XXIV. Damiani Júdás
XXIV. Damiani Júdás
A régi Raguzának a képét fel kellett mutatnunk, hogy történetünk fordulatait és egész lefolyását érthetővé tegyük.
A tüzes szentek kolostorából elriasztott apácák nagypéntek napján már nem juthattak be Raguzába, mert a kapuk csak délelőtt vannak nyitva. De különben is éppen ezen évek folytán nagyon rossz szemmel nézték itt az apácákat, akiknek egész serege rajzott vissza az elvesztett Szentföldről, elzüllött állapotban. Azoknak éppen csak a perjelnőik vezetése mellett volt megengedve a városba bevonulni, és csak akkor, ha a rendjük be volt jegyezve az érsek lajstromába, s ez nagy teketóriával járt. Eszerint a rémhír hióbpostái kinnrekedtek.
A következő napon, húsvét szombatján pedig sokkal nevezetesebb esemény tartotta lekötve az egész polgárság érdekeltségét, mint hogy valami másról is lehetett volna még valakivel beszélni. – E napon volt az új „Rettore”-választás.
Raguza rettoréja ugyanaz volt, ami Velencében a dózse. De a raguzai államfőt minden évben újraválasztották.
(A későbbi századokban meg éppen minden hónapban új rettoreválasztás volt.)
Minden raguzai polgárnak, aki házzal bírt a város bástyafalán belől, szavazata volt a választásnál; de rettore csak a 26 patrícius család tagja lehetett; az is csak ötvenéves korán túl.
A választás kettős fokú volt. Először a polgárok szavaztak három jelöltre; akkor amely három névre a legtöbb szavazat esett, azokat külön aranytartókába téve, közülök egynek a nevét kihúzatták. Erre a tényre egy ártatlan fiúgyermeket választottak. Ez megint úgy történt meg, hogy a tízek tanácsa megállapodott bizonyos egy számban, s mikor az annyiadik számú gyermek átlépte a Szent Balázs templom küszöbét, a feltámadás szertartásából kijövet, azt kézen fogták, fehér ruhába öltöztették, s úgy vitték a város palotájába az új rettore nevét kihúzatni vele.
Két erős párt között folyott mindig a küzdelem, ezek voltak a Boboli és a Damiani név alatt sorakozók.
Gazdagságára mindkettő egyformán erős, múltjában éppen oly nevezetes hősöket számít az egyik, mint a másik; őseik felváltva viselték a rettore-hivatalt, az engesztelhetetlen párttorzsalkodás csak akkor kezdődött el, amikor Damiani Júdás megnősült. Boszniai knézleányt vett el. Ezt a tősgyökeres olasz patríciusok és polgárok nem bocsáthatták meg neki soha. Ellenben a dalmata eredetű polgárok annál inkább ragaszkodtak hozzá. A Boboli-párt azt is híresztelte felőle, hogy a házán belől erkölcstelen életet folytat: valami tilos szerelmi viszonyról sugdostak, mely a felesége testvéréhez fűzi, kivel nem átall még az utcán is karonfogva sétálni, sőt még azt is megengedi neki, hogy piros csepeszt hordjon a fején, a fiatalasszonyok fejékét, holott tudva van felőle, hogy még hajadon.
– Azt mondja, hogy ez bosnyák szokás! – Sőt azt is suttogják felőle, hogy az egyetlen leánya, a mind testi szépségben, mind tudományokban oly tökéletes Lubomira, ki már el is volt jegyezve a szép és gazdag ifjú Benessa Pirróval, azért ment kolostorba, azért vette fel a három tüzes szentek kolostorában a fejedelemnői fátyolt, mert az atyja bűneiben megutálta az egész férfinemet. Ezt a csorbát a jó hírén kissé helyreütötte az a Boboli családot ért szerencsétlenség, miszerint a rettore egyetlen fia – a híres költő – szintén egy knéz leányába lett szerelmes, azt el is szöktette, mégpedig a cimboráival összebeszélve, a vőlegénye nyergéből ragadva el, aki már vitte volna haza; s azzal meg is esküdött. – Ámde az apa, Boboli kiköszörülte ezt a csorbát azáltal, hogy a szökevényeket üldözőbe vette a tengeren, elfogta, s a fiát bedugta a baziliták kolostorába, a menyasszonyát pedig a tüzes szentek zárdájába, s nem engedte családja címerén azt a foltot ejteni, hogy azt egy patarénus nő, egy bogumil ivadék meghurcolja. Inkább magva szakadjon a családnak! Ez atyai szigor ismét odahódítá az olasz hazafiakat Boboli zászlói alá.
