HUSZONHETEDIK FEJEZET • A „zöld paradicsom” és a „zöld pokol”
HUSZONHETEDIK FEJEZET • A „zöld paradicsom” és a „zöld pokol”
Midőn a krízis a tetőpontjára hágott, akkor érkezett meg a „Deus ex machina”, ahogy ez minden klasszikus drámában elő szokott fordulni. Könnyen ki lehet találni az előzményekből, hogy ez senki sem lehetett más, mint a többször tisztelt Szüköl Makár úr, aki egyedül hiányzott még az összes személyzet közül.
Jött nagy sietve be az ajtón.
Egy ilyen hivatalbeli tekintélynek a megjelenése minden helyzetben nagy hatással szokott bírni. Még a budapesti hitelszövetkezetnek a gyűlésén, sőt a cipészsztrájk constituáló meetingjén is nagyszerű kalmirozó befolyást szokott gyakorolni egy hivatalos személynek a megjelenése. A fegyvert forgató karok egyszerre lelohadtak, még a két marakodó kuvasz is elbocsátotta egymásnak a fülét.
Makár úr pedig nem vett észre semmit az idejöttét megelőző izgalombul, hanem amint meglátta az Ádám apót leginkább exponált helyzetben a középen állni, egyenesen hozzá sietett.
– No öreg! Itt van a dispenzácio! Hála légyen a papnak! – Most igazán a papnak legyen hála; mert az adta ki.
Ez jó élc lett volna; de senki sem mosolyodott el rá.
Makár úr e kedélytelenséget a pillanat komolyságának rótta fel.
– Gőzerővel ment minden. Mondhatom, hogy extracúgon jártam.
Még ez sem hatott. Ádám apó bámult maga elé, mint a sóbálvány; – Ádám apó – kiálta rá Makár a vállára ütve. Erre felriadt az öreg s nekilódult.
– Ahó! Itt a vonat! Szaladok a váltóhoz.
– Szalad bizony kend az oltárhoz most mindjárt!
– Engem csak nem néz tán lokomotívnak? Ha csak e miatt a kürtőkalap miatt nem.
Most aztán ráismert az Ádám apó.
– Ah, Ah! A tekintetes diurnista úr.
– „Segédfogalmazó”, öreg – igazítá helyre Makár.
– Ma van a hivatalos lapban. De az nem tesz különbséget. Hatszáz forint fizetés!
– No már most menjünk a templomba. A sekrestyés ott vár.
Az öreg előre-hátra ingadozott, mintha nem tudná, hogy merre kell neki eldűlni?
– Hanem omnibuszt bizony nem kaphattam – mondá Makár.
– Valamennyi mind a lófuttatáson van. Minden ember, akinek egy fölösleges forintja van, viszi a totalizatőrbe.
Nem tetszett neki a kifejezés, amit a társaság arcán látott. – Ni, milyen savanyú pofákat vágnak valamennyien arra a szóra, hogy nincs omnibusz. Valami viccet kell nekik mondani, hogy egy kicsit kedvre derüljenek.
Azzal megfogta az öregnek a vállait a két kezével.
– No öreg, mondhatom, hogy nagy fifikus kend! Úgy kalkulálta ki a dolgát, hogy egy füst alatt tartsa meg az esküvőjét is, meg az aranylakodalmát is. Énnél csak én voltam fifikósabb; mert én meg azt tettem, hogy január elsején születtem, s Makárnak kereszteltettem. És így az újesztendő napját, a névnapomat, meg a születésnapomat mind egyszerre tarthatnám meg: – ha valaha megtarthatnám. – Ni, még erre sem nevetnek! Pedig ez igazán humorisztikus ötlet volt.
– Bizonyosan apprehendálnak, hogy megvárakoztattam a társaságot. – Uraim és hölgyeim! Elismerem, hogy egy kissé elkéstem; de hát ennek is oka van. Útközben észrevettem, hogy valami húzza a zsebemet lefelé. Az a pénz.
– „Pénz!” – hangzott Tarafás uram ajkairól.
– Sssssssss! – sziszegett egyszerre az egész női társaság.
– Hát az esketési sportuna – monda Makár.
– A huszonöt darab négykrajcáros. Gondoltam, az még sem lesz illendő, hogy mi a káplány úrnak a stóláját csupa négykrajcárosokban számláljuk le. – Beváltom én azt egy pénzváltónál egy darab ezüst forintosra.
Most meg egyszerre mind valamennyien elkezdtek neki kézzel, fejel integetni, hogy hallgasson, ne beszéljen.
Nem értette a dolgot.
