HUSZONNYOLCADIK FEJEZET • Az ezüst érdemkereszt és a Stradirvarius
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET • Az ezüst érdemkereszt és a Stradirvarius
Lidi kisasszony még a lakodalom nap estéjén átköltözött az új szállására.
Új társaság, új világrend fogadta ott, s abba is gyorsan beletalálta magát.
Ellentéte volt az mind az eddiginek. A „zöld paradicsomban” a szegénység a rongyok között, a divatkereskedésben a selyem és csipkék között – ott is a szegénység.
Aki szegény, az a nem az ő számára rendelt fény és pompa között érzi csak igazán, hogy milyen szegény. S az a leány, aki még ott is meg van elégedve a maga szigorú sorsával, erős lelkűnek született.
Mennyi rigolyát, mennyi szeszélyt, bosszantást, hóbortot el kell viselnie azoktul, akik a világ pompájában válogatnak.
A cég főnöke bámult rajta, hogy az új „kisasszony” egy hallásra hogy megtanulja a divatcikkeknek őrült sok elnevezését, a kelmék színeinek meghatározását, még inkább a tökéletes jártasságát a divat változatos bizarr fordulataiban, s finom ízlését, és az árakban való fluktuációkat. Vajon hol szerezte mindezt?
Ott, ahol parancsolnak. Most hasznát veszi itt, ahol szolgálnak. Dacára annak, hogy folyton érintkeznie kellett a főváros leggazdagabb hölgyeivel, még eddig senki sem ismert rá. – Ennek pedig az a nagyon egyszerű magyarázata, hogy a „legfelsőbb tízezere” a magyar társadalomnak egyenesen Párizsból hozatja a divatcikkeit. – Ugyan a budapesti divatáru kereskedésekben is szint azokat kapnák meg, mert a cégek főnökei folyvást érintkezésben vannak a párizsi firmákkal, s minden új találmánya a divatnak azon a napon látható a pesti kirakatokban, amelyen a „Printemps” vagy az „Au bon marchée” szalonjaiban. Csakhogy a párizsi háromszor olyan drága, s azt a címerünkre való büszkeség nem engedi, hogy amit drágán is megvehetünk külföldön, alacsonyabb áron szerezzük meg itthon. A pesti divatkereskedésekben csak a gazdag polgári osztály meg a színésznők vásárolnak.
S ezek nem ismerték a hajdani X. X. grófnőt.
Vannak kivételek is. Igazi előkelő arisztokrata hölgyek, akik szintén a budapesti cégeknél dolgoztatnak. (Nem készen veszik, készíttetnek.) Hanem ezek csak a télire költöznek majd be a falusi kastélyaikból. Addig a Lidi kisasszonynak lehet ismeretlenül maradni.
Megesik ugyan, hogy egy-egy előkelő „úr” is odavetődik a divatkereskedésbe, valami megrendelést tenni, meglepetésül szívválasztottjának, s azok egy pillanatra meg is látják a tanácstartás közben a Lidi kisasszonyt, s aztán nem is titkolják el a főnök előtt azt az észrevételüket, hogy az a feltűnő szépség mennyire hasonlít egy eltűnt grófkisasszonyhoz. Hanem aztán a chef megmutatja nekik a könyveibül, hogy a kisasszony már tavaly óta dolgozik az üzlet számára.
Az egykori „zöld paradicsom” világából csak az egy Csicsonka maradt a Lidi mellett, most már azt is Cilinek hítták, s kihordóleánynak használták, a többi nem kerül erre a tájékra.
Egy vasárnap délután azonban, amikor az üzlet zárva volt, Lidi kisasszony, szokása szerint, egyedül ült az udvarszobájában, amidőn kopogtatnak az ajtaján, s a „szabad”-ra benyit János konstábler.
Nyár volt, csak a délceg dolmány volt rajta, s annak a baloldalán ott pompázott a koronás ezüst érdemkereszt. – Csak azt jött bemutatni.
Végre tehát mégis megkapta.
