XVIII. A Solom álma
XVIII. A Solom álma
A napot (fekete, föld alatti napot) betöltötte a nehéz munka. Rést törni az átjáró üreg szájára fektetett nagy sziklaajtón, miután annak a ledöntése nem sikerült.
Időközben a testi táplálékra is kellett gondolni. Solom visszakúszott az elhagyott cseppkőbarlangba. Ezúttal igen érdekes társaságot talált ott egy rakáson. Egy csoport teknőcöt. Azok a Bludár tömpölyeinek állandó lakói, s szeretik a sötétséget. Egy párt lefülelt közölök, a többi elszaladt. Amazokat beadogatta Darinkának, aki nagyon megörült a drága pecsenyének, odahaza ezt a finom ínyencséget csak az uraság számára volt szabad halászni. A teknősbéka böjtös eledel, hús, aki úszik: tehát hal.
Íme két napra el voltak ismét látva. A föld alatt is van éléskamra. Folytatták a munkát fáklyafénynél. A sziklatörésnél jó szolgálatot tettek az őskori kőfejszék, egyet éknek, másikat sulyoknak lehetett használni. Mikor mind a ketten el voltak fáradva, az azt jelentette, hogy éjszaka van. Odafenn az első lonkán a szűrőkő medencéjéből aláhulló víz egyre pergette a lefolyó perceket. Megint úgy aludtak, ahogy a múlt éjjel; egymás mellére nyugtatva a fejüket. Hanem ezúttal nem volt a Solomnak olyan csendes álma, mint a megelőző éjjel, egyre öklelt és rugdalózott, s olyanokat ütött a Darinka hátára, hogy csak úgy nyekkent bele, amit ez igen jó néven vett; hisz férj és feleség voltak – törvény szerint, s az asszonyt ütlegelni ennél a nemzetnél a házasélet gyönyörűségei közé tartozik. Már az is nagy kegyelem, ha a férj megengedi, hogy a hitves a lábánál összekuporodva aludjék.
Mikor Solom ismét megérezte a reggelt, első dolga volt felszaladni az első lonkára s megtekinteni a szűrőkövet. Az akkor hullatta az utolsó cseppjeit a beletöltött víznek a két kolonc közé.
Most azután kitalálta Solom, hogy mire való ez a kivájt kő. Ez volt a barlanglakó ősembernek az időszámlálója. Mert annak is szüksége volt arra, hogy a napok betöltét megfigyelje. Ez a szűrőkő az őse a mi kronométereinknek.
Solom elébb megtöltötte a medencét ismét színültig vízzel, s a tarka kavicsot egy lyukkal előbbre helyezte, csak azután költé fel alvó társát, gyöngéd tenyércsapásokkal kőkemény tagjaira.
Darinka, amint az ökleivel kitörülte az álmot a szemeiből, s a pattogó tűz világánál meggyőződött róla, hogy ismét a föld alatti Isten világában van, rögtön azt kérdezé Solomtól, gyermeki kíváncsisággal:
– No hát megálmodtad-e a hosszúfejűek meséjét?
– Meg szegényt! – felelt Solom. – Kuporodj ide mellém, mindjárt elmesélem.
– Jaj! Csak borzasztó ne legyen.
Solom elkezdé az álom meséjét.
Hol volt, hol nem volt; mikor még egészen más világ volt, a „Zágon” Isten azon gondolkozott, hogy kit tegyen ennek a világnak az urává. Először megpróbálta a „nagy” medvével, az hatalmas termetű állat, két talpán jár, fára is tud mászni; derekasan ordít; de nincs semmi ész a fejében. Azután megteremtette a „nagy”, majmot, az „obesiánát”, ennek már esze is van, négy keze is van; de ez meg nem tud beszélni, ez nem parancsolhat a többi állatoknak. A Zágon Isten pedig olyan állatot akart teremteni, amelyik ővele beszélni tud, és őneki áldozik. De hogyan teremtse ezt meg? A sárkányt megteremti a posvány, a táltost a forgószél, a vízi hüvelvényt a tenger, a lidércet a hulló tűz; de ki teremti meg a beszélő embert? A Zágon Isten tehát készített agyagból egy alakot, kezekkel, lábakkal, jól megnyújtott fejjel, s azután segítségül hívta az üstökös csillagot. Ez az Isten lelke. Mikor ez olyan közel jön a földhöz, hogy beleütődik, akkor ez a tüzes lélek egy új teremtésnek ád életet, amilyen még eddig nem lakta a világot. Így teremtette az embert, a hosszúfejűt.
– Ezt te mind most álmodtad?