Két főnemesi család tartozott a Boboli-ligához, a Ghessaldi és Cerva. Az ő párthíveik rendesen e három nevet írták fel szavazatjegyeikre: míg a Damiani-párt tesseráin a vezérén kívül rendesen a Prodanelli és Palmotta nevek álltak.
Évtizedeken keresztül győztes volt mindig a választásoknál a Boboli-párt, s akármelyiknek a nevét húzta ki a három közül az ártatlan gyermekkéz, azért csak Boboli Pietro uralkodott annak a neve alatt.
Egyszer aztán micsoda furfangot gondolt ki Damiani Júdás? Nap nap után fellármázták az út mentében épült előváros népét azzal a rémhírrel, hogy jönnek a warángok! A városon kívül lakó hordárok nyugtalankodtak. Tömeges küldöttséggel járultak a Consiglio Grande elé azzal a követeléssel, hogy az ő városnegyedük védelmezéséről gondoskodjék: A Consiglio Grande hatvan pregadiból állt, kiket minden évben újraválasztottak. Ezeknek sok dolguk volt, azért leginkább fiatal embereket szemeltek ki pregadiknak, ezek elfogadták az indítványt, hogy a fenyegetett külváros védelmére bástyafalat kell húzatni őrkapuval, árokkal és felvonóhíddal. – Az elfogadott indítvány azután a „Consiglio dei Dieci” elé került. Abban már öreg emberek ültek, akiknek az a szokásuk, hogy a fogukhoz vernek elébb minden tallért, mielőtt kiadnák. Ezek (mint szokás) elvben elfogadták az indítványt; de azt hitték, hogy majd elodázzák ők annak a kivitelét azzal a szóval, hogy „most nincs rá pénzünk, majd ha lesz, akkor!”
Hanem erre rögtön ott termett Damiani Júdás, s azt mondta, hogy ő maga az egész költség terhét elvállalja, s fizeti a bástya és őrkapu árát a saját erszényéből.
Ezt a nagylelkűséget általános magasztalás fogadta; hanem aztán csakhamar kisült, hogy mi volt a titkos célja ennek a bőkezűségnek.
Amint a választások közeledtek, s a házbirtokosok feljöttek a városházára kivenni a provisoréktől a választási tesserákat, csak megjelentek ám a külvárosi teherhordók is, és követelték, hogy nekik is adjanak szavazócédulát, mert ők is „a falakon belül lakó házbirtokos polgárok”. S nem is lehetett eltagadni, hogy igazuk van.
Ilyenformán egyszerre megszaporodott az eddigi ismerős szavazók száma sok száz vad ismeretlennel, akikről nem lehetett tudni, hogy kinek a malmán őrölnek.
A Boboli-párt sem volt ugyan rest (és fukar sem!), hogy az új szavazókat tyúkkal, kaláccsal a maga részére hódítsa; azonban Damiani részére nyomta a mérleget az a körülmény, hogy a hordárok mind illírek voltak, s ennélfogva Damianihoz szítottak éppen azért, amivel az ellenpárt eláztatta, hogy a felesége bosnyák knézleány.
Ez első összemérkőzése a két versenyző pártnak tartotta rendkívüli izgalomban egész Raguzát húsvét szombatján. – Beszélhettek ezeknek ma „tüzes szentekről”, meg azoknak a kolostoráról! A választás napján a „tüzes ördögöknek” van a nevenapja!
A Branta-völgyi apácáknak még rendes időkben is akadályokkal járt a városba bejuthatása. Öltözetükről már messziről rájuk ismert mindenki, s félretért az útjokból. Az ő vidékük volt a bélpoklosok gyógyhelye. Addig be sem eresztették őket a kapun, míg a ragályos vidékről jövők füstölőházában a szokásos bepácoláson keresztül nem estek. Ezúttal az elővigyázat annál szükségesebb volt, mivelhogy a választás és feltámadási ünnepélyességek miatt az egész város népe mind az utcákon és piacokon van.
