TIZENHARMADIK FEJEZET • A drága kotillyon s a még drágább viganó
TIZENHARMADIK FEJEZET • A drága kotillyon s a még drágább viganó
Miranda arra ébredt föl, hogy éktelen zsivaj támadt a sátor előtt, pisztolylövések, lódobogás, káromkodás vegyest.
Trenk Ferenc martalóchada érkezett meg.
Annyi ideje sem volt, hogy felöltözzék. A sátornyíláson berontott maga Trenk Ferenc.
Eddig csak a pofája volt olyan csúf, mint az ördögé, most már a lába is sánta volt, hogy még jobban hasonlítson hozzá.
Reggel volt már, a sátornyíláson át besütött a napvilág: egyenesen oda az ágból kikelő alakra.
– Ah! Ah! – kiálta fel a pandúrvezér –, mit látnak szemeim? Az én erényes szent asszonyom Frigyes király ágyában! Miranda grófnő! Ön a porosz király szeretője?
Mirandának semmi nagyobb vágya nem volt, mint hogy őt valahogy véletlenül ilyen helyzetben meglepjék, s ez a dicsőség, érdemén kívül, utolérte.
A francia udvar szokásai (jórészt a bajoré is) érthetővé teszik, hogy egy nőnél ez ambícióvá fajulhasson. Hiszen azok a nők uralkodnak, akik bal felől ülnek.
De hogy mégis éppen Trenk Ferenc legyen, aki ezt fölfedezi, az nem volt ízlése szerint.
Bosszúsan kapott levetett öltönyei után.
Hanem Ferenc megelőzte, s valamennyi gúnyát elragadta előle.
– No, uram! Mit akar ön a ruháimmal! Adja ide!
– Ah, nem, szép istennő! Így kell önt megmutatnom a harámbasáimnak! Hadd lássák, minő galambot tart Frigyes király a fészkében! Aztán majd felviszem a szép angyalkát Bécsbe, s ott is prezentálom az udvari társaságnak.
Miranda odaugrott hozzá, s ki akarta ragadni a kezéből a hímzett alsószoknyát. Nem bírt vele. Akkor aztán hízelkedésre fogta a dolgot.
– Édes Trenk. Kedves Francikám. No, ne tréfáljon. Adja ide a kotillyonomat.
(Ez volt a hímzett alsószoknyák műneve La Fontaine idejében.)
– Ah; még meg is cirógatja a rücskös pofámat. Most volna a legjobb idő a csókolódásra! Maga a Belzebúb sem választhatna magának kedvesebb pillanatot a szerelmeskedésre. Nem, madame! Ma csókért nem adok semmit.
– Nem ilyen olcsó árt kínálok, Ferenc. Én önnek a hatalmában vagyok most: semmivé tehet, letaszíthat a sárba, s belefojthat. A kétségbeesés szól belőlem. Én önnek nagy váltságdíjat ajánlok, ha meg hagy szabadulni. Ön tudja, hogy ez a király sátora?
– Azért jöttem ide magam.
– Ön itt gazdag prédát talál. Amott van a király ezüst asztalszere.
– Azt elveszem az ön kegyes utasítása nélkül is.
– De hisz ez önnek mind csekélység. Ön jobb szeretné ahelyett a tábori pénztárt megtalálni.
– Majd arra is ráteszem a kezemet. Tudom, hogy itt van. Kémeim értesítettek róla.
– Hát keresse. Nálam nélkül meg nem találja.
Erre a hölgy visszatért az ágyhoz, s a pokrócba takarózott.
Trenk Ferenc mindent fölforgatott a sátorban, a kardjával szerteszét hasogatta az ülőkéket: nem találta meg a pénztárt. Dühösen fordult Mirandához:
– No, hát hol van a királyi pénztár?
– Hol van a kotillyonom?
– Itt van, fogja.
Azzal odahajítá a nőnek azt az egy öltönydarabot.
Miranda hirtelen felköté azt a derekára, s aztán felhúzta csizmáit. Félig fel volt már öltözve.
– Nos! Mutassa meg a pénztárt!
– Előbb kössük meg az alkut. Ön engem azzal fenyegetett, hogy magával visz Bécsbe, s ott fog az udvar előtt prezentálni, mint Frigyes király ágyasát. Ígérje meg, hogy ezt nem teszi velem.
