TIZENEGYEDIK FEJEZET • A tűzkeresztség
TIZENEGYEDIK FEJEZET • A tűzkeresztség
A potsdami „hosszú híd” egy erőteljes lecke volt Trenk Frigyesre nézve; ahogy a német mondja: „ein Wink mit dem Zaunpfahl”, vagy ahogy a magyar mondaná: „egy intés a petrencerúddal”.
De ő még azt sem értette meg. Folyvást ábrándozott szerelme ideáljáról, s panaszkodott a király szigorúsága fölött. Ilyen huzamos fogság egy kis elkésés miatt! – Az elkésésnek az oka miatt volt az.
A fogolynak még sétálni is csak a hosszú hídon lehetett alá s fel a középúton. Az ablaka rostélyán át nézhette, hogy kezdenek el barkázni a Spree-parton a fűzfák. Mikor aztán jól kihajtottak a fűzfák, akkor végre jött a megszabadulás órája. A potsdami térparancsnok fölkereste börtönében, s tudatta vele, hogy a királytól kegyelmet kapott, most aztán siessen Berlinbe; három napja van a dolgait rendbe hozni; akkor rögtön üljön lóra, s siessen a királyt utolérni, aki a gárdával együtt Sziléziába ment. Az új hadjárat kezdődik.
Tehát csak azért szabadult ki, hogy menjen a háborúba.
De három napot mégis adtak neki – a dolgait rendbe hozni.
Mi dolga lehetett volna előbbvaló, mint fölkeresni szíve bálványát. Egész meggondolatlan szelességgel sietett a hercegi palotába. Fényes nappal, a főlépcsőn rohant fel. Nagy meglepetés várt reá. A bájos tündérnő helyett maga a herceg fogadta: a férj. Ez is kiszabadult a bécsi fogságból; kicserélték egy fogoly osztrák tábornokkal.
A. Z. herceg nagy örömmel fogadta a szeretetre méltó ifjút. Szemrehányást tett neki, hogy olyan régen nem mutatta magát a hercegi palotában. A hercegasszony nagyon apprehendál rá, hogy elhanyagolja. Az egész télen nem látta. A bálokban sem volt. Hol bujkált az egész idő alatt? – Végül meghívta magához estélyre. Szép társaság lesz együtt, hölgyek is, azok között talán olyan is, aki az ifjúurat érdekli.
Frigyes csak az ajkait harapdálta dühében. Aztán megköszönte szépen a kegyes meghívást, kimentve magát, hogy neki azonnal sietni kell a király után a gárdához. Azzal rábízta a férjre, hogy adja át hódoló üdvözlését a feleségének, s aztán összezsugorodott kedéllyel otthagyta örömei paradicsomát, anélkül, hogy ideáljával csak egy búcsúpillantást is válthatott volna.
Nem is maradt tovább Berlinben, hanem sietett a király után a táborba.
II. Frigyes az elfoglalt Sziléziáját ment védelmezni.
A hadiszerencse kereke odafordult, hogy most már az ellenségei kerültek fölül. Angolok és hollandiak erős hadsereggel támadták meg szövetségesét, a francia királyt, akinek a hadseregét egy beteg ember vezette: Szász Móric; ennek éppen a táborba szállás előtt operálták az altestét egy veszedelmes műtéttel; – Mária Terézia és a szász fejedelem pedig fegyverfrigyet kötöttek, melynek a végcélja az volt, hogy Poroszországot magát felosztják kettőjük között. Volt hozzá elég nagy haderejük, kilencvenezer ember, sok lovasság, amellyel szemben Frigyes király csak hatvanezer embert tudott táborba szállítani.