Csupán csak ama bizonyos énekmesternőnek, aki a karzaton elbújva hátramaradt, sikerült az angyali öltözetben könnyűszerrel bejutni a tengeri kapun: azt hitték felőle, hogy ő is a ceremóniához tartozik. Ez rögtön sietett a rettorét fölkeresni.
Ámde most Boboli Pietróhoz lehetetlen volt bejutni. A délelőtti órákban a nagy szavazási mozgalom tartotta forrongásban az egész polgárságot, minden utcán izgalmas jelenetek folytak le. Az olasz, mikor kapacitál, úgy handabandáz, mintha veszekednék. Egy-egy új csoport jött a maga jelöltjeit vivátozva; annak útját állta az ellenpárt, azt lehetett volna hinni, hogy mindjárt hajba kapnak, olyan lármát támasztottak; a közéjük tévedt apácának, aki a rettore felől kérdezősködött, azt mondták, hogy menjen az ördögbe, az pedig szegény éppen onnan jött; de senki sem hallgatott a lamentálására. Túlordított minden szót az „evviva Boboli”, „evviva Damiani” kiáltás.
Délig mind a két párt embertelen nagy igyekezetet fejtett ki a szavazatok szaporításában. Előhordták a betegeiket nyoszolyástól együtt, így vitték a városházához, a tesseráját beadni. Vörösre, rekedtre kiabálták magukat, szidalmazták az árulókat, az elpártoltakat, vállaikon vitték a megnyerteket; egyik húzta, a másik tolta az utolsó sereghajtókat, akiket még előkutattak a házakból. A nagy riadalnak a déli harangszó vetett véget.
A húsvét szombati déli harangkondulás kétszeresen ünnepélyes Raguzában, először a Megváltó dicső feltámadásának pillanatát jelenti, azután pedig a rettoreválasztás berekesztését. A harang első kondulása után több szavazatjegy nem fogadtatik el.
S e harangszóra egyszerre elhallgat az egész lárma. A piacon álló sokaság mind térdre omlik, a férfiak lekapják fövegeiket, a sbirrók lándzsáikkal utat nyitnak a néptömeg között a processiónak, mely egyik templomtól a másikig vándorol.
Az énekmesternő keresztülfurakodott a néptömegen a processióig, hogy a rettorét megtalálhassa. A sbirrók azonban elfogták, s látva, hogy ceremoniális jelmezben van, odavezették a mindenféle jelöltözetű szent szüzek sorakozott csoportjába, azokkal együtt volt kénytelen énekelve végiglépdelni az ünnepélyes körjáratot. A rettorét csak távolról láthatta.
A Szent Balázs templomának közelében hátramaradt, s ott letérdelt a lépcsőre. Itt útjába kellett esnie a visszatérő rettorénak.
A szent szertartás végeztével, midőn a processió újra megindult, az apáca, megpillantva Boboli Pétert, ki négy alabárdos által emelt bíbor baldachin alatt jött a lépcsőkön alá, hirtelen odarohant hozzá, s megragadva a rettore lángszín selyempalástjának földig érő bő ujját, rikácsolva kiáltó fülébe:
– Hallod-e, Boboli Pietro! Elfoglalta az ördög a három tüzes szentek kolostorát, s elcsábította a fejedelemassszonyt, Lubomirát – a te fiad volt az ördög!
Boboli Péter hidegvérrel parancsoló az oldalán járuló dárdásoknak, hogy fogják kétfelől karon az apácát, és vigyék a signoria épületébe, s zárják el abba a rekeszbe, mely a vádaskodó nők számára van rendelve. Azzal folytatta az ájtatos körmenetét.
Mikor a szent ceremóniának vége lett, Boboli Péter visszatért a város palotájába. A tisztelgő őrség dobverése jelenté megérkezését. A nagy gyűlésterembe érve, leveté hivatala jelvényét, a vörös selyempalástot, az aranysüveget, az aranyláncot, a rózsás botot és a fejedelmi gyűrűt, azokat mind elzárta a kincstartó szenátor egy remekművű kovácsolt vasszekrénybe. Boboli Péter a közönséges fekete selyemtalárt ölté fel, amelyet a többi szenátorok viseltek.