– Ha maga átadja nekem a királyi pénztárt.
– Átadom. De ön viszont lovagi becsületszavára fogadja, hogy engem szabadon bocsát, s enged mennem, amerre én akarok.
– Fogadom becsületszavamra.
– No, hát tudja meg ön, hogy a király kincstára azokba a haubicokba van elrejtve, amelyek a sátor előtt gúlába vannak rakva.
Trenk Ferenc kikiáltott a sátorból az őrt álló pandúrjának.
– Hozz be egyet azok közül a golyók közül.
A pandúr cepelve hozta a golyót, megjegyezve, hogy ilyen nehéz haubic még nem volt a kezében soha. De a többiek is ilyen nehezek. Miranda aztán megtanítá Trenk Ferencet a módjára, hogyan kell annak a tűzgolyónak a kanóccsapját lesrófolni, amikor az kétfelé válik. A szétnyílt golyó, vékony üveglappal letakarva, mutatta a kincs tartalmát.
Trenk a másfél lábával táncolni kezdett diadalában.
– Az egész kincstár a kezemben van!
Miranda felhasználta ezt a pillanatát az elragadtatásnak.
– Nos uram, hát adja ide most már a viganómat.
De nagyon csalatkozott, amikor azt hitte, hogy Trenk Ferencnél egy árnyékát is feltalálja a hálának vagy az igazságnak.
– A viganóját? – kérdé furcsa elcsodálkozással. – Azt én nem ígértem, hogy odaadom; csak azt ígértem, hogy hagyom szabadon futni.
– Hát mi az ördögöt akar a viganómmal csinálni?
– Már biz arra, hogy fölvegyem, egy kissé vén vagyok. Szeretőm sincs, akinek hazavigyem vásárfiába; pedig csinos kis gúnya. Milyen szépen ki van hímezve.
– De ne nézegesse ön az én öltönyömet! Mennydörgős teremtettét! Ön becsületszavát adta, hogy szabadon bocsát. Egy kotillyonban csak nem mehetek ki az utcára.
– Hát várjon csak, kedveském. Én tudom, hogy mire adtam a becsületszavamat. Hanem előbb majd beszólítom a harámbasáimat, hogy legyenek tanúim, akikkel majd Bécsben bebizonyíthassam, hogy magát, drága szépség, itt találtam, és így találtam itt. Így kell azoknak magát itten meglátni, Frigyes király sátorában, egy kotillyonban viganó és kamizól nélkül.
Azzal kikiáltott az őrt álló pandúroknak.
– Hívjátok ide azonnal Todbitter, Buntewicz és Köppenik harámbasákat. – Miranda kétségbe volt esve; sírt, rimánkodott, a haját tépte, térden csúszva vonaglott Trenk után. Az annál jobban kacagott rajta.
Akkor aztán fölállt a hölgy, letörülte a könnyeit. Lebontotta a sűrű hosszú haját, s abból csinált takarót mezítelen válla és keble számára. Mikor a harámbasák megérkeztek, már akkor nyugodt volt, mint egy szobor.
A három főtiszt bejött a sátorba. Marcona pofák voltak!
– Nemes harámbasák – mondta Trenk Ferenc. – Odanézzetek! Ismeritek ezt a bájos hölgyet, ugye? Láthattátok elégszer, mikor még a generálistoknak a felesége volt. Az én kis ángyikám! Sokszor ültetek vele egy asztalnál. Hát most ez a szép istenasszony, egy generális özvegye, itten őrzi Frigyes királynak az ágyát.
– Nem igaz, hazudsz! – kiálta a szavába a hölgy. – Én a király kincstárát őriztem. Azt teneked át is szolgáltattam. De te most a harámbasáid előtt el akarod titkolni a hadikasszát, hogy osztályt ne követeljenek belőle.
Trenk Frányó megijedt.
– Elhallgatsz, te vipera!
– Ahán! Ez nem tetszik neki! – szólt gúnynevetve a nő. – Keressétek csak, mit dugdos a köpenyege alá? Azt a golyót, ni! Abban van az arany.
