KILENCEDIK FEJEZET • A kísértés
KILENCEDIK FEJEZET • A kísértés
A spadassin nem tudott többé fölállni a lábára; mellén kapott sebéből, mint a szökőkút, lövellt magasra a vér, s a szájából is vér ömlött ki. Trenk Frigyes látta, hogy ez az ember meg van ölve.
Eldobta kezéből a vívókardot, s futott a kahlenbergi kolostorba. Az volt a II. Lipót által betelepített „discalcialtok” (csizmátlan barátok) zárdája; ez a hely különös menedékjoggal volt felruházva: arról is híres, hogy a főrendű családok ennek a templomában szokták esküvőiket szertartani.
Az üldözéstől meg volt mentve ebben a kolostorban, de annak a kapuján ki nem léphetett, mert éjjel-nappal ott ólálkodtak a fogdmegek, hogy elcsípjék.
Báró Lopresti azonnal meglátogatta a menedékében, amint megtudta hollétét, s azt a hírt hozá neki, hogy az egyik ellenfele, M…f, a spadassin a kapott sebében meg fog halni, s ez most közelgő halálát érezve, veszedelmes vallomásokat tett hiteles személvek előtt. Jó lesz Frigyesnek el nem hagyni a menedékét.
Néhány nap múlva ismét egy hordszekér érkezett a kolostor elé, hat alabárdos kíséretében, s abból egy paszomántos úr szállt ki, Trenk Frigyes után tudakozódva. Bevezették Trenk Frigyes cellájába.
Maga a haditörvényszék elnöke, Löwenwalde tábornok volt a látogató. Frigyes többször találkozott már vele, de ilyen közelből és egyedül még nem találkoztak egymással.
– Báró úr! – kezdé Löwenwalde. – Én azért jöttem önhöz, hogy mindenekelőtt őszinte sajnálatomat fejezzem ki afölött, hogy ön ott nem veszett a glatzi börtönben, hogy ki nem törte a nyakát, mikor a bástyáról leugrott, hogy bele nem fulladt a Neissébe, mikor átúszott rajta, hogy a thorni verbunkosok agyon nem ütötték és hogy, ami leggonoszabb lett volna önre nézve, hogy Miranda asszonnyal el nem szökött a világba.
– Köszönöm az őszinte sajnálkozást.
– Igazán őszinte. Mondhatom, hogy annyi galibát nem csinált senki a bécsi kormánynak, senki, mint a báró úr. Ugyan mondja ön, mi oka van önnek azt az elátkozott Trenk Ferencet kiszabadítani?
– Az, hogy neki igazsága van.
– Hja! Ha az igazság volna a politika? Tehát tudja meg ön, hogy ennek a Trenk Ferencnek el kell tűnni a világra nézve. Akár élve, akár halva. Ez ki van törülve az emberek sorából: magasabb politikai tekintetek miatt.
– És a felhalmozott kincsei miatt.
– Az is meglehet: „male parta, male dilabuntur.” Ebül gyűlt szerdéknek ebül kell elveszni. Már ki volt a fejére mondva az ítélet. A hazaárulás díja a vesztőhely. Ki volt tűzve a nap, amelyen a fejét leüttetjük. Amikor a császár és Károly herceg kirándulnak Holicsra vadászatokra. Ekkor a báró úr idecseppenik az égből. Megtudja a tervünket az udvari frajok szájából; nosza stafétát futtat a legmagasabb uraságokhoz: azok éppen a tizenkettedik órában megérkeznek, s felfüggesztik az ítéletet, revízió alá vétetik a hazaárulási pert a báró úr feljelentése nyomán, s azzal nekünk kiesik a falat a szánkból.
– Hisz én nem is láttam ezt a pert.
– Nem ám, mert azt követelte ön, hogy konfrontáljuk azzal a bizonyos Sch…in grófnővel, aki Trenk Ferenc ellen tanúskodott. Azt pedig báró úr tudja jobban, hogy miért nem állíthatjuk mi önnel szembe azt a tanút? Utoljára is kénytelen volt azt mondani a bíróság, hogy Sch…in grófnő megőrült, azután meg, hogy a bolondokházából megszökött. Véges-végül a báró úr izgága fellépése következtében el kellett ejtenünk az egész hazaárulási vádat.
– Hát akkor miért nem bocsátották szabadon Trenk Ferencet?