Ezerszer engedelmet kért, hogy a kisasszonyt háborgatni bátorkodik elegáns szállásán.
– Én itt is csak olyan szegény leány vagyok, amilyen ott voltam, s örülök, ha a hajdani jó barátok közül valakit láthatok.
– Tudom, hogy a kisasszony jó szíve érdeklődik a szegények iránt, akik olyan nagyon szerették.
Aztán formális rapportot tartott sorba valamennyiről, kinek mennyire vitte fel Isten a dolgát. A Kaporék jól vannak az asylumban. A Szüköl Makár is megérte, hogy fizetéses segédfogalmazóvá lett kinevezve. A Kranyecz Frányó hazament a feleségét birtokba venni.
– És a Przepiorkának Stradiváriusa is megkerült. – Magárul nem szólt a János.
Erre hát nagyon kíváncsi lett Lidi kisasszony, hogyan került meg az a boszorkányos hegedű, vagy annak az ára.
– Amikor legutoljára szerencsém volt találkozni a kisasszonnyal, méltóztatik rá emlékezni, hogy említést tettem arról, hogy a tolvajt kézre fogom keríteni. Meg is tettem.
– No azt igazán szeretném megtudni, hogyan lehetett?
– Ha nem untatnám vele. Eddig úgyis csak a balfogásaimról tetszett értesülve lenni. – Hát az így ment végbe. Én szoktam a hírlapoknak a rendes értesítéseket adni a rendőrség körében történtekről, amiknek nyilvánosságra hozatala kívánatosnak látszik. A Przepiorka ügyet is én írtam meg, úgy ahogy megtörtént, hanem aztán azt a következő mesét toldtam hozzá: „A szegény hentes látva rászedetését, kétségbeesetten futott egy itteni (általam megnevezett) hegedűgyároshoz, megmutatni neki a nyakán veszett hegedűt, amit kész volt eladni minden árért. A mester azt mondta neki, hogy ne hamarkodja el a dolgot, az csakugyan valami ritka régi hegedű, ami sokat érhet. Azonban, nagyobb biztonság kedvéért, menjen fel vele Bécsbe, ott van a karintiai utcában egy nagy hegedűkereskedő cég, mutassa meg annak a jószágát. A hentes nem sajnálta a kísérletet, felsietett Bécsbe. A kereskedő megnézi a hegedűt, s azt kérdi a hentestül: „Tudja ön, hogy miféle hegedű ez?” – „Nekem azt mondják, hogy valami Stradivárius”.– „Még annál is nevezetesebb, az egy ,Dnifloplugár’ olasz tiroli készítmény. El akarja ön adni?” – „El biz én. Mit ád az úr érte?” – „Kétezer ötszáz forintot.” – A hentes egy szót sem szólt többet, otthagyta a hegedűt, s szaladt haza a pénzével, nehogy még visszakérjék. – És most ez a tévedésből hozzánk került hegedű ott pompázik a karinti utcai cég kirakatában, alája írva: „Ára 16 000 forint”.
Ez a „hiteles” tudósítás megtette a körútját valamennyi bel és külföldi hírlapban. Elhitte mindenki. A hentes annyi kolduló levelet kapott, mintha ő nyerte volna meg a nagy ternót. Néhány nap múlva a budapesti hegedűgyárosnál tudakozódott egy idegen úr a hegedű történetéről. Mind a budapesti, mind a bécsi kereskedők értesítve voltak a rendőrség által. Az bizonyította, hogy a hírlapi tudósítás való. – A következő napon a bécsi kereskedőhöz állít be egy elegáns orosz prémes bundába öltözött finom uraság. Átutazó hegedűművész, s azt mondja, hogy ő szeretné megvenni azt a kiállított Stradivariót.
– Az nem Stradivario, mert az Dnifloplugár, még becsesebb műemlék…
Az idegen ígért érte nyolcezer rubelt. A kereskedő kineveti vele.
