TIZENKETTEDIK FEJEZET • A széna-szalma tündér
TIZENKETTEDIK FEJEZET • A széna-szalma tündér
A hohenfriedbergi fényes győzelem nem fejezte be a hadjáratot. II. Frigyes ellenfeleinek a hadereje még mindig egyenlő volt az övével. Az eredmény az maradt, hogy most már azok kétfelé osztották a hadseregeiket, s egyik sem fogadott el döntő ütközetet, hanem szerteszéjjel portyázva, minden haditerv nélkül kergetőztek a hosszú nyári hónapokon keresztül a porosz királlyal. Anglia adott pénzt a hadviseléshez eleget, s a muszka cárnő biztatta Mária Teréziát, hogy hadsereget is fog a segélyére küldeni.
Frigyes király ezt az egész nyarat sátor alatt töltötte.
A nyár vége felé aztán, éppen nem haditervből, hanem csupán azért, hogy a hadseregét ellenség földjén élelmezze, bevonult annak egy részével Csehországba. Összes dandárjai tehettek húszezer létszámot. A többi hadtestek szét voltak osztva Szászországba, Sziléziába.
Ezzel a szétforgácsolásával a haderejének öreg hibát követett el Frigyes király, s egy hajszálon múlt, hogy súlyosan meg nem lakol érte. Bizony egy asszonyi hajszálon.
Trenk Frigyes még mindig a becézett gyermekek sorsában részesült. A király nem engedte neki, hogy megsebzett kezét megerőltesse. Három hónap óta nem volt kihúzva a kardja.
Ellenben a vadászfegyver mindig a vállán volt, s anélkül, hogy az ezredesének jelentést tett volna, egész napokat elkalandozott a vadakban dús csehországi pagonyok közt, s rendesen gazdag vadászzsákmánnyal tért vissza a sátorába.
Körülbelül azon a tájon táboroztak ismét, az Elba völgyén, ahol tavaly. Talán vissza is emlékezett a fiatal vitéz egyre és másra. Talán a beneschaui kastély tündéralakjára? Olyan közel volt most megint hozzá.
Egy este, mikor Trenk a reggel óta tartó cserkészetből visszatért fácánokkal megrakodva, nagy bámulatára és rémületére nem találta többé a porosz hadsereget a reggeli helyén. Egy sátor sem volt a téren. A saját sátora is eltűnt, az őrtüzek ki voltak oltva, a védsáncok széthányva, s még csak egy távolból jövő dob- vagy trombitaszó sem árulta el, hogy merre vonult el a hadsereg.
Trenk Frigyes itt maradt magában a puszta táborhelyen, gyalog.
Valahol a folyam táján füstöt látott, odasietett.
Nagy örömére egy osztag Ziethen-huszárt talált ott; a hadnagy jó ismerőse volt.
Ezek azért maradtak ott, hogy a hátramaradt sánckosarakat elégessék. A huszárhadnagy aztán tudatta vele, hogy a király délelőtt hirtelen sátorbontást parancsolt, egész seregével elvonult Trautenau felé. Jó barátságból a pajtás megemberelte Trenk Frigyest egy vezeték lóval, hogy utolérhesse a király táborát.
Jól kellett neki vágtatni, hogy a maga helyére eljusson. A gárda mindig az előcsapatot képezte. S a királyt éppen ott találta a gárdánál. – Hát maga megint vadászni volt? – kiáltá a király már messziről az érkező vitézre.
Frigyesnek a torkába szorult a mentség. Nem tudta magát mivel védeni.
A király arca azonban, szigor helyett jóakaratú bonhomiát fejezett ki ezúttal.
– No, hallja: ezt a mai vétséget írja fel a potsdami bűnhődése számlájára. Ez a bénéje volt. Anticipandó kapta ki. Hanem ezzel aztán kvittek vagyunk! S amit ezután fog véteni, az már új rovásra megy.
A király megbocsátott neki e durva fegyelemsértésért, amiért megérdemelte volna, hogy elcsapják. S a másnapi ebédnél, amidőn a testőrtisztek valamennyien a király sátorában étkeztek, maga a király fordította tréfára a dolgot.
– Mernék fogadni, hogy ez a nagy vadászszenvedély megint csak egy ürügy valami galánt afférnak a maszkolására. Nem találnám csodálatosnak, ha a széna-szalma tündér megint itt lappangana valahol a közelben.