E perctől kezdve a szavazatok összeszámításáig nem volt uralkodója Raguzának. A két versenytárs csak mint egyszerű patrícius van jelen a gyűlésteremben.
Együtt van ez alkalommal mind a három tanács; a hatvanas, a harmincas és a tízes; teljes százak tanácsa.
Ennek a jelenlétében szólítja fel a proveditore a pártok vezérét, hogy nevezzék meg a három jelöltet, akikre az új rettoreválasztásnál szavazataikat adták. Két pregadi innen is, túlról is megfelel a felhívásra.
Akkor a proveditore felhívja a hat nobilit, hogy nyilatkozzanak: elfogadják-e polgártársaik megtisztelését? Az igenlő válaszra mind a hatot fehér gyapjúpalástba öltöztetik, s a város palotájának két donjonjába külön zárják, a piacra sereglett nép láthatja őket, és elhalmozhatja magasztalásaival vagy ócsárlásaival tetszése szerint.
A palota kapuit azután bezárják: senkinek azon kimenni nem szabad. Bejönni csak a titkos szám szerint került sorshúzó gyermeknek.
Odabenn a szavazatokat számítják össze.
Ezen a napon a választás eredményének kihirdetéseig senki se ételt, se italt nem kap Raguzában. (Bölcs intézkedés!) Éhen, szomjan, epedve, tikkadva lesi a nép, amíg az erkély szárnyajtai megnyílnak, s kilép a proveditore, a dieci kíséretében, és kihirdeti a némán figyelő sokaságnak, hogy a mai napon a nép akaratából és Isten jóvoltából új rettorévá megválasztatott = „Damiani Júdás!”
Amilyen harsogó üdvrivallás fogadja egyrészről e kijelentést, olyan dühordítás kíséri azt a másik oldalon. A Boboli-párt átokban, szidalomban tör ki; de elnyomja valamennyit az összes harangok bimbam zúgása. Siet azonban mindenki a közlakomákhoz, a nép közé odavegyülnek az italárulók; ma minden a győztes rettore rovására megy: a választás után szabad a dobzódás. (Különben ami az olasznál dobzódás, az a magyaroknál kóstolónak se járná meg.)
A várospalota kapui azonban még mindig zárva vannak. Odabenn olyan szertartás folyik le, amelynek titkait csak a száz tanácstagnak szabad megérteni.
A volt rettore ruházza át a hivatalát az újon megválasztottra. Ez a dicséretes szokás. Magának az elődnek kötelessége az utána trónra lépő fejére feltenni az arany rettoresüveget, feladni rá a bíborpalástot, és resignálni a kezébe a köztársaság kormányzatát.
Boboli Péter és Damiani Júdás körülbelül egyforma életkorú férfiak: mind a kettő közel a hatvan évhez. Boboli galambfehér hajat és szakállat visel; Damiani haja és szakálla ellenben fekete. Nem festi ő azt, csak ólomfésűvel szokta fésülni.
A megbukott rettore fölséges nyugalommal jár el tisztségében. Még csak egy rezzenése a hangjának sem árulja el belső elkeseredését.
Átadja az utódjának a köztársaság törvénykönyveit, amikre az a jelenlevők előtt ünnepélyesen megesküszik; az eskü végén kötelezi magát fejedelmi méltóságának a jövő húsvét szombatján való letételére.
Arra a proveditore átadja neki a jelen hónapra szóló rettorei fizetését: piros selyemerszényben öt darab aranyat. (Tehát egész évre 60 arany a hatalmas Raguza köztársaság uralkodójának civillistája.) Azonban mint legfelső bíró, azonkívül mindennapra kap egy aranyat; de ezért minden törvényszéki ülésben jelen kell lennie.
– És most halld meg tőlem a kötelességeidet, amelyeket a saját vállaimról a tieidre rakok – szól Boboli az új államfőhöz. Viseltem azokat készséggel, leteszem megnyugvással.
Nagy sora van azoknak!