– Nem. Ezt az anyámtól hallottam. A régi papjaink beszélték ekképpen az ember teremtését. – Ez a faj aztán elszaporodott, sok családot alkotott, de csak akkor vette észre a Zágon Isten, hogy elfelejtett neki olyan körmöket és agyarakat adni, amilyeneket a medvének adott. Emiatt nemhogy az új ember lett volna ura a világnak, de ő lett az egész világ üldözöttje, egy állat sem félt tőle; bölény felöklelte, medve megtépte, vadkan megkergette; kénytelen volt az öklei számára fegyvert keresni: a kőből készített fejszét, buzogányt, azután a barlangokban keresett búvóhelyet, menedéket a porontyainak. Ekkor támadt egy hatalmas, nagy király a nemzetségből, akinek a neve volt Kaján. Ez föltalálta a nyilazás mesterségét. Hogyan lehet nagy távolból az ellenséget elejteni, gyorslábú vadat futtában megsebesíteni, erősebb állatot gyöngébbnek legyőzni. Ez a nyíl, ez a kézíj megtette őt a világ urának. A Kaján nemzetsége diadalmaskodott sűrű harcaiban a medvék és dabózák rusnya fajzatai fölött, s lehúzta azoknak a bőrét, és a saját testét takarta be vele. Ebbeli nagy büszkeségében elhatározta, hogy királya, a nagy Kaján örök emlékére egy halhatatlan művet fog alkotni, amiről azt, míg a világ világ lesz, örökké megemlegessék: egy óriási barlangot, amely egyik hegy lábától a másikig tör keresztül. Úgy törték, rakták, tágították, rovátkolták a Bludár mentében, a sziklák kebelében ezt a rengeteg nagy barlangot egy emberöltő időn keresztül. Azonban ezalatt a hosszúfejűek a hatalmukat amellyel őket a Zágon Isten felruházta, gonoszul használták. A nyilaikat nemcsak a fenevadak ellen fordították, hanem a saját embertársaik ellen is. Megölték a maguknál gyöngébbet. És miért ölték meg? Azért, hogy megegyék. Az erősebb ember megölte a gyöngébbet, azért, mert jóízű volt a húsa.
– De ezt csak álmodtad már? – kérdé összeborzadva Darinka.
– Nem bizony. Ez mind igaz; mert az anyám mondta.
A hosszúfejűek emberevők voltak. „Ejnye!” – kiálta fel, ezt látva a Zágon Isten – „ezt ugyan megbántam, hogy megteremtettem! Nem kellett volna neki ilyen hosszú fejet csinálni, abban lakik a nagy gonoszság!” S azzal fogta magát, rázúdította a tengert a földre. S az özönvízzel elseperte az egész ivadékot. Eddig az igaz történet. Ezt elhiheted. Ezt minden ember tudja, aki csak valaha pappal beszélt. Most következik az én álomlátásom, ami az éjjel a szememre szállt. Úgy jött, mintha én volnék a Kaján királynak a legkisebbik fia, tizenegy bátyámnak legifjabb öccse. Éppen nagy diadalútról kerültünk haza a királyi palota barlangtermébe, s tartottunk nagy áldomást a velünk hurcolt foglyok véréből és koncaiból.
– Huh te, hogy tudsz ilyen csúnyát álmodni?
– Azt én. Emlékezem rá, hogy én is egy ilyen szép leánynak a fehér…
– Jaj! ne mondd tovább! Félek tőle!
– Hiszen most már énnekem is a hátam borsódzik bele, ha visszagondolok rá; de mikor odaát voltam a hosszúfejű világban, csak olyan örömöt éreztem én azon, mint mikor az ember egy szép fehér hattyút lelő röptében. Az is de szép állat! Hanem azért jó a húsa! Aztán ellenség volt. Selypített. Egy egész nemzetség volt, mely az „r” betűt nem mondta ki, hanem „ly”-et hangoztatott helyette. „Ezért” megérdemelte bizonnyal a kiirtatást. Leöltük az utolsó gödölyéig. Aztán megettük őket. Ez nekünk gyönyörűség volt, nekik pedig dicsőség, így a vérük megmaradt embervérnek, a húsuk emberhússá vált; nem lett belőle féregabrak. – Én voltam a legszebb királyfi, nekem jutott a legszebb csemege.
– S ez azt csemegének mondja.
– De most is számban az íze.
– Ne mondj már több ilyen bolondot! Mi lett azután?
– Hát azután a nagy tüzet égni hagytuk, a nehéz kőtévőt a barlang két nyílása elé támasztottuk, s akkor elfeküdtünk a tűz körül a leterített medvebőrökre, az asszonyok a lombból vetett ágyakra, és elaludtunk. Nekem úgy tetszett, mintha az egész barlang ingana, rengene alattam, ez is jólesett, azt hittem, ringatnak. Hát egyszer csak nagy földrengető csattanás riasztja fel az egész alvó népet. Az egyik kőtevő (az amelyik most is a földön fekszik) magától bedűlt, s arra mi valamennyien úgy éreztük, mintha a barlang padlata egyszer erre, másszor meg arra hajlana lefelé úgy, hogy a tűz körül fekvők majd az egyik, majd a másik oldalról gurulnak a parázs közé. Azután meg egy nagy darab kőszikla zuhan alá a magas padmalyról a máglya közepébe, s azzal szétrúgja a tüzet, szerteszórva mindnyájunkra a parázshalmot. Erre mindannyian felugráltunk, s menekültünk az első lonkára. A barlangban szerteszét repült üszkök egy pillanat alatt meggyújtották a sok száraz almot, a medvebőröket, úgyhogy lángba borult minden. Ha az bele talál kapni a felhalmozott száraz fába, ami hasábokban feküdt toronymagasan a barlang mélyében, mind odaégünk. Éreztem, hogy süti a testemet a láng, a hajam pörkölődött.