Trenk Frigyes a homlokáig elpirult erre a célzásra. A szép Mirandának az volt a címe a közbeszédben: „széna-szalma tündér”.
A király a szája elé tette a tenyerét.
– Pardon! Hogy eljárt a szám. A mi barátunk nagyon hamar készen van a karddal, ha egy szép hölgyre példálóznak előtte. De talán engem nem vág le?
– Nem! Ezért a hölgyért senkit sem.
Az új tábor Szoór vidékén volt felütve. Csak öt ezred lovasság volt a király táborában.
Egy szép meleg szeptemberi estén ezzel a szóval lépett Trenk Frigyes a király sátorába:
– Fölség! Itt van a széna-szalma tündér!
A király nagyot bámult rá.
– Hát hogy kerül az én táboromba egy asszony?
– Álruhában jött, mint markotányosnő.
– S miért jött ide? Magát látogatni?
– Nem. Fölségeddel beszélni. Fontos felfedezései vannak az ellenség szándékairól.
A király megbízta Trenk Frigyest, hogy vezesse a hölgyet a saját sátorába: majd ott fog vele beszélni.
Trenk visszatért azzal a válasszal, hogy a hölgy a királlyal akar egyedül beszélni, s más tisztnek a sátorába be nem lép.
– Akkor bocsássa őt elém. Maga álljon az ajtó előtt, s ügyeljen, hogy meg ne zavarják értekezésünket.
A hölgy belépett a király sátorába. Szabályszerű markotányosnő-jelmez volt rajta; fekete bársony fűzött kamizól, vállszalaggal, csipkemelledző és ingváll, kurta piros bokorugró szoknya, lábain térdig érő csizmák, fején széles karimájú, aranyzsinóros kalap, pávatoll-bokrétával, füleiben nagy ezüstkarika függők. Tökéletes ezredleánya volt. Beléptekor a királyt parasztos kniksszel üdvözölte, kezét katonásan a kalapjához emelve.
– Madame! – mondá a király, odamutatva egy taburettre.
A hölgy azzal tanúsítá előkelő mivoltát, hogy minden tempózás nélkül elfoglalta a kínált ülést, kurta szoknyáit térdeire húzva illedelmesen.
– Önnek a neve gróf Sch…inné, madame.
– Igen, fölség.
– Itt lakik a közel Beneschauban? Tudom már. Ön volt olyan kegyes, hogy tavaly nekem szüleséget küldött, mikor nagy szükségem volt rá. Trenk elmondott mindent.
– Mindent?
– No, csak azt, ami őrá nézve kompromittáló volt: hogy kelepcébe keveredett, s abból az ön elővigyázata szabadítá ki. Ezért önnek nagy köszönettel tartozom. Most pedig tudósításokat hozott ön a számomra, madame.
– Mégpedig igen sürgőseket. Felséged minden oldalról körül van fogva.
– Ah! És ezt honnan tudja, madame?
– Kastélyom a hadak útjába esik; annálfogva szerencsém van minden transenna csapat tisztikarát megvendégelhetni. A magyar uraknak az a jó szokásuk, hogy asztal fölött minden tervüket kibeszélik: áldomásokat mondanak a bekövetkező diadalra, fogadásokat tesznek egymás között, hogy ki fogja el Frigyes királyt. Előttem nem is tartanak titkot, mivelhogy egy osztrák tábornok özvegye vagyok. Így aztán megtudtam, hogy Frigyes király seregét az Elba és Aupa folyók között Szoór falu közelében Károly herceg kétszerte nagyobb haderővel fogja megtámadni, a holnapi napon.
– Már holnap? De hát hol veszik magukat?
– Burkersdorf az osztrák és szász seregek találkozója. Onnan törnek elő a gyalogságukkal és az ágyúikkal. De ez csak a színtámadás lesz, a két hegy közötti szoroson lovassági támadás indítja meg az igazi harcot, oldalt fogva felséged seregét. Ugyanakkor a Burkersdorffal szemben álló hegyről alászáll huszonegy svadrony lovasság, s az meg a balszárnyát támadja meg a porosz seregnek. Végül, pro coronide, Trenk Ferenc átúsztat a huszárjaival az Elbán, s a hátába ront a tábornak.