– Vezér! Te a pénzt eldugod előlünk? Ez komiszság! – kiálta fel Todbitter, míg a másik kettő odarohant hozzá, hogy a köpönyegét szétbontsa. Az eldugdosott haubic ezalatt leesett a földre, s kigurult a sátor közepébe.
Trenk Ferenc kirántotta a kardját.
– Kettéhasítom, aki hozzá mer nyúlni ahhoz a golyóhoz.
De ekkor egyszerre három pisztoly csöve lett irányozva a homlokának.
– Csendesen, vezér! Dugd el azt a kardot; mert hideg embert csinálunk belőled! – dörmögé Todbitter.
Trenk Ferenc ismerte a maga embereit: azok is képesek voltak mindenre, ha pénzről volt szó.
Miranda pedig ezalatt odaugrott a haubichoz; ő nem ijedt meg Trenk pallosától, s aztán a mázsányi golyót az asztalra téve, ismét kisrófolá belőle a kanóccsapot, s akkor a kétfelé vált golyóból kiönté az asztalra az aranyakat.
Tizenötezer darab arany szép halmazt ad ki.
A harámbasák egészen meg voltak részegedve tőle.
Ez az asszony tudta jól, hogy mivel játszik.
Egy medve ellen három farkas.
– Ejh, vezér uram! Hát te ennyi pénzt el akartál tőlünk suvasztani? – monda Todbitter.
– Van több is! – kiáltá Miranda.
– Elhallgass, sátán! Vagy lelőlek! – rikácsolt Trenk, bal kezével pisztolyát rántva elő zsebéből. (Azt az orgyilkos pisztolyt.)
– Nono, vezér! Csak okosan! – monda Todbitter.
A másik két harámbasa egy karjával átnyalábolta a vezér karját, míg a más kézzel a halántékát csókolgattatá a pisztolycső szájával; Todbitter pedig a homlokának irányzá a maga mordályát.
– Beszéljünk okosan egymással, vezér. Tudod, hogy szerződés van közöttünk, hogy ami készpénz zsákmányt ejtünk: annak a fele a tied, fele a harámbasáké. Már egyszer megjártad vele, hogy magadnak készültél tartani a patyikus húszezer forintját; akkor majd elvitt az ördög.
– Hát ott van! Egyétek meg! Legyen a tietek az egész; dögöljetek meg tőle.
Ez már okos beszéd volt! De nem is mondatták maguknak kétszer. Egyszerre odarohantak mind a hárman az asztalhoz, s amennyit az ember a bal kezével felmarkolhat, annyit tömtek egymás után a tarisznyájukba: jobb kezükkel azalatt is folyvást a vezér felé fordítva a pisztolyukat. Különben az lekaszabolhatja mind a hármukat, amíg a prédát felhabzsolják.
– Dagadjatok meg! – dörmögé vadállati agyarkodással a vezér.
Miranda felkacagott.
– No, Frányó, ugye drága volt a kotillyon?
– Infámis flinta!– ordítá rá Trenk Ferenc. (Ez a műneve azoknak a legaljasabb vászoncselédeknek, akik a közkatonák közt ténferegnek.) – No, hát nesze, Todbitter: még ezt is bírjad ráadásul. Neked adom. Azt tedd vele, amit akarsz!
Azzal megragadva a nő karját, odadobta őt a harámbasa ölébe.
– Hát ez a lovagi becsületszó, vezér? – kiálta a nő.
– Te sem tartottad meg a föltételt: elárultad nekik a kasszát. Most már viszlek Bécsbe.
– Hát legalább a viganómat add ide.
– Azt sem adom. Szaladj el így. A flinták alsószoknyában parádéznak.
Ekkor megfenyegeté az öklével a vezért a nő.
– Ráemlékezzél erre, Trenk Frányó! Drága lesz neked ez a viganó!
Azzal kirohant a sátorból.
– No, hát megkaptátok a zsákmányt, most már menjetek ördög hírével – monda Trenk a harámbasáknak.
– Majd csak egymás után, vezér. Ismerjük a jóindulatodat.
Bizonyosra vették, hogy amint ők a sátorból kilépnek, a vezér lelövöldözi őket.
Azért előbb csak a Köppenik somfordált el a sátorból. Todbitter valamit súgott a távozó fülébe.
Azután eltávozott Buntewicz.
Végre háttal kifelé kereste a sátor nyílását Todbitter.