– Jaj! Fuss hát onnan a tűz közül!
– Hiszen csak álmodtam, te golyhó! Csak az apám, a nagy király nem vesztette el az eszét. Hatalmasan ordítá el magát: „Arrarerrerrirrirorrorurrur!”
– Hajh te! Mit tesz az?
– Ez azt teszi, hogy szaladjon minden ember a tüzet oltani, kobakkal, kecskebőrtömlővel hordjanak vizet a külső tóból.
– Okos ember volt az a te álomapád. Vajon hogy híttak téged akkor?
– Volt is akkor nekünk nevünk. Mindenkit annak híttak, amilyen volt, „pirók”, – „pufók”, – „orros”, – „agyaras”, „pisze”, – „suta”, – „balog”, – „kesely”, az asszonyokat „szemők”, – „emős”, – „üsző”, – „boglyos”. Neve csak az egy királynak volt „Kaján”. Meglehet, hogy azt is a jó tulajdonságaiért kapta.
– No, hát eloltottátok-e a nagy tüzet?
– De nagyobb bajunk lett annál. A tóhoz küldött embereink nagy hamar ijedten rohantak vissza, kiabálva: „Harraherrehirrihorrohurru!”
– Hát ez mit tesz?
– Azt, hogy nyakunkon a medvék, meg a dabózák! Hirtelen helyre akarták állítani a feldűlt sziklafedőt a barlangnyílás elé! De már nem vala idejük hozzá, mert a sötét folyosóból nyakra-főre tódult elő egymás hátán keresztül kapaszkodva a sok bozontos fenevad, iszonytató ordítással, ami még most is a fülembe cseng.
– De hát hogy jöhettek azok ide? Hisz azoknak nincs tutajuk, hogy a Bludáron leereszkedjenek.
– Hát hiszen éppen ez volt a Zágon Isten bosszúálló csodája. A tenger hajtotta őket ide. A tenger kicsapott a partokon felül, a legmagasabb hegyek tetejéig, s visszafelé hajtotta a Bludár folyót ugyanazon a barlangfolyosón át, amit az magának a hegyek alatt ásott, egész odáig, ahol a tengerbe ömlik, s erre valamennyi barlangi medve, sokatevő, halottásó vadállat, akiket a visszatóduló víz odújából kizavart, úszott az áradó vízzel együtt, amerre az nyomta fölfelé, az egymásra következő barlangokon keresztül, míg utoljára a szomszédunkban levő cseppkőbarlangig eljutott. Itt világosságot látott maga előtt, mely az égő barlangból terjengett, medvefővel azt gondolta, hogy az ott „napvilág”, s mind odarohant, nagy dühvel, s elzárta előlünk a menekülést.
– Jaj ti szegények! Mi lesz belőletek?
– Mi felfutottunk az első lonkára, s hirtelen kézbe kaptuk a tegzeinket, lándzsáinkat, s azzal elkezdődött a végső irtóharc a két fenevad, az ember és a medve között. Alant a lánggal égő barlangban a szőrös vadak sem maradhattak, el kellett nekik foglalniok a felső lonkákat a meztelen vadaktól. Ebből támadt az ádáz haláltusa, amelynek nem lehetett addig vége, amíg valamennyi ki nem adja a páráját. Eleinte könnyű volt a védelmünk, a dabózákat kivégezni elég volt a nyíl is, s a felkapaszkodó medvének a fejét bezúzta a kőfejszénk, mielőtt a körmét, fogát a húsunkba vághatta volna. Azonban a barlang torka egyre okádta az utóbb tóduló szörnyetegeket, s azok nemsokára az elesett társaik testhalmazára hágva elérhették az első lonka szélét, úgyhogy nekünk fel kellett menekülnünk a második Ionkára. Ott újra kezdtük a védelmi harcot; de már a nyilaink elfogytak, a lándzsáink kőhegyei beletörtek a medvék agyaraiba, közelről kellett velük harcolnunk, buzogánnyal, kőfejszével, szíjon csóvált szegletes kövekkel. Ezalatt meggyulladt maga a barlang hátuljában felrakott magas farakás s nemsokára tetőtől talpig lobogott, recsegett, mint egy égő torony, magasan bevilágítva a barlang sziklaboltozatának meredező csompóit. A sütögető tűztől még dühösebbekké lettek a mi bősz ellenfeleink, a bundájukat perzselte a rájuk hulló zsarátnok. Nekik is fel kellett jutniok a védelmet kínáló sziklagádorba, ha meg nem akartak sülni. Végre kénytelenek voltunk a harmadik, a legmagasabb sziklafokra felmenekülni, ahová csak lábtókon juthattunk. Amint ezeket felvontuk magunk után, a medvék ellen nagyon erős állásunk lett; ők a sziklapárkányt, még ha egymás hátára kapaszkodtak, sem érhették el, míg mi őket felülről lezúdított kövekkel agyba-főbe verhettük. Az asszonyok hordták a köveket.