– Ez átkozott terv, ha igaz – monda a király, gyanakodóan tekintve a hölgy arcára. – De mondja csak, madame, mi oka lehet önnek, egy Sch…in grófnénak, egy osztrák tábornok özvegyének, hogy ezt a tervet énnekem, a királynője ellenségének elárulja?
– Hogy igaz, amit felségednek elmondtam, azt bebizonyítom azzal, hogy a lovas ezredeket is megnevezem, melyek a tábora balszárnyát fogják attakolni: a Würtemberg-vértesek, a Preysing-dragonyosok és a Philbert-dzsidások, mindegyik hét svadronnyal.
– És a második kérdésemre mit válaszol, madame?
Erre a szóra Miranda felállt a tábori székről, s duzzogva emelte föl a fejét.
– Felséged ismeri a Nibelungen-dalt?
– Könyv nélkül tudom.
– Akkor emlékezni fog rá, miért vágta le Krimhild a saját bátyjának, Gunthernek a fejét? Miért szerzett vérfürdőt Etel-várában a saját nemzetének? Nekem is van Brunhildom! Nekem is van Hágenem.
Ebben a pillanatban élénk szóváltás támadt a király sátora előtt. A. Z. herceg érkezett meg lóháton, vágtatva, s amint a nyergéből leszállt, egyenesen a sátor felé sietett. A strázsát álló Trenk keresztbe tette előtte a lábát.
– Serenissime, most nern lehet bemenni a királyhoz: egy hölgy van nála.
– Bánom is én, ha maga Cythere istenasszony van is nála! Nekem rögtön beszélnem kell a királlyal.
S azzal felrántva az ajtó szőnyegét, betoppant a sátorba, s minden teketória nélkül azon kezdé:
– Felség! Jelentem, hogy a balszárnyunkon nagy tömeg ellenséges lovasság közeledtét jelzék a portyázóink.
A király hidegvérrel, karjait mellén összefonva, mondá a hercegnek:
– Már értesülve vagyok róla. A Preysing-dragonyosok, a Philbert-dzsidások és a Witrtemberg-vértesek, huszonegy svadronnyal.
A. Z. herceg bámulva nézett szét a sátorban. A jelzett hölgy nem volt látható. Az a sátor előtti szóváltást meghallva, hirtelen elrejté magát a király öltözőfülkéjének függönye mögé.
És nemsokára egymás után érkeztek a király sátorába Buddenbrock és Golcz tábornokok, jelenteni, hogy a burkersdorfi magaslatokon nagy tömeg ellenséges gyalogság mutatkozik.
– Mind jól tudom – monda a király. – De nem onnan fog jönni az igazi támadás. Ez mind csak tüntetés.
Azzal odament az öltözőfülkéhez, s kézen fogva Mirandát, kivezeté őt a vezérek elé.
– Íme, uraim, a mi leghívebb tudósítónk, aki az ellenfél egész csatatervét szíves volt velem közölni: Beneschau úrnője, gróf Sch…in tábornokné.
– Ah! A széna-szalma tündér! – szalajtá ki a száján A. Z. herceg.
Ráértek nevetni rajta.
– A veszély azonban elég komoly. Jó szerencse, hogy előre értesültünk róla. Most gyorsan tegyük meg az intézkedéseket.
A király a tábori ágyára ült le, s az asztalkára kiterítve a katonai térképet, megkezdé a haditanácsot.
– Kérem, madame, maradjon itt. Önnek az adataira többször lesz szükségünk, ha szíves lesz azokat rendelkezésünkre bocsátani.
És így Miranda is részt vett a haditanácsban.
S nagyon jó tanácsokat tudott adni.
A völgyszoroson felvonuló lovasság első ezredei magyar huszárok.
Ezeknek az a virtusuk, hogy ha ők támadhatnak, akkor fel nem tartja őket semmi ágyútűz, sorlövés: mindenen áttörnek; de ha őket rohanja meg az ellenség akkor szeretnek visszafordulni, s egy kis futás után megint szembefordulnak. Ezúttal azonban ezzel az ős szittya harcmodorral mind össze fogják zavarni az utánuk nyomuló második lovasdandárt, mely cseh, szász és morva nehézlovasokból áll. (Ezt ő mind a vidám poharazás közötti áldomásokból tudta meg.) Hej, sok nagy dolgot követtek volna el a magyarok, ha ki nem áldomásozták volna előre, hogy mit akarnak tenni!