– Jött ellene egy másik főbenjáró vád. Todbitter tanúskodása szerint a pandúrvezér egy kitűnő, derék vitéz, magyar nemesi családból származott huszárt, név szerint Diák Pált ezer botütésre ítélt, amely kegyetlenkedéstól az illető a halál martaléka lett. El is lehet hinni. Ezer botütés. Egy bivalynak is sok. Örök sáncrabságot diktál erre a törvény. És ekkor a báró úr kapja magát, a saját költségét nem kímélve, leutazik Magyarországba, fölkeresi valahol a Bánságban annak a Diák Pálnak a famíliáját: ott találja élő testben a holtnak deklarált Diák Pált, s felhozza magával Bécsbe. S odaállítja a törvényszék elé. Megint porba ejti a pecsenyénket.
– Nagyon meg vagyok magammal elégedve.
– Jól van! De még harminc különféle bűnvád volt Trenk Ferenc ellen támasztva. Akkor a báró úr megvesztegeti a törvényszéki bírákat, hogy az összes vádiratokat juttassák a kezére.
Trenk Frigyes felpattant erre a szóra.
– Ki mer ezzel engem vádolni?
– Ki? Hát maga a Trenk Ferenc ügyvédje, aki a bírákat informálta. Mikor aztán azok a veszedelmes iratokat kiszolgáltatták, az ügyvéd kérte az ígért honoráriumát Trenk Ferenctől: kétezer aranyat. Az pedig kinevette vele, s adott neki százat. Ezért aztán bosszúból az ügyvéd elárulta nekem az egész megvesztegetést.
Frigyes a fogait csikorgatta elfojtott dühében. Nagybátyja fösvénységi őrjöngésében megint saját maga alatt vágta le a fát. Hisz az már a bolondok nagymogulja, aki meg akarja csalni a prókátort! És még a saját prókátorát!
Löwenwalde gyönyörködött a hatásban, melyet fölfedezéseivel előidézett. Az ifjú arcvonásai nem tudtak titkot tartani.
Folytatá:
– Azt már tehát tudjuk, hogy a votánsok közül három meg van vesztegetve. Azt is tudjuk, hogy a pénzt báró Lopresti adta át nekik. Azt is tudjuk, hogy azt a pénzt ön vitte el hozzá. A bírák átadták a terhelő okiratokat Loprestinek. Ő azokat önre bízta. Most még csak azt kellene megtudni, hogy hol vette ön azt a pénzt? És hogy hová tette ön azokat az iratokat?
Frigyes a szeme közé nevetett az elnök úrnak.
– Nagyon kíváncsi az elnök úr ugyebár, ezeket a hézagokat kipótolni?
– Idejövetelem tanúskodik róla. Azt mondtam: minek menjek én a detálykereskedőkhöz, mikor az angrosszistánál vásálhatok?…
– Tehát vásárra méltóztatott jönni?
– Clara pacta, boni amici! Nem jöttem üres kézzel. Jól értesültem róla, hogy a báró úr, midőn a kettős párbaja előtt állt, száz aranyat kért a nagybátyjától gyors utazási költségül (mert a saját pénzét mind kiadta már az ő perére), hogy ha valamelyik kihívóját meg találja ölni, szaladhasson külföldre. A két kihívó nem sebesült meg halálosan, hanem a harmadik, a segédül szerepelt vívómester, az belehalt a kapott sebbe.
– Ő rohant rám fegyverrel, én csak védelmeztem magamat.
– Jól tette ön, hogy megölte. Földterhe volt. Emiatt nem fogja önt senki sem üldözni. Mehet szabadon. Itt a zsebemben a menedéklevele, útlevele: és útiköltségül ezer arany. Trenk Ferenctől százat kért ön, én ezer aranyat kínálok.
S azzal kihúzta a zsebéből a piros selyemerszényt, melynek fonálhálózata közül fényesen ragyogtak elő a szép körmöciek.
– És mindezért nem kívánok báró úrtól egyebet, mint annak a bankárnak a nevét, akinél Trenk Ferenc pénzei le vannak téve és azokat a hivatalos iratokat, amiket Lopresti átadott önnek. Lopresti maga is meggyűlölte már Trenk Ferencet, s felmondta neki a barátságot. Én ezer aranyat hoztam önnek azokért az iratokért.