De ezalatt a másik két alvezér elvagdalta odakinn a sátor előrészének a köteleit úgy, hogy amint Todbitter is kiugrott a sátorból, az utána rohanó vezérnek a ponyva a fejére omlott, s míg az dühösen vergődött alatta, azalatt ezek mind a hárman elszaladtak.
Todbitternek a lovát ott tartotta kantárszáron egy csatlós, az arra fölugrott.
– Nem láttad, merre futott az az asszony?
– De igen. Ott elbújt az árokban.
Todbitter odalovagolt. A fehér alak ott feküdt a bűzös labodabokrok között.
Mikor Todbittert meglátta, felugrott fektéből, s kezét nyújtá neki.
– Vegyen fel a nyergébe.
A harámbasa fölemelte a nőt magához.
– Takarjon a palástjába, fázom.
A lovag azt is megtette.
Aztán így lovagolt drága terhével a csapatjához.
Igazán drága teher: a táskájában harrminchárom font arany, s a nyergében egy szépasszony.
A katonái nem kevésbé jól voltak felszerelve. Mint a szorgalmatos méhek, úgy megrakodtak a porosz táborban talált zsákmánnyal, amit szaporított az útba esett falvak böngészete is.
– Melyiteknél van egy viganó meg egy kamizól? – Adok érte öt aranyat – kiálta oda a katonáinak Todbitter.
Egyszerre tízen is rohantak oda a kívánt árucikkel. Hát hogyne volna egy jól készült pandúrnál ilyen szerdék?
A harámbasa rábízta Mirandára, hogy válassza ki magának, amelyik legjobban tetszik.
Hát úgy illik. Ha már az ő tulajdonává lett a menyecske, neki kell annak az öltözetéről gondoskodni.
Miranda felöltözött a rablott gúnyába; hanem kalap helyett már csak egy ezüstös sisakot tudtak neki adni. Hát az is jól illett a fejére.
– Itt a pénzed a gúnyáért – mondá a harámbasa.
A pandúr kétfelé törülte a bajszát.
– Inkább adnám azt a pankának egypár csókért.
Todbitter adott neki egy pofont, s a lábához dobta az öt aranyat.
– Coki! Ez az én asszonyom!
(Hisz ez különb ember a vezérénél.)
– Most még teremtsetek elő egy markotányos kordét.
Azt is előhozták. Jó rend volt itt. A pálinkát ugyan kiitták már a hordóból, de még a kis póni lovacska megvolt, szépen a rúd közé szerszámozva.
– Hisz ez éppen az én laptikám! – mondá örvendezve Miranda.– Az én kis tatárlovam. Hogy rám ismer.
– No, hát most ebbe felülhetsz, mucuskám, s jöhetsz velünk. Mind a vízig szárazon. Ott majd megint nyeregbe veszlek, s a túlsó parton fogok neked más talyigát.
– Köszönöm, édes uram, a jóságodat. Meg is szolgálom, mégpedig azonnal.
S ez a jószolgálat abból állt, hogy Miranda elmondá Todbitternek a Laudon történetét, amelyból megértheté a harámbasa, hogy mi vár az olyan pandúrtisztre, aki a zsákmányból részt követel Trenk Ferenctől.
Ezalatt hangzott az ágyúzás, puskatüzelés a szoóri és burkersdorfi csatavonalon szakadatlanul.
Ha Trenk Ferenc olyan jó katona lett volna, mint amilyen jó martalóc volt: ez órában az lett volna kötelessége, hogy az egész huszár- és pandúrseregével vágtatva rohanjon arra, ahol az ágyúk dörögnek, s támadja hátba Frigyes királyt. – De hát ezt elmulasztá.
Miranda csakugyan jó szolgálatot tett Frigyes királynak, amidőn elárulta Trenk Ferenc előtt az arannyal tömött haubicok titkát. Annak még tíz ilyen drága gömb maradt zsákmányul.
Azonkívül Frigyes király egész ezüst asztalszere. – A pompás aranyozott tálak, tányérok és billikomok. Ha néha nem volt is más a királynál, mint szalonna, fekete kenyér, de azt legalább ezüstről lakmározták.