A király egészen e körülmény figyelembevételével alapítá meg a csatatervet.
A tizenkilencezer porosszal szemben áll, illetőleg körülfogja azt harminchatezernyi ellenfél: lovassága háromszoros arányban. Frigyes király ezzel a támadással szemben az összes lovasságát a hegyszoros felé csoportosítja, s a balszárnyon kezd döntő ütközetet egész erejével. A táborhelyét egészen védetlenül hagyja. Ott nem marad más, mint a lovászlegények a vezetéklovakkal, a szekerészek, a tüzérek meg a lazarétum. Ha mozdul az ellenség a jobbszárny felől is, azt ágyúzással kell, ameddig lehet, visszatartani. A sátorok üresen maradnak.
A parancsok rögtön szét lettek küldve.
A. Z. herceg valamit súgott a király fülébe, amire a király azt mondta neki: „Magam is gondoltam erre.”
Azzal a szép markotányosnéhoz fordult:
– Madame! Mi végtelenül le vagyunk kötelezve a nekünk tett megbecsülhetetlen szolgálatért. Bizonyos lehet ön királyi hálám felől, mihelyt alkalmam nyílik annak kifejezésére. De mi fog önnel történni az ütközet alatt, mely még az éjjel megkezdődik?
– Ó, markotányosnét még sohasem öltek meg a háborúban.
– Ön tehát nem ismeri a félelmet. Nekem azonban kötelességem gyanakodni. Én önt nem bocsátom el innen az ütközet előtt. Én kénytelen vagyok azt is számításba venni, hogy hátha ön az ellenségnek a kéme.
– Én szívesen maradok itten – szólt a hölgy mosolyogva –, ameddig felséged kívánja.
– Hívják be Trenket.
Frigyest beszólíták a király sátorába; maga A. Z. herceg ment érte.
– Kornét úr! Maga itt marad, amíg mi az ütközetbe megyünk. A rossz kezével úgysem foghatna kardot. Megbízatása lesz a hadi kémül hozzánk jött hölgyet őrizni, hogy meg ne szökjék.
– Hogy én őrizzem a grófnét? – szólt zavarodottan Frigyes.
– Gondolnám, hogy nem fél tőle? A grófnénak sem lesz kifogása ellene?
– De az én sátoromban egy kéve zsupp sincs, amire a grófnét leültessem.
– Amiatt ne legyen aggodalma. Én erre az éjszakára átengedem a grófnénak a saját sátoromat, magamnak nem lesz rá szükségem. Madame kényelmesen kipihenheti fáradalmait a tábori nyoszolyán. Mindent rendelkezésére bocsátok. Senki sem fogja háborgatni. Itt az asztalka fiókjában van egy játékkártya. Játszhatnak pikétet.
– Ördöngős szerencséje van ennek a Trenknek – szólt nevetve A. Z. herceg. – Nem is jön verekedni, s mégis ő kapja el a legszebb zászlót.
Trenk Frigyes kegyetlenül meg volt szorulva. A királytól világos malícia volt ez a rendelkezés.
Őriztetni vele a szép tündérnőt (akivel már régen ismerős), egész éjjel, a király sátorában.
Ha A. Z. herceg Berlinbe visszakerül, ezt a tréfát bizonyosan el fogja mondani Amália hercegnőnek, s aztán az eddigi szép idillnek vége. Hogy a királynak még a válságos pillanatban is volt elég humora hasonló megtréfálásra.
Trenk Frigyes komoly arcot csinált, s mutogatta teljesen begyógyult kezét.
– Jól van, jól, Trenk – mondá a király engesztelőleg. – Hiszen egyéb feladata lesz magának, amiért hátra kell maradnia. A grófnét nem szükséges magának cernírozva tartani. Hanem egyébre ügyeljen. A tábor egészen magára marad. Megeshetik, hogy az ellenség a jobbszárnyon is mutatkozni fog. Erre az esetre utasítva van a tüzérség, hogy erős ágyútüzeléssel akadályozza meg az ellenségnek a szoroson való kibontakozását. Itt, az én sátorom előtt is van felállítva egy haubicvető, s mellette a golyópiramid. Külszínre ez csak a tisztesség végett áll a királyi sátor előtt, mint ahogy itt van kitűzve a főstandard. Jöjjön csak, próbáljon egyet fölemelni azokból a haubicokból.