– Hát én nem voltam melletted?
– Csak te maradhass! S ne kívánkozzál oda, ahová nem hívtak. Nemsokára megjelent egy harmadik küzdő fél a csatatéren, aki mind a kettőnknek ellensége, s mind a kettőnknél erősebb.
– Vajon ki lehetett az?
– A tenger. Az alulról felnyomuló özönvíz, mely a barlangi állatokat idáig kergette, még magasabbra áradt; betöltötte a cseppköves üreget, s onnan aztán a folyosón keresztül kezdett beömleni a barlangba. Az első dolga az volt, hogy a barlang aljában égő tüzet egyszerre kioltotta. Csak a magas farakás égett még. De mi még akkor sem vettük észre, hogy a tenger jön ellenünk; mert a víz színe úgy el volt lepve állatok hulláival, hogy mi csak azt láttuk, miként emelkedik a barlang feneke, az egymáson heverő vadakkal, tengeri csigákkal, hínárral terítve folyvást magasabbra. Elébb az első lonkát takarja el, majd fölemelkedik a másodiknak a párkányáig. Ekkor már rémülve vettük észre, hogy a bejáróinknak a kapujai egészen elsüllyedtek valahová. Egyszer aztán egész erővel tört keresztül a zuhatag a folyosó nyílásán, harsogva, s arra elkezdett az egész hullatömeg sebesen forogni az örvény sodrától, ahogy annak a másik tónak a vizét látjuk orsózni.
– No ugyan nem szerettem volna ott lenni!
– Én sem mennék még egyszer oda. A vízár egyre emelkedett, s amint a második lonkát is meghaladta, az ott tomboló medvéket is felvette a hátára, azok a vízzel együtt emelkedtek fel egészen mihozzánk, amíg a párkányunkat elérték. Ekkor aztán elkezdődött a végső haláltusa közöttünk. Ember és fenevad összeszorulva abba a legfelső üregbe, ahol azt a csonthalmot találtuk. Ember és vadállat ordított, üvöltött, egyik se különben, mint a másik, a kőfejszék csattogtak a kemény koponyákon, az asszonynép sikoltott, a haldoklók hörögtek, a tűztorony recsegett, a tenger csapkodta a sziklákat, s a sziklák rázkódtak. Fogyott az élet. Egyre magasabbra nőtt a hullahalom; egyre feljebb hágott a vízár, már csak az a halom állott ki belőle, megvetve a hosszúfejűek és a medvék testeiből. Annak a tetején harcolt még egymással a két fajzat maradványa. Ott láttam magam körül eldűlni a tizenegy bátyámat, kőkéseiket a megölt ellenség szívébe merítve, ki őket is megölte. Ott roskadt össze előttem a Kaján király maga, iszonyún szétmarcangolt testtel, de még egyszer fölemelkedett fektéből, hogy a kőfejszével még egyet üssön a leterített ellenfél fejére. Azután egyedül maradtam. Minden halott volt már körülöttem. A tenger a lábamat locsolta, amint nemzetségem hulladombján álltam. Az égő farakásnak csak a hegye lobogott még a körben forgó víztükör felett. „Hát énvelem senki sem jön megküzdeni? Hát én mire maradtam itt egyedül?” Erre a felkiáltásomra egyszerre felbukkan a víz alul egy roppant nagy medve, nem olyan, mint a többi, ez egészen fehér, s a feje keskenyebb. Ah, ez az én párom, ez van nekem szánva. Nem kerestem se fejszét, se dárdát, puszta kézzel, kitárt mellel vártam be, s míg az engem rettentő karjával átölelt, hogy agyonszorítson, én a torkába dugtam öklömet, s megragadtam a nyelvét, hogy kitépjem.
– Jaj, hogy nem lehettem én akkor melletted.
– Hiszen ottan voltál. Mikor legjavában folyt a nehéz harcom, te meg belemarkoltál az üstökömbe, s addig tépáztál, amíg – felébredtem.
– Igen bizony, mert amit te ki akartál tépni a tövéből, az nem a fehér medvének a nyelve, hanem az én kontyom volt.
Erre aztán mind a ketten nevetésre fakadtak, szép fehér fogsoraikat egymásnak mutogatva.
Erről a fogsorról valami jutott Darinkának az eszébe.
– Te! hallod-e? Ha te annak az emberevők királyának a fia vagy, akkor én félek tetőled, hogy egyszer engem meg találsz enni.
– Bizony, mondok – hagyá rá Solom –, magam is úgy érzem néha, mikor sokáig nézek rád, hogy szeretnélek megenni, meg is tenném, ha valamit nem fogadtam volna! Elkezdeném a szádon. – A Darinka össze is szorította az ajkait azonnal.