Mit törődött Trenk Ferenc most Károly herceggel – meg a harc kimenetelével, mikor az ő diadala már megvolt? Ennyi kincs egy rakáson! Az volt a főkérdés, hogy ezt mi módon lehessen el is szállítani?
Kiszedni az aranyat a golyókból nem tanácsos; mert ha a pandúrok megtudják, hogy itt annyi pénz esett zsákmányul, azok is mind részt követelnek belőle.
Ha pedig zsákba teszik a golyót, s úgy kötik a nyereghez, ez a nagy teher az Elbán való visszaúsztatásnál lehúzza a lovat a víz alá. A leleményes ész kitalálta a módját. Trenk Ferenc minden zsákhoz, melyben az aranytartalmú golyó volt egy-egy üres korsót köttetett: az a vízben a golyó súlyát kiegyenlíti. Az ezüst számára meg etetővályúkból tákoltatott tutajt, amin át fogják vádoltatni a folyón.
Ezalatt sorban kaszabolhatták A. Z. herceg vértesei az osztrák ezredeket, s ágyúzhattak azoknak saját ütegeivel Károly herceg főhadiszállására.
Trenk Ferencnek volt egy bizalmas cimborája. Török pribék volt. Khankiárnak hívták (törökül olyanformát jelent, mint „hóhér”). Ezt szokta azokra a titkos megbízásokra használni, amiknek célja egy-egy olyan harámbasának a láb alól eltevése volt, akire a vezér megharagudott, vagy akitől a zsákmányrészt el akarta harácsolni. – Igen egyszerű volt a praktika. – A kipécézett főtiszt parancsot kapott, egy csapat huszárral s kétszer annyi pandúrral megtámadni az ellenséget. A harcmodor az volt, hogy minden huszár mellett két gyalog pandúr futott. Versenyt tudtak azok futni a paripával. A pandúr lőtt, a huszár vágott, s a kézitusában a gyalog pandúr a handzsárjával elvagdalta az ellenséges vitézek lovainak az inait. (Igy tettek Mohácsnál a janicsárok is Lajos király vitéz „kalandos” lovagjaival.) Ha azonban csak a főtiszt elvesztése volt a cél, akkor a lövöldözés kezdetén a harámbasa hirtelen megkapta a neki szánt golyókat; akkor aztán megragadták a lova zabláját a pandúrok, s a halálra sebesülttel viszavágtattak a táborukba. Ezt Miranda mind elmondta Todbitternek. Ő maga Laudontól tudta meg ezt az ármányt.
Mikor már a hegyek fennsíkján folyt az ütközet, Khankiár szót tett efelől Trenk Ferencnek. Az ellenséget jó volna megriasztani.
Trenk Ferenc aztán kiadta neki a kellő utasításokat.
Három csapat huszár és pandúr három irányban induljon el az ellenséget fölkeresni. Vezéreik Todbitter, Buntevicz és Köppenik. Minden csapat áll száz lovasból, kétszáz pandúrból. Todbitternek jutott a legveszedelmesebb feladat, a porosz sereg jobbszárnyát megtámadni, ahol még minden csendes volt, ahol tehát egészen pihent ellenségre kell találnia.
Amint Khankiárt meglátták közelíteni a kétszáz pandúrral, egyszerre mondá ki Miranda és Todbitter azt a szót:
– Itt az „Uriás-levél!”
A pandúrtiszt átadta a parancsot Todbitternek.
A harámbasa megijedt.
– Én támadjam meg háromszázad magammal a burkusok pihent dandárát? Hisz ez őrültség! – monda Khankiárnak.
– Ha csak egy ellenvetést mondasz is, és rögtön nem indulsz, az a parancsom, hogy főbe lövesselek.
S már fel volt emelve tizenkét puska, és Todbitter fejének irányozva.
Miranda odaszólt németül:
– Fogadd el a megbízást: a poroszoknak nincs a jobbszárnyon semmi hadcsapatjuk, csak a tüzérségük, a hegyen túl pedig mindjárt rátalálsz az osztrák lovasságra, s ahhoz csatlakozhatol.
– No, hát menjünk! – mondá Todbitter, s azzal megindult a szokott módon beosztott csapat a Bataillenberg felé csendes ügetésben. Rövid időre megpillantották a porosz üteget, mely egy dombra volt felállítva, ahonnan a szoros utat uralta.