A király kivitte magával a sátorból Trenk Frigyest, s odamutatott a golyógúlára.
Rájuk nézve közönséges tízfontos haubicoknak látszottak a kúpba rakott golyók; hanem amint egyet föl akart a jobb kezével emelni Trenk, nagyot szisszent: a beforradt izom sajgott.
– Látja, hogy még most is fáj a keze! – monda a király. – Fogja a bal kezébe.
– Ez nyom egy mázsát! – monda Trenk megemelve a haubicot.
– Éppen annyi. Tizenötezer arany van benne. Mind a tizenegy golyó ilyen. Belül üres, ha a kanóc-csapot lecsavarják róla, a golyó kétfelé válik. Ezekben van a tábor tartalékpénze. Százhatvanötezer arany. Ezt bízom a maga felügyeletére. Maradjon itten, és ügyeljen rá, hogy ha ágyúzásra kerül a dolog, a pattantyúsok bolond fővel ezeket a golyókat el ne lövöldözzék. Az szép kis meglepetés lenne az osztrák katonáknak, ha tizenötezer arannyal kartácsolnának közéjük! Ezt magára bízom.
Mégis marad hát valami komoly feladata: a hadipénztárt őrizni.
A haditanács intézkedései rögtön foganatba vétettek. A tábornokok a tisztek sátrait járták sorba, felköltve őket s közölve velük a feladataikat, a tisztek azután a közlegénységet ébresztették fel: egy dobszó, egy trombitahang nem hallatszott. Az egész készülődés a legnagyobb csendben rendeződött. Az őrtüzeket kioltották, s még az előőrsöket is visszavonták, hogy az ellenség annál inkább el legyen áltatva abban a hitben, hogy a porosz sereget mély álomban lepheti meg.
Minden hadcsapat elvonult a táborból; egy puskás őrt sem hagytak még a király sátora előtt sem; csak az ágyúkerekek távoli gördülése hirdeté a leviathán mozdulását.
Trenk Frigyes egyedül maradt a király sátora előtt.
Végiggondolt a helyzetén.
Egyedül hagyva egy csábító tündérrel, akinek varázslata már egyszer kilopta a lelkét a szívéből. Minő visszaemlékezés az első mámorító találkozóra! S ez a második még bűvös-bájosabb, mert a minnetörvények minden parancsa szentesíti.
Aki az ilyen tündérszerencsét fel nem használja, az gyáva.
Nem igaz! Az a gyáva, aki kap rajta.
A babiloni Anaitis oltárán áldozni akkor, amikor bajtársai, maga a király, a halállal néznek szembe! Csókokat cserélni tündérajkakról, amikor azok kardcsapásokat cserélnek! Szerelmi mámorban elfeledkezni arról, hogy ez órákban hazájának sorsa van kockára téve! És nem rohanni oda, hogy vére minden cseppjével kierőszakolja a sorstól a diadalmat. – Egy szép asszony miatt elmulasztani egy szép halált!
Trenk Frigyes egy merészet gondolt.
Beszólt a sátor függönyén keresztül.
– Madame! Szabad belépnem?
– Szabad.
Trenk Frigyes belépett a király sátorába. Egy viasztekercs égett az asztalon.
A hölgy már a tábori ágyon feküdt, egy lámapokróccal letakarva. A markotányosné jelmez a taburetten hevert.
– A grófné már lepihent?
– Igen, de ezeket az átkozott hosszú szárú csizmákat nem tudtam magam lehúzni: az nem megy segítség nélkül. Jöjjön ide, segítsen lehúzni.
Hát az ilyen szolgálatot teljesíteni lovagias kötelesség.
Frigyes odalépett hozzá.
Miranda elhárítá magáról a takarót. Csak a rövid, hímzett szegélyű ing volt rajta, aztán meg a lábain a csizmák. Azokat odatartotta Frigyes elé, akinek a szolgálattétel alatt le kellett előtte térdelni.
Azután ismét a nyugágyra veté magát a hölgy, magára rántva a pokrócot, s fázós borzongást hallatva, ami aztán csendes nevetésbe ment át.
– Nos, hát nem ül ide az ágy szélére?
Minthogy a taburett el volt foglalva a levetett öltönyökkel, csakugyan oda kellett neki ülni.