Hanem Frigyes király maga számított annyit, mint egy hadsereg. Az ő táborában szigorú rend volt. Maga látott minden után. Gárdája élén ő vezette az előhadat, s kémszemléket személyesen tett meg. A gárdának kellett helytállni mindenütt. Az már éjfél után két órakor nyeregbe ült, s naponként három-négy óránál többet nem aludt; de hát a király is ugyanezt a sorsot osztá. A gárda volt a király személyes intézkedéseinek a közvetítője. Az a másfél száz bátor, edzett, nemes lovag, megannyi eszes fő néhány óra alatt az egész tábort értesíté a király elhatározásairól. Azért nem volt ott soha zűrzavar, félreértés: mindenki tudta a maga feladatát, és azt is, hogy ha egy feladatot bevégzett, mi következik utána? Hogy a szomszéd hadtest mit indít meg? S hogy nekik mint kell abban közreműködni? Ez a csodálatos szervezet tette annyira diadalképessé Frigyes hadseregét.
És aztán a hadiszerencse istenasszonya is szeszélyes. Ez a dáma nem ismeri a hűséget. A beteg Szász Móric megveri Fontenai mellett (már elvesztett csata után) az egyesült angol, hannover és holland sereget, s magának az angol királynak veszedelmes versenytársa támad magában Albionban: a trónkövetelő York herceg, Stuart Ede ifjú alakjában, ki skót felkelői élén egész London kapujáig hatol.
Frigyes király egyedül marad a küzdtéren két ellenfelével. Azok egyesülten törtek már be Sziléziába, s keresik a királyt. Frigyes a ravaszságot sem tartja megvetendő fegyvernek a hadviselésben. Kémeket bocsát el, akik magukat az osztrákok híveinek vallják. Azok hírül viszik Lotharingi Károlynak, hogy a porosz király meg van rémülve ellenfeleinek túlnyomó haderejétől, s retirálni készül Sziléziából. Károly herceg elhiszi az álhírt, s aszerint alakítja csatarendjét, hogy Frigyes királynak elvágja visszavonulási útját. Emiatt elhagyja erős hegyi táborállását, s leszáll hosszú hadoszlopokban a síkra.
– Itt vannak már, ahol nekem kellenek! – kiált fel a király, mikor látja az ezredeiket a hegyi utakon kibontakozni.
A porosz sereg hollétét semmi sem árulja el. Egy dobszó, egy trombitajel nem hangzik, nem raknak tábortüzet, a folyampartra sem mennek itatni: hallgatás uralg az egész vidéken.
Mikor aztán leszáll az est, az egész porosz sereg fölkerekedik, s minden jeladás nélkül eléje megy az ellenfeleinek. Éjfél után két órakor kiosztják az ezredeknek a csatajelszót, a vezéreknek a haditervet, s az első szürkületnél aztán megfújják a trombitákat, s rohannak előre.
Reggel négy órakor kezdődött az ütközet a szász lovasság és a porosz vértesek és dragonyosok között: hat órára a szász lovasság el volt seperve a csatatérről. De annál nagyobb vitézséggel állt helyt a gyalogság egy alacsony erdő védelme alatt, ahonnan gyilkos tüzeléssel fogadta a poroszokat; a burkus gránátosok kiverték őket az erdőből. A szászok ekkor egy burjánnal benőtt kokojszás ingovány mögé húzódtak vissza, melynek halmos emelkedései sövényekkel voltak elkertelve, egy hosszú gát vonult végig a mocsáron, annak az oltalma alatt harcoltak elkeseredetten, mellet mellnek vetve, szuronnyal, puskaaggyal. A porosz gránátosok keresztültörtek árkon, sövényen, mocsáron, s kiszoríták a szászokat a síkra. Azok még itt is megállták a helyüket: egy vezényszóra az egész gyalogság háromszöget formált, s visszaverte a gránátos ezredek támadását.
Ekkor aztán Frigyes király ráereszté a félelmetes háromszögre a lovas ezredeit: egy vértes, egy dragonyos ezredet és legelöl a gárda lovasságát. Jasinszky gárdistái törték be legelöl a háromszög oldalát, két osztag szász gránátost lekaszabolva.
Itt került Trenk Frigyes legelőször komoly ütközetbe. Vitézül harcolt: társaihoz méltón. Most kitűnt, hogy minő értéke van a fényesen egyenruházott, de nehéz gyakorlatokban edzett kis csapatnak. Ez a százötven lovag döntötte el az ütközetnek a sorsát. A háromszög föl lett forgatva, s a szász sereg, puskáját elhányva, vad futásban menekült a csatatérről.