Kritikus. És eszerint szerencsésen a nyakába varrtuk a jámbor Solom királyfinak az egész paleontológiai megfejtést. Azonkívül gazdagítottuk a világtörténelmet egy prehisztorikus katasztrófa adataival, a nyelvészetet pedig egy özönvíz előtti idiómával, melyben egyedüli magánhangzó az „r” betű.
Szerző. De kérem „h” betű is volt benne. S ki tudja, hova tökéletesítették volna még a nyelvüket, ha az akadémiájukat felállíthatják?
– De már most lássunk a dolgunk után, elég volt a mesemondásból. Hozd a fejszét, én meg a vasrudat.
S hozzáfogtak egyesült erővel a kőlap továbbtöréséhez. Délig rést törtek benne, akkorát, hogy át lehetett rajta bújni. Ki mondta meg nekik, hogy dél van? Bizonyára a gyomruk; nincs olyan toronyóra, amely annál pontosabban elverje a déli tizenkettőt.
Amint kipihenték magukat, összeszedték a szerszámaikat, élelmiszereiket, s átkúsztak az újon tört résen.
Hosszú, haránt lefelé hanyatló sikátor nyílt meg előttük, mely messze elvezetett zegzugos futásban, jobbról is, balról is oldalnyílásoktól megszaggatva, melyek a járatlan kutatót könnyen megtéveszthetik. A hajdan járt utat azonban meg lehetett ismerni arról, hogy a falai kormosak voltak, az itt járó-kelők fáklyái füstjétől. Ez jó vezető volt.
A napszámláló követ nem volt szükség magukkal hozniok, mert hiszen a felvilágban levő társaiktól majd megtudják, ha megint összekerülnek, hogy hány nap múlt el föld alatt járásuk óta, arra az eszközre majd csak akkor lesz szükségük, ha mindnyájan idelenn lesznek.
A tekervényes sikátor messze elvezette őket a hegyek belsejébe, siket, hangfullasztó odúk tömkelegébe, ahol egészen elvesztették a Bludár föld alatti zúgásának neszét.
Darinka aggódott, hogy el talál fogyni a szurokfenyő hasábjok, s akkor hogy találnak vissza? Vékonyabb szilánkokra hasogatták azonnal a fáklyáikat. Az élelmiszerük is fogytán volt már, csak a száraz borsó járta.
Egyszer aztán úgy tetszett Solomnak, mintha, a földre fekve, távoli morajt hallana.
– Közeledünk hozzá. Mindjárt megkapjuk a Bludárt, s ott aztán lesz fa is, meg tekenőc is, majd sütkérezünk, vendégeskedünk ott.
A moraj egyre hallhatóbb lett, a folyosó, mely eddig szikkadt volt, elkezdett nyirkossá lenni, a tetejéről lecsüggő cseppkő a fejeiket fenyegette, egy éles szögletű kitérőnél aztán megcsapta a füleiket egyszerre a mennydörgő zuhaj, amit a Bludár támaszt odalenn.
Milyen örömrivallással üdvözölték a keresett jó ismerőst! Futottak feléje, hogy minél elébb meglássák. S hogy megijedtek tőle, amikor meglátták.
Nem egy barlang; egy egész föld alatti tájkép tárult fel előttük, szétnyílt sziklafalak, egymásba illő csompókkal és vápákkal, bércszigetek, félredűlt tornyok, s azok között a zuhogva, harsogva vágtató szilaj folyam.
Mindjárt a völgy elején volt egy kerek tómedence, miként az első barlangban; csakhogy ez nem képezett körülforgó örvényt közepén bemélyedő orsója köldökével, hanem inkább magasra felbuggyanó dombot. Egy hegy, egy gúla – vízből.
Amint a felülről nyomott folyam sziklabörtönéből egyszerre kitör elemi erőszakkal, s két ölnyi magasra túlemelkedve a medrén, a tó közepéből szétküldött hullámgyűrűit egymás után paskolja a part szikláihoz, alámosva azokat egyre mélyebben, s azután egy keskeny teknőbe szorulva, a kilőtt nyíl sebességével vágtat odább, iszonyú zuhajjal omolva alá fenekét látni nem engedő mélységbe.
– Te, galambom! – mondá Darinka, amint a bámulattól magához tudott térni –, ezen a folyón emberek át nem kelhettek soha.
– Rajta nem, de alatta talán? Szálljunk csak le a mélységbe.
Az őslakók gondoskodtak lépcsőkről, egymásra hengerített sziklák: nem lépegetni, de felkapaszkodni valók, egész addig a völgyfenékig vezettek alá, amelyet a magasból alárohanó folyam tajtékká tört habjaival elborít.
És Solomnak jó sejtelme volt. A százlábnyi magasból alárohanó folyam a kirúgó sziklapárkányról ívtöredékben omlott alá, messze elválva a meredek sziklafaltól. Ámde az egész völgyfenéket alatta sűrű köd takarta a porrá tört víztől.
Ki mer e félelmes ködbe leszállni, hogy az átjárót keresse? Nem fölötte, hanem alatta a haragos folyamnak; fittyet hányva az ő egész felséges haragjának!
