Anyuskám, a méltsás úrnak két csók jár az útlevélért.
A vénasszony arca gyönyörteljes mosolyra derült, azt hitte, igazán úgy van.
– Eredj, banya, a pokolba! – szólt Simon mérgesen. – Megállj, te kis boszorkány! Elteszem az adósságodat. Majd lesz ennek nagy kamatja.
Pali közbelépett.
– Félre, asszonyok! Én tudom, mi a taksa.
S azzal leszámlált három ezüst húszast a méltóságos úrnak az asztalra. – Ennyi dukál egy útlevélért. Urasan viselte magát.
Simon mégiscsak fenn akarta tartani a szupremáciáját.
– No hát Barkó Palya, kezedben a passzus. Mehetsz vele Muszkaországba. – Hanem aztán becsületesen viseld magadat, azt mondom! Ne garázdálkodjál! Bele ne keveredjél valami rossz társaságba, mert Szibériába kerülsz!
– Azon leszek, hogy becsületet valljak.
– Úgy vigyázz, hogy vason ne jőjj vissza.
– Köszönöm a kegyes figyelmeztetést.
– Most várjatok még. Nem lehet még elszaladni. – Elébb be kell vezetnem dolgotokat a protokollumba.
Azzal az álló íróasztalhoz ment, mely festetlen fenyőfából volt, az alsó rekeszei nagy könyvekkel megrakva; a támlányán hevert egy rubrikás könyv kitárva.
Pali azt hitte, hogy utána kell mennie.
Simon ráförmedt:
– Ne hágj a sarkamra! Maradj ott, ahol állsz. Nem vályogvető ez, se nem taposómalom.
A cigány hátrahúzódott, a titkár úgy tett, mintha írna. Azalatt halkan hátraszólt:
„Manga!”
A cigánynő örvendezve sietett hozzá:
– Parancsolj, te drága uraság!
Simon elővette azt a rózsaszínű levélkét, s odasúgott a nőnek:
– Ezt a levelet dugd a kendőd alá, s aztán vidd el a színházba, add át annak, akinek szól. A bárónénak ne szólj felőle semmit.
A cigánynő átvette a levelet, s elrejté azt a keblébe.
– Be van írva a számotok, most már mehettek – mondá Simon, átadva az útlevelet a zenésznek.
Pali átvette az írást, s azzal odalépett a bárónéhoz.
– Köszönöm a kegyes közbenjárását, grófnő, Isten áldja meg érte.
S tiszteletteljesen kezet csókolt az úrnőnek.
Anna pedig rátette a kezét a fiú fejére. (Nevelt gyermeke volt.)
– Isten vezéreljen az utadon, jó Pali.
Manga szemei kidülledve bámultak e jelenetre.
Egészen elképedt. Mintha valamit nézne, amit rajta kívül senki sem lát. Magában motyogott: „Hát már ennek a fiúnak ki súgta azt meg, hogy annak az asszonynak megcsókolja a kezét? Hát annak az asszonynak ki mondta, hogy a fejére tegye a kezét és megáldja? – Látott volna valamit a „Devla szeme” odafenn?
– Menjünk, édesanyám! – hangzott Pali lágy, melankolikus szava.
Manga felrezzent, mint akit álmából riasztottak fel. Visszafordult, Simon bárót találta a háta mögött.
– „Édes fiam!” – rebegé.
– Be vagy te pálinkázva? Vén majom! – rivallt rá a méltóságos úr.
Ekkor tért eszére az asszony.
– Bocsánat! Elkáprázott a szemem.
Amint a cigánycsalád eltávozott, Simon bárónak az arca ismét visszanyerte előbbi apatikus kifejezését.
Tudta éreztetni mindenkivel, hogy őneki hatalmában áll kellemetlennek lenni; különösen az anyjával.
– Nos? Hát elég tejtestvérileg bántam a védenceddel? – mondá a bárónénak. – Kegyenced no! Mikor kis kölykek voltunk is, azt becézted jobban.
– Megköszönöm a készségedet.
– És ezzel vége az audienciának?
– Még nincs, fiam. Mikor beléptem a szobádba, éppen egy levélkét borítékoztál be. A rózsaszínű papír sejteti a levél tartalmát.