– Uram, ez egyike annak a nyolc hegedűnek, amit Paganini maga után hagyott. Ez az egy Lipinszky kezén keresztül jutott Magyarországba, Lavottához, annak a halála után eltűnt, hasztalan keresték, míg most egy tolvaj tudtán kívül jó üzletet csinált vele – magának is, de nekem is. Ez a hírhedett hegedű, amelynek a „G” húrján Paganini azt a csodálatos „Les clochettes” variációit játszotta. Egy garassal nem alább a kiírt árnál.
Az utazó virtuóz és a hegedűgyáros nem tudtak megegyezni, s szétváltak. Mi erről is tudósítva lettünk a rendőrségnél. Ettül fogva én mindennap ott voltam kora reggeltül késő estig a Przepiorka házánál, a boltra nyíló szobában.
A harmadik napon jön a hentesboltba egy félmankón tipegő köhögős, kopott ember, s azt mondja, hogy a gazdával akar beszélni.
– Mit adjak? – kérdi a hentes.
A lázár azon kezdi, hogy ő az a szerencsétlen beteg muzsikus, akinek a fia az országos zeneiskolában tanult. Ő arra egy apjárul ereklyében maradt hegedűt bízott. Most olvassa a hírlapokban, hogy az elvetemedett rossz gyerek azt a drága hegedűt eladta a hentesnek, ez meg tovább adta egy bécsi kereskedőnek. Ez tisztán orgazdaság! Ő nem akar bíróhoz menni, herce-hurcát csinálni (közbe nagyokat köhögött). Hanem azt követeli, hogy a hentesmester, legalább azt az összeget, amit a bécsi kereskedőtől kapott, az ő drága hegedűjeért, a vételáron fölül vele megossza. Ellenkező esetben pert indít, s visszaköveteli a beleegyezése nélkül eladott hegedűt.
Ez volt az én emberem!
A Przepiorka jeladására én rögtön kiléptem a mellékszobából, s a mankós embert felszólítottam a törvény nevében, hogy kövessen a kapitányi hivatalhoz.
Erre az egyszerre eldobta a mankóját, s kisült, hogy nemcsak nem nyomorék, köhögős beteg, hanem egy valóságos akrobata. No de hát, ha ő akrobata, én meg bucanier voltam. Utoljára a nagy tusakodásban mégis csak én gyűrtem le őt a földre, s a hentes segélyével megkötöztem.
Ekkor derült aztán ki, hogy a kelepcébe ejtett csaló egyike a legveszedelmesebb internacionalista félkézkalmároknak, aki számtalan furfangos csalást követett el Európa minden fővárosában. – Énnek kézrekerítéséért nyertem ezt az érdemkeresztet.
– Ez igazán nagyon eszes furfang volt – mondá Lidi kisasszony. – S remélem, hogy ez önnek megérdemlett előléptetésére fog szolgálni.
– Én azonban ezt nem veszem igénybe – monda János. Szándékom a hivatásomat elhagyni, s a polgári életpályára térni. Az elevátornál ajánlanak egy felügyelői állást a számomra, ami hajlamaimnak sokkal inkább megfelel.
– Szerencsét fogok önnek hozzá kívánni.
– Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam a kisasszonynak.
– Nagyon örültem rajta. És igen csodálkozom, hogy miután ez a nevezetes eset olyan régen történt, hamarább nem közölte azt velem.
– Nem tehettem, mert a legutóbbi napokig a Veres keresztben voltam.
– Mit csinált ön ott?
– A kórházban feküdtem. Azzal a gonosztevővel való tusakodás közben kilenc késdöfést kaptam, amik közül nehány életve szélyes lehetett. Csak a napokban épültem fel egészen.
Lidi kisasszony e szavaknál egészen elfeledkezett magáról, s megragadva a rendőr kezét mind a két kezével, érzéstől áthatott hangon rebegé:
– Az Istenért! Vigyázzon ön magára.
Amire a konstábler János magát mélyen meghajtva azt mondá:
– Lidi kisasszony! Erre a kézszorításra sokkal büszkébb vagyok, mint a mellemen függő érdemkeresztre.
Azzal magát ajánlotta és elment.