Hadat és békét intézni, külhatalmak követeit elfogadni, s azokhoz követeket küldeni titkos utasításokkal, még szorgalmasabban pénzzel. Mert a raguzai köztársaság legnagyobb hatalma a pénz. Fizeti a nagyhatalmakat, fizeti a jó barátjait, fizeti az ellenségeit! Ahogy a régi közmondás tartá: fizet a pápának szeretetből, a spanyol királynak barátságból, a máltai lovagrendnek önérdekből, a francia királynak tiszteletből, a magyar királynak hódolatból, Velencének gyűlöletből. (Pár század múlva még egy hetedik is került a társasághoz: a török szultán; ennek fizetett félelemből: nem sokat, csak 500 zecchinót. De ami a nagyvezérnek, a Kizlár agának, az anyaszultánnőnek, meg a szultána asszekinek adott ajándékokkal felment 20 ezer zecchinóra: s ezért biztosítva volt, hogy az ozmánok se szárazon, se vízen nem bántják; Orkhán szultán kötötte Raguzával ezt a szövetséget; az eredeti okmányra egész tintába mártott tenyerét rányomva manupropia gyanánt.) Ezért az olaszok úgy csúfolták Raguzát, hogy „sette bandiere” (hét zászlós; magyarul „hét kulacsosnak” mondanák).
Azután elmondta Boboli az új rettorénak, hogy a polgári és bűnügyi igazságszolgáltatásban mi dolgai lesznek a „pregadi”-nál, és azután a rendőri, kereskedelmi és az aerarium publicum ügyeiben a „Consiglietto”-ban (melynek tagjai évi fizetésül három aranyban részesülnek), minő ügyek tartoznak a „consulok”-ra, minők ismét a „vérbírák”-ra? Minők végre a hatos szenátus appellatorium forumára? Miféle törvényszék ítél a „gyapjúkereskedés” felett? Meg másik az Indiáról hozott árucikkek forgalmából támadt ügyek felett? Kik vigyáznak fel az ereklyékkel való kereskedésre? Mi teljesítendő feladatai vannak az öt közegészségi tanácsosnak, akik a pestis behurcolása felett ellenőrködnek? Minő rendszabályokat kell emiatt fenntartani? Kivált a mostani mozgalmas időkben, midőn egyik hajóraj a másik után érkezik Palesztinából haza s hoz mindenféle urat és koldust, szentet és rablót, apácát és kéjarát vegyest? Hogy kell azokkal minőségükhöz mérten elbánni? Azután adott neki utasításokat a vám- és accisabeszedés módjairól, a pénzverés ellenőrzéséről, az idegen pénz és hamis pénz irányában követendő rendszabályokról; a „della Raggione” ellenőrző hivataláról, mely a depositumok, az árvák és özvegyek pénzei, a köztársaság kincstára fölött őrködést gyakorol; majd hogy minő egyházi beneficiumok várnak kiosztásra. Azután a fegyvertár milyen állapotba helyezendő, az újabb kori találmányok a vetőgépekben, a görögtűz alkalmazásában, a kerekes hajók rendszerében hogyan érvényesítendők? A két élelmezési biztos hol és miképpen szerezze be az egész város számára szükséges gabona- és húskészletet egész esztendőre? A pincemesterek hogyan ügyeljenek fel, hogy a bor meg ne hamisíttassék? Az építőmesterek a város járhatóságára, az utakra miként vigyázzanak; a templomokat és palotákat hogyan gondozzák? A nagytanács secretariusa a titkos ügyekről miként referáljon? S a consulok a nyilvános okiratokat hogyan állítsák ki?
Azután következtek az instrukciók, melyek szerint a Szent Lőrinc váracsban levő magyar helyőrség miként legyen vezényelve? Majd hogy az iskolában miféle tudományok taníttassanak, a dalmatáknak a latin és olasz nyelvet mi módon, ha másként nem, erővel is a fejükbe verjék? És végül, hogy az öltözetek rendjét miként állapítsák meg?
Mikor aztán ezt a sok szép feladatot mind megértette az új rettore az antistese ajkairól, végül azt mondá neki Boboli Péter:
– És azután még, utoljára hagyom, itt vagyon neked egy apáca: aki hírül hozó nekem mai napon, hogy a Branta-völgyi három tüzes szentek kolostorát elfoglalta az ördög, Boboli Iván képében, s elcsábító annak a fejedelemasszonyát: Damiani Lubomirát. Végezd el vele a „te” dolgodat!