– Nos hát, kis barátom – mondá neki a hölgy –, ugye megmondtam magának, hogy újra találkozni fogunk? És hogy itt fogunk találkozni. S aztán hangosan felkacagott.
– Ugyebár? Ha most engemet itt valaki meglepne, azt mondaná, hogy Frigyes király szeretője vagyok.
Ez a szó teljesen jéggé fagyasztá Trenk érzelmeit.
Ennek a nőnek még a szégyen látszata is dicsőség.
– Nos hát? Valamit akart mondani nekem, hogy bejött.
– Igen, grófné. Azt akartam mondani, hogy én is utánamegyek társaimnak. Nem maradhatok lomha tétlenségben, mikor azok harcolnak.
Miranda bosszúsan rángatta a vállait…
– Hát hisz ezt megtehette volna, anélkül, hogy nekem bejelentse. Ön nélkül még kevesebb okom van itt magamban félni. Csak azért jött be hozzám, hogy magas megvetését tudassa velem?
– Ellenkezőleg, grófné. Ön mindjárt meg fogja érteni, hogy engem a legnagyobb megbecsülés vezetett ide önhöz. A király csak tréfált azzal, hogy engem a kegyed őrizetére rendelt. Semmi oka sem volt bizalmatlannak lenni. Láthatja, itt hagyta a sátorában összes följegyzéseit ön előtt, kitárva. Ezekből megtudhatja kegyed hadainak diszlokációját. Itt van a kézi pénztára, a zárban hagyott kulccsal. De én még ennél is nagyobb bizalmat akarok ön iránt tanúsítani. A király rám bízta tábori pénztárának a megőrzését. Ha én most lóra kapok, és utánavágtatok a gárdának, valakinél hátra kell hagynom a kincs hollétének a titkát. Én másra nem merem azt bízni, mint a grófnéra.
– Lassan! Súgja a fülembe.
Frigyesnek oda kellett hajolnia Miranda fölé, hogy a fülébe súghassa a titkot. Ezalatt a hölgy fehér karja idegesen fonódott a suttogó nyaka körül.
Ilyen nagy titoknak az átruházása csakugyan nagy megbecsülésnek a tanúsága.
– Nagy tisztelet, hogy ezt közölte velem; vigyázni fogok rá – mondá a hölgy csípősen. – Jó mulatást!
Azzal hátat fordított neki, elfújta a gyertyát, s a pokrócba burkolta magát.
Trenk Frigyes sietett ki a sátorból.
A lovásza ott várta a felnyergelt paripájával, nyeregbe vetette magát, s elvágtatott. Egy óra múlva utolérte a királyt.
– Hát maga itt van?
– Büntessen rneg, felséged, az ütközet után; de nekem lehetetlen mozdulatlanul lebzselnem, mikor társaim harcolnak.
A királynak nem volt most ideje tovább kérdezősködni.
– No, hát jó, hogy itt van! A gárda ma nem verekszik. Álljon a hadsorba.
Igen: a testőrségnek ezúttal az a feladat jutott, hogy az ütközet idegzetét képezze. Az egész harc rögtönözve volt. A hat gárdatisztnek folytonosan nyargalni kellett egyik dandártól a másikhoz üzenetekkel.
Az ellenséges lovasság már kezdett a szoros úton előnyomulni, hosszú hadoszlopban. Mikor négy ezred felvonult, akkor hadrendbe bontakoztak az út két oldalán. Frigyes király ezt mind bevárta nyugodtan.
Azután jött az osztrák és szász nehéz lovasság hatalmas tömegekben a felvonulóúton.
Ekkor Frigyes király megfúvatta a trombitákat, s az erdőben rejtett lovassága vágtatva rohant elő.
Az osztrák lovasság, mely egy alvó ellenséget vélt meglepni, erre a nem várt támadásra zavarba jött. Egyenes, nyílt csatában a porosz lovasság begyakorolt taktikája mindig fölényben volt ellenei fölött.
A felzavart könnyűlovasság hirtelen hátat adott, s összegomolyodva veté magát a hátul jövő nehéz vasasokra.
Ekkor a király odafordult Trenkhez.
– No, most maga menjen A. Z. hercegnek segítségére. Szeret segítségére lenni! No, nem arrafelé. Látja ott jobbra azt a halmot, azzal az egy szál fenyővel a közepén. Arra vágtasson fel egyenesen. Ott találja a tüzérparancsnokot. Adja neki tudtul, hogy azonnal kezdjen az akcióhoz.