Trenk Frigyes a kabátja zsebéből előhúzta a keresett iratokat. Eléje volt téve azoknak a váltságdíja az asztalra. Semmi oka sem volt azokat rejtegetni. Egyenként mindegyik hazugság, rágalom, hamis tanúbizonyság! Akinek a vesztére azok kikoholtattak, egy hálátlan kutya! Egy ördög!
De ami mellette szól, az az igazság.
Még egy harapós kutyát sem szabad agyonütni; még egy ördögöt sem pokolra küldeni – ha annak igaza van!
Trenk Ferenc fogta az egész drága iratcsomagot, melynek minden levele keresztül volt szúrva attól az orgyiloktól, melyet a nagybátyja bérelt fel ellene – s valamennyit beledobta a kandallóba. S aztán maga odaállt a kandalló elé összefont karokkal.
– Ez a válaszom a tábornok úr ajánlatára.
– Jól van, fiatalember! Önök rosszul osztozott atyafiak. A nagybátyjának jutott minden hitszegés, gonoszkodás, ármány, önnek a nagylelkűség, hűség, az önfeláldozás. De ön ezzel a mostani áldozatával semmit sem változtat a dolgon. Trenk Ferencnek el kell ítéltetni! Érti ön? „Kell!” Hogyha harminc vádat tűzbe dobott ön: itt van nálam a harmincegyedik, aztán meg a harminckettedik, s következik számára az új per. Hát csak fűtsön ön be a drága iratokkal. Én visszasüllyesztem a zsebembe az ezer aranyat. De azért én Trenk Ferencnek fogom a nyakát. Itt van egy új vád ellene. Elmondhatom önnek, Mathes Zsuzsanna, boroszlói molnár leánya, lép föl vádlóul Trenk Ferenc ellen, hogy a sziléziai hadjárat alatt őt erőszakkal megfosztotta a pártájától. Tanúbizonyságul szolgál neki Manstein őrnagy a pandúrezrednél.
– Manstein! – kiálta fel indulatosan Trenk Frigyes. – A Ferenc anyjának a testvére!
– Ugyanaz. Éppen olyan közel rokon hozzá, mint a báró úr.
– Ugyan mit fizettek önök ennek a derék embernek a tanúbizonyságért?
– Semmit! Bizonyára semmit. Hanem ez az úr volt Trenk Ferencnek a főhadiszállás-mestere, aki nyolcvannégyezer forintról tartoznék neki számot adni, ha valaha kiszabadulna a börtönből. Értheti ön a többit.
– Hallatlan gazság! Hisz az a boroszlói molnárleány már egy év óta szeretője volt Mansteinnak, mielőtt Trenk Ferenc szeme elé került volt.
– Az bizony meglehet – szólt nevetve Löwenwalde. – Hanem a kázus már így van infilálva. S azt tudja ön, hogy erényes uralkodónőnk semmit sem büntet oly szigorúan, mint a katonák erőszakoskodásait a női erkölcsök ellen.
– De én be fogom bizonyítani, hogy az a vesztaszűz egy kurtizán!
– Fiatalember! Hogy bizonyíthatná ezt ön be? Hisz ön maga is vád alatt áll. Megölt egy katonatisztet párbajban. Itt van az elfogatási parancs a zsebemben. Egymás mellett vannak a menlevelével. Kíván ön egy börtönben lakni a nagybátyjával?
Trenk Frigyes csüggedten adta meg magát a sorsának.
Löwenwalde, mikor látta, hogy ugyancsak puhára főzte már meg az emberét, elkezdett protektori hangon beszélni hozzá.
– Lássa, lássa báró úr! Ön maga valóban mitológiába illő csodája a nagylelkűségnek, a nagybátyja ellenben éppen olyan mesebeli chimaera: a feje oroszlán, a dereka bakkecske, a farka kígyó. Amíg a báró úr nagy önfeláldozással fut, fárad egy országból a másikba, hogy kedves rokonát kiszabadítsa, azalatt ez a drágalátos atyafi azon töri a fejét, hogy ezt a kedves öccsét elpusztítsa a világról.
– A bátyám?
– No, hát nem emlékszik ön rá, hogy ezelőtt két héttel a Zsidópiacon megtámadta önt két brávó, belékötött, s az egyik orozva le akarta önt szúrni? Hát azok Trenk Ferenc által voltak felbérelve.
– Ilyen mesékkel nem hagyom magam felingerelni.