– Gyújtsunk most két fáklyát – mondó Solom. – Te az egyikkel maradj itt a parton, én a másikkal leszállok a ködbe, s keresem a gázlót.
S azzal fogta az egyik fáklyát, s nekiment a láthatatlannak. A fáklya percegett a ködtől, amint leszállt bele, de nem aludt el. Csak annyit látott mellette, amennyit egy lépéssel átgyőzhet: egy-egy fekete követ, mely a vízből kiáll; hanem azt megtalálta minden lépésnyire: rakott ösvény volt itt, „Temzetunnel”. Egyszer csak azt vette észre, hogy a köd elhagyja, s a túlsó part sziklái merednek fel előtte. Átjött a vízesés boltozata alatt.
Most aztán inte a fáklyával Darinkának, hogy ő is jöjjön utána.
A Darinka is megtalálta az utat.
– Jaj te! Olyannak láttalak! – szörnyűködék Darinka, amint Solom felsegíté a sziklapartra. – Ha én azt el tudnám úgy mondani! Mikor a fehér ködben, a víz mögött jártál. Mintha valami tündér volnál; mintha fényes holdudvar vett volna körül, s annak a közepett szivárványos volt az arculatod azután, hogy bementél a vízboltozat alá, s azt a fáklyáddal bevilágítottad. Talán ilyen lehet a templom, amiben az Isten lakik.
– Hát én éppen olyannak láttalak téged, mikor te jöttél a vízesés alatt keresztül.
S aztán, hogy mind a ketten olyan tündér formának látták egymást, összeölelkeztek.
– De már most siessünk. A fákat kell megtalálnunk, amiket társaink odafenn a folyón leúsztattak. Azoknak valahol fel kellett itt akadniok, a fa nem marad a víz alatt.
A Bludár kanyarulata miatt csak a balparti sziklákon lehetett továbbhatolni. A folyam csupa zuhatagokban esett alá.
A völgy aljában aztán a tágas barlang egyszerre két részre vált. A boltozatról egy bástyaszerű oszlop nyúlt alá a sziklafenékig, s az a Bludárt kétfelé osztotta. A bal ágnak jutott a keskenyebb szakadék, a jobb ágban maradt a folyam testesebb része. Ezért a baloldali ösvény kínálkozóbb volt. Azt már meg lehetett győzni könnyű tutajjal is; annak a mentén lehetett gázolva követni a sziklafolyosót.
– Ez nekünk baj! – mondá Solom –, mert ha idáig jutunk a népeinkkel, azok mind kapni fognak rajta, hogy a könnyebb járatú ösvényen jussanak ki a szabadba. Ez a sekély víz pedig nem oda vezet, ahova én akarok eljutni; ez a remete barlangjának a völgyébe visz. A nagyobbik ága a Bludárnak a Branta folyó: az vezet engem a „tüzes szentek” kolostorához. És én megesküdtem, hogy addig nem nevezem magamat férfinak, se mástól nem hagyom annak neveztetni, amíg a kisebbik anyámat börtönéből ki nem szabadítom. Addig tacskó legyen a nevem! S a férfi, akit tusára hívok, az asszony, akitől csókot kérek, azt felelje: „Eredj kölyök! Törüld meg az orrod!”
Már erre a fogadásra a Darinkának is át kellett látni, hogy a folyam szélesebb ágának a futását kell nekik megtalálniok. És fát még mindig nem találtak, hogy a fogytán járó szurokfenyő fáklyáikat pótolhassák vele.
Mégiscsak átgázoltak a sekélyebb ág vizén a szélesebb barlang torkolatába.
Ott aztán a legelső kanyarulatánál a vízmosta üregnek nagy örömmel kiáltának fel egyszerre: „Itt a gerendák!”
A barlangüreg e helyütt lapos volt, de széles; az egész üreget azonban úgy eltorlaszolta az egymás hegyére-hátára tolt mindenféle fatömeg, hogy azon keresztülhatolni nem lehetett. A felbugyogó hullám egyre hányta ki magából az elnyelt cölöpöket, s a vágtató vízhát hordta őket a többihez. Azok odafent ugyancsak hozzáláttak a takarításhoz.
Megvolt tehát a fődolog: a tüzelőnek és fáklyának való.
– Az sem lett volna baj, ha a fáklyánk elfogy is – biztató Solom Darinkát –, az oldalamra tekert kötél földi gyantába van itatva: ez eltartott volna a visszafelé való útban. Nem indultam vaktában a veszedelemnek. De most lássunk utána, hogy mi tartja fenn ezt a sok úszó fát? Mert minekünk át kell jutnunk a folyam túlsó partjára megint.
Az pedig ez idő szerint lehetetlenség volt, a gerendatorlasz a barlang padlásáig elzárta az átjárást; a folyam alatta zúgott el, s ha egy gerendát elvettek a torlaszból, jött helyette a víztől hajtva kettő.
– Neked innen vissza kell térned a népünkhöz – mondó Solom. – Hanem elébb szerezzünk ennivalót az utadra.