– Ni, most meg hogy integet rám valamennyi! Hát ezeket mi lelte? Azzal késtem el egy kicsit, hogy a legfényesebbet választottam ki.
Ezzel kivette a zsebéből a papírba takargatott egyforintos monétát.
A Zsiga cigány e veszedelem láttára előmászott az asztal alul, s odalopakodott a Makárhoz, a fülébe suttogva:
– Ne beszéljen arrul a pinzrül!
– Hát te mit suttogsz a fülembe? Nem vagyok én teátrista, hogy nekem súgják a szerepemet.
A Zsiga még közelebbről suttogott neki. – Itt van a zöld paradicsombeli sátán.
– Ne csiklándozd a nyakamat!
Azzal kibontotta a szép fényes ezüst forintost, a két ujja közé szorítva.
– Ugye milyen szép ezüst forintos!
Tarafás uram ezalatt odalépkedett a háta mögé nesztelenül.
– Vége van – suttogá Zsuzsa asszony.
– Már elkapta – mondá Gagyuláné.
– Az övé már – sopánkodott a Panna.
– Itt van – monda Makár úr, ledobva az ezüst forintost az asztalra.
Tarafás uram abban nyomban rátette a tenyerét.
– Én pedig ezt azonnal lefoglalom.
Makár úr hátra nézett, s aztán a maga tenyerével leszorítva Tarafás uram kezét, azt kérdezé:
– Kihez legyen szerencsém?
– Én vagyok Tarafás Bazilius; a „zöld paradicsomhoz” címzett bérháznak a tulajdonosa.
Erre Szüköl Makár azt viszonzá, még jobban ragyogó orcával
– Én pedig vagyok Szüköl Makár, a „zöld pokolhoz” címzett adófelülvizsgáló hivatalnak a segédfogalmazója.
Erre Tarafális uramnak egyszerre nyitva maradt a szája, úgy visszahökkent.
– Ahán – monda Makár úr.
– Ez erős torma volt! Ez nem tetszik neki. Csavarja az orrát.
– Kérem alássan – hebegé Tarafás úr, békét hagyva az egy forintosnak.
– Igen szívesen. Éppen kiküldetésben járok. Itt van a zsebemben az uraságod adóbevallási íve.
Tarafás uramnak most egyszerre nagy mehetnékje támadt.
– Kérem alássan. Nekem most nagyon sürgetős dolgom van, a másik hat házamnál.
– Majd oda is mind elmegyek. Elébb csak itt jöjjünk tisztába. Lássuk csak a bevallási ívet. Fáskamra: jövedelme: egy nagy bolond zérus. Konstábler Paczal János.
János erre a szóra hirtelen felölté az egyenruháját, s feltette a kalapját.
– Parancsra várok.
– Mondja csak: hányan hálnak éjenkint a „zöld paradicsom” kamrájában?
– Huszonöt napszámos.
– Kérem! – Emendált Frányó – én vagyok „olajkáros”. Tehát huszonnégy napszámos és egy kereskedő. Fizetnek naponkint?
– Bizony fizetünk nigy krajcárt. Makár utána számított.
– Négyszer huszonöt– az száz. Száz krajcár az egy forint. Egy évre háromszáz hatvanöt forint. Tarafás úr! Ön eltitkolt az adóalap kárára házbérjövedelméből 365 forintot. – Ezért az 1883-i LXIV. törvénycikk 100. §-a értelmében nyolcszoros bírsággal fog megterheltetni.
Ezzel a szóval rögtön ki lett véve a szíve Tarafás uramnak. A legvékonyabb hangon fisztulázta:
– Kérem alássan, tekintetes úr.
S a meghódított egy forintost vissza akarta nyomni a markába.
– Mit? Még vesztegetési kísérlet is? Ez is terhelő körülményül fog felrovatni.
– Takarítsák le ezt a sok cókmókot az asztalrul!
– Kérem alássan – szólt Tarafás úr igen nyájasan. – Tessék otthagyni. Ez a szegény jámbor embereknek a lakodalmához való.
– De nekem hely kell az asztalon, hogy én a „Befund”*-ot megcsinálhassam.
Befund = jegyzőkönyv
– Jaj, kérem alássan, csak Befundot ne tessék csinálni – esedezék a megszorult mártírja a házbérszedésnek, s súgva tevé hozzá –, inkább elengedem nekik az egész fertályról való házbért. A Frányó kegyetlenül ujjongott dühös örömében.
– Ahán! Most akadtál emberedre Bazilica! Ilyen a Bodzafa utcai* párbaj.