– Mesék? No, hát mutatok önnek valamit. Itt van nálam, felmutathatom: a bírói hiteles fölvétel a haldokló M…f vallomásairól. Ezekben elmondatik, hogy Trenk Ferenc bérelte fel M…f hadnagyot, hogy önt tegye el láb alól. Az ígért díj ezer arany volt. M…f ráállt. Mert fülig úszott az adósságokban. Előbb orozva akarták önt leszúrni, mérgezett hegyű dákossal. Ez csoda módon nem sikerült.
– Mérgezett volt a dákos? A mérget ezek az iratok fogták fel, amik most a kandallóban égnek.
– Valamint a bekövetkezett párbajnál is meg voltak mérgezve a dákosok hegyei. Ha ön csak egy karcolást kapott volna is, most a férgek jótevője volna.
Trenk Frigyesnek minden tagján végigfutott a borzadás.
– És ezt a csodamérget is Trenk Ferenc szolgáltatta a cimboráinak.
– De hát miért tette ezt? Hisz én voltam a megszabadítója.
– Hát éppen azért. Ő már kiszabadítva látta magát az ön közbenjárása által: nem volt önre szüksége többé. Rábízta önre legjobban féltett titkait, s azokat el akarta temetni. Azt mondta M…f-nek: „Ez a fickó ezen nagy szolgálatok után folyvást az én zsebemben fogja tartania kezét.”
– Lehetetlen! Ilyen ördögi szív képtelenség!
– Még azt is mondá M…f-nek: „Én pedig nem adok ennek a kölyöknek egy batkát sem, de még az orrlapítójának az árát kifizetem.”
Ez a szó legyőzte Frigyes ellenállását.
Nagyot ordított, s eltakarta az arcát a kezeivel.
– Én Istenem. Ennyi gonosz indulat!
Zokogni kezdett.
Most aztán már Löwenwalde úgy játszott vele, mint a macska az egérrel.
– Hát lássa, báró úr, ön eldobott magától ezer aranyat, azért, hogy ezt az embert elimádkozhatatlan balsorsától megmentse. Érti ön, mi az? Elimádkozhatatlan! Látott ön már vadkanvadászatot? Alkusznak a kopók a vadkannal, mikor lefülelik? Alkuszik vele a vadász, mikor a késébe futtatja? Talán azért hajszolják, talán azért késelik le, mert csúnya képű, gonosz állat, büntetésre érdemes? Dehogyis! Azért, mert szalonnája van! Ez a pandúrvezér összezsákmányolt kétmilliót. Ezen mi meg akarunk osztozni! Nagy emberek, kicsiny emberek: kaliberünk szerint. Rablott jószág, fiskusnak való. Akar ön velünk osztozni?
– Hagyjon ön magamra, uram! Émelygek. Hányni fogok!
– Jól van! Nem akar. Ez esetben hát, ha nem akar ön a sinkorán lenni, aki a vadkant lefüleli, lesz ön a kelevéz a vadász kezében, amellyel leszúrják. Ez a vallomása a haldokló vívómesternek oly nehéz vád Trenk Ferenc ellen, mely őt a vesztőhelyre viszi. És ugyanezt a vallomást önnek másik két ellenfele is megerősíti. Azok már gyógyulófélben vannak a kapott sebeikből. Trenk Ferenc azoknak sem adott semmit fájdalomdíjul. Azt vágta nekik oda, hogy nem teljesítették a rájuk bízott feladatot. Azok most dühösek rá, s mindent kivallanak. Ön pedig, báró úr, mint vádló fél fog állani a nagybátyjával szemben: mint kiszemelt áldozat, akit a hadbíró, akarja, nem akarja, a vádlott ellen fordít.
– Tábornok úr! – lihegé Frigyes. – Adja ide azt a menlevelet, hadd fussak innen. Elmegyek! Úgy elmegyek Bécsből, hogy még álmomban sem jövök ide vissza.
Löwenwalde mosolygott.
– Jól van, fiatalember. Magam is így gondoltam. Itt van a császári menlevél, és itt a passzus. Már vizálva is van; a szekér a kolostor előtt áll, mely elviszi önt Krakkóig. Sajnálom, hogy az útiköltséget nem fogadta ön el. Én idetettem az asztalára.
– Uram! Én nem vagyok vadászeb, aki az elejtett vad zsigereiből részt kap!
…Trenk Frigyes még abban az órában elhagyta Bécs városát, s vissza sem fordítá a fejét, amíg a Szent István tornya látható volt a földhatáron.