Volt abban válogatás: csak meg kellett bolygatni a köveket, csoportostul jöttek elő azok a hatalmas dalmáciai rákok, amiknek akkora az ollója, mint egy kisgyerek-kéz.
Nagy hamar tüzet raktak egy szikladöbörben, s belehányták a rákokat, azok szép pirosra sülve jöttek ki a tűzkeresztségből; egypár napra ismét el volt látva a hercegi pár istenadta apanázzsal.
– Te most végy magadhoz négy szál fáklyát, annyi eltart a Bludár szádáig – utasító Solom a Darinkát –, kapaszkodjál át a kötélen, s mondd meg a népeinknek, hogy jöhetnek utánunk bátran: itt elférnek valamennyien; de ugyan siessenek ide hozzám; mert az a sok gerenda, deszka, cölöp, amit a Bludárba hánytak, itt ennél a szűk torkolatnál mind egymásra torlik, s ha ezt itt elzárja, akkor úgy járunk, mint a hosszúfejűek jártak, hogy a Bludár megtölt lassankint minden üreget, s itt fulladunk benne. Hát csak siess.
A Darinka elbúcsúzott a királyfitól, s nekiindult magában megtenni a nehéz föld alatti utat visszafelé.
Most aztán Solom egészen magára maradt.
Amint elgondolkozott az állapotján, rájött lassankint, hogy nemcsak az a veszedelem fog abból származni, ha itt a mosszori telepekből leúszó fák elzárják a víz lefolyását, hogy a felső barlangok megtelnek vízzel; hanem még az is, hogy a főágból elszorított víztömeg egyszerre mind a mellékágba fog tódulni; s akkor az a kis vidám patak, ami a cadmaei sziklák völgyében végigcsergedez, egyszerre hegyi zuhataggá alakul át, s az ő prófétáját ott remetebarlangostól együtt a tengerbe sepri.
Ezt a veszedelmet el kell fordítani.
Hozzáfogott a lehetetlen munkához: széjjelszedni az összetorlódott gerendahalmazt; szálankint, darabonkint kihurcolni a partra és rendes határba rakolni.
Sikertelen munka volt. Ha egy gerendát kiszabadított, a hullám hozott helyette kettőt. Azok odafenn egyre dolgoznak. Azok sokan vannak, ő meg egyedül. Mégsem hagyta abba a munkát.
Arra is gondolt már, hogy felgyújtja az egész fahalmazt. De akkor meg nem lesz később a tutajépítéshez való anyag, aminek szintén eljön a sora.
Más gondolt ki.
Hadd nőjön felül a torlasz; ha alul, a vízszín alatt lehet a folyamnak utat szabadítani, akkor az áradás veszélye megszűnik: hisz a víz magától felemeli majd az egész fatömeget, ha még olyan nagy is.
De miért nem emeli hát fel?
Valami akadálynak kell lenni a folyam medrében alant. Gyakorlott búvár volt, annak nevelték; nem irtózott leszállni a víz alá; pedig tudta jól, hogy a víz fölött úszó gerendatömeg magához rántja az emberi testet, úgy, hogy odatapad hozzá, s nem tud tovább úszni. Ez ellen biztosította a magával vitt vasrúd és a fejsze. Ezek lehúzzák a víz fenekére. Úszni nem lehet, járni kell a víz alatt.
Csak tapogatózva haladhatott. Sok időt nem tölthetett odalenn, mert lélegzetet venni vissza kellett térnie, s azt csak kerülővel tehette, feje fölött összezárultak a gerendák.
Ezen kellett legelőször is segítenie. Kitalálta a módját. Tüzet rakott a víz hátán úszó fahasábokon, a víz alatt azután megtalálta azt a rést, ahol a világosság az egymáshoz záródó gerendák hézagai között átszűrődött. Az éppen elég volt, hogy a felét átdugja rajta, mikor lélegzetet szívni felbukik a víz színe fölé. Így aztán meg lehetett élni.
Lábai alatt kavicstalajt érzett, ezt a folyam hordta ide. Bizonyos, hogy az egész medrét azzal töltötte meg. Talán ebben akadnak fenn a gerendák. De ki állította azokat helyükre?
Tovább tapogatózott a sötétben. A felső tűzvilág nem kísérte messzire.
Végre rátalált egy egyenesen álló cölöpre, mely egész a kavicstalajba volt elsüllyedve. Ez tartja fel a torlaszt; legalább egy részben. Itt felemelkedhetett koronkint a víz fölé, ha lélegzete elfogyott: a cölöp rést hagyott. Amint újra leszállt a vízfenékre, a fejszéjét két kézre fogta, s hozzásújtott a cölöphöz. Ki akarta azt vágni.
Mekkorát ijedt! Ütésére egy futó pillanatig világosság támadt a víz alatt. Mi volt ez? A fejsze nyele keményen megrúgta a tenyerét, mintha kőbe vágott volna vele. Ismételte a csapást. A villanó fény újra felszikrázott. A tűzkő és az acél a víz alatt is szikrát ad. De hát tűzkőből van az a cölöp? Fának látszik, és mégis kova. Az újabb ütések ismételték a pillanatra világító szikrát, s annál kivehette, hogy két ölnyire e cölöptől egy másik mered föl a vízfenékből, és azontúl ismét egy harmadik. Ezek itt hídlábak voltak!