Ekkor volt reggeli hét óra.
Azon melegében fordult a porosz sereg az osztrákok ellen.
Azok közvetlen közelből hallgatták a nagy ágyúzást kora hajnaltól kezdve; de abban a boldog hitben éltek, hogy most a szász fejedelem támadja meg Frigyes királyt, s elállja a visszavonulási útját. Csak amidőn a szétvert szász lovasság meghozta a rémhírt, hogy a porosz a támadó fél, s a szász sereg nagy veszélyben forog: akkor határozta el magát Károly főherceg, hogy fegyvertársának segélyt küldjön.
Már ekkor látszott a porosz gyalogságnak az előnyomulása a szakadozott terepen. Károly herceg ágyútüzeléssel igyekezett azt feltartóztatni, s miután ennek semmi sikere nem volt, a lovasságát küldé előre. De ezek megálltak a Striegau vizénél, s visszaüzentek a fővezérnek, hogy nem tudnak átmenni: a folyam környéke olyan süppedékes, a partok olyan meredekek, hogy híd nélkül nem lehet átmenni rajta. – Nem volt ottan Trenk Ferenc a maga huszárjaival és pandúrjaival! Azok majd át tudtak volna gázolnia Striegaun!
Ötvenhat svadrony lovasság volt egy tömegben Károly herceg vezénylete alatt. Nemsokára megérkezett Frigyes király lovassága: az csak huszonöt svadronyt számított, ezeknek nem volt magas a Striegau partja, mély a mocsárja, átgázoltak rajta, s egy rövid óra alatt szétverték a kétszerte több osztrák lovasságot.
Itt is kiérdemelte a hős nevet Trenk Frigyes. Két lovat lőttek már le alatta, a harmadikat a szolgájától kérte kölcsön. Mindenütt elöl járt a küzdelemben, s karddal meg nem tudta sebesíteni senki. Hanem amint a szétvert lovasságot üldözék, egy dragonyos tiszt, akire Frigyes rákiáltott, hogy adja meg magát, válasz helyett ráirányozta a pisztolyát, s keresztüllőtte Trenknek a kezét.
Ezzel aztán harcképtelenné lett téve.
Az ütközet déli tizenegy órára Frigyes király teljes diadalával végződött. Az egyesültek elvesztettek négyezer halottat, ötezer foglyot, hatvanhat zászlót, negyven ágyút. Frigyes király azt írja a katonáiról, hogy azok úgy harcoltak, mint az oroszlánok – a hazájukért –, s hogy az ősrómaiak sem követtek el fényesebb hőstetteket. Nekik is került ezerkétszáz halottjukba a diadal. A sebesültek száma ment tizenhatezerre.
A király még ott a csatatéren kiosztotta valamennyi tisztje között a katonai érdemrendet. Most már Trenk Frigyes is büszkén viselhette a magáét: becsületesen meg volt szolgálva.
Hanem a sebével a tábori kórházba kellett mennie Schweidniczba, s ott ápolták négy hétig, míg a keze begyógyult. De még azután is hosszabb ideig nem bírta azt kardforgatásra használni. Amint a gárdához visszatért, felgyógyultnak jelentve magát, a király igen kegyesen fogadta.
– Most már átment maga is a tűzkeresztségen: csak viselje magát ezután is férfihoz illő módon.
A. Z. herceg is, ki egy ezredet vezényelt, rendkívül nyájas volt hozzá.
– Megírtam a hercegnőnek, hogy ön megsebesült, s ő válaszában arra kért, hogy fejezzem ki mély sajnálkozását.
A király ezután csak nyargonci szolgálatokra használta Frigyest, s kímélte a nehezebb feladatoktól.
A herceg pedig megajándékozá egy jó vadászfegyverrel.
– Tudom, hogy ön milyen szenvedélyes vadász, volt alkalmam tapasztalni. Itt most ráér a hadi szolgálat felől. A király nem kívánja, hogy a parádéknál jelen legyen. Mehet fácánokat lőni.
Frigyes föl is használta a kegyes engedelmet, amiben jó adag malícia volt.