Damiani Júdásnak legelső hivatalos ténykedése az volt, hogy az apácát kihallgassa. Megértette az egész mesével határos történetet.
Azonnal parancsot adott, hogy a város kapuinál feltartóztatott Branta-völgyi apácákat az énekmesternővel együtt a San Andrea szigetre kell szállítani. Ott van nemes hivatásukhoz méltó tér, a keletről érkezett pestises betegek ápolása. Eddig ez önfeláldozó missiót a Parabolana apácák töltötték be; de az újabb időkben azoknak a száma nagyon megfogyott. Ott szívesen lesznek üdvözölve, s aztán lassan, idő jártával eltakarítva.
Az énekmesternővel felíratta Damiani mindazoknak a fiatal szüzeknek a neveit, akik a tüzes szentek kolostorában csak ideiglenesen, férjhezmenetelükig voltak jól eltéve. Természetesen azért, hogy majd azoknak a szülőit értesítse a veszedelemről, melyben ártatlan magzataik forognak.
Azonban nem a szülőket értesítette Damiani, hanem azoknak a leánykáknak a titkos imádóit, hogy „szabad a vásár!” A csélcsap leventék tudták meg, hogy szerelmi sóhajtásaik előtt megnyíltak a vaskapuk, s nem is késtek a figyelmeztetést felhasználni.
Ez volt az első – keresztnevéhez méltó – perfidiája az új rettorénak, s ez csak bevezetés az egész uralkodása alatti szörnytettei sorához. Raguza történetírói átokkal halmozzák el Damiani nevét, s az egész korszakot, melyre árnyékot vet.
Ez az ember zsarnoka lett Raguzának, mert nemcsak hogy az év leteltével nem köszönt le az uralkodói rangról, mint a köztársaság törvényei parancsolták; de hét évig maradt meg abban erőszakkal, s e hét év alatt felfordult világ lett az egész dalmát tengerparton.
Damiani Júdásnak ördögi gyönyörűséget okozott az az istentelen botrány, amelynek a Branta-völgyi kolostor volt a színhelye. Az a leány, aki kolostorba lépésével saját atyja fejére oly lesújtó ítéletet mondott ki, megbélyegezve annak szenvedélyes kicsapongásait, íme maga is ugyanazon szenvedélynek tőrében esik fogva. Láthatja, érezheti most, hogy a szerelem még az oltár hideg küszöbén is rátalál az emberi szívre: az ellen nem védelmeznek meg se a litániák, se a jejuniumok. Damiani saját bűne számára talált felmentést eddigi vádlója megestében. S ehhez járult az a káröröm, hogy aki e hét országra szóló merényletet elkövette az ő régi ellenségének, Boboli Péternek az egyetlen fia. Híres két név Raguza történetében! Az apát „Galeatoris” melléknévvel díszíté fel a nép, a fiát „Canavelli, a költő” pseudonymmal. Mind a kettő ragyog: az egyik aranyban, a másik aureoléban. És e ragyogásnál azt fogja olvasni az utókor, hogy Boboli elrabolt egy szent szüzet az oltár mellől! A tenger minden vize le nem mossa róla ezt a szennyet! És aztán a kapzsiság is talált táplálékra, amitől meghízzék. A fiatal Boboli kénytelen lesz Lubomirát feleségül venni. Első házassága a mosszori knéz leányával érvénytelen, mert „ragtus” és „clandestinus” (rablás és alattomosság) esete forog fenn. Akkor a roppant gazdagság, amit Boboli halomra gyűjtött, egyesülni fog a Damiani családéval. Ki fog azontúl bírhatni velük? – Végül aztán elősunnyogott az álszentesség szemforgató szelleme is, s azt suttogta, hogy a jó sors rendelte el ezt bölcsen ekképpen. A két ellenséges család gyermekei ily módon egyesülve, szerelmük által végképp megszüntetik az apákról fiakra szállott ősi torzsalkodást; és így minden, ami történik, a béke és nyugalom helyreállítására szolgál, s Istennél tetsző dolog.