Trenk Frigyes árkon-bokron keresztül vágtatott fel a dombra. Annak a túlsó oldalán volt elrejtve nyolc ágyú.
A király vezényszavára rögtön feltaszíták az ágyúkat a dombra.
A mély völgyben már akkor az osztrák és szász lovasság egy zavart tömeggé lett összeszorítva.
Akkor ebbe a tömegbe kezdtek el azzal a nyolc ágyúval kartácsolni. Az nem csata, hanem mészárlás volt. Ember és ló, mint a kaszált rend, omlott a lövések után. A hátul jövő ezredek szenvedtek legjobban: azokra, akik kardtusában voltak a poroszokkal, nem lehetett lövetni. Egy óra alatt tönkre volt zúzva az osztrák-szász lovas hadtest, s úgy szétfutott az erdőkben, hogy elő nem került többet. Trenk Frigyes visszatért a királyhoz.
A nagy ágyúzásra azonban az osztrák derékseregnél is észrevették, hogy Frigyes király megelőzte a támadást.
Éppen a hajnal hasadt, szép Szent Mihály-napi derült reggel volt. A hegyhátak a napsugártól megaranyozva, a völgyben fehér köd terült, abból csak Szoór falu keresztes tornya látszott ki.
Átellenben a hegyoldalon Burkersdorf. Annak a kertjei között volt felállítva az osztrákoknak negyven ágyúja.
Az osztrák gránátos-ezredek zárt hadsorokban indultak meg Szoór falu ellen, ahol Frigyes király főhadiszállását képzelték. Fejeik fölött a hegyoldalban felállított ágyúk röpíték golyóikat a falura.
A falvakat már e hadjáratban erősségül tudta használni mind a két ellenfél. A szuronytámadást visszaverte a porosz gránátos had; hanem az az óriási üteg a hegymagason összezúzta a torlaszaikat, s felgyújtotta a hátuk mögött a házakat.
Ekkor Frigyes király azt mondá Trenknek:
– Vágtass A. Z. herceghez, és mondd neki, hogy három ezred lovassal vágjon be az ellenség centrumába, s hallgattassa el azt a battériát! Azután a legrövidebb úton nyargalj a faluba, és vidd parancsul a tábornoknak, hogy hat zászlóalj gránátossal induljon rohamra a burkersdorfi ütegek ellen.
Trenk Frigyes végrehajtá a rábízott feladatot.
Előbb a herceget értesíté. Az rögtön megkezdé a lovastámadást. És neki, az ifjú daliának nézni kellett, hogyan vágtat az az öregember, lobogó fehér parókájával, elöl a lovasai rendjén, hogy követ el mesemondáshoz hasonló hőstetteket! Az öreg, a kicsúfolt, a meggyalázott férj! Míg ő, a fiatal vitéz, a nagy hódító, a szerencsefia: ezt mind a távolból nézi.
A másik üzenettel kellett a faluba eljutnia.
Hiszen ez is veszélyes feladat volt, ami Trenk Frigyesre bízatott. A legrövidebb út, végig az ellenséges arcvonal előtt, a negyven ágyú lővonalán belül. A tekék ott búgtak el a feje fölött; egy süvöltő gránát a lova lábai előtt csapott le, átugratott rajta, s a háta mögött hallotta elpukkanni. De akkor aztán a megijedt lova majd belevitte az ellenséges táborba. (Mint György királyt Dettlingennél.) Szoór alá érve pedig le kellett szállnia a lováról, s azt egy fához kötve hátrahagyni; mert az utak úgy el voltak torlaszolva, hogy ló nem járhatta. Mégis jókor átadta a király parancsát Golcz tábornoknak, ki azonnal támadót doboltatott a gránátosoknak.
Akkor aztán látta Trenk Frigyes a templom tornyából ezeket az élő bástyafalakat egy ütenyre megindulni a tűzokádó ütegekkel szemben, mint valami gépnek a karjait. Ahol az ágyúgolyó rést ütött közöttük, az élőfal egyszerre összezárult megint. Aztán jöttek a targoncások, saraglyára tették a sebesülteket, s eltakarították. A tömeg ment előre. S nemcsak az ágyúk pusztítottak benne, hanem az árkok mögött elhelyezett lövészek is. Az osztrák sorgyalogság tüzelését hadi nyelven görgő tűznek mondják (Rollfeuer). Ennek a folytonos moraja képezte az alaphangot e rettentő koncertben. A gránátosok egy lövést sem tettek, amíg száz lépésnyire nem értek az ellenfél harcvonalához, akkor egyszerre sortüzet adtak, egyik ezred a másik után, s aztán szuronyszegezve rohantak a magaslatnak.