– Ejh, de éles tekinteted van. Kitaláltad.
– S abból, hogy te véletlen belépésem fölött olyan nagy indulatba jöttél, azt is kitaláltam, hogy az a levél kinek van írva.
– Kitalálhattad. Arankának.
– Te szerelmes vagy e nőbe?
– Azt nem tudom; hanem nőül fogom venni.
– Az én beleegyezésem nélkül?
Simon báró cinikus flegmával ült le a karszékébe az anya előtt, akit állni hagyott, s elkezdte a körmeit csinosítani; aztán meg a két zsebébe mélyeszté kezeit, s csak úgy beszélt ki a vatermörderei közül.
– Kedves maman! Ha te Bárdy grófné volnál, és én fiad, egy Bárdy gróf, akkor a te áldásod vagy átkod súlyt vetne a latban. De te most özvegy Lenke báróné vagy, s Lenke Simonra nézve anyai beleegyezésed vagy tiltakozásod pusztán akadémiai diszkusszió.
A báróné megtörten beszélt fiához.
– Sohasem voltam terhedre szemrehányásaimmal. Néma türelem volt irányodban egész életem. Se neked, se másnak nem mondtam el soha, hogyha valami fájt, pedig te énnekem arra bőséges okot adtál. – Azért én nem szűntelek meg téged szeretni. – Fiam! Édes fiam! – Nem állhatom meg, hogy meg ne ragadjam a kezedet, mikor az örvény szélén látlak járni. – Tudod te, hogy ki az a nő?
Erre dölyfösen ugrott fel a székéből Simon.
– Grófnő! Megtiltom önnek és bárkinek is a világon, hogy azt a nőt előttem ócsárolja.
A grófnő szelíd lemondással beszélt.
– Egy szót sem fogok felőle szólni. – De annyit mondok teneked, fiam, hogy amely órában te azt a nőt mint feleségedet e házba behozod, én abban az órában elhagyom ezt a házat, s visszavonulok falusi magányomba.
– Azt pedig nagyon okosan fogod tenni. – Ott igen jó lesz laknod. – Itt a székvárosban te csak galibát csinálsz. – Amit a férfiak meg nem tehetnek, azt a szerepet mostan elvállaltátok ti asszonyok. Ha azok nem demonstrálhatnak, ti demonstráltok.
– Hogyan?
– Hát ez az öltözet, melyet viselsz, ez a kékre festett „honi” kartonruha nem demonstráció-e? A calicot a magyar mágnásnők rendes divatja? – Ti ezzel a nemzeti velleitásokat ébresztgetitek.
– Hát az bűn? A saját nemzetünk iránti vonzalom?
– Hóbort! – Hát az a mindenféle nagy hangzású nőegylet, mely szép szín alatt összejöveteleket tart, gyűlésezik, szpícsel, határozatokat hoz, pénzt gyűjt és osztogat, híveket toborz mindannak nem te vagy-e a fő-fő megindítója, vezetője?
– Hát a betegek ápolása, a kisdedek megóvása, és a nyomor enyhítése…
– Hóbort! S nagyon jól fogsz tenni magaddal s velem, ha abbahagyod.
Simon báró olyan önérzettel beszélt, mintha ő egymaga verte volna le az egész forradalmat.
Anna mélyen el volt keseredve.
– Akkor, édes fiam, úgy elválnak az utaink egymástól, hogy soha össze nem találkozunk többé. – Tégy, amit akarsz. – Az én átkom nem fog téged érni soha. – Hanem az az áldás, amit az oltár előtt adnak rád, amikor le fogsz térdepelni kéz kézben azzal a nővel: – az lesz a te átkod. – Isten irgalma legyen veled.
Anna megfordult, s csendesen távozott a szobája felé. Még egyszer megállt az ajtóban, és visszafordult. Összekulcsolta a kezeit. Az igaz fájdalom hangján kiálta föl:
– Fiam! Édes fiam! Esdeklek hozzád.
– Hajthatlan vagyok – rikácsolá az, karjait összefonva a mellén, s úgy állt ebben a törhetlen jellemű sztereotip pozitúrában, míg a báróné be nem tette maga után az ajtót. – Vasból vagyok!