Ott van az adóhivatal
– Halljátok jámbor zsellérek! – Hirdeté a szót fennhangon Makár úr. – Önagysága, a kegyes háziúr, tekintve a rendkívüli nyomasztó pénzviszonyokat, az idei rossz termést, nagylelkűen elengedi mindnyájatoknak a györgynapi házbért.
– Kérem, én csak a Kaporékét értettem.
– Most már nem lehet engemet kompromittálni. Hivatalos nyilatkozatot nem lehet kikorrigálni! – Ez fel fog vétetni az adóbevallási ívbe.
Nosza rohant minden érdekelt fél a nagylelkű háziúrhoz, forró háláját kifejezni. Zsuzsa, Panna, Gagyuláné, Zsiga cigány a két fiával, ha mégannyi keze lett volna is, mind elkapkodták volna, míg ő bosszúsan rángatta azokat vissza a sűrű csókok elől. A négy hordár pedig követelte a fellépti díját.
– Menjetek mind a pokolba.
– Oda is követjük a nagyságos urat – két forint napidíj mellett.
Az általános öröm közepett csak Kapor Ádám tartotta meg a pesszimista nézeteit. Az ilyen becsületességben petrifikált léleknek volt az iránt érzéke, hogy ebben a kedvező fordulatban kell lenni valami morális bökkenőnek.
Félrevonta Makár urat, s így szólt hozzá:
– De hát uram, összefér-e az önnek a hivatalos esküjével, hogy az állam rovására a mi javunkért ilyen egyezséget kössön? Ön felfedezi, hogy egy háziúr eltitkolt egy adóalapul szolgáló helyiséget, szabad ezt önnek elhallgatni csak azért, hogy rajtunk segítsen?
Makár nagyot hunyorított a behunyt szemével.
– Hiszen nem vagyok én semmiféle adóhivatali segédfogalmazó. Pia fraus* volt az egész. Tudtam, hogy a Tarafással mai nap ilyen konfliktusba jövünk, azért léptem fel ilyen apparátussal. Ma sem vagyok én egyéb, mint diurnista a kerületi elöljáróságnál, s mint ilyennek semmi bajom vele, ha a háziurak még a kéményüket is kiadják lakásnak.
Pia fraus = kegyes csalás.
– Az már más.
– De már most – más vágányba ne igazítsd öreg a váltót, mert hátba váglak.
Azzal, nagyobb biztonság okáért betuszkolta az öreget a hálókamrába.
– Még egy szóra, Tarafás úr.
– Van még valami parancsolat?
– Igenis van. Ennek a boldog párnak szüksége van még egy násznagyra.
– S az én legyek?
– A „kiadó” násznagy, aki a menyasszonyt vezeti.
– Értem.
– Azután, mivelhogy az eső esik, nagy a sár, gyalog nem lehet a templomig menni.
– Hát én vigyem el az egész násznépet a bútorszállító szekeremen, ugye?
– És vissza is hozza. – Ha a sekrestyésnek, a minisztráns gyerekeknek pénzt fog osztogatni, azt nem tekintendem vesztegetésnek.
– Nagyon kegyes.
– És azután, viszatérett, ön fog prezideálni a nászlakománál.
– És az első tósztot is én mondom a boldog párra? Tökéletes! – És ön fizeti a cigányokat.
Erre a szóra a Miska a jobbik lábára emelkedett rögtön, s egy fejel nagyobb lett. (Mikor szomorú volt, akkor a kurtábbik lábára szállt le.)
– Rajkók! Hol van a hegedű?
– Ugyan kérem – monda Tarafás úr, a kezét Makár úr karja alá öltve –, nem tetszett valamikor borbélynak lenni?
– Ha az lettem volna, most is volnék. Miért kérdi?
– Azért, hogy olyan jól tetszik tudni az érvágáshoz.
– Barrrátom! Ez még csak köppölyözés.
– No hát, üsse part. Ha elveszett a fejsze, vesszen a nyele is. Kitartom a lakodalmat. Hanem aztán holnap benne legyen az újságban!
– Arról én fogok gondoskodni.
A haragos, mérges ember, ha egyszer megszelídül, akkor aztán nagyon megszelídül, s a zsugori, ha egyszer kénytelen megnyitni az erszényét, akkor aztán prédál. Tarafás uram is ilyen volt.
Magában arra gondolt, hogy ami ennél a mulatságnál pocsékba megy, majd kiveti a másik hat háza lakóira. Legyen hát igazi hajcécu!
Ekkor aztán kibocsátá Makár úr Ádám apót a kalodábul. – No, vőlegénykém. Most már mehettek az esküvőre – s onnan aztán kibontott zászlókkal a szegények házába.