Trenk csapatjainak hagyományos ellenszenvük volt az ágyúk ellen. Soha ágyúkat nem ostromoltak meg. A pattantyússág pedig magába nem attakol. – És így szépen elvonultak az üteg mellett, lőtávolon kívül, az erdőnek kerülve.
Miranda a maga kordéjával az úton haladt előre, s az erdőn túl ismét összejött a pandúrcsapattal.
Amint a hegyhátra fölértek, egyszerre ott láttak maguk előtt egy lovascsapatot, háromsoros hadirendbe fölállítva. Egész zászlóalj.
– No, most kezdjük el a lövöldözést! – monda Khankiár Todbitternek.
– Kezditek a tüzes istennyilát! – kiáltá rá Miranda. – Hisz ezek osztrák lovasok. Nem látod a sárga zászlójukat?
A Preysing vértes ezred katonái voltak.
A vértes őrnagy, amint Trenk katonáit előbukkanni látta, azonnal odanyargaltatá hozzájuk a hadsegédét azzal a paranccsal, hogy a csapat vezére jöjjön hozzá.
Todbitter odavágtatott; de vele futott Khankiár is, a nyereg kápájába kapaszkodva.
– Trenk martalócai vagytok? – kérdé az őrnagy.
– Todbitter kapitány.
– Mit kerestek itten?
– Parancsunk van a vezértől az ellenséget megrohanni.
– No, hát én meg a fővezér parancsát tudatom veletek. A gyalogosok rejtsék el magukat az erdőben: senki el ne árulja az ittlétünket. Aki egy puskát elsüt, rögtön felhúzatom a fára. A puskát gúlába kell rakni.
Khankiár morgott; de ellenkezni nem mert.
A vértes őrnagy még mindig a tegnapi haditanács rendeletéhez tartotta magát: a fővezér nyargonca eltévedt valahol, és nem talált Preysing tábornokra.
A két harámbasával együtt az őrnagy is odalovagolt a kíséretével a Trenk-csapathoz.
Todbitter elmondá az őrnagy parancsát előttük az ő idiómájukon.
– A gyalogság vonuljon az erdő mélyébe, és meg ne mozduljon; a huszárok pedig álljanak a vértesek mögé; de előbb rakjanak le minden fölösleges terhet a nyergükből, ami a gyors mozdulatokat akadályozza.
Lerakni az összeszedett prédát!
– „Drugi puty!” – kiáltának erre a vitézek, s azzal megfordíták a lovaikat, s úgy elszeleltek minden irányban, hogy Todbitter maga maradt ott a markotányosnéval.
– Megszabadultunk szerencsésen! – mondá a hölgy a harámbasának.
– De most hová legyünk?
– Te, barátom, most már Trenknél halálra ítélt ember vagy. Legokosabb, ha most egyenesen menekülsz Bécsbe. Engemet is magaddal vihetsz, quasi feleségedet.
Todbitter kapott ötezer aranyat meg egy szépasszonyt, hát ugyan minek is folytatta volna tovább a háborút?
Egy óra múlva aztán Preysing dandára is meg volt verve. Futhatott is mindenki, amerre kedve tartotta.
Trenknek a másik két kiküldött csapatja közül az egyik a porosz király ágyúütegének a torkába került, az nagy hitelen visszafutott Buntewiczestül elevenen. A Köppenik-féle csapat ellenben, mely arrafelé tartott, ahol a nagy füstöt látta s az ágyúzást hallá, szemtanúja lett az osztrák deréksereg bomlásának. Az égő Burkersdorfból menekülő csapatok minden utat elleptek. A pandúrok siettek vissza Trenk Ferenchez azzal a rémhírrel, hogy a főherceg ármádiája tönkre van verve: itt az ellenség.
Erre aztán Trenk Ferenc is összeszedte a zsákmányolt kincsét, s egyetlen taktikája az volt, hogy minden prédát elvihessen. Az öccsének a két paripáját is magával vitte, amiket az a lovászlegényével hátrahagyott.
Mire a poroszok visszatértek a megnyert ütközetből a táborokba, már akkor Trenk Ferenc, huszárjaival, pandúrjaival és fényes zsákmányával együtt túl járt az Elba vizén.
Vége az első kötetnek.