A történet előtti korszak melyik évezredében verhették azokat itt le emberi lények, kiknek minden eszközük az élesre köszörült kő volt? Az égerfacölöp azóta maga is kővé vált a kövek világában.
Most már sietett kikapaszkodni a gerendák közül.
Úgy örült a felfedezésnek, mintha egy csatát nyert volna meg. Most már semmi kétsége sem lehetett, hogy a föld alatti tömkelegnek biztos kijárása van.
Akik ide ezeket a cölöpöket leverték, azért hidalták ezzel át a föld alatti folyamot, hogy a túlsó partjára átjárhassanak. Óriások munkája volt ez!
Most már nem törte a fejét azon, hogy az úszó fatömeget feltartóztató akadályt elhárítsa. Hiszen ezeken a kővé vált dúcokon keresztül hidat lehet majd építeni.
Hanem a fatömeg lassankint úgy elzárta az alacsony padmalyú ponort,* hogy a Bludár szélesebb ága túláradt a partján, s átömlött a keskenyebb ágába. Valószínű, hogy azért a fatorlasz alatt is elég víztömeg hatolhatott keresztül, mert a barlang mégsem telt meg magasabban vízzel, mint ahol a folyam kettészakadása kezdődött.
Urát adom e szónak: legközelebb hallottam ezt Kállay Béni minisztertől, így nevezik az olyan sziklaüreget, melybe egy búvó folyam beleszakad.
Solom most már az időszámítással sehogy sem volt. Amióta a Darinkát elküldte, semmi rend sem volt az életében. Nehéz, fárasztó munka után elnyomta akaratlanul az álom. Az is rövid volt. Amint fölébredt, ismét a munkához látott. Hány nap, hány éjszaka múlhatott el azóta odafenn? Visszatalált-e Darinka? Jönnek-e utána hívei? Hátha azóta megrohanták a bogumilok a várat, s leölték valamennyit?
Egyszer aztán következett valami hosszú idő (nap volt-e vagy éjszaka? azt nem tudta), ami alatt nem hozott a Bludár több deszkaszálat a hátán. Azért tetszett olyan hosszúnak ez az idő, mert az álom kerülte a szemeit. Annál jobban elővette a lelkét a kétség.
Vajon kiszabadul-e innen valaha?
Elgondolta, hogy azok a nagy bércek, amiken máskor vadakat kergetett, most mind a feje fölött feküsznek. Elővették az egyedüllét rémségei. Amíg a Darinka itt volt, addig nem érezte ezt a szorongást.
Dolgozni sem volt már kedve. Meghúzta magát egy odúban, s mereven bámult a sziklára, melyet a pislogó parázs megvilágított.
És egyszer aztán észrevette, hogy nincsen egyedül. Az örök sötétségnek lakosai vannak!
Két vékony cseppkő csapja nyúlt alá egy kirúgó szikláról, e két csap között egy pók fonta a hálóját. Egy fehér pók. Mit keres ez itten? És nemsokára jött egy fehér legyecske, beleakadt a hálójába, a pók elfogta, megkötözte, odújába vitte.
Hát még itten is van élet?
Ez a kis parányi állatkája a mélységes éjszakának visszaadta lelkének ércét. Hisz itten is Isten világa van!
Bódultan és gyermeteg ésszel így okoskodá ki: hogy ha az Isten itt a mélység fenekén egy pókot és egy legyet teremtett: akkor Istennek itten kellett járni, s ahol Isten járt, ott embernek is el kell igazodni az ő nyomdokain.
Kedve támadt az élethez megint. Lement a vízhez, keresgélni valami rákot vagy tekenőcöt.
És aztán kapott a vízben valamit, aminek jobban megörült. Egyet a hosszúfejű koponyák közül.
Először csak egyet, azután több is jött; a Bludár sodorta, hempergette őket alá.
Ezek a koponyák izenetet hoznak! Azt a hírt hozzák, hogy a hívek lejöttek már a barlangba, s a csonthalmokat takarítják el arról a helyről, ahol pihenőt kell tartamok.
No, hát ezek a koponyák még tovább is fogják vinni az izenetet. Majd meglátja azokat a remeteodúból az ott merengő próféta a patak megáradt vizében végighömpölyögni; s arról megtudja, hogy az a varázskabala, amit maga elé a homokba rajzolt, minden számában pontosan teljesül. Csak az utolsó van még hátra. Az lesz a legnehezebb: de az lesz aztán „minden a mindenekben”.
Solom a feje fölött egy csillagot látott megjelenni, és egy pacsirta énekét hallotta.
Csillag és pacsirta! Ezer ölnyi mélységben a sziklák alatt! Pedig az volt. Darinka jött vissza. Az ő fáklyája volt a csillag. Az ő dala a pacsirtaének.