Az öreg megállt a konyha közepén, széttekintve érzékenyen. – Legyen nekem megengedve búcsút vennem ettül a háztul. (E szókkal a Zsuzsa kezét a magáéval imára kulcsolta.) Oh, te édes Istenem, aki annyi csodát tettél énvelem, aki annyi veszedelemből kiszabadítottál, áldd meg ezt a házat, ahol oly sok boldog napot eltöltöttem az én kedves társammal együtt. Adjad, hogy akik mi utánunk e hajlékban letelepülnek, azok is olyan megelégedettek legyenek, mint mi voltunk minden időben! – És most, midőn eljuttattál bennünket a mi életpályánk végső céljához, a boldog nyugodalmas szegények házába, legyen áldva mi általunk a te szent neved, én uram Istenem.
A gyönge szívűek mind sírtak, nem állhatták meg anélkül. A Vigyázz kutya is ott állt, a farkát sebesen csóválva, s felnézett a gazdájára. A szájával nem tudott beszélni, a szemeivel kérdezé: „Hát énvelem mi lesz azután?”
Ádám apó elérté a kérdést, s megcirógatá a kutyájának a fejét.
– Ne félj, édes szolgám, nem jutsz árvaságra. Velünk nem jöhetsz, mert a szegények házában nincs helye kutyának. Van nekem egy derék jó emberem. Egy láb nélküli koldus, aki a két kezén jár, zsámolyra támaszkodva, itt tartja a helyét a templom szegletén. Annak adlak, az téged meg fog becsülni, s aztán te is segíthetsz neki a mesterségében.
A Vigyázz meg volt nyugtatva.
A Pikusz urat nem kellett utasítani, az magátul odarepült a Lidi kisasszony vállára, s onnan kérdezgeté, hogy „Mit csinál a kisasszony?”
Tarafás uram pedig elővette a jobbik eszét, s míg a násznép lassankint kisorakozott a konyhábul, nemeskeblű elhatározással bocsánatot kért a Lidi kisasszonytul a száján kiszalasztott gorombaságért, mely satisfactio után a János is kénytelen volt béke jobbot nyújtani neki.
S amint így az egyik kezében a Lidi kezét, a másikban a Paczal Jánosét tartá, olyan furcsán, olyan hamisan sandalgott, hol az egyiknek, hol a másiknak a szemébe, hogy azoknak el kellett érteniök az arcjáték titkát.
– Haj, haj – sóhajta nagyot Paczal János.
– Majd – ötven esztendő múlva… – mondá Lidi kisasszony. Makár úr mindent megfigyelt, mindenkit párjával előre bocsátott, maga leghátul maradt.
– Ezek hát boldogok, mert már célt értek – gondolá magában.
– Ezek is boldogok, mert remélik, hogy valamikor célt fognak érni, csak én vagyok az a fárul leesett fia veréb, akiről senki sem jegyezte föl, hogy mi lett belőle, mikor leesett a fárul.
Azzal a felpakolt násznépet a társzekérrel előre bocsátva, maga gyalog lépést tartott a szekérrel egész a templomig, ott aztán egyenkint lesegítette szállni a kocsibul, aki segítségre szorult, s mikor mind együtt voltak a templom ajtóban, akkor megáldotta őket, búcsút vett tőlük.
– Nekem sietnem kell a hivatalba, csak délig kaptam szabadságot.
És azzal elsietett. Még csak részt sem vett a kis lakozásban, ami nála nélkül sohase jött volna létre.
Talán nem is volt igaz, hogy nincs tovább elmaradni engedélye, de az 575 § közül valamelyik meginté, hogy „hivatalnoki tekintéllyel össze nem férő társaságban való mulatozásért” rengeteg nagy orrokat osztogatnak.
Az esküvő megtörténtével az egész násznép visszatért a „zöld paradicsomba”, s ott a harmadfél cigány zenéje mellett igen jól mulatának, Tarafás urammal együtt.
Estefelé odakerült a lábnélküli koldus is a lakodalmas társaságba. A Vigyázz kutya erővel odahozta. Tarafás uram annak is bőkezűen töltögeté a bort, míg utoljára a szegény lábatlan koldus olyan kedvre derült, hogy együtt járta a Frányóval a csárdást, ez a két lábán, ő meg a két kezén a két zsámolyával. Ahogy ez a jelenet harmadnap a legderekabb néplapban meg is lett örökítve írásban és képben, e cím alatt: „Koldusok aranylakodalma”. Tarafás uram nagylelkűsége különösen ki volt emelve. Makárrul nem volt szó. A cikket bizonyára ő küldte be álnév alatt.