De már ugyanakkor a lovasdandár is vágtatott, a fennsíkra feltörve, a negyvenágyús üteg felé, felgombolyítva az útját álló zászlóaljakat. Trenk Frigyes sietett vissza a lovához, s rátalálva, vágtatott a királynak hírt vinni.
A király a gárdával és egy tartalék svadronnyal együtt közelebb jött Szoórhoz; a nyolc ágyút is magával hozta; a defilét csak egy lovas osztag őrizé már.
– A nagy battéria el van foglalva, fölség.
– Csak el van némítva, Trenk úr.
Már akkor az osztrák ágyúk megszűntek dörögni.
– A hadijelentésnek korrektnek kell lenni – monda a király.
– Én láttam A. Z. herceg lovasságát az ágyúkra rohanni.
– Azért azok visszavonulhattak.
Rövid idő igazat adott a gárdistának. A tetőn felállított ágyúk ismét elkezdtek dörögni. Csakhogy a lángjuk nem a porosz tábor felé villant, hanem ellenkező irányban. A poroszok csakugyan elfoglalták az üteget, s ekkor aztán a saját tüzéreiket állítva az ellenséges ágyúk mellé, azokkal kezdték el lövetni a Burkersdorf faluban tömörült osztrák hadakat. Nemsokára az egész falu égett. Az osztrák fővezérség centrumában volt megtámadva. Károly herceg egyik nyargoncot a másik után küldé a balszárnyon levő dandárparancsnokhoz Preysing tábornokhoz, hogy siessen a segítségére: az meg sem mozdult a helyéből. Hivatkozott az írásban kiadott napiparancsra, mely szerint az ő feladata Frigyes király előtt elvágni a visszavonulási utat. A három derék ezred ott ült nyeregben egész délig, mozdulatlanul egy halmon, melynek azóta Bataillenberg a neve.
Károly hercegnek nem maradt más választása, mint szétzilált seregével visszavonulni a vesztett csatatérről.
A poroszok aztán délfelé Preysing tábornoknak is segítettek az elhatározásban: kiverték a helyéből.
Az osztrák hadvezérség ismét azt a hibát követte el, hogy túlnyomó haderejében bizakodva, háromfelé osztotta szét a seregét, hogy a burkust központi támadással összemorzsolja; Frigyes király aztán egyenként verte meg mind a hármat.
No, de hátra volt még a negyedik.
Ahogy a szép markotányosnő elárulá, Trenk Ferenc a maga huszárjaival és pandúrjaival átúsztatott az Elbán, s amíg a derék ütközet javában folyt Burkersdorf és Szoór alatt, rajtaütött a porosz táboron, melyben főhadiszállása teljesen védtelenül állt előtte.
A nagy ágyútelep elfoglalása közben jött vágtatva egy ordonánctiszt a királyhoz:
– Fölség! A táborunkat elfoglalták Trenk pandúrjai.
– S mit csinálnak ottan?
– A poggyászunkat fosztogatják.
– Akkor nagyon okos munkát végeznek: csak hadd raboljanak kedvükre. Legalább addig a fődologban nem akadályoznak bennünket.
S még csak egy kémszemlélő csapatot sem küldött ellenük a király. Jól ismerte az embereit. Ezeket legjobban feltartóztatja a poggyászos szekérvonat.
Délben már lehetett harangoztatni mind a két faluban. Az ütközet el volt döntve. Ekkor aztán a király is visszatért a testőreivel a táborába. Trenk vitézeit már nem találta ottan. De a tábor is alaposan ki volt fosztva. A király sátorából is elvittek mindent: még az ezüst asztalszereket is. De eltűnt a tizenegy golyó is, ami arannyal volt megtöltve. Ki törődik most bagatellekkel?
A király sátorában, a tábori ágy alá dobva hevert egy piros viganó, melyet tegnap a szép markotányosnő viselt. – Hát azzal mi történt?
